Inez E. Martin: Ékes lelkek – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/ekes-lelkek” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/inez-e-martin-ekes-lelkek-1-resz-1498.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

 

 

II. Megidézett árnyak
Az a reggelem sem indult másképp, mint általában. Alexander bácsi gyorsan elkészült és türelmetlenül toporgott a bejárati ajtónál.
–    Hajlandó lennél egy kicsikét sietni? – kiáltotta föl többször is az emeletre. – Esküszöm, hogy előre sajnálom a vőlegényedet. Mikor majd menyasszony leszel, biztosan egy napig fogsz készülődni.

Felsóhajtott, mikor látta, hogy végre valahára elkészültem.

–    Ne zsörtölődj állandóan! Ez is tipikus jele annak, hogy megvénültél – huncutul felé kacsintottam.
Örömmel nyugtáztam, hogy az őszes szakálla fölött megjelenő mosoly csipkelődésünk végét jelenti, és hajlandó lesz minden okítás, tanácsadás, fegyelmezés és figyelmeztetés nélkül elkocsikázni velem a suliig.
–    Vigyázz magadra, Nicole! – puszit nyomott az arcomra, csak az nem tetszett, hogy ezt mindig az épület előtt teszi a legnagyobb átéléssel.
–    Rendben. Te is!
–    Vacsorázzunk ma étteremben – javasolta, mikor kiszálltam az autóból, és a hátsó ülésre nyúltam a táskámért. – Nincs sok dolgom a cégnél, vagyis ráérek… Megfelel, vagy van más programod?
Óvatosan tette fel a kérdést. Mint, aki fél a választól. Egyfolytában azon aggódott, hogy megfelelő neveltetésben részesít-e. És most az ő szavait használtam. Szelíden válaszoltam, hogy elfogadom a randit, homlokon pusziltam, és aztán észhez térítő erővel rácsaptam a kocsiajtót. Nem szerettem látni, ahogy elérzékenyül. Akaratlanul is a szörnyű múltra emlékeztetett. Azzal, hogy nem beszéltünk a történtekről, úgy gondoltuk tovább léptünk.
Tragikusan összefonódott életünk, mégis több terhet rótt ránk, mint reméltük. Én igyekeztem mindenben megfelelni a nagybátyámnak, s a legkisebb „gondot” jelenteni számára. Évről-évre osztályelső lettem, s határozott terveim voltak a tovább tanulást illetően.”Rossz társaságba” soha nem keveredtem, és nem fecséreltem az időmet „fiúzásra”. Olykor voltak összetűzéseink, nézeteltéréseink Katrin barátnőm miatt. Ám mindettől eltekintve jól tudtam, hogy ő egyszerre kíván eleget tenni a szerető szülői, a bizalmas baráti és a józan ítélőképességű nagybácsi szerepnek. Ezért míg élek hálás leszek neki. Jól tudtuk, mi ketten maradtunk csak egymásnak.
–    Akkor ötre érted jövök ─ jelezte a karóráján dobolva, majd elégedett arccal elhajtott.
Az első órám történelem volt, amivel simán ki voltam békülve. A tanáromnak, Pierre Denau úrnak köszönhetően az ilyen reggeleken boldogan érkeztem a suliba. Nem úgy, mint azokon a napokon, melyeken gyomorgörccsel, fejfájással küszködtem a „hajnali” kémia röpdolgozatok fenyegető ígéretétől.  Bizony, tanulmányaim egyetlen gyenge területe csakis a kémia volt.
Viszont a történelem, a művészetek iránti tudásvágyam csillapíthatatlannak tűnt. Pierre Denau volt az én példaképem. Tisztán és egyszerűen adta át a tudást, és ami igazán tetszett benne, számon kérni is csak így tudott. Minden tiszteletem, lelkesedésem a tantárgyát és őt övezte.  Az egész osztály tudta, hogy művészettörténésznek fogok majd tovább tanulni, ha vége az évnek és leérettségizek. Ez számomra nyilvánvaló volt, mióta csak elkezdtem a sulit. Katrin barátnőm számára pedig teljesen hihetetlen. Irigyelt az eltökéltségemért, a határozottságomért.
Ő a művészet modernebb területein gondolkodott: vagy manikűrösnek, vagy divattervezőnek fog tanulni! Az pedig attól függött, hogy milyen érettségi eredménnyel zár, és hogy a szülei annak alapján mit lesznek majd hajlandóak finanszírozni.  Ahogy megpillantottam az osztályterem előtt a tűsarkú, szezonális csizmájában, vállán az ahhoz passzoló „iskolatáskájával”, némán könyörögtem magamban az éghez, hogy ne hagyjon elveszni a körömreszelők világában egy ekkora tehetséget.
–    Reggelt, Nicole! – szólt felém aranyszínnel fedett ajkakkal.
–    Hol az a „Jó”? – kérdeztem kurtán és szertartásszerűen.
–    Az ágyban maradt. Valahol mélyen a párnák között, amikkel tegnap este még először csak egymásnak estünk – sóhajtott, majd sokat sejtetően elmosolyodott. – Tudod! Unatkoztam, és ő is… felhívott… átugrottam hozzá, filmet néztünk, párnacsatáztunk… és aztán…
–    Na ne! – hüledeztem. – Megint Gerard-dal voltál?
Bólogatott.
–    Na ne! – felháborodtam. – És megint azt mondtad anyádéknak, hogy nálunk alszol?
Felpirultan bólogatott.
–    Nicole, ne aggódj…
–    Megőrültél? – kérdeztem a szavába vágva. – És mi lesz, ha az anyád felhívja Alexander bácsit?Te max egy szobafogságot kapsz, de engem a jövőben sehová nem fog elengedni veled a nagybátyám.

