Hajdan a drámák előtt elmondták az előzményt. Később hagyománnyá vált, hogy a regények előtt a szerző ajánlása állt, akár versbe szedve az adott nemesnek. Ahogy halad a kor, kialakult az is, hogy a kiadó vagy az író az előszóban elmagyarázta a mű keletkezését.
Mégis, talán a legérdekesebb, amikor maga a szerző – a történet elkezdése helyett – fontosnak tartja, hogy valami előzményt adjon. A régi kalandregényekben ez keretes szerkezet volt, eleinte a hitelességet támasztották alá pl „megtalált” naplójegyzetekkel, vagy tekercsekkel; később egyszerű színesítésként szolgált. De mi a célja manapság?
Mit gondoltok, felgyorsult világunkban szükség van még bevezetőkre?
Szoktatok írni ilyet?
És főleg: elolvassátok vagy átlapozzátok?
Első gondolatom az, hogy a Face Bookról miért nem hoz ide a link.
Attila, de hát itt vagy. 🙂
Szerintem a prológus szerepe sokat változott. Mostanság már nem összefoglalás, ajánlás vagy a hitelesség alátámasztása a célja, hanem hogy egy-egy izgalmas jelenettel megragadja az olvasót, felkeltse a figyelmét, és elérje, hogy az olvasó tovább akarja olvasni a könyvet. 🙂 Bár tény, hogy manapság is vannak, akik száraz összefoglaló szöveget gyártanak prológusként. Sok nagyon fiatal, kezdő írópalánta küldte már el nekem a prológusát, és azt vettem észre, hogy inkább fülszöveget gyártanak prológus helyett, vagyis összekeverik a kettőt. Én úgy gondolom, hogy mostanság az a jó prológus, ami érdekes, izgalmas, titokzatos és figyelemfelkeltő. És szerintem, ha jól írja meg valaki, akkor nagyon fontos szerepe van a prológusnak. Tényleg az múlhat rajta, hogy az olvasó félredobja-e az adott könyvet vagy izgatottan továbbolvassa. 🙂
Egyébként a prológus azért is jó, mert az 1. fejezetben nem lehet rögtön izgalmakkal kezdeni (legalább is általában). Az 1. fejezet egyfajta bevezetés a történetbe, ami lehet nagyon érdekes, de valljuk be, nem olyan izgalmas, mint mikor épp pörögnek az események. 🙂 A prológus viszont lehetővé teszi, hogy rögtön a könyv elején már egy kis izgalmat adjunk az olvasóknak. 🙂
A filmeknel a mai napig megmaradt, resze a marketingnek. A vevo azt kap, amit a zsaner iger. Amerikai moziknal szinte kotelezo a cimvalasztastol kezdve az egy ket mondatos kezdeti kerdesfeltevesig. (plakatokon) es a trailer fogalma is ezt takarja. Persze a valaszokat a film adja majd meg. Konyveknel inkabb stilusfuggonek tartom. Mint olvaso mindenkeppen elolvasnam, (ha lenne), Hiszen nem veletlen lett leirva. Hogy szukseg van e ra? Izles dolga. Olyan muveknel, ahol rengeteg az informacio nagyon hasznos tud lenni (tobb egyenforman fontos fohos szerepeltetese eseten). Utoljara Verne muveinel olvastam.
Én egyetértek Norberttel a filmes dologban. Szerintem a filmek hatására terjed el az akciódús, figyelemfelkeltő prológus intézménye. Amit persze nyilván nem értesz az elején (hogy ki ki kivel harcol, és miért), és azért olvasod tovább, mert kíváncsi vagy. Elvileg. A szubjektív véleményem az ezekről, hogy többet ártanak, mint használnak: nekem egy ilyen bevezető általában hatásvadász folytatást ígér.
Aztán ott van a történelmi háttér típusú prológus. Szerintem ma ez is eléggé halálra van ítélve, ha csak nem extrém módon humoros, vagy bármi más módon letehetetlen. Az ember ma nemigen várhatja el az olvasóitól, hogy rögtön a regénye elején megtanuljon egy rakás történelmi adatot, vagy ha mégis, nem csinálhatja látványosan.
