A titkárnő az üvegezett ajtóra mutatott és mosolyogva bólintott. A férfi rápillantott új főnöke apró névtáblájára az ajtón, és kopogott, amitől a homokfúvott üveg megremegett a keretben.
– Igen! – szólt ki egy vaskos basszus.
– Jó reggelt, Sr. Bonfim. A nevem André Serraz. A mai nappal helyeztek át Önökhöz.
– Serraz, az ifjú titán a gyilkosságiaktól. – A testes férfi felállt, és kezet nyújtott. – Már vártam. Minek köszönhetem, hogy lejött hozzánk? Foglaljon helyet.
– Uram, ezt Önnek kellene tudnia.
– Tudom is. De kíváncsi lennék az maga verziójára.
– Nos, a Pessoa-ügyben, mondjuk úgy, kicsit mellényúltam. Talán ezért.
– Na-na-na. – Bonfim megingatta feltartott, vastag mutatóujját. – Büntetésből van itt, azt hiszi? Egy ügy a több tucatból, ha nem sikerül annyira, az még nem indok, hogy az Elfekvőbe irányítsák. Nézze, a mi munkánk itt az osztályon kevésbé látványos, és rosszabb a felderítési arányunk, mint ahonnan jön. Régi ügyek, poros akták, amin nem talál fogást az igazságszolgáltatás. – Hátradőlt párnázott bőrszékében, az megreccsent. – Pont ezért küldték magát. Hogy segítsen nekünk egy kicsit kiüríteni a pincét.
Serraz fészkelődött a kemény széken az íróasztal előtt. Ez nem kezdődik jól. Kioktatják, és tőle várják, hogy felgöngyölítse, amin ezek az Ápolók évek óta nyüglődnek. Odafent így hívták a régi ügyek osztályán, vagyis az Elfekvőben dolgozó nyomozókat. Ápolják, úgy-ahogy életben tartják a döglött aktákat, kivárják, amíg megoldatlanként végleg lezárhatják, eltemethetik. Most már ő is csak egy Ápoló. A Főápoló, aki feltámasztja a tetszhalott ügyeket, hogy aztán a megoldással vágja őket agyon. Mekkora hülye volt! Ha tudta volna, hogy egy porszagú irodában szónokol majd neki egy hájpacni, belevág a magánnyomozó bizniszbe. Ha ilyen a főnök szobája, milyen lehet az övé?
– Kezdjünk is bele – folytatta Bonfim. – Mikor szóltak, hogy megkapom magát, ráállítottam egy emberem, hogy túrjon elő egy magához méltó aktát. Maga vallásos? Úgy értem, hívő katolikus?
– Összetett a viszonyom az egyházzal.
– Összetett a viszonya – nevetett fel Bonfim. – Nekem mondhatja, hogy nem, én ateista vagyok. Bármennyire nehéz is az ebben az országban. Mindegy is. Csak azért kérdeztem, mert egy apáca halálának ügyét bízom magára. Egyenesen kilencvenhétből. Dióhéjban, van egy hullánk egy kút mélyéről, egy csomó orvosi és egyéb jelentésünk, hogy a nővér labilis volt, beleugrott, hogy kinyírja magát. Van egy zúzott sebünk a halántékán, amiről az a hivatalos álláspont, hogy útban lefelé szerezte. Egy tanúnk, aki már akkor is össze-vissza beszélt, egy apáca, aki vendégségben, nem, misszióban vagy miben volt náluk Sao Paulóból. Majd látni fogja, egyszer azt mondta, hogy látott egy papot a nővér szobája körül ólálkodni, máskor meg azt, hogy az áldozat egy nővérrel pusmogott. Másnap megtalálják a nővért a kútban.
– Ismerős az elmondása alapján. Port vert fel a sajtóban nemrég, igaz? Ezért húzták elő és állítanak rá? – Serraz megdörzsölte a halántékát. – Elize nővér… Talán. A halott apáca.