Nagyon mérges lettem Katrinra, amiért ilyen meggondolatlan dolgot tett. Ismét! Rá ez jellemző volt. Egyrészt haragudtam, amiatt a bájgúnár Gerard miatt. Véleményem szerint egy agyatlan szépfiú volt, aki ellenállhatatlan nőcsábásznak hitte magát. Egyetemistaként (Gőzöm sincs hogyan juthatott be!?)az egyik közeli kávézóban szédítette néhány hasonszőrű cimborájával a középiskolás fruskákat. Ott ismerkedtek meg Katrinnal, és a kezdetektől furcsa kapcsolatot ápoltak. Katrin hajlamos volt előnybe részesíteni a külsőségeket. Tetszett neki az, amit Gerard látványa nyújtott. A többi nem érdekelte. Szeretett vele olykor megjelenni, s nem restellett az idióta viccein nevetni, ha érezte, hogy irigy szemek szegeződnek rájuk. Külsőleg passzoltak egymáshoz, de Katrin valójában csak kihasználta. Legbelül őszinte érzelmeket táplált egy másik fiú iránt. És ez bosszantott a legjobban. Gerard-dal volt, miközben hosszú évek óta más után epekedett.

–    Ne ess pánikba! Anya nem olyan, mint a nagybátyád – hanyagul legyintett. –  Lejelentkeztem nála telefonon úton idefelé. Nem hinném, hogy ezek után ellenőrizne. Soha nem tette!