Egy tévéadásnak, vendégszövegnek, kocsmai beszélgetésnek stb. álcázni talán nem rossz megoldás. Magam is hasonló dolgokon dilemmázok éppen.
Ha a prológus célja nem az adatközlés, nem is a figyelem azonnali megragadása, hanem a hangulatkeltés, akkor inkább mottópári vagyok.
(Apropó, miféle prológusok léteznek még a kiragadott akciójeleneten és a történelmi elhelyezésen kívül?)
Sokféle van. Fantasy esetén gyakran egy időben jóval korábbi jelenetet mutatnak be. Olyasmit, amiben nem a főszereplők vannak. Vagy ha azok, akkor évekkel korábban.
McCaffrey például rendkívül unalmas prológussal kezd a Sárkányröpte sorozatnál. Raana Raas Csodaidők c. könyvében egy szülési jelenet van, mire egy hétig le is tettem a könyvet. Herbert Dűnéjénél emlékeim szerint a hercegnő írása a keretes szerkezet, de az többször visszatérő elem.
Tudtok jó prológusokat?
Itt vagyok, mert a FB nélkül is idetalálok, de a linkre azt a választ kapom, „Nincs találat”
Attila, mármint a Fb oldalon lévő linkre gondolsz?
Másnak van ilyen gondja?
Vantella, amúgy mottókat gyakran látsz?
Firefoxból ezt üzeni:
„Nincs találat!
A keresett tartalom nem található. Próbálkozz meg új kereséssel, vagy használd a felső menüt, hogy megtaláld!”
Azok közül, amiket mostanában olvastam, Szabó Magdánál, Neil Gaimannél, Hrabalnál és Vonnegutnál találtam ilyet. Persze, kicsit más-más szerepben.
Akinél még nagyon tetszett a mottók alkalmazása, az Stephen King. Régi slágerek szövegei, szóbeszédek, reklámok – nagyon profin alkalmazza őket hangulati elemként (igaz, prológust is szokott írni) Ahol különösen jól működött ez a dolog, az a Christine c. könyve volt, ott minden fejezetnek egy dalszöveg pár sora ad felcsigázó mottót.
Frederik Pohl hícsí-sorozatának az első kötetében ugyan csak ál-mottók vannak, de attól függetlenül nagyon ügyesen használja őket arra, hogy a cselekményt fanyar humorral gazdagítsák. Hasonló a helyzet Jeff Noon Vurt-jával is, ott kétes értelmű, szürreális újságcikk-töredékek vannak véletlenszerűen beszúrva a fejezetek közé.
Igen, közben gondolkoztam, tényleg én is ezernyi helyen látok. csak valahogy nem maradnak meg. Amit most olvastam, abban is versrészlettel kezdenek minden fejezetet.
Az összes eddigi blogomban található prológus. Ha könyvekben találkozok velük, mindig elolvasom őket. Egy-egy prológus annyi fényt is felderíthet, még ha a történet elején nem is világos a tartalma, de ha jobb esetben kivégeztük a könyvet, akkor döbbenünk csak rá, hogy az író/szerző már az elején levetítheti a történetet, persze burkoltan.
Szóval szerintem a prológus egy jó dolog 🙂
Jó prológust? Kicsit felemás szájízzel írom le, de nekem nagyon tetszett a Sárkányok táncában, amit Martin prológus gyanánt művelt. Aztán nagyjából ki is fújt, ami a könyvben nekem bejött (az utolsó pár oldal még ígéretes volt, a közte lévő ezret bárcsak inkább el se olvastam volna). 🙂
Általában véve én is kezdem úgy látni, hogy szerencsésebb, ha nincs prológus. Aztán néha (térbeli, időbeli távolságnál, semmiképp nem infódömpingnek) van értelme. Nem tudom, prológusnak számít-e, de az ABC gyilkosságokban kezd azzal Hastings, hogy pár dolog most E/3-ban lesz, mert azoknak nem volt személyesen tanúja, de mások elbeszéléséből ismeri. Pár sor volt, inkább magyarázat, de azzal például teljesen ki voltam békülve.
„Tudtok jó prológusokat?”