– Alice nővér. Igen, felkapták megint. Nem nyugszanak bele, hogy kettyós volt a nővér. Hát mi sem nyugszunk. Maga el fogja kapni, aki végzett vele, érzem. Senhorita Jardim megmutatja magának az új helyét, és átadja az aktát. Beszéljünk, amikor átolvasta. Ez minden, Serraz. Üdv az Elfekvőben. Ja, és még valami. Ha pár ilyen ügyet eltakarít nekünk, az is lehet, hogy visszateszik odaföntre.
A nyomozó kiment az irodából, és követte a ringó csípőjű titkárnőt a folyosón. A nő a már ismert mozdulattal és mosollyal mutatott rá egy ajtóra, és azt mondta, az aktát már az asztalra készítette. Felajánlotta, hogy hoz egy csésze kávét. Amint André belépett az irodába, kiszólt, hogy inkább legyen egy kancsóval.
Két napig csak olvasott és vedelte a feketét. Az irodájának bútoraiból, falaiból, mindenhonnan előkúszó nedves szag a gyerekkorára emlékeztette. Az árvaotthon vastag kőfalai a legforróbb nyárban is nyálkás hidegséget árasztottak magukból.
Az új kollégái félve kopogtattak be hozzá, érezhetően zavarban voltak, hogy a híres Serraz szállt le közéjük. Pár mondatos csevej után a nyomozó mindegyiküknek nekiszegezte a kérdést, hogy ismerik-e az ügyet – a legtöbben még annyit sem tudtak róla, amennyit a médiából és a netről tudni lehetett.
Az iratokból elég egyszerűnek látszott az eset. Túl egyszerűnek. A huszonnyolc éves Alice nővért kilencvenhét márciusában a zárda kútjában találták holtan. A boncolási jegyzőkönyv szerint megfulladt. A fejsérülést annak tulajdonította a halottkém, hogy a nővér estében nekiütődött a kút falának. Az aktában a helyszínelési fotók között André talált pár közeli felvételt a holttestről, amiken a nő nyakán vöröses csíkok látszottak. Az autopszia ezeket nem említette. Érdekes. Csak nem rásegített valaki egy kis fojtogatással arra a fulladásra, morfondírozott.
Mire az akta végére ért, eldöntötte, a magánnyomozói karrier még várhat. Nem fog elugrani egy ilyen ügy elől, még ha ebbe a pöcegödörbe került is. Meg tudja fejteni ezt is, ahogy más ügyeket is megoldott. Ő, a Sao Paulo-i kis lelenc, akiben senki sem bízott, hogy viszi akármire. Kivéve Rosa nővért, Isten nyugosztalja. A nővér volt az egyetlen, aki beragyogta azt a lelketlen és rideg helyet, tűnődött André. Vele, amikor csak tehette, kivételezett. Egy plusz kanálnyi a főzelékből, apró öltések a rongylabdás foci közben elszakad zokniján, segítség a tanulásban, ha nem értett valamit. Az esti mesét mindig az ő ágya szélén ülve olvasta fel a temérdek fiúnak. Féltékeny és irigy is volt mind.
André megnyomogatta vékony ujjaival a tarkóját, és figyelmeztette magát, hogy nem merengeni kell, hanem dolgozni. Ha sikerül kibogozni ezt az őskövületet, az egy kis hírverést is hozhat neki – odafönn, szerencsére vagy szerencsétlenségére, nem kapott olyan ügyeket, amit a sajtó, a közérdeklődés követett.
Jelentkezett Lorenánál, hogy végzett az aktával, de Bonfim egy kerek napig nem ért rá. Elautózott a zárdához, ahol Alice nővér élt és meghalt.