Másrészt ezért voltam pipa. Mindig engem használt fel alibinek, a Gerard-dal töltött estéken. Viszont rendszerint tudatta velem, ha találkára készült. Akkor legalább lelkileg felkészülhettem a lebukásra. De most nem szólt! Egyszerűen kész tények elé állított.
Még duzzogtam mikor megszólalt az első csengő, és az osztály nagy része beözönlött a terembe. Hatalmas zajjal érkeztek. Utoljára érkezett Philip, s sikerült úgy becsapnia az ajtót, hogy a figyelmet magára irányítsa.
–    Figyeljetek srácok! Van egy lyukas óránk! – kiáltotta hangosan. – A jó öreg Pierre, az éjjel egy kicsit mellélépett a lépcsőn. Most mondták a folyosón, hogy be kellett vinni a kórházba, mert eltört a…
Nem tudta befejezni örömhírét, annak fogadtatása felülmúlta rajongó szónoklatát. Egyedül Henrik nyavalygott a hátam mögött, hogy miért nem szóltak erről hamarabb, mert akkor aludhatott volna kicsivel többet. Rajta kívül, úgy tűnt, mindenki elégedett. De aztán belépett az igazgatóhelyettes.
–    Tisztelt hölgyek és urak! Kérem, csillapodjanak és csituljanak – figyelmeztetően kezdte mondandóját, ami döbbenetes erővel lombozta le a hangulatunkat. – Mint már tudják a történelem tanár úr, sajnálatos módon nem tudja megtartani az órát…
–    Ez az! – kiáltotta be diadalittasan Mark az utolsó sorból.
–    … De – de az igazgató helyettes folytatta, nagy „ógatásunkra”, -… de a szomszédos teremből a biológia szakosok most indulnak a közeli vadasparkba egy kis ismeretterjesztésre. Ezúton felszólítanám a tisztes egybegyűlteket, hogy gyarapítsák iskolánk érdeklődő diákjainak számát – mondta nyájas arccal, majd vonásai eltorzultak, mikor látta, hogy senki sem mozdul. – Egy percet kapnak, hogy felsorakozva a folyosón legyenek!
–    Remek! És mit csinálunk abban a vadasparkban?
–    Két napja nyitották meg. Engem érdekel – súgtam oda Katrinnak halkan, hogy bosszantsam és kíméletlenül keresztülhúzzam a számításait. – Csak semmi lógás! Megyünk és körülnézünk.
–    Ne már, Nicole! – kopogott utánam a tűsarkújában, úgy kérlelt. – Tuti, hogy a fiúk negyede lassan leszakadozik a karavánról, aztán beülnek valahová kávézni. Menjünk mi is inkább velük!
Csak mosolyogni tudtam azon, ahogy kért. Sűrűn pislogott felém,miközben a száját legörbítette. Mintha az óvodában lennénk. Elhatároztam,hogy nem hagyom magam meggyőzni. Ha kell cselhez folyamodok a döntésem érdekében!
Kora reggel vasalta simára a haját, ugyanis utálta az alig hullámos szalmaszőke fürtjeit. Szeretett igazi „műcicává” változni, én meg szerettem ezzel kapcsolatban cukkolni és felhúzni. Már a folyosó végén jártunk, és Katrin még mindig győzködött. Esélye sem volt, kérlelhetetlen maradtam.
–    Értsd meg, Katrin! Engem érdekel az a vadaspark. A kedvemért, menjünk el! – lelkesen húztam magammal az utcára, de az ő arca hirtelen elsápadt.
Alig láthatóan szitált az eső, és Katrin fáradtságos munkájának szög-egyenes gyümölcse egy szempillantás alatt oda lett. Még fel sem fogta mi történik, a haja már kunkorodva szöszösödött a feje tetején az esőtől. Ahogy simítgatta tenyereivel, tincsei egyre hullámosabbá váltak.
–    Szemét vagy!
–    Na! Ne mondj ilyet, még megsértődök – nevettem, s tudtam jól, hogy elnézi nekem.
Ezzel a húzással elégtételt vettem, s megakadályoztam, hogy ellógjon. Az ázott frizurájával sehol sem merne megjelenni.

–    Ezért meghívlak délután egy kávéra, de most már tényleg mindegy, ha bemegyünk a többiekkel. Pár méter és a vadasparknál vagyunk! – ismét felnevettem, ahogy a fancsali arcára néztem. – Ne haragudj, Katrin! Tényleg bocsánatot kérek, de nekem ennyi kellett a„Jó” reggelhez!
Hiába vágott felháborodott arcot, tudtam, hogy nem haragszik igazán. Azzal, hogy ígéretet tettem neki a délutáni kávézásra, feledtetem sérelmét. Az eső továbbra is sűrűn szitált, ezért a legtöbben úgy döntöttünk, hogy először a fedett tetejű részeket látogatjuk meg. Senki nem volt hajlandó eláztatni magát néhány szarvas meg fácán, esetleg tigris látványa miatt. Még a biológia szakosok is fintorogtak, mikor szemügyre vették a park térképét, s szomorúan nyugtázták, hogy fedél csakis a terrárium és a madárház fölött található. Mi, mint laikusok, hűségesen követtük a hozzáértőket, közben Katrin végig megállás nélkül dumált. Sokszor azt sem tudtam hol járunk.
–    Nicole! Figyelsz rám?
–    Persze… csak idegesít, hogy nem tudom, merre vagyunk – egy sötétebb folyosón haladtunk át, mikor igen rossz érzésem támadt.
–    Ugyan, mit számít? Inkább mondd már, hogy mit gondolsz Markról!
–    Ugyanazt, mint eddig – közöltem hanyagul, ami hallhatóan nem nyerte el Katrin tetszését.
Unottan sóhajtozott, mikor végre kiértünk a folyosó végére. A többiek csodálkozó arccal lapultak neki a hatalmas üvegfalnak. Egy körteremben álltunk, ahol egyre többször hangzottak el a következő szavak: „Fúj!”, „Ezt most megeszi?”, „Undorító!”. Ezzel igazán kíváncsivá tettek.
Akkor vettem észre, hogy megérkeztünk a terráriumba. Abban a pillanatban sarkon akartam fordulni és ott hagyni az egészet. Soha nem jártam ilyen helyekre. Még a tévén is másik csatornára kapcsoltam, ha valami efféle témát folytattak. Életemben utoljára a fehér kígyót láttam, és ezen nem is akartam változtatni! Mióta csak megtörtént az velem, messziről kerültem a kígyókkal kapcsolatos dolgokat.
–    „Egyedül ezt tartottam meg – gondoltam szomorúan magamban, ahogy a nyakamban nyugvó gyűrűre pillantottam. – Valahányszor megérintem, elönt a forróság. Lassan megöl a kíváncsiság, de nincs merszem megbolygatni a múltat… „

