Illés Mara: Veled vagy nélkülem

1. fejezet

     – … és azt hiszem, tényleg itt az ideje, hogy végre … – hallotta, miközben egy lábon szökdécselve próbált megválni cipőjétől, és egyidejűleg lerángatni magáról a harisnyát, ami egészen biztosan csakis azért döntött a kiszakadás mellett, hogy a bolondját járassa vele. Csendben szitkozódva húzta le magáról az áruló ruhadarabot, miközben másik után matatott a fiókban.

Fél füllel hallgatta a nappaliból beszűrődő monológot, és alkalmanként kikiabált egy-egy „igen”-t, „aha”-t, vagy „értem”-et, végül pedig egy „egyetértek”-et, nem is sejtve, hogy az ártatlan szavaknak jelentőségük van.

     –  Ha ez is felszalad, komolyan visszaviszem mindet, és visszakérem a pénzem! Vagy írok egy szép kis cikket róluk. Szembiztos harisnya, mi? – robbant be végül a nappaliba. Nem hiányzott az átöltözéssel járó időveszteség, mert gyűlölte a kapkodást, de a késést még nehezebben viselte. Többszörösen volt frusztrált, mert annyira kellett neki a családi ünnepségen való részvétel, mint sivatagnak a homok. Az összejövetel apropója, Chloé keresztelője pedig még annyira sem hiányzott. Az pedig, hogy keresztanya lesz, ami egyet jelent azzal, hogy egy síró, kapálódzó, tiltakozó csecsemőt kell a karjába venni és a keresztvíz alá tartani, egyértelműen vitte a pálmát a rossz dolgok sorában. 

     Talán illett volna elolvadnia a baba láttán, mint minden, anyai génnel rendelkező nőnek. Chloé pihés fejecskéjét, apró nóziját, cseresznye formájú pöttöm ajkait, kék szemeit látva el kellett volna, hogy borítsa az anyai ösztön, és azonnal haza kellett volna rángatnia Ethant, majd „Csináljunk gyereket!” felkiáltással, kiéhezett vadmacskaként rá kellett volna vetnie magát. De, mivel Kaitlynről volt szó, semmi hasonló nem történt.

A kórházból, ahol az új taggal bővült családot meglátogatták, nem a házuk felé vette az irányt, hanem egy cipőboltba, hogy megvegye azt a gyönyörű, magas sarkú álomcipőt, ami nem hasonlítható egyik modellhez sem, amelyik otthon várta büszke tulajdonosát a cipőszobában. Pontosabban abban a szobában, amit Ethan úgy mutatott be neki, amikor hozzáköltözött, hogy „a majdani gyerekszoba”. Nem holmi „majd közösen eldöntjük, mi lesz a funkciója, egyelőre pakoljuk ide azokat a dolgokat, amiknek még nincs végleges helye” szoba, hanem a GYEREKSZOBA.

     Kevés szó hallatán költözött félelemmel vegyes rémület Kaitlyn szívébe, de a gyerek szó, bármilyen szóösszetételben, félelmetes volt számára. Mivel azonban gyerekről szó sem volt, vagyis szerinte inkább szó sem lehetett, a szobába beköltöztek a cipők. Először csak 15 pár, majd szépen gyarapodásnak indult a cipőcsalád.

     És, míg náluk a lábbelik száma gyarapodott, Ethan nővérének családjában a gyerekek száma.

 

     Ethan, miközben arra várt, hogy Kaitlyn újra előbukkanjon egy remélhetőleg nyugodtabb természetű harisnyával a lábán, elégedetten kortyolt bele a teájába. Nekilódította a fantáziáját, és vidám mosollyal nyugtázta lelki szemei előtt megjelenő idilli képet, amint a lány hozzábújva belékarol, és együtt nézik, ahogy Tyler felfedezi a parkot. Gondolataiból Kaitlyn zökkentette ki, aki morgolódva toppant be a nappaliba.

–     Hát te meg miért somolyogsz? Mi nevetnivaló van azon, hogy kiszakadt az az átkozott harisnya? Nem tudod, milyen nehéz megfelelő színárnyalatú, de legfőképp megfelelő minőségű harisnyát találni.

–     Sejtem, ha még neked sem jön össze – motyogta az orra alatt Ethan, gondosan vigyázva a hangerőre, de Kaitlyn fülét nem kerülte el a megjegyzés.

–     Ez övön aluli volt – duzzogott a lány sértetten, miközben felvette a blézerét, és kézbe vette cipőjével harmonizáló retiküljét. – Mit tudsz te egyébként is a harisnyákról? Maximum azt, hogyan lehet a leggyorsabban leszedni rólam.