Ha tv-t is ér mondani, akkor a Nana című anime sorozat, amit példának tudnék hozni. (Abszolút lányregényes történet, viszont nagyon igényes lélektani háttere van, és egy nagyon különleges hangulata, ami annak is köszönhető, hogy a szereplőgárda fele punk.)
A sorozat első részében a két Nana nevű főszereplő egymás mellé kerül egy vonaton. Nagyon érdekes szituáció, mert mindkettejük húsz éves, mindkettejük Nana, mindketten aznap költöznek Tokyo-ba, és körülbelül ennyi a hasonlóság: az egyikük egy ugribugri, folyton szerelmes, divat őrült és kicsit értetlenül naiv leányzó, a másik egy árván felnőtt punk zenész. Iszonyatosan éles kontraszt rajzolódik ki, ami nagyon érdekes – de nem elég egy konfliktushoz.
Így a sorozat visszaugrik időben. Két rész az egyik Nana múltjáról, két rész a másikéról, és meg van alapozva a dramaturgia nagyon hosszú távra. Tulajdonképpen tehát olyan, mintha egy regényből kivennéd az ötödik fejezetet, beraknád prológusnak, és utána jönne az 1-4. Nagyon jól működik, de persze ehhez hozzájön a nagyon igényes kivitelezés is. (Mondjuk a történet és a zene igényes, a grafikát inkább hagyjuk.)
Petikcse, mit értesz az alatt, hogy a blogodban? Regény volt rajtuk? Vagy a blognak valami mottója ez?
Én többször próbáltam prológust írni, többfélét. Történeti áttekintőtől kezdve a lényeges indítójelenetig. De valahogy sosem akartam megtartani. Mindazonáltal minden hosszabb sztorimat magamnak prológussal kezdem. Nem is értem, úgy vagyok talán vele, hogy a prológusban saját magamnak is felállítom az alapszituációt, ebből tudom milyen hangulattal, milyen szóhasználattal folytassam, és egyben irányt adok magamnak – viszont pont emiatt a prológusaim csak nekem érdekesek… 🙂
Jó prológus… nos, egy fantasztikum felé hajló kiadó honlapján Dan Brown prológusait emlegetni lehet szánalmas, viszont én szeretem őket. Mindig kíváncsian lapoztam tovább, valami vonzott a sztorihoz, pedig nem szívem csücske a krimi.
Részemről nem igénylem a bevezetőt. Nem én vagyok a prológus célközönsége, az már biztos. Ha túl sejtelmes, vagy dagályos (netalántán szájbarágós…), akkor egy az egyben továbbugrok az első fejezetre. Ha verset raknak be előzménynek, akkor pláne menekülök előle, olyan mesterkéltnek hat. Ha tehetem, kerülöm az előzmény írását.
Azzal nincs bajom, ha író az előzményre a történetben utal vissza, de olyannal is találkoztam, az első fejezet volt önmagában prológus-szerű, mégsem rítt ki a történetből. A szerző ügyesen megoldotta.
Rinn, nyugodtan emlegesd. 🙂
Néha amúgy azt érzem, hogy a prológus a szerzőnek kell, afféle ráhangolódásként.
Veronika, szerintem is sok olvasó ugrik. D ez bizonyára függ az írástól is, meg a pillanatnyi hangulattól.
Úgy vélem, a prológus léte az író minőségén, és az írás szükségletén múlik. Van olyan író, aki remekül meg tudja írni, van, aki nem. Van olyan írás, amihez kell, van, amelyikhez nem. Itt most nem arra gondolok, hogy meglehet egy művet prológussal, és anélkül is írni, mert meglehet. Hanem hogy az adott mű hihetőségéhez, hangulatához, az indításához szükséges, vagy sem. Például, ha olyan korban játszódik a mű, amelyben jellemzőek voltak a prológusok, jobb, ha van.
Én soha nem gondoltam a prológusra, amikor elkezdtem írni. Csak leírtam, ami jött. Ha a novella igényelte, írtam prológust, ha nem, eszembe sem jutott. De ha írtam, akkor sem arra gondoltam, hogy: „Hű, kell ide egy prológus!” hanem, egyszerűen úgy kezdődött a történet.
Pl.