A rossz emlékek áradata rám zúdult és magával sodort. Katrin magamra hagyott, mert látta rajtam, hogy mélységes gondolataimba süppedtem. Ilyen pedig sokszor előfordult velem, de megértette a viselkedésemet, hisz ő volt az egyetlen Alexander bácsin kívül, aki tudta, miken mentem keresztül.
–    Gyere, Nicole! Ezt figyeld! – szólt egy kis idő múlva.
Aztán amikor látta, hogy húzódozok, hátrálok,mellém lépett és feltette azt a kérdést, amire én is nagyon szerettem volna tudni a választ.
–    Félsz valamitől? Tudom, hogy nem kedveled a kígyókat. De még így is félsz tőlük, hogy egy üveglap mögött sínylődnek szerencsétlenek, és egyedül annak a pórul járt kis egérnek árthatnak, akit direkt nekik nevelnek elő?
–    Fejezd be – szóltam rá ingerülten. – Nem félek!
Igazat mondtam, de a különösen rossz, ismeretlen érzés lényemben rekedt. Erőt vettem magamon, és Katrinnak sem akartam tálcán felkínált kötekedési témát ajánlani, ezért mellé léptem, hogy megnézzem magamnak azt a kígyót.
Szépen berendezett, igazán vadregényes „kirakata” volt a rabságban szenvedő állatnak. A címke alapján a viperák valamiféle alrendjébe tartozó, kimondhatatlanul latin nevű egyed, szürkés pikkelyekkel borítva. Nyugodtnak tűnt, valószínűleg akkor reggelizte be az egerét. Csak néztem, és megelégedésemre semmilyen misztikus erő nem vont hatalmába a kígyó látványától. Felszabadultam, és már érdekelt, hogy milyen fajok lapulnak még az üvegfalak mögött. Katrinnal karöltve jártuk be a termet, néhol elcsodálkozva, néhol megborzongva. Számomra ezt nyújtotta a kígyók látványa, s ennél talán csak egy picivel többet!
A majd tíz év alatt, először éreztem úgy, hogy a nyakamban lógó fémdarab felmelegszik. Különös érzés volt felismerni azt a bizsergést a bőrömön, amelyet gyerekkoromban a fehér kígyó érintése okozott. Kissé oldalra húzódva emeltem ki a blúzom alól a gyűrűt. Elsápadva figyeltem az izzását ujjaim között. Kitéptem a nyakamból, s abban a pillanatban elgondolkodtatóan merész lépésre szántam el magam. Felhúztam bal kezem gyűrűsujjára! És ezzel egy csapásra minden megváltozott…
Örvényként forgott körülöttem a világ. Az arcok elmosódtak, a színek összeolvadtak. A terem végtelen térré változott, és a védelmező üveglapok eltűntek. Reszketni kezdtem, ugyanis csakis a kígyók rajzolódtak körül éles vonalakkal, ahogy mind közelítettek felém..
Egy helyben forogtam, és az ájulás kerülgetett mikor láttam, hogy teljesen magamra maradtam. A kígyók csillogó tengerként hullámoztak körülöttem. Teljesen körbe vettek, ez ellen semmit sem tehettem. Abban a pillanatban feladtam. Szemhéjaimat szürke fátyolként eresztettem le.
A kígyók sziszegését mind közelebbről hallottam, az ájulás kerülgetett, s nem is tellett sokba, hogy egy ólomdarabként egyszerűen csak a földre zuhantam. Éreztem, ahogy a hüllők testükkel körbekússzák mindenemet, a szememet már nem volt erőm kinyitni. Talán nem is akartam. Aztán arra eszméltem, hogy valaki lehúzza a gyűrűt az ujjamról. Erőtlenül néztem fel az ismeretlen arcra. Egy fiú térdepelt mellettem, rövid, szőke haja világított a végtelen szürkeségben.  Kék szeméből nyugalom áradt, mikor finoman visszahelyezte a gyűrűt a mellkasomra. Követtem a tekintetemmel, amint felemelkedik, s akkor vettem észre, hogy  mögötte áll még három alak. Mindannyian feketében voltak, komor arccal bámultak rám. Szólni akartam. Kérdezni őket. De nem jött ki hang a számon, csak tátogtam. Ők pedig halk léptekkel távolodtak mellőlem, míg szép lassan  eltűntek, akárcsak a kígyók, az örvénylő színek, a tompa hangok, és minden más…
Katrin hangja éles volt, kezének érintése meleg. Homályosan úszott az arca előttem, de rikoltozása biztosított, semmi esélyem arra, hogy álmodom.
–    Nicole! Jól vagy? – kérdezte szüntelen. – Jól vagy?
–    Már kihívták a mentőket!