–     Oké, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! Gyanús is lenne, ha harisnya szakértőként tetszelegnék – puszilta meg Ethan a lány orra hegyét engesztelésképpen. Fotográfusként és férfiként is újra és újra szembesült azzal, hogy a nő ruhája tabu téma. Bármit mondjon, bárhogy dicsérje, úgysem nem lesz jó. Jól emlékezett még azokra az időkre, mikor ott téblábolt az ajtóban, arra várva, hogy exbarátnője végre előkerüljön a gardróbból a minimum negyedik tökéletes ruhába öltözve, hogy, miután ő elismerően bólintott, tornádóként vonuljon vissza újabb ruhát keresni, miközben ő rezignáltan vette tudomásul, hogy ismét elkésnek. És Kaitlyn sem volt különb.      

Olyan törvényszerűségeket figyelt meg, mint például az, hogy a tükör nem azt mutatja, amit a nők látni akarnak, és a nők nem azt látják, amit a tükör mutat. Nem egyszer morfondírozott azon, hogy miért mutatott mást a tükör a próbafülkében, mint otthon? Mi történik a ruhával, miután a nő hazaér vele és beteszi a szekrénybe, addig az elátkozott pillanatig, míg pár nap múlva előveszi, belebújik, és dühtől, csalódástól remegő ajkakkal tépi le magáról, mint egy koszos liszteszsákot?

–     Egyébként tényleg nem szép tőlem, hogy ugratlak, most, hogy végre te is benne vagy – szabadkozott Ethan, miközben kitessékelte Kaitlynt az ajtón. – Jól fogunk szórakozni. Remek lesz!  Holnap haza is hozzuk.

–     Mégis micsodát? – hűlt el Kaitlyn, megtorpanva.

–     Hogyhogy micsodát? – kerekedett el Ethan amúgy is nagy, barna szeme. Kaitlyn meglehetősen szétszórt tud lenni, ha a cipők és a harisnyák körül forog az esze, gondolta. Mintha nem erről beszéltem volna neki, amíg átöltözött.

–     Egyszerű kérdés, nem? – kérdezte a lány, miközben újra elindult az autó irányába. – Mit hozunk haza?

–     Nem mit, hanem kit? Tylert – érkezett a válasz a háta mögül a választ, mire ismét megtorpant.

     Pár órával később a McBride-ház végre elcsendesedett. Ethan a gyerekszobában álldogált és mosolyogva nézte Chloét, amint békésen aludt a bölcsőben, időnként cuppogva egyet-egyet. Fárasztó volt a mai nap nemcsak az újszülött és szülei, hanem Ethan és Kaitlyn számára is, de a gyerekek szobája békességet rejtett.

Mekkora boldogságot okoz egy ilyen pici baba a puszta létezésével, tűnődött.

–     Szerencsés szüleid vannak – mondta ki hangosan. – És szentimentális keresztapád – vigyorgott, majd suttogva hozzátette: – De figyelmeztetlek, ha bárkinek elmondod, le fogom tagadni

–     Hát te itt bujkálsz? Kaitlyn keres.

Ahogy Susan belépett a gyerekszobába, figyelmes házigazdából egy szempillantás alatt átváltozott anyává. Körülnézve elégedetten nyugtázta a falról ráköszönő állatfigurák vidám seregét, a falak rózsaszín és világoskék, nyugalmat sugárzó pasztellszíneit, a plüssállatokat, a gondosan elrendezett pelenkákat, egyéb kellékeket. Gyengéd mosollyal nézte a bölcsőt és a pici gyerekágyat, ahol Peterrel közös életük legnagyobb kincsei aludták jól megérdemelt, délutáni álmukat. Két, viszonylag későn érkezett, de annál nagyobb szeretettel várt kis angyal.

–     Úgy látszik, rossz helyen.

Ethan hangjából ugyanaz a csalódottság csengett ki, ami mindig úrrá lett rajta, amikor vitatkoztak Kaitlynnel. Akár arról volt szó, hogy kínai vagy olasz étel legyen az esti menü, akár nagyobb horderejű dolgokról, mint például arról, hogy megéri-e feladni az embernek addigi életét, és szerencsét próbálni az Államokban, ha állást kínálnak neki Los Angelesben, annak ellenére, hogy az otthoni munkája tökéletesen kielégíti az igényeit.

Ma azon vitatkoztak a keresztelőre tartva, hogy jó ötlet-e hazavinni Tylert.

–     Na, igen, Kaitlyn nem az a fajta lány, aki belső késztetést érez, hogy halált megvető bátorsággal bemasírozzon egy gyerekszobába – kuncogott Susan. – Nem vagyunk egyformák, öcsi. Viszont bármiben fogadok, hogy első lenne a sorban, ha össze kellene terelni és kérdőre vonni a világ médiamoguljait a világra zúdított, őrületig sztárolt celebek miatt.

–     Igen, ez Kaitlyn.  Céltudatos, törekvő, intelligens és vezetésre termett.

–     És még? – kérdezte Susan Ethan arckifejezését kutatva.

–     Még?

–     Igen, még. Kell lennie ezen kívül rossz tulajdonságának is, nem? Nem lehet ennyire tökéletes! Még te sem lehetsz ennyire szerencsés – ugratta a nővére.

Susan maga sem tudta, hogy szavai a csodálatát, vagy a bennük rejlő iróniát tükrözik-e. A jelzők, melyekkel öccse illette párját, valójában pozitívak voltak. A munkában, a karrierben, az érvényesülni vágyás világában. De mennyire lehet átültetni ezeket a tulajdonságokat a mindennapi életbe?

     Céltudatos. Miben? Hogy melyik cipőt vegye meg és tegye a többi mellé, hogy talán majd egyetlen alkalommal a lábára kerüljön, és utána újra száműzze a cipőbirodalmába?

     Törekvő. Na, igen, ez sem elhanyagolható szempont, már amennyiben arról van szó, hogy a lehető legjobbat igyekszik kihozni egy party-ból a lehető legkompetensebb személyek meghívásával.

     Intelligens. Nem elhanyagolható szempont a mai képmutató világban. De szükség van-e a spanyol, az olasz és a francia nyelvek szinte tökéletes elsajátítására ahhoz, hogy megfőzzünk egy spagettit vagy összedobjunk egy hagymalevest? A nyelvérzékkel nem lehet főzni! Viszont kifogástalan kiejtéssel tudjuk megrendelni az „apéritif”-et.

       Vezetésre termett. Határozott igen. De a magánéletben talán nem arra vágyik minden nő, hogy egy megbízható férfi álljon mellette, akinek a vállára hajthatja a fejét egy hosszú nap után, és akinek erős karjai között kisírhatja magát, ha újabb csalódás érte a munkában, ha összeveszett a legjobb barátnőjével vagy rossz hírt kapott?

     Susan más volt. Az ő céljai az élet más területére mutattak. A legvégsőkig képes volt kitartani amellett, hogy végre anya lehessen. És csodás állása volt olyan kollégákkal, akiket csak kívánhat magának az ember, egy rákbeteg gyerekek kezelésére szakosodott kórházban. Nehéz hivatást választott, ahol tudta, hogy nem elég a csodára várni. Néha azonban, szerencsére, a csoda mégis megtörtént. Mikor az orvosok és ápolók tudása már nem volt elég, talán csak a kórház bejárata fölé vésett jelmondat segített: Szeretet. Hit. Remény. Mintha Susan saját életéből köszönt volna vissza ez a három szó.

–     Fáradtnak látszol, anyuci – bökte meg könyökével Ethan gondolataiba merülő nővérét.

–     Ennyire látszik? – nézett fel Susan fáradt mosollyal.

     – Dehogy, csak vicceltem. Végül is csak háromszor tettem fel ugyanazt a kérdést – vigyorgott Ethan.

–     Ugratsz?

Susan kérdésére csak egy kaján vigyorú fejrázás volt a válasz.

–     Úgy látszik, ki kell rúgnom mindenkit a házból, majd bebújni az ágyba, mondjuk úgy egy hétre. Úgyhogy, öcsi, ezennel megkérlek, hogy fogd a barátnődet, és vonuljatok szépen haza – ütögette meg játékosan Ethan vállát. Peter családja az imént köszönt el, így már csak ők ketten alkották a vendégsereget.

Ethan kíváncsi tekintettel fürkészte nővérét, aki tényleg úgy festett, mint akire ráfér egy kiadós pihenés.

  – Figyelj, arra gondoltam, hogy mit szólnátok, ha egy kis időre megszabadítanánk titeket Tylertől? Úgy 2-3 napra. Hogy feltöltődj, pihenj. Itt a nyár, jó idő van, Tylerre is ráfér egy kis kikapcsolódás. Peter épp az imént mondta, hogy arra sincs ideje, hogy szusszanjon egyet a nap végén. Mit szólsz?

     – Öcsi, neked fejedre esett egy gyertyatartó az oltárról a keresztelőn? – pislogott Susan hitetlenkedve.

     – Nem éreztem semmit. Miért, van valami a fejemen? – nézett rá nagy barna szemeivel Ethan, miközben játékosan tapogatta a feje búbját a kezével.

    – Ne bohóckodj! Tudod te, mire gondolok. Honnan jött ez az ötlet? Ne érts félre, nagyon drága vagy, hogy előjöttél vele, csak …

     – Csak? – húzta fel szemöldökét Ethan. – Nem bízol bennem? Szerintem nagyon jól szórakoznánk Tylerrel. Úgyis rám fér a mozgás. Mostanában annyi időt töltöttem a négy fal között, hogy több volt, mint elég. A projekt kész, leadtam a képeket. Mindenki elégedett. Szóval, egy szó, mint száz, tettre kész vagyok!

    – Azt látom. Ne érts félre, nem miattad vannak kétségeim, hanem Kaitlyn miatt – bökte ki Susan. – Ő mit szól hozzá? Egyáltalán megbeszéltétek? – nézett kíváncsian Ethan szemébe.

2. fejezet

 

–     Mesélj, mi hír a showbizniszben? – nyújtotta át a poharat Peter Kaitlyn-nek.

–     Nem tudom – válaszolta félmosollyal az ajkain a nő.

–     Most ugratsz? Hisz’ benne élsz. Vagy félreértettem valamit? – kérdezte a férfi, miközben érdeklődve nézte a lányt, ahogy az rákönyököl a hatalmas terasz széles kőkorlátjára. A nap fénye megcsillant a pohárban lévő jeges teán. Meleg borostyán színe Kaitlyn szemeit idézte.

     Úgy tartják, hogy a szem a lélek tükre, ami megmutat mindent a tulajdonosáról. Gyönyörű áruló, ami akkor sem tud hazudni, ha az agy megparancsolja neki. Kaitlyn szeme azonban megtévesztő volt. Zavarba ejtő, gyönyörű színe lenyűgözte, ugyanakkor sokszor meg is riasztotta azt, aki belenézett, mert színe melegségével ellentétben a nő tekintete hideg és kemény tudott lenni, mint az acél. Aki nem jól ismerte, könnyen elkönyvelte, mint rideg, kíméletlen, a tökéletes megteremtésén és megkövetelésén fáradozó teremtést. Ridegsége, keményszívűsége azonban csak álarc volt, amit még nagyon fiatalon, öntudatlanul kezdett viselni, de később szinte egybeforrt a bőrével, és néha már azzal fenyegetett, hogy beleépül szöveteibe, és levehetetlenül beleeszi magát a csontjaiba.

Az álarcot védekezésként hozta létre azon a napon, mikor megesküdött magának, hogy a saját életének ő lesz az irányítója. Amikor megfogadta, nem hagyja, hogy az érzelmek uralják gondolatait, és rossz döntéseket hozzon miattuk. És nem engedi, hogy a ragaszkodás, a szeretet és a szerelem, vagy a mindezek elvesztése feletti fájdalom átvegyék az uralmat a józanész felett, amellyel irányítani akarta sorsát. Nem akart másoktól függeni sem a munkájában, sem a magánéletében.

–     Otthagytad a showbizniszt? – ugratta Peter Kaitlynt, mikor az elhárította a férfi kérdését.

–     Dehogy – mosolyodott el a lány. – Csak nem vagyok a szó szoros értelmében vett résztvevő benne. Viszont imádom a munkám, még akkor is, ha olyan sekélyesnek tűnik néha, mint egy kiszáradt patakmeder.

     –  Kiszáradt patakmeder, ami sekélyes? – vigyorgott Peter. – Ez ám a képzavar!

     – Hé, én csak egy buta újságíró vagyok, nem pedig okleveles építészmérnök, mint egyesek. Tudod, a mi világunkban a csúsztatás megengedett.

–     Sajnos. Néha nem is tudja az ember eldönteni, hogy egyáltalán merjen-e hinni annak, amit lát, hall vagy olvas. Kérlek, ne vedd magadra! – tette hozzá Peter gyorsan, nehogy megsértse sógora barátnőjét.

     – Nem veszem, ne aggódj! Én nem a napi politikai, gazdasági és sztárhírekkel foglalkozom, hanem életmódtanácsokkal, filmekkel, zenével, divattal. Vagyis semmi véresen komollyal – vigyorgott Kaitlyn. Hiszen, aki a kulisszák mögé lát, az igazán tudja, hogy a zene vagy a film világában szinte vérre menő küzdelem zajlik a stúdiók, kiadók között, sőt, sokszor még saját berkeiken belül is.

–     Másodszor pedig – folytatta – tisztában vagyok a média hatalmával. És sajnos valóban rengeteg a féligazság, amit az emberek képébe tolnak. És sokan, mivel a tévében hallottak vagy az újságban olvastak valamit, készpénznek is veszik. Időnként én is beleesek ebbe a csapdába.

–     Látod, ezért választottam az építészetet. A számok, a vonalak, formák nem hazudnak. Ha nem követi az ember a helyes számokat, akkor összedől a ház. És azt kissé nehezebb lenne kimagyarázni, mint egy tévesnek bizonyuló hírt.

–     Ez így van. De azért elég sok pénzbe tud kerülni egy tévesen közölt hír is.

–     Igen, de a romjai alatt nem lelik halálukat az emberek.

–     Hála az égnek! De azért láttunk már rá példát – felelte Kaitlyn. Már pusztán a gondolat is borzongató volt, hogy milyen következményekkel járhatnak az emberi tévedések. Egy rossz döntés életeket, sorsokat változtathat meg, tehet tönkre.

–     Papi! – hallatszott hirtelen a teraszajtóból. Peter és Kaitlyn a vékonyka hang irányába fordították fejüket, és nézték, ahogy Ethan közeledik feléjük, nyakában Tylerrel. A férfi játékosan szökdécselt egyet-kettőt, mire a kisfiú elragadtatásában csilingelve kacagott. Peter büszkén nézte nevető fiát, akinek aranyszínű fürtjei játékosan lebegtek a feje körül.

Tyler hatalmas zöld szemeivel, göndör hajával igazi kis angyal benyomását keltette. Lágy vonásaival sokakat megtévesztett, és kislánynak nézték. De ha közelebbről szemügyre vette az ember, akkor egyből feltűnt a szemében lévő huncutság, az a kaján kis csillogás, amely világossá tette, hogy a gyerek fiú.

–     Látom, fiam – válaszolt Peter. – Dolgoztasd meg a nagybátyádat, nem árt neki egy kis mozgás – nevetett, tekintetével követve a kettőst. Ethan legaloppozott a lépcsőn, nyakában a kisfiúval, miközben az a férfi hajába markolva kapaszkodott.

     – Alighanem be kell szereznetek egy parókát – fordult Peter nevetve Kaitlyn felé, miközben hallgatta, ahogy sógora játékosan jajgatva próbálja rávenni Tyler-t, hogy engedje el a haját.

–     Van ott elég tartalék – válaszolta a lány, miközben ő maga sem tudta megállni, hogy ne kuncogjon ló és lovasa játékos párharcát nézve. – Bár biztos vagyok benne, hogy Ethan nem állja majd meg nyavalygás nélkül, ha fésülködés után tele lesz a hajával a fésű – mosolygott Kaitlyn. Azt már csak magában tette hozzá, hogy őt is szíven ütné a dolog, ha történne valami a mélybarna fürtökkel, amelyek tökéletes összhangban álltak a fiú nagy, csokoládébarna szemeivel.

     Ethan nem állta volna meg a helyét Hollywood ünnepelt, tökéletesre szabott férfisztárjai között, mert hiányzott belőle a magamutogatásnak a legapróbb morzsája is. 182 centiméteres magasságával, arányos, sportos, de közel sem dagadó izomzatú testével, meleg, mélybarna szemével, kedves mosolyú arcával, ami 32 éves kora ellenére is őrizte kisfiús báját, megragadta a nők figyelmét. Kellemes megjelenését kiegészítette közvetlen stílusa, intelligens beszédmodora, éles esze és kitűnő humora. Megnyerő, szimpatikus fiatalember volt, aki a munkájában elért sikereit szerény alázattal vette tudomásul anélkül, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonított volna azoknak.

     Kaitlyn két évvel ezelőtt találkozott először a férfi nevével. Egy új rovathoz kerestek anyagot, mikor a csapat egyik tagja feldobta az Ethan Lambert nevet.

*

      Kaitlyn fáradtan dőlt hátra. Meglévő szerkesztői munkája mellett el kellett indítania egy új projektet, és ez nem kevés feladattal járt. Az új rovat szabadidővel, utazással kapcsolatos téma köré épült, melyhez ízelítőként fényképeket akartak csatolni. De nem a hagyományos módon tálalt képeket, mikor egy wellness hétvége eltöltésére ajánlott hotel bejáratát, éttermét és medencéjét vagy egy szobáját mutatják be a felvételek, hanem igényesebb, színesebb, ember- és természetközelibb fotókat.

Bob Hammond, a rovat várományos felelőse állt elő az ötlettel egy megbeszélésen, miszerint kifizetődő lehetne, ha külsős fotóst kérnének fel a munkára, miáltal új arculattal és látványvilággal rukkolhatnának elő. Az ötlet tetszett Kaitlyn-nek, így kiadta a munkát: keressük meg az emberünket!

 A feladat világos volt. Olyan fényképészt találni a felvételek elkészítéséhez, akinek stílusa egyéni, fogyaszthatóan művészi, de nem művészieskedő. Látásmódja fiatalos, lendületes, újfajta, egyéni. Végül, de nem utolsó sorban: elérhető és megfizethető.

     Három hét telt el a munkaértekezlet óta, mikor Kaitlyn kiadta a feladatot a csapat részére. A kutatómunkát az új rovat előkészítésével megbízott Bob kapta, akinek Katie Stewart lett a kijelölt segítőtársa.

Kaitlyn tudatosan hozta létre az alkalmi párost. Katie volt az utolsó, aki csatlakozott a 10 főből álló kis csapathoz, akik az Extra egyik agytröszt csoportját alkották. Ötleteikkel, jó meglátásaikkal ők voltak hivatottak arra, hogy megtartsák, és lehetőség szerint növeljék a magazin népszerűségét és eladási példányszámát. Nagy szükség volt a jó szakemberekre, akikkel sikeres tud maradni egy papíralapú sajtótermék az Internet egyre nagyobb teret hódító világában.

Katie fiatalos lendületével, éles eszével és nem kevésbé éles nyelvével kiegészítette Bob kissé lomhának mondható munkatempóját, amelyhez viszont remek ösztönök és beleérző készség társult. Kaitlyn azt várta kettejük fúziójától, hogy Bob színes ötletei Katie pörgő stílusának segítségével végre maradéktalanul megvalósulnak, és nem maradnak örök ígéretek.

     Régebben, mikor az Extrának még nem volt az írott és az elektronikus sajtóban ennyi konkurense, belefért, ha egy jónak tűnő ötlet megvalósításával vártak akár 2-3 hónapot is, míg az szép lassan kiforrta magát, majd feltöltötték tartalommal a remeknek tűnő terveket. Kaitlyn ebben az esetben azonban gyorsan tető alá akarta hozni a fotós ügyét, több okból is.

Az új rovattal bizonyítani akart,és megszilárdítva szerkesztői pozícióját, az utolsó kétkedő hangokat is elhallgattatni, amelyek fiatal korára hivatkozva elhamarkodottnak ítélték az előmenetelét.

Másrészről fontosnak, szívéhez közelállónak érezte a témakört, ami az Egyesült Királyság üdülőhelyeit kívánta bemutatni arra buzdítva az olvasókat, hogy utazásaik alkalmával vegyék igénybe a Brit-szigetek gyönyörű, elbűvölő tájait, és ne induljanak neki egyből a világnak csak azért, mert kizárólag más kontinensen tudják elképzelni a tökéletes nyaralást.

Úgy gondolta, szükség van a megújulásra, az egyéni látásmódra, és nem akarta, hogy az unalomig elcsépelt, szinte kivétel nélkül ugyanazt a hatást kiváltó látnivalót kínálják a rovatban. Ő maga is megcsömörlött már az olyan cikkektől, amik üres éttermeket, üres medencéket és még üresebb napozóágyakat mutogattak. Nem érezte a késztetést még csak arra sem, hogy elképzelje magát, amint egy ilyen képen látott medence mellett fekszik a napozóágyon. Szerette érezni a helyszín fénykép által tolmácsolt szellemét, és látni, hogy az milyen hatással van az ott nyaralókra. Amíg nem érzi azt, hogy az a medence mennyire kellemes hely lehet egy meleg délutánon, és amíg nem érzi a késztetést a fénykép láttán, hogy egy kiadós úszást követően elheverjen a napozóágyon, addig nem biztos benne, hogy ez az a hely, ahol el tudna tölteni néhány pihentető napot. Bobot jó időben csókolta homlokon a múzsa, és ültette el agyában egy külsős fotóművész szerződtetésének gondolatát.

A gyorsaság melletti, elhanyagolhatónak nem mondható végső érv az volt, hogy Kaitlyn érezte, kezdenek kimerülni energiatartalékai. Egyre többet gondolt arra, hogy kivéve pár hét, jól megérdemelt szabadságot, eltűnjön egy időre a világ szeme elől, és elutazzon valahová. Nem volt konkrét elképzelése, hogy merre szeretne utazni, egyáltalán tényleg elutazna-e valahová, vagy csak aludna. És gondolkodna. Át akarta gondolni az utolsó év történéseit a lapnál, feldolgozni a közelmúltban távozó kollégák hiányát, és új kollégák érkezését. És végre, bár tudta, hogy erre a józan ész számításai szerint esélye egyenlő a nullával, tisztába jönni azzal, hogy miért nem tud végre egy olyan férfival megismerkedni, akivel hosszabb távra is tervezhet pár hónapos kapcsolaton kívül.

     Tehát több nyomós érve is volt rá, miért várja olyan feszült érdeklődéssel a délutáni csapatértekezletet.  De addig még le kellett bonyolítania pár telefont, fel kellett hívnia a tisztítót, hogy elkészült-e a ruhája, amit a következő szombati fogadáson akart felvenni, melyet a lap egyik leköszönő vezetője tiszteletére szerveztek. Szerette előre kiválasztani a ruhát és a kiegészítőket, elkerülve az utolsó pillanatok fejvesztett kapkodását, hiszen fontos volt, hogy minden darab kifogástalanul passzoljon a többihez.

     Ám délután háromkor még mindig ott tartott, hogy nem ebédelt, és a reggeli kávén kívül nem volt szerencséje semmi energiabombához, főként nem szilárd ételhez.

     – Mindenki itt van? – nézett körül, mikor leült a tárgyalóban. – Nagyszerű. Akkor kezdhetjük is. Ki mit hozott? Bob? – próbálta sürgetni az összegyűlt csapatot abban a reményben, hogy gyorsan túlesnek az összeszedett anyagok bemutatásán, és végre kiugorhat egy késői ebédre, vagy inkább korai vacsorára.

–     Öööö, igen – rendezgette Bob Hammond az előtte lévő mappákat. – Szóval, utánanéztünk Katie-vel, hogy mi újság a fotóspiacon, és rájöttünk, hogy nem is olyan egyszerű a dolog, mint gondoltuk.

–     Persze, mert túlkomplikáltad – vigyorgott az orra alatt Katie.

–     Nem komplikáltam túl, csak alapos voltam – vágott vissza Bob.

–     Alapos, bizony! Alaposan meggondoltad, hogy a két lehetséges jelölt közül melyik kettőt mutassuk be az értekezleten – ugratta Katie a férfit. A pár hetes közös munka alatt rájött, hogy Bobnál jó hatást tud elérni csipkelődő modorával, mert kimozdíthatja vele kissé lomha tempójából.

Bob elnyomott egy grimaszt, de nem vágott vissza. El kellett ismernie, hogy igaza van. Azzal a gondolattal vágott bele a kutatásba, hogy bőven lesz jelölt, akik közül majd kényelmesen kiválaszthatják, kit keressenek meg konkrét ajánlattal. De be kellett látnia, hogy tévedett. Úgy látszik, hogy – bár fotóművész akad bőven – vagy túl drágák, vagy túl elfoglaltak, vagy épp szünetet tartanak, vagy elutaztak, vagy túl művésziek, vagy egyszerűen csak nemet mondtak.

–     Két jelöltünk van, akik közül választani lehet – mondta végül Bob.   –  Hogyan akarod?

–      Én közepesen átsütve, salátával – vágta rá Chris általános derültséget kiváltva. – Most mi van? Még nem ebédeltem. Majd’ kiugrik a szemem az éhségtől!

–     Oké, emberek, csigavér! – emelte fel hangját Kaitlyn vigyorogva. – Én is éhes vagyok, de még mennyire. Essünk túl ezen, aztán mehet ki-ki a dolgára. Szóval, Bob, én a képeket akarom látni. Nem érdekel, hogy ki csinálta őket, a képek alapján akarok dönteni. Már amennyiben olyan fotósokat válogattál össze, akik beleférnek a limitbe.

      –  Az én limitembe nagyon is belefér az egyik jelölt – nyalta meg a szája szélét Katie. – Ha értitek, mire gondolok.

–     Hé! Ez nem pasikereskedés, ha jól tudom – szúrta közbe Chris.

–     Én nem is kereskedni akarok vele – kacsintott egyet Katie, mire az asztal körül ismét kitört a nevetés.

–     Amennyiben mindenki kimulatta magát, esetleg láthatnánk végre a felvételeket, Bob? – hangzott Kaitlyn türelmetlenné váló hangja. Próbált úrrá lenni a kialakulóban lévő, péntek délutáni káoszon. Mindenki érezte, hogy lassan vége a hétnek, és aki csak teheti, igyekszik kellemes módon feltöltődni a hétvégén, hogy hétfőn újult erővel vesse bele magát a szerkesztőség életébe.

     Még jó, hogy nem napilap vagyunk. Akkor aztán hiába várnánk a hétvégét, gondolta Kaitlyn, saját maga számára is meglepetést okozva, mert nem az az ember volt, aki a hétvégét várta, hogy elbújhasson párjával, családjával, barátaival két napra. Hiszen jelen állapotban se párja, se családja – édesapját kivéve, aki nem vett róla tudomást hosszú évek óta –, és barátja sem volt sok. Igazság szerint nem is volt igazi barátja, akiről elmondhatta volna, hogy jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Persze ott volt Claire, akivel iskolás évei alatt barátkozott össze, és sok időt töltöttek együtt, tervezgetve a jövőt, de ő elköltözött Írországba a férjével, így ritkán találkozhattak. Inkább telefonon és az Internet segítségével tartották a kapcsolatot.

–     Íme, a képek – mondta Bob, miután bekapcsolta a projektort. – 15-15 darabot mutatok mindkét fotóstól.

     A felvételek gyönyörűek voltak. Mind a harminc darab, kivétel nélkül. Kaitlyn elégedett volt kollégái kutatómunkájával. Igazság szerint több portfolióra gondolt, nagyobb választékra számított, de be kellett látnia, hogy a képek lélegzetelállítóak voltak, és igencsak nehéz helyzetben lennének, ha nem kettő, hanem, példának okáért, hat külön művész közül kellene kiválasztaniuk a rovat számára legmegfelelőbbet.

Miközben másodszor nézte végig a felvételeket, észrevett rajtuk valamit. Némelyik képnek egyedi volt a hangulata, sokkal többet engedett észlelni abból, amit ábrázolt, mint a többi. Mindegyik fotó szép volt, látszott, hogy készítője mestere a szakmájának. Kaitlyn meglehetősen sok fényképész munkáját látta már, és ha nem is száz százalékos biztonsággal, de meg tudta különböztetni a nívóst a nagyon jótól, az átlagost a jótól.

A Bob és Katie által összeállított fotók között voltak olyan egyedi hangulatú, néha melankóliát, néha gyermeki pajkosságot közvetítő felvételek, melyek megragadták a figyelmét. Mindegyiken volt valami, ami beleillett a környezetébe, de mégis furcsa módon kitűnt onnan, magára vonta az ember figyelmét annak ellenére, hogy sok esetben nem ez a tárgy vagy személy volt a kép középpontjában. Például az ódon temetőt ábrázoló felvételen, melyen egy öregember állt háttal a fotósnak, kezében virágot tartva, feltűnt az egyik közeli fán egy fészek, és a felé repülő rigó. A kép, amely a temetőt, az elmúlást, a gyászt mutatta be, magában hordozta a reményt, az új élet születését.

     Kaitlyn harmadszor is nekifutott a képeknek, mire az asztal körül csendes mormogás szállt fel. A lány nem zavartatta magát, folytatta a képek válogatását, keresve a fészke felé tartó madárhoz hasonló jeleneteket.

–     Bob! Milyen szisztéma szerint válogattátok össze a képeket? – kérdezte.

–     Tulajdonképpen nem mi válogattuk, hanem közöltük a fotósokkal, hogy milyen típusú képeket szeretnénk látni.

–     Nem úgy értettem. Te milyen sorrendben töltötted fel a képeket?

     – Igazából én tettem fel a fotókat – vette át a szót Katie. – Úgy gondoltam, hogy megkeverem őket, és megdolgoztatlak titeket. Bár egyesek, úgy látom, inkább már a fogukat és a rágóizmaikat dolgoztatják a steakhez – vetett egy lapos pillantást Chris felé, aki inkább a fánkok ízében látszott elmerülni, mint a fényképek elemzésében.

–     Ne legyél már olyan harapós! Végignéztem a fotóidat. A történeti hűség kedvéért kétszer is. De már mondtam, hogy felfordulok az éhségtől – panaszkodott a férfi.

–     Pasik meg az ő hasuk – forgatta a szemét Katie.

–     Némelyik férfi hörcsögnek született – közölte mély meggyőződéssel a csapat másik női tagja, Helen, aki gyakran panaszkodott arra, hogy férje állandóan rágcsál valamit, mégsem látszik rajta egyetlen felesleges kiló sem. Helen ezzel szemben állandóan a kalóriákat számolgatta, és ha elszámolta magát, képes volt 1 kilót magára szedni ijedtében.        

–     Némelyik meg patkánynak – vágta rá Katie, szívélyes mosolyt lőve Chris irányába.

–     Jól van emberek, kitartás! – csitította az általános jókedvet Kaitlyn, miután harmadszor is végignézte a képeket. – Mindjárt végzünk, és utána mehet mindenki haza. De, ha valakinek van hozzá kedve, akkor beugorhatunk a Stacy’s-be egy steakre – ajánlotta fel egy közös vacsora lehetőségét, mire egyetértő moraj hullámzott végig a termen. Volt, akit a hazamenetel, míg másokat a közös vacsora villanyozott fel.

–     Oké. Szóval, milyen rendszer szerint állítottad össze a felvételeket, Katie?

–     Inkább rendszer nélkül. Össze-vissza. Kettőt innen, hármat onnan, így tovább. Nem akartam a 15-15 képet egyszerűen egymás mögé tenni, mert úgy tudni lehet, mikor váltunk fotóst. Viszont, ha nem tudjátok, melyik képek tartoznak egy emberhez, kézzelfoghatóbb és valóságosabb lesz az eredmény szerintem. Csak annyi kell, hogy felírjátok, hányadik fotók tetszenek, és összesíthetjük az eredményt.

–     Remek ötlet – mosolygott Kaitlyn. – Akkor, tollakat, papírokat elő, és mindenki írja fel, hogy melyik 10 felvétel tetszett neki a legjobban. Ha nem lesz egyértelmű a választás, akkor az én véleményem dönt – közölte a rá jellemző, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

      Mire újra végignézték mind a 30 felvételt, mindenki leírta a számait, és összesítették az eredményt, újabb 40 perc telt el.

     –  Figyelem! Eredményhirdetés – állt fel Bob.  –  Az arány 8:2.

     –  Ez elég egyértelmű – mondta Kaitlyn. A fotók sorszámát nézve látta, hogy jobbára azok a képek voltak a többieknél is a befutók, melyeket ő maga is választott. – Ki a nyertesünk?

–     Ethan Lambert – mondta Katie fülig érő vigyorral, miközben Chris kíváncsisággal kevert nemtetszéssel húzta fel a szemöldökét.