„Azon a napon idős férfi várt az ajtóm előtt. Öltözéke a hatvanas évekre emlékeztetett, de volt benne valami furcsa, valami megmagyarázhatatlan, ami miatt úgy éreztem, megkülönböztetett figyelmet érdemel.
– Jó napot! – emelte meg a kalapját. – Azt hallottam, ön szokott írni.
– Üdvözlöm! Nem az a foglalkozásom, de szívesen segítek, ha tudok.
– Szeretném, ha leírná Kata történetét.
– Fáradjon be! – tártam ki a bejárati ajtót. – Foglaljon helyet a szobában! Mivel kínálhatom meg? Sör, bor? Aszút bontok.
– Köszönöm, csak azt szeretném, ha leírná… – ült az íróasztalom előtti fotelba.
– Rendben – kapcsoltam be a diktafonomat bornyitás, töltés után – mondja el!
Úgy éreztem, ennek a férfinak az is elég, ha valaki meghallgatja, ám pár perc múlva tudtam, le fogom írni Kata történetét.”
Kósza Látomás: valóban, bizonyos korban játszódó művekhez passzol a prológus éstényleg jó, ha nem görcsösen eldönti a szerző, na, ide kell, ide meg nem.
Novellához prológus?! Regényhez még el tudom formailag fogadni, de novellához? Ez nekem olyan új és idegen.
Úgy tudtam, a novella ez:
„A novella olyan kisepikai műfaj, mely rendszerint egyetlen, rövidre fogott, de nagyon jellemző eseményt mond el. A történet gyakran hoz sorsfordulatot kevés és csak egy-két lényeges vonással jellemzett hőse számára. A műfaj fontos eleme a vezér- (vagy Boccaccio után sólyom-)motívum. A novellától megkülönböztetjük az elbeszélést, mely terjedelmében szabadabb, több és alaposabban jellemzett szereplőkkel dolgozik és tempója lassabb, tartalma oldottabb. Boccaccio idejében (XIV. század) az olasz novella szó újdonságot jelent, érdekes hírt, különös történetet.” (forrás:Irodalmi fogalmak, mek.oszk.hu)
Jó, nem kell mindig minden műfajon szó szerint lovagolni, de irányt azért nem véletlenül szoktak adni, ne túl szabadon értelmezzen mindenki mindent. Van olyan pályázat, ahol eleve kikötik, novellát kérnek, amibe a prológus szerintem nem fér bele, akár milyen művészi, odaillő stb. Azzal az erővel bele is lehet szőni a műbe.
Kedves Veronika, korábban már írtam valahol, soha nem foglalkozom azzal, hogy mit írok. Novellát, elbeszélést, kisregényt, vagy mást. Aki akarja, besorolja oda, ahova akarja. Írhattam volna ide elbeszélést is. Egyetlen alkalommal van jelentősége, ha pályázatra akarom küldeni, és a kiírás meghatározza, milyen művek jöhetnek szóba. A részletem négy oldalas írásból származik, amelyben a prológus a keret része, és a végén nem derül ki egyértelműen, hogy a Kata történetét elmondó idegen élő, vagy kísértet. Én inkább attól aggódom, hogy túl közhelyes az efféle keret, de remélem a cselekmény miatt, még elfogadható. Vagyis a cselekmény leköti annyira az olvasót, hogy nem jut eszébe a közhelyesség.
Kósza Látomás: így már értem 🙂
Valahol olvastam, hogy a prológus olvasóvá, nézővé avatásként szolgál. Bevezet a helyzetbe, amit az író a művében közölni kíván, vagy pont a történet megírásának körülményeiről, okáról beszél. Nem is tudom, de egy életrajzszerű regény elején könnyedén el tudom képzelni. A nyilván drámáknál más funkciót töltött/tölt be. Összetett kérdés, mindent el lehet manapság adni jól, rosszul. De ha az a kérdés, hogy az író miért foglalkozik magával a prológussal, miért kívánja feltétlenül azzal kezdeni a könyvét, akkor rávágnám, hogy bizonytalanságból. Ha félő, hogy több magyarázat szükségeltetik az adott történethez, korhoz, helyszínhez, ha úgy érzi, jelet kell hagynia, mielőtt a cselekménnyel foglalkozna, ha célirányosan ki akar emelni valamit, amit szerinte az olvasók nem biztos, hogy nélküle is észrevennének, akkor megírja. Nem bízza az olvasóra, hanem megjeleníti. Azért vagyok bajban, mert olvastam olyan történetet, ahol a prológus mégsem volt prezentáció. Nem infót közölt, inkább hangulatot közvetített, esetleg kiragadott a történetből egy olyan lényegi elemet, amit figyelemfelkeltésként a történet elé helyezett, máskor majdnem előrevetítette, hogy miről fog szólni a konfliktus. Közben pedig valahogy mindennek változik a jellege és a funkciója, a prológusnak is. Sokan használják marketing célra. Érdekes paradoxon, felgyorsult világban, felgyorsult olvasási szokásokkal, azonnal akarunk mindent. Szeretjük a lényeget azonnal megkapni. Ha a prológus marketing eszköz, és első oldalában eladja a könyvet (történetesen – feltételezés), akkor mégis furcsán jön ki, hogy elválasztja az olvasót a valódi cselekmény kezdetétől.
Személyes véleményem: a történetnek meg kellene állnia a lábán prológus nélkül is. Mint díszítő elem – nos, ezzel nem tudok vitába szállni, pont azért, mert díszítő elem.
Érdekes a téma, viszont azt hiszem én azok közé tartozom, akiknek igazából mindegy, hogy van-e prológus, vagy nincs. Ha tetszik a hátoldalon található szöveg, úgyis elolvasom az egészet, de csak az nem fog elriasztani, hogy van prológus, vagy nincs. Tény, hogy olvastam már olyan könyvet, aminél teljesen fölöslegesnek éreztem, de nem tudnám letenni a voksom csak egy oldalra.
Azt viszont én is észrevettem, amit Spirit Bliss, hogy inkább „hangulatba hozni” szeretné az olvasót a prológus. Ami nem rossz, főleg ha jól el van találva. 🙂
Anival meg abszolút egyetértek. Főleg az utolsó gondolatával.
Én személy szerint nem szeretem annyi a prológusokat, főleg azokat melyek egy későbbi történést – általában a legizgalmasabbat – tartalmazzák, pl. az Evernight-ban egyáltalán nem izgultam a karakterért, mikor halálközeli állapotba került, mert tudtam, hogy a prológus megemlíti, ergo a könyv utolsó negyedéig tutira élni fog. Ezzel ellentétben a Hamuvárosban élveztem, hogy Valentine ügyködéséből tudunk meg néhány momentumot, semmi poént nem lőtt le Cassandra Clare, csak felcsigázta a kedélyeket. Egy szó mint száz, óvatosan kell bánni velük, mézesmadzagnak kell (szerintem) lenniük, nem előretekintésnek.
Igen, sokszor nem szerencsés, ha az olvasónak túl jó a memóriája, és emlékszik a prológusra. 🙂
Érdekes téma ez az előszó kérdés. Nem gondolom, hogy baj lenne az összefoglalás, de ez leginkább tudományos munkákban nagyon hasznos. Kant a Tiszta ész kritikájában néhány oldalon összefoglalja az egész koncepcióját, mellesleg zseniálisan ír. De badarság egy fordulatokban gazdag regény cselekményét úgymond lelőni. A legutóbbi regényemhez nem akartam prológust írni, mert így is két felütés van benne. Azt terveztem, hogy mellékletként leközlök benne egy pár oldalas -történésztől átvett- anyagot, ami összefoglalja a főszereplőm életét, végül is amiről szólna a könyv, de nem illett bele.
Ezért a tények felvázolása mellett muszáj volt előszót írni, ami tisztázta a viszonyomat ezekhez az adatokhoz, valamint beillesztette a regényt a nagy történeti folyamba térben és időben. Bízom benne ezt elértem vele.:)
Vagyis a hangulatteremtés is rendben van, de lehet, hogy bizonyos esetekben még kevés. Ezt mindig a történetnek és a szerzőnek kell „éreznie”, kell-e előszó, és ha igen, az milyen legyen…
Örülök, hogy itt lehetek veletek….