Philip szavai kétségbeejtő hatással tudatosultak bennem.
–    Mentőket? – kérdeztem erőtlenül, s csak pislogtam a körém gyűlt arcokra.
–    Rendben van – kiáltott hátra a kísérő tanár. – Magához tért! Menjenek egy kicsit hátrébb, így nem kap levegőt!
Világosabb is lett, ahogy a körben állók széledni kezdtek.  Körül néztem, és még ott voltam. Ott, a terráriumban, s minden ugyanúgy volt, mint mielőtt… mielőtt az ujjamra húztam a gyűrűt. Gyorsan felültem, s a korábban látott négy alakot kutattam a körém gyűlt tömegben. De sehol sem voltak. Az elgurult gyűrűre már csak akkor lettem figyelmes, mikor csöndes csilingeléssel állt meg a térkövön. Rögvest utána nyúltam, hogy a többiek észre se vehessék.
„Valamitől elájultam, és ezek szerint csak álmodtam az egészet…”
–     Bevigyelek a kórházba? – kérdezte tőlem Mark, majd a fülembe súgta. – Akkor egész nap lóghatnánk, s még igazolást sem kérnének.
A remek ötlet hallatán nevetni kezdtem. Friss levegő töltötte el a tüdőmet. Vissza tért belém az élet. Kiáltani akartam, hogy tudassam, jól vagyok, s eszem ágában sincs kórházba menni, amikor megpillantottam Alexander bácsit az ajtóban. Felpattantam, odasiettem hozzá, mert láttam, hogy a tanárral beszél.
–    Persze! Egy vizsgálat szükséges. Ne aggódjon, én az iskolán belül mindent elintézek – mondta a kísérő megnyugtató hangsúllyal a nagybátyámnak. – Ez lehetett vérnyomás ingadozás, esetleg a vércukorszintje esett le, mégis azt javaslom, hogy ejtsék meg a teljes körű kivizsgálást.
–    Ez csak természetes. Azonnal indulunk! – nézett rám aggódó arccal Alexander bácsi.
–    Semmi bajom, csak egy kicsit szédelegtem…
–    Összeesett és eszméletlenül feküdt néhány percig – helyesbített a tanár. – Ezt azért nem minősíthetjük semminek!
Valóban jól éreztem magam, de tudtam, hogy Alexander bácsinak ez nem lesz elég. Nem is akadékoskodtam tovább. A fejemmel intettem a többieknek, Katrin felé dobtam egy mosolyt, s a kezemmel jeleztem, hogy délután hívni fogom. Utoljára még ránéztem az üvegfalakra. Természetesen a helyükön voltak, és az álmommal ellentétben egyetlen kígyó sem készült nekem támadni. Viszont a zsebemben nyugvó fémdarab még akkor is izzott.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.1/10 (8 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük