Helena Silence: Interjú

Mióta írsz?

Nehéz meghatározni a pontos idejét. De az első jelentős élményem az írásról még tizennégy éves koromban volt, amikor a magyartanárom csodálkozva kérdezte meg, miután elolvasta egy karcolatomat, hogy ezt én írtam? Azóta csak kisebb időszakokra hagytam abba, amikor sokat kellett tanulni, vagy dolgozni, de ilyenkor is állandóan ott zsongott bennem a késztetés. Szóval tulajdonképpen tizennégy éve írok. Épp ideje volt már az eredménynek! J

Jelent meg más műved korábban?

A gimiben írtam pár cikket és verset az iskolaújságnak. Aztán nagyon reálisan beláttam, hogy a vers nem az én műfajom. Már akkor tudtam, hogy könyvet szeretnék írni, de szerintem akkor még nem voltam elég érett hozzá. Kisebb jeleneteket, életképeket írtam, amelyek lassan novella formát öltöttek. Egy ismerősöm révén kapcsolatba kerültem egy pécsi irodalmi magazinnal. A főszerkesztőnek tetszettek az írásaim, így néhányat megjelentetett. Egyébként akkor estem át életem első szerkesztésén is.

Mit jelent számodra maga az írás?

Nem egyszerű a kérdés. Egyszer én is feltettem magamnak, és nagyon jól esett végiggondolni. Mert arra jutottam, hogy az írás tesz engem különlegessé. Az írás nélkül csak egy lány lennék, aki sokat olvas, szokatlanul csendes és túlságosan magába fojtja a gondolatait. Egy hétköznapi, unalmas ember. De szerencsére rájöttem, hogy az írás egy olyan dolog az életemben, ami segít túllépni a mindennapi gondokon, ami kirángat a szürkeségből, ami sokkal boldogabbá és különlegesebbé tesz. Máig nehéz elhinni, hogy az írásaimat mások is értékelik. A bizonytalanságom gyakran megrontja a legjobb pillanataimat, de igyekszem ezen változtatni. Mindenesetre arra már rájöttem, hogy az írás azon kevés dolgok közé tartozik az életemben, amit már sosem veszítek el és sosem vehetnek el tőlem.

Van valami egyedi módszered, vagy szokásod írás közben?

Nem. Nincs semmi. Nem hiszek a szokásokban az írással kapcsolatban. Egyszerűen írok, amikor akarok, amikor kedvem, időm van, amikor örülök, vagy le vagyok törve. Olyan, mint egy állandó menedék, ahol mindig jó meleg van és biztonságban vagyok.

Hogyan keletkezett a mostani regény ötlete?

Ültem a buszon. Leült mellém valaki, amitől én általában besokkolok. Tudom, hogy furcsa, de így van. Hosszú út volt, néztem kifelé az ablakon, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy néha ijesztően elvont vagyok. A mellettem ülő férfi körülbelül úgy lélegzett, mint Darth Vader. Első látásra normálisnak tűnt, ápolt körmökkel és hétköznapi ruhában, de amikor hozzám ért a lába, rossz érzésem volt tőle. Ideges lettem. Elképzeltem, ahogy egy fának dőlve várakozik egy családi ház előtt, amíg a szülők elmennek, és egyedül hagyják a tini lányukat. Hátul, az övébe tűzve egy gondosan ápolt és megélezett vadászkés, amivel ölni akar. Be akar mászni a nyitva hagyott ablakon, de egy hang a fejében visszatartja. A hang a lányé, akivel korábban összefutott az utcán, és olyan furcsán nézett rá, amikor véletlenül hozzáért. A hangnak engedelmeskedik a teste, olyan dolgokra kényszeríti, amiket soha nem tenne meg. Jó dolgokra.

A mellettem ülő férfi a következő megállóban leszállt. Valószínűleg egy teljesen ártalmatlan, hétköznapi ember volt, de sosem felejtem el az arcát, mert miután hazaértem, két óra alatt megírtam a Terápia c. novellámat, ami később az Enigma alaptörténetét adta.

Írás közben voltak elakadások, nehézségek? Hogyan győzted le?

Az eredeti történet megírása meglepően könnyen ment. Kész voltam körülbelül négy hónap alatt. Persze azóta rengeteget javítottunk rajta a szerkesztőmmel, de nem emlékszem az írás közbeni  nagyobb nehézségekre. Inkább meglepő hiányérzetre azokról a napokról, amikor nem foglalkoztam az Enigmával. De akkor is csak azért, mert épp sűrű napom volt. Természetesen nálam is előfordult, hogy ültem a billentyűzet fölött, és tíz percig szenvedtem egy mondattal. Ilyenkor általában aludtam egy nagyot, zenét hallgattam, vagy csak segítettem otthon a házimunkában. Általában bejött, mert amikor visszaültem a géphez, ami korábban megoldhatatlan vagy leírhatatlan volt, varázslatosan megoldódott vagy leíródott. Nagyon sokáig a legfontosabb elérendő célom volt, hogy tökéletes legyen a könyvem. Remélem, ezt mostanra sikerült elérni!

Melyik a kedvenc karaktered a saját könyvedből?

Talán túl nyilvánvaló választás, de Lena, a főszereplő a kedvencem. Abszolút nem magamról mintáztam, de pár tulajdonságot kölcsönöztem neki magamból. Illetve kicsit fordítva is: olyannak írtam meg Lenát, amilyenné egy nap én is válni szeretnék. Nem a képességét, hanem a jellemét tekintve. Bár a képessége is fantasztikus lenne!

Lesz a műnek folytatása?

Igen, a második rész most készül. Egyelőre kicsit álomszerű az egész, mert egy-egy részlet jelenik csak meg a fejemben, de azok nagyon élesen, néha szinte kézzelfoghatóan. Imádom, amikor néha írás közben ízeket és illatokat kezdek érezni. Szerencsére hangokat még nem hallok!

Miközben megjelenik a regényed, milyen íráson dolgozol éppen?

Amikor leülök írni, leggyakrabban az Enigma folytatásával kapcsolatban támadnak gondolataim és ötleteim. Az új könyvnek Misztérium lesz a címe egyébként. Viszont vannak más történeteim, néha ezek is belopakodnak a fejembe és elragadnak. Például Makrancos Katka, akinek folytatásos története van a blogomon, vagy Cristina, a vagány boszorkányjelölt, aki másodállásban bankot rabol.

Mi az, amit tanácsként elmondanál az amatőr szerzőknek?

Legyetek nagyon nyitottak! Járjatok nyitott szemmel és elmével a világban, mert hatalmas kincsekre lehet ott bukkanni, ahol nem is képzelnétek. Legyen nálatok mindig írásra alkalmas eszköz! Papír és toll, vagy akár csak telefon, amibe be lehet pötyögni, ha láttok vagy hallotok valamit, ami megragad. Ez később nagyon jól jöhet. Az ilyen pillanatokat vissza lehet idézni pár leírt szóval. Olvassatok sokat és írjatok minden nap, ha tehetitek. Nem muszáj rögtön könyvet, igazából bármi megteszi, blogbejegyzés, összefoglaló egy könyvről, ami tetszett, esetleg napló, bármi. És ne adjátok fel a reményt! Ha egy hétköznapi embernek sikerült, többnek is sikerülhet!