Hujder Adrienn: Gyermekek Földje

 [button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-kiado-szerzoi” newwindow=”yes”] A kiadó szerzői[/button]

 

 

Tudjátok, mi a legjelentéktelenebb dolog a világon? Hát, egy homokszem. Gondoljatok csak bele… Annyira aprócska, hogy ha sétáltok az utcán, észre sem veszitek és egyszerűen rátapostok a fejére. Aztán mikor a homokszem felháborodva utánatok kiabál, meg sem halljátok a vékonyka hangját.

A homokszem haszontalan is. Hiszen, mit tudna tenni egy ilyen pöttöm? Mert hát, hogy is néz ki valójában egy ilyen homokszem? Az egész egy fél gombostűhegynyi, sárgásbarna színű gömböcske. A hasa és a feje egybenőtt, akárcsak egy igazán kövér emberé. És mivel se keze, se lába, ezért nem tud semmit megfogni, járás helyett pedig csak gurul, akár egy labda. Meg persze néha repül is, ha Szellő Kisasszony vagy valamelyik rokona a vállára kapja, és segít neki az utazásban.

Az ilyen magányos és semmire sem jó homokszemek közül Homokszem Néni volt a legrosszabb. A napja csak abból állt, hogy hevert valahol az út közepén teljesen egyedül, és éktelenül ordítozott mindenkivel, aki csak elhaladt mellette… Vagy áthaladt rajta…

Néha-néha a szél hátán útra kerekedett, hogy aztán pár méternyire ismét letegyék valahol és kezdődhessen előröl a dühroham. Ha létezne színváltó homokszem, akkor biztosak lehettek benne, hogy a Néni sárgásbarna helyett, folyton vörös lett volna.

– Nézzék már, milyen szemtelen! Elmegy mellettem, és egyszerűen arrébb rúg! Hát nem lát a szemétől? Itt heverek az orra előtt! Vegyél szemüveget, te pernahajder! Szem-ü-ve-get! – óbégatta szinte megállás nélkül.

A madarak, bogarak, sőt, még a homokszemnél sokkal kisebb baktérium-kölykök is összesúgtak ilyenkor, és megállapították, hogy Homokszem Néni egyszerűen elviselhetetlen.

– Már megint kiabál… Halljátok? – turbékolta félhangosan Galambhölgy, és a nyakát nyújtogatva sétálgatott fel-alá, mint valami dáma.

– Lehet ezt nem hallani? – zizzent fel a levek közül az unatkozó Krumplibogár Asszonyság.

– Szégyen, hogy ilyen idősen képtelen normálisan viselkedni – rázta meg magát a galamb, aztán hátrafordult, és a csőrével tisztogatni kezdte a tollait. – Még a fiókáim is jól neveltebbek, pedig a tojáshéj még a fenekükön van.

– Inkább menjünk át az út túloldalára, nehogy belénk kössön. A múltkor is úgy ordibált egy szerencsétlen verébbel, aki kenyérmorzsának nézte véletlenül, hogy az ijedtében elfutott. Elfelejtette, hogy csak ugrálni tud – mesélte a szörnyűséget az Asszonyság.

– Botrányos… – rázta meg magát Galambhölgy, de ahelyett, hogy elsétált volna, tovább figyelte Homokszem Néni rikácsolását.

Egyik nap hatalmas szél támadt. A galambok behúzódtak az ereszek alá, a bogarak a fűszálak között vagy a földbe fúrva magukat kerestek menedéket. Még az emberek is a lábukat kapkodva siettek hazafelé, pedig ők olyan óriásiak és rettenthetetlenek voltak. Először senki nem tudta, mi is történt, de aztán szájról szájra kezdett terjedni a hír…

Orkán Apó megharagudott a lányára, Szellő Kisasszonyra, mert a tudta nélkül találkozgatott Folyó Úrfival. A kedélyek pont úgy fodrozódtak, akár Folyó Úrfi felszíne, ha Szellő Kisasszony megsimogatta.

Azt Szellő Kisasszonynak is be kellett látnia, hogy az édesapja félelmei nem alaptalanok. Hiszen Folyó Úrfi folyton vándorolt. Sosem állt meg egy helyen. Végigfolydogált erdőkön, hegyeken, aztán óceánná duzzadva hódította meg az egész világot. De Szellő Kisasszony így is szerette őt. Vele tartott volna akár a világ végére. Még ha apját magára kell hagynia, akkor is.

Orkán Apó dühöngött fájdalmában. Meghajlítgatta a fákat, kitépte az emberek kezéből az esernyőt és mikor végigsöpört a város utcáin, magával ragadta Homokszem Nénit is. Úgy megforgatta, hogy a Néni teljesen beleszédült. Hiába sipítozott és könyörgött, az Apó a nagy hangzavarban nem hallhatta meg.

Aztán ahogy alkonyodni kezdett, Orkán Apó haragja is csillapodni látszott. Nem volt ő gonosz, nem akart rosszat a lányának vagy bárki másnak, csak félt attól, hogy örökre elveszíti szeretett gyermekét. Ahogy szép lassan megnyugodott, Homokszem Néni is földet ért ismét. Ijedten pislogott körbe, hogy megtudja, hová is került, de nem tudott rájönni.

A Nénike sosem félt még ennyire. Korábban, mikor nagy ritkán utazásra adta a fejét, mindig megkérdezte Szellő Kisasszonytól és a testvérétől, Szél Ficsúrtól, hogy merre is tartanak. Na meg, általában fényes nappal kapaszkodott csak fel a hátukra. Most viszont a hold betakarózott egy szürke felhővel, így teljes sötétség borult a világra. Az Anyónak nagyon rossz volt amúgy is a szeme, így nem látott az égvilágon semmit sem. Rémülten kucorgott, úgy várta, hogy felkeljen végre a nap.

Az éjszaka neszeitől néha-néha összerezzent, miközben magában motyogva imádkozott. Fiatalabb korában sok rémtörténetet hallott egy hosszú nyakú szörnyetegről. Azt suttogták, már akik túlélték a vele való találkozást, hogy zúgó hangot hallat és magába szippantja a homokszemeket. Az emberek állítólag a porszívó nevet adták neki.

Homokszem Néni fél éjszaka fülelt, hátha meghallja a szörnyeteget, de szerencsére, csak a fák ágainak halk recsegése zavarta a csendet. Végül annyira elfáradt, hogy elnyomta az álom.

Másnap reggel éktelen zajra ébredt. Felpattant a szeme, és döbbenten nézett körbe. Ha lett volna álla, még az is leesik. Mellette mindenhol, amerre csak a szeme ellátott, hozzá hasonló homokszemek feküdtek és hangosan beszélgettek. Annyian voltak, mint egy egész hadsereg.

– Hol vagyok? – csúszott ki a Néni száján. Kivételesen halkan beszélt, mert még kiabálni is elfelejtett a meglepettségtől.

– Hát itt… – felelt nevetve neki egy mellette fekvő homokszem. Nagyon jókedvűnek tűnt, és élénken pislogott jobbra-balra, mintha várt volna valamire.

– De hol az az itt?

– A Gyermekek Földjén – válaszolta meg a kérdést egy másik társuk, aki egy hosszú, zöld színű cső lábánál pihengetett. – Örülünk, hogy hazajöttél – mosolyodott el.

– Haza? – tátotta el a száját a Néni. Még mindig nem értett semmit sem, de mielőtt még tovább kérdezősködhetett volna, a társai hirtelen mozgolódni és sugdolózni kezdtek.

– Jönnek a gyerekek! Jönnek!

– Mindjárt itt lesznek!

– Jaj, már úgy várom őket!

Boldog izgatottság söpört végig az összes homokszemen, még a Néni is visszafojtott lélegzettel várt. Aztán egyszer csak embergyerekek csoportja tűnt fel. Kisfiúk és kislányok egyaránt. Kiabáltak, nevettek, játszottak. Egyikük még a zöld színű csőre is felkapaszkodott. Homokszem néni azt hitte, most is csak átlépnek majd rajta, ahogy mindig szoktak, de ezúttal nem így történt.

Az egyik embergyerek letérdelt elé, és néhány homokszem-társával együtt a tenyerébe vette. A Néni már kezdett készülődni arra, hogy leszidja, de végül nem maradt ideje rá. Egy piros műanyagvödörbe került.

– Most mi lesz? Mit csinál velünk ez a kis emberlány? – kapkodta a fejét mindenfelé, de a többieken nem látott ijedtséget.

– Ne félj, csak homokvár lesz belőlünk.

– Vagy homokpogácsa.

– De, ha a kislány kijátszotta magát, visszatesz minket a helyünkre – nyugtatgatták a többiek. Hiába. Homokszem Néni csak perlekedett és visítozott.

– Tegyél le, te kis szörnyeteg! Mit csinálsz? Nézd, még el is áztat! Hogy képzeled ezt? Anyád nem tanított tiszteletre? – és így tovább, és így tovább. Talán napestig is folytatta volna, ha a kislány nem kezd hangosan kiabálni.

– Anya, nézd! Ugye, milyen gyönyörű lett? – mutatott egyenesen arra a kupacra, amelyikben Homokszem Néni is tartózkodott. A Néniből szakadatlanul ömlő szavak elakadtak. Tényleg rá mondták, hogy gyönyörű? És az embergyerek miatta mosolyog? Ő varázsolta az arcára a boldogságot?

Homokszem Néni szeméből valami nedvesség csordult ki, és a szája hosszú-hosszú évek óta először felfelé kunkorodott. Olyasmi történt, amire már régóta vágyott, de nem is számított arra, hogy valóra válhat. Végre nem néztek át rajta, sőt, hasznos volt! Boldoggá tett valakit.

– Tényleg gyönyörű homokvár, kincsem! – dicsérte meg az anyuka is.

Homokszem Néni ezután sem hagyta abba a kiabálást, de már egészen más okból kiáltozott, mint korábban:

– Nézzétek, milyen ügyes gyerek! Egy torta. Még gyertyákat is csinált rá! Nehogy megmozduljatok és elrontsátok! Csak ügyesen, csak óvatosan! – vezényelte a többieket elégedetten mosolyogva. Sok-sok gyereknek okozott örömet a többi homokszemmel együtt. Talán épp nektek is…