A St. Leo zárda Curitiba külső városrészében állt. André félve nyúlt a kapun lógó réz kopogtató után. Ahogy megdöngette vele a kaput, a zajra felidéződött benne Vicente Ruiz súlyos botjának hangja. Az egyházi fenntartású árvaházban, ahol nevelkedett, Ruiz volt a segédszolga, aki az épület körüli teendőkön túl a gyerekek kordában tartásában is segített a nevelő apácáknak. A kisebbek és a nagyobbak is rettegtek tőle, elég volt háromszor a padlóra vágnia botja végével, és a gyereksereg pisszenni sem mert. Egyedül azok a szerencsétlenek lázadtak ellene, akiket senki sem akart örökbe fogadni, és tinédzser korukra is az árvaházban ragadtak. Ők azt terjesztették, hogy Ruizt kasztrálták, miután megölte a feleségét és fajtalankodott a hullájával. Egyébként mit keresne férfi létére egy apácák vezette árvaházban? André tizenévesként sem vett részt ebben, de többször kijutott neki a gyalázkodásért járó verésből. Úgy emlékezett, Ruiz botjának ütései igencsak férfiasak voltak. Az emlékre megsajdult a dereka.
A kapu megnyekkent, a feltáruló szárny mögött André belebámult a kapualj félhomályába. Mintha Ruizt látta volna a derengésben.
– Igen? – kérdezte egy reszketeg női hang.
– Dicsértessék – tolult az ajkára a szó a múltból. – André Serraz nyomozó vagyok. – Az igazolvány felvillantása visszarántotta a jelenbe és megerősítette. – Egy régi haláleset ügyében nyomozok, ami itt történt.
– Megbeszélte valakivel? – kérdezte az apáca.
– Nem.
– Akkor, sajnálom, de nem engedhetem be. – Az apáca elkezdte behajtani a kaput. – Keresse telefonon a főnővért.
André lépett egyet előre, és bal karjával visszanyomta a kapuszárnyat.
– Megbeszélem vele most. Vezessen hozzá, kérem.
A kapus nővér keresztet vetett, és bekulcsolta Serraz mögött a kaput. A főnővér szótlanul hallgatta Sarrezt, majd bólintott.
– Jobb lett volna, ha értesít az érkezéséről. De nincs takargatnivalónk. Szörnyű eset, egyikünk sem szolgált itt, amikor történt. Isten kegyelméből mi békében élünk. Juanita testvér, kísérd körbe a nyomozó urat. Sr. Sarrez, kérem, csak nézelődjön, ne zaklassa nővéreinket elfoglaltságaikban. Ha van kérdése, forduljon hozzám.
A nyomozó megnézte a kutat és Alice nővér egykori celláját, bement a közös helyiségekbe, a konyhába, bekukkantott az apró templomba. Az összes helyiséget belengte az az avítt, molyirtóból és dohból keveredett szag, ami André kiskorát végigkísérte. Az egyház nem változik, gondolta keserűen, a szaga is a régi. Készített pár fényképet az udvarról. Az egyikbe besétált a távolban egy novicia, és integetett neki. Ez volt a legérdekesebb, ami történt. Üres kézzel, de fellélegezve lépett ki a zárda ajtaján.
Bonfim az iroda közepén állt, kezében a kihallgatandók listájával, amit a nyomozó állított össze. Fájdalmasan rövid volt.
– Serraz, csak ennyi? Mindegy, kezdetnek megteszi. A vén nővérrel kezdje, nehogy elpatkoljon hirtelen. Ki ez a Benedito Chaves?
– Uram, voltam a zárdában, ahol az eset történt.
– Eredmény?
– Semmi. Kicserélődtek a nővérek azóta. A kút még áll – vigyorodott el André.
– Koncentráljunk a tanúkra – mondta Bonfim. – Tehát, ki ez a Chaves?
– Az iratok szerint egy piti tolvaj, aki betört a zárdába a nővér halálának éjjelén. De hiányosak a papírok, nem találtam meg, mit mondott.
– Őt hagyja ki.
– De uram, pont az ő régi vallomása hiányzik.
– Azt mondtam, Chaves nem kell. Elmehet.
Serraz vele kezdte. Vörös posztó volt a nyomozó szemében, ha beszorították, megmondták, kinél és hogyan szimatolhat, és hol nem. Az idős nővér – pár telefonjába került, hogy kiderítse – kórházban van. Azt mondták, gyenge, de stabil az állapota. Várhat.
Chaves Curitiba szélén élt egy földes utca végén. Sokáig nem bújt elő senki a félkész kerítés előtti kiáltozásra, majd egy vékony, cigiző férfi jött a nyomozóhoz. Húzódozott, amikor meghallotta, miről van szó, rég volt az már, mondta, ő nem szeretné megint megütni a bokáját. Serraz értetlenkedett, megütni a bokáját? Egy százreálos bankjegy megoldotta Benedito nyelvét.
– Az úgy volt – húzta meg a sörét a teraszon ülve –, hogy elég nagy csóróságban voltam akkortájt. A zárdában meg mindig volt kaja. Növesztették a seggüket az apácák, ingyenebédet meg jó, ha húsvétkor meg karácsonykor osztottak. Szóval csináltam magamnak egy kis jótékonyságot. Néha egy-két fém cucc is hozzám ragadt, elpasszoltam hulladéknak. Be lehetett mászni simán. Aznap is mászok ott befele hátul, amíg ezek imádkoznak, erre feltűnik egy csuhás. Paphoz mérten is túl ájtatos volt a képe. Eliszkoltam. Másnap meg olvasom az esti újságba, hogy meghalt az apáca. Szűzanyám, de jó, hogy akkor kihagytam a vacsorát. De maguk zsaruk másképp gondolták. Jó, jó, maga akkor még óvodás volt. Szóval lekapcsoltak.
Serraz előre hajolt ültében. Benedito folytatta:
– Két hónapig voltam előzetesben. Fenyegettek, vertek, hogy ismerjem be. Szó szerint megkínoztak, hogy vigyem el a balhét. Nézze. – Felmutatta remegő bal kezét, ujjai girbegurbán meredtek ki kézfejéből. – Alig tudok fogni vele. Sosem kaptam semmilyen kártérítést.
Serraz megborzongott. Újabb százreálost adott a férfinak.
– Felismerné azt a papot?
– Lehet. Maga egyenes embernek tűnik. Ha garantálja, hogy nem húz csőbe, akkor talán. – Benedito elpöckölte a csikket, és összedörzsölte jobb kezének hüvelyk- és mutatóujját. – Ha hoz egy pár fotót csuhásokról, talán meg tudom mondani, közte van-e.
Bonfim toporzékolt, amikor a nyomozó beszámolt neki Chavesről.
– Mondtam, hogy hagyja. Parancs volt, Serraz – ordította –, egy rohadt parancs!
– Utánanéztem. Nem mi intéztük el, hanem a Sao Paulo-iak.
– És az mi a francot számít? Azt hiszi, a sajtót meghatja, ha őrájuk mutogatunk? Felejtse el Chavest. Vissza ne menjen hozzá.
– Azt mondja, látott egy papot a zárdánál a halál éjszakáján. Felismerné.
– Azt mondtam, hagyja Chavest – bődült el Bonfim. – A vendég apácával mi van? Mi? Hogy kórházban van? Akkor kapkodja magát, Serraz, míg meg nem tér a teremtőjéhez.
Az idős Agnes nővér a Szent Kereszt Kórházban várta a megváltó halált. Első alkalommal be sem engedték hozzá Andrét, a következő látogatásokkor az orvosok tíz perc után elküldték azzal, hogy a beteg nagyon elfáradt. A nővér legtöbbször fel sem fogta, mit kérdez tőle a nyomozó, csak siránkozott, hogy miért kellett meghalnia Alice nővérnek olyan fiatalon. Az utolsó látogatáskor két nevet lehelt Serraz arcába: Pater Guerra és Heloisa nővér.
Az iratok között André nem találta ezt a két nevet. Agnes nővér kilencvenhétben vallott egy papra, de nem tudta megnevezni, majd az egészet visszavonta, és azt vallotta, bizonyos Felicia nővért látta utoljára Alice-szel beszélgetni. De Felicia már halott. Ő is.
Serraz négy Guerra atyát keresett fel, egyik sem az ő embere volt. Heloisa nővért megtalálta, a várostól két órányira eső kis kolostorban élt. Ahogy belépett, Andrét megcsapta az ismerős egyházszag. A zsebébe nyúlt és kitapogatta igazolványa éleit.
A nővért negyvenöt-ötven évesnek becsülte. Az apáca megmakacsolta magát. Ő Isten parancsa szerint él és csak neki tartozik felelősséggel, ezt hajtogatta. Zsoltárokat dúdolt és rendre elsírta magát, hogy mennyire jó barátnője volt Alice nővérnek. Egyebet nem lehetett belőle kiszedni.
Második útján Serraz már bírósági végzéssel és két járőrrel érkezett. Bevitték a kisváros őrsére a nővért. Három órát vártak, míg kiért egy ügyvéd Curitibából.
– Nem tettem semmi Isten parancsába ütközőt – ismételte újra és újra a nővér. Mikor Serraz faarccal, századszor tette fel a kérdést: Mit hallott vagy látott azon az éjszakán?, azt mondta elcsukló hangon:
– Szeretettük egymást Fernandóval, ez bűn? – Szája elé kapta a kezét.
– Ügyfelem nem kíván többet mondani – hadarta az ügyvéd.
Fernando… egy ötödik Guerra atya?, gondolta Serraz.
Faggatta a nővért, de az csak szorongatta a nyakában lógó keresztet és a semmibe bámult. Szája csíkká vékonyult, amin átszűrődött a dúdolás. Serraz türelmetlenül tépte ki a jegyzőkönyvet a nyomtatóból, bevágta magát a járőrkocsiba, és az egyenruhásokkal visszahajtottak a városba.
Rég nem Pater volt már Fernando Guerra, hanem egyszerű Senior. Serraz megsimította zakója zsebében igazolványát, mielőtt kiszállt az autójából. A takaros ház kerítésén, a csengő felett fémlapon állt az egykori atya neve. Hatvanas férfi jött a kapuhoz. Felcsúszott a szemöldöke, amikor Serraz bemutatkozott, és elmondta jövetele okát.
– Fáradjon talán beljebb, nyomozó – mondta.
A kis nappaliban hellyel kínálta.
– Figyelmeztetnem kell, hogy nem köteles válaszolni a kérdéseimre – fejeztbe be az ügy rövid összefoglalását André. – Ügyvédet is fogadhat.
– Értsem ezt úgy, hogy engem vádolnak egy huszonéves ügyben? Amiben azzal zárták le a nyomozást, hogy Alice nővér öngyilkos lett? Elfejeltette említeni az imént – Guerra a nyomozó szeme közé nézett –, de emlékszem, hogy ez lett a vége. Egyházi körökben is sokáig téma volt az eset.
– Sr. Guerra, egy bizonyos Heloisa nővér a kihallgatásán azt mondta, „Szeretettük egymást Fernandóval, ez bűn?”. Az ő szavai.
Guerra arcán árny suhant át.
– Mit mondjak erre, fiam? Bocsásson meg, pap voltam, még ma is gyakran jön a számra. – Guerra nagy levegőt vett. – Szerettem Heliosát, de ez nem bűn. Legalábbis a világi törvények szerint. Az pedig, hogy az Anyaszentegyház mit gondol erről, hát – tárta szét kezeit – látja. Világi ember lettem. Szereti maga a virágokat, felügyelő?
– Ott volt azon az éjszakán a zárdában?
– Igen. Részben. Esti misét celebráltam a nővéreknek, aztán eljöttem.
– Mit tud Alice nővér haláláról?
– Amennyit mindenki. Beleugrott a kútba és belefulladt.
Hazudik, érzem, hogy hazudik, gondolta André.
– Tudja igazolni, hogy elhagyta a zárdát a mise után?
– Igazolni, ennyi év távlatából, felügyelő? – Guerra felállt. – Azt hiszem, eleget beszélgettünk. A papi jámborságnak is van határa. Távozzon, kérem.
Kitessékelte Andrét, és a rózsáival kezdett bíbelődni az előkertben. A nyomozónak feltűntek a valószínűtlenül hosszú ujjai. André a saját kezére pillantott. Neki is hosszú, karcsú ujjai voltak. Az aprólékos, vizsgálódó emberek sajátja, gondolta. Majd én összemozaikozom, Guerra volt-e vagy más, biztatta magát. Elővette a mobilját, és mintha a visszavezető utat keresné a térképen, lefotózta a laicizált papot. Rázoomolt a kezére és újból expontált.
– Szóval azt mondja, az a bizonyíték, hogy a papnak hosszú ujjai vannak, és nővér nyakán hosszúak a fojtogatásnyomok? – Bonfim az íróasztalára dobta a régi, Alice testéről készült fotókat és André kinyomtatott képeit. – Ne szórakozzon velem, Serraz.
– És Chaves is hajlandó tanúskodni. Felismerte a fotón Guerrát.
– Serraz, maga totál idióta? Itt liheg a média a nyakunkon, a belügy is nyomaszt minket, hogy adjuk át az ügyet az ügyészégnek, megdönthetetlen bizonyítékokkal. Ezekkel a rohadt ujjakkal és egy csóró félnótással, akit a rendőrség anno megkezelt, ezekkel akar előállni? – Bonfim megcsóválta a fejét. – Chavest fényre hozni kész katasztrófa lenne a testületre. A francért ment vissza hozzá, megtiltottam, nem? Kap majd egy fegyelmit miatta. Még az egyház is tisztázni akarja a dolgot, hogy a jóistenük ba… rohassza rájuk az eget. Az egyház, érti? Az, amelyik olyan jó sunnyogásban. Most valakinek a fejét követelik. Nem az enyém lesz az, elhiheti.
– Mit akar, főnök? Eredményt vagy a rendőrség is sunnyogjon, Chavesről? A kettő együtt nem megy.
– Eredményt. Olyat, amivel nem röhögnek körbe minket a bíróságon. Három hete van, különben repül.
– Attól még nem lesz megoldva az ügy, főnök.
– Húzzon dolgozni, de iszonyat gyorsan!
Alice nővér sírköve a füvön hevert. A sírásók lapátjai pengtek a köves talajban, a hangok belevegyültek a nővérek énekébe. Az egyik ásó öblös karistolással ért le a koporsó fedeléhez. Ahogy a kis emelőgéppel felszínre hozták a szerény fa koporsót, az apácák zsoltára felerősödött.
A labor nehezen bírt a közel negyed százada bomló tetemmel. DNS-vizsgálatot végeztek, nem volt kimutatható idegen anyag. A technikusok a holttest és a fotók alapján térbeli nyomtatással rekonstruálták a nővér vállát, nyakát, fejét. Serrazt elborzasztották a csonka büszt pupilla nélküli szemei. A modell nyakára a felvételek alapján felfestették a vörös ujjnyomokat. Ráillett a Guerra kezéről mintázott gipszkéz.
– Ahogy ráillik minden E. T.-ujjú istenverte zongorista keze! Ez alapján maga is lehetne a tettes, maga pókkezű!– üvöltötte Bonfim. – Mi van a szerelmes apácával?
Heloisa nővér némasági fogadalmat tett magának. Dacosan hallgatott a világgal szemben, hiába nem fogadta el a rend, a püspök, az érsek szótlanságba burkolózását. Isten és ember parancsára sem szólalt meg.
Teltek a napok, és Serraz egy helyben toporgott az üggyel. Idegesen hintázott irodai székében, masszírozta a halántékát. Behunyt szeme előtt táncoló karikákból emlékképek rajzolódtak.
Az árvaházban pincéjében volt, Ruiz előtt állt leszegett fejjel. A férfi arról faggatta, ugyan miért akar egy koszos lelencgyerek rendőr lenni? Hogy elkapjam az igazságtalan és bűnös embereket, mondta a kis André, az olyanokat, mint maga. Vagy úgy, morogta Ruiz, és ütésre emelte a botját. És hogy megtaláljam a szüleim, hüppögte a kisfiú, a nyomozók megtalálják. Ruiz kezében megremegett a bot. Nincs neked senkid, büdös senkiházik vagytok mind, kiabálta. A pince ajtaja abban a pillanatban csapódott ki, amint az ütés André védekezésre emelt karján puffant. Női hang visított. Rosa nővér a remegő kisfiúhoz futott, aki belefúrta fejét a ruhájába. A nő magához ölelte, simogatta a fejét és csitította, nyugtató szavakat suttogott a fülébe. „Semmi baj, édes gyermek.” Megpuszilta a kisfiú sajgó karját.
André éles nyilallást érzett a jobb füle fölött, felszisszent. Csodálkozva nézett a körmei alatt vöröslő vérre.
– Abüdösku… – Félbeszakadt a káromkodás. Lázasan lapozta fel az aktát. A sérülés Alice nővér haléntékán. „Tompa felület okozta sérülés, feltehetően a fej esés közbeni, a kút falához való csapódása következtében.” – Belenéztünk abba a nyomorult kútba valaha alaposan?!
A neoprén ruhába öltözött technikus lassan ereszkedett lefelé a hágcsón. A nyomozó a kávának támaszkodva figyelte mozdulatait.
– Téglák, André – nézett fel a békaember a kútból. – Várj, leveszem a kesztyűmet. Durva, érdes felületű téglák vízszint felett. A vízfelszín alatt nyálkával borítva.
– Leérsz az aljára? – A technikus nemet intett. – Oké, gyere fel. Ki tudjuk szivattyúzni?
A főnővér tiltakozott, amikor leengedték a szivattyút. Beparancsolta a nővéreket a templomba, és azzal fenyegetőzött, beperli a rendőrséget. André legyintett, csak nyugodtan. Amikor a kút kiürült, a technikus visszaereszkedett. Cuppogtak a mélyben a csizmái, a békaember szitkozódott. Majd egy fojtott, tompa koppanás hallatszott.
– Ide nézz, André, mit hozott Papai Noel. – A technikus egy sártól csöpögő tárgyat tartott fel. Nagyon úgy nézett ki, mint egy kalapács.
Egy év múlva
Serraz magánnyomozó a Rio Timest lapozgatta napsütötte irodájának egyik foteljében. Az újság féloldalas cikkben hozta le Alice nővér gyilkosságának ügyét abból az alkalomból, hogy Fernando Guerrát jogerősen huszonöt év börtönre ítélte a bíróság. „A gyilkos kalapács előkerülése után az egykori pap megtört, és beismerte szörnyű tettét” – olvasta André. Micsoda bulváros duma, gondolta. – „Az ügy nyomán a katolikus egyházon belül fellángoltak a viták a cölibátus körül.” Kopogtak, Lorena dugta be a fejét az ajtón. André elmosolyodott a nő láttán. Tegnap este találkozott Bonfimmel, régi főnöke nem felejtette el felemlegetni, sosem bocsátja meg neki, hogy átcsábította magához a titkárnőt az Elfekvőből.
– Főnök, megint a gyilkos pap hívja – mondta Lorena.
– Olvass az ördögről – morogta André. – Tagadjon le.
– Nem kíváncsi, mit akar? Engem nagyon érdekel. A gyilkos, aki a börtönbe juttatóját hajkurássza. – Lorena felkacagott.
André felvette a kagylót.
– Felügyelő, nem akar meglátogatni? – hallotta a vonalban. – Tudom, hogy nem hagyják nyugodni a miértek. Engem nem hagynának. És azt mondják, a rabló és a pandúr egy tőről fakad. Most, hogy a sorsom beteljesedett, elmondanám magának, fiam.
Guerra szürke kezeslábast viselt. A fegyőr a kabinhoz vezette, leoldotta kezéről a bilincset, és hátrébb lépett. Az elítélt intett Andrénak az ablak mögül, leült, és levette a beszélőt a falról.
– Köszönöm, hogy eljött.
– Mit akar, Guerra?
– Beszélgetni. Most már lehet.
André hallgatott.
– Miért vallott? – kérdezte sokára. – A kalapács… Heloisa is üthetett.
– Talán ő volt. De nem bírta el Alice testét. Én dobtam a kútba. Na és az ujjnyomok. Az a sok bűvészkedés a technikával, André. Dicséretes igyekezet. – Fernando a nyomozó feje fölé nézett. – Heloisa. Mint egy nyughatatlan, cserfes kislány. Beragyogta a zárdát. Mérhetetlenül emberi módon és hittel imádta Istent. Ellenálhatatlannak találtam. Talán már akkor is bujkált benne a szent őrület. Isten gyógyítsa meg zavarodott lelkét. Rábíztam, hogy tüntesse el a bizonyítékokat. Ki gondolná, hogy pánikjában a test mellé dobja a pörölyt. Képzelje, azt hazudta nekem, kicsempészte a zárdából és egy tóba hajította. Én pedig, szerelmes ökör, elhittem. Annyira szerettem, hogy ha azt mondja, egy besurranó tolvaj ellopta, azt is elfogadom. Szóval, nem tudtam, hogy a kútban van, míg maga meg nem találta. – Megcsóválta a fejét. – Az akkori nyomozás nagyon felületes volt, szerencsém volt. Egy ideig.
– Miértek. Miért áll papnak vagy apácának, aki nem bírja ki szex… – Guerra belehorkantott a telefonba – szerelem nélkül? – kérdezte André. – Lehetett volna protestáns lelkész magából, feleséggel, gyerekekkel.
– Katolikus hitben nevelkedtem, ez az én hitem. És erős, most is az. Heliosáé is az volt. De Krisztus és az egyház olyat kívánt tőlünk, amit nem tudtunk teljesíteni. Alice pedig… nem volt hajlandó csöndben maradni. Rajtakapott minket, futott volna a perjelnőhöz.
André keze megindult, hogy vissza akassza a kagylót. Az üvegen túli megtört arc látványa megállította a mozdulatot.
– Képzelje – folytatta Fernando –, engedélyezte a börtönparancsnok, hogy rózsákat ültessek. Bárcsak megmutathatnám magának. Csak metszőollót nem engednek még a kezembe vennem. Nézze – tartotta fel hosszúkás kezét, amin apró sebek vöröslöttek –, a rózsák nem adják könnyen magukat.
– Hogyan tudott élni így negyed századig?
– Az ima segített. És szuggeráltam magam, hogy nem tehettem másként, vállalnom kellett, hogy megszegem Isten parancsát. Ne ölj. Egyszerűen hangzik.
– Mert egyszerű is.
Fernando megköszörülte a torkát.
– A cölibátussal Heloisa előtt is voltak gondjaim. De az egyház megvédett. Értésemre adták, hogy egyszeri gesztus volt. Ezért kellett Alice-nak meghalnia. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Rosával kivételesen nagylelkűek voltak. Krisztus jegyese maradhatott, és azt is engedték, hogy a közeledben maradjon.
– Mi? Miről beszél?!
– Megkönnyebbültem, amikor felkerestél, André. A kalapácsról nem tudtam, de, Isten az Atyám, biztos voltam benne, hogy valamiképp rá fogsz jönni. Te voltál az egyetlen a világon, akitől elviseltem, hogy beteljesítse rajtam Isten büntetését. Fellélegzett a lelkem, amikor vallottam.
Csengő éles hangja hasított a levegőbe. Letelt a látogatási idő.
Fernando felállt, az őrhöz sétált, felé nyújtotta kezeit. Andréra nézett. A nyomozó saját öreg arcát látta a ráncos vonásokban.