Johhny Silver: Felütés

Öt perc. Ennyit mutatott a narancssárga óra, ami hangos ketyegéssel számolt visszafelé.

Megpördült, kiutat keresett, ám hiába. Az először kellemesnek tűnő fürdő ügyesen álcázott csapdának bizonyult.

Próbálta felidézni, hogy kezdődött a rémálom, de a sötétben töltött idő szétzilálta az emlékeit. A kinti világ álomnak tűnt, a vele történtekből pedig csupán töredékes villanásokat tudott felidézni. Elkapták, bezárták. A „Kik” és a „Miért” ennyi szenvedés után is rejtély maradt.

Először nem volt egyedül. Nem látta a többieket, mégis érzékelte a megnyugtató mozgást maga körül. Az út rövid volt és zötyögős, a otthon meleg szalmaillata gyorsan távolodott. Elérkeztek valahova, ahol elválasztották a társaitól. Akkor érezte először a félelem szorítását, amikor legurították a fém csúszkán.

A kényszerfürdő erős vízsugarával körbeforgatták, és egy platóra lökték. Még mielőtt megszáradhatott volna, lecsapott rá a vakító fény. A vizsgáló tekintetek mit sem törődtek a szégyenlősségével. Letörölhetetlen festékkel megjelölték, és mielőtt tiltakozhatott volna, ismét továbblökték. Az új helyen hideg és sötétség vette körül. Az ismeretlen szagok nem sok jót ígértek. A falnak dőlt, és azon gondolkozott, mit vétett a világ ellen.

Az óra hangos kattanással lépett ötről négyre.

Kezdetben türelmesen viselte a sorsát. Várta, mikor jönnek rá, hogy tévedésből került ide. A napokat a fény és sötét változásával próbálta követni. Egyszer azután elvétette a számolást, és onnantól bizonytalanság uralta minden ébren töltött pillanatát. Senki nem nyitott rá, így a magányában nem tehetett mást, minthogy várta, mikor folytatódik új kínzással a megpróbáltatásainak sora. Amikor elfogyott a türelme, üvölteni tudott volna, mégis inkább hallgatott. Figyelte a beszűrődő zajokat, hátha valamelyik a szabadulást hozza el neki.

Felnézett. Egy újabb perc folyt el az idő végtelen medrében.

A börtön falai először puhának tűntek, mégis egyre fojtogatóbban vették körül. Próbált kitörni, a fogvatartói azonban előre gondoltak erre az eshetőségre. A szűk helytől elzsibbadt, és a fáradtság mozdulatlanságra kárhozhatta.

A kísérletei valahogy mégis felhívták rá a figyelmet, mert egy nap újabb utazás vette a kezdetét. Először sebesen rázkódott körülötte minden, majd mielőtt felmérhette volna, merre járnak vele, egy csattanást hallott a feje felett és az addig beszűrődő fény is megszűnt körülötte. Érezte, ahogy többször irányt váltanak, egyszer mintha körbe is fordult volna vele a világ. A falhoz lapulva várta a véget.

A kettes túl gyorsan váltott egyesre.

Az új helyet az első perctől fogva gyűlölte. Szinte hiányzott neki a folyamatos hideg. Az talán valamennyire elviselhetővé tette volna az állott ételek mindent átható bűzét. Fényt csak ritkán látott és rövid időre. Ez fájt neki a legjobban, mivel a teljes kilátástalanság érzését hozta el a számára. Egyre gyakrabban hallott hangokat. Nem talált értelmet bennünk, mégis beleborzongott, ahányszor csak meghallotta őket.

Lassan beletörődött az elmúlásba, mégis vergődni kezdett, amikor a rátörő fényben egy kéz ragadta meg. A fogvatartók valami újat eszeltek ki a számára. A gyors hideg vizes zuhany helyett kellemes fürdő várta.

A narancsszínű órát nem lehetett nem észrevenni. A kattogása eleinte nem tűnt fel, azonban ahogy a léptek elhaltak a közelben, azonnal betöltötte a csendet. Elkezdődtek a percek, amik a vegytiszta félelemről szóltak

Nulla.

Az egetverő csörömpölés visszhangot vert a fürdőben. Megpróbált a víz alá bukni előle, de a buborékok visszalökték a felszínre.

Léptek közeledtek. Egy soha nem látott arc meredt rá pár pillanatig, majd kiemelte a fürdőből. Keményen megütötték, azután újra. Valami hangosan reccsent. Nem tudta mi az, de azt igen, hogy hozzá tartozik. A következő ütéstől minden elsötétedett. Eljött a vég, amiről a hangok suttogtak.

– Gyerekek! Ki kér főtt tojást?

*