Hadnagy Feró: Hét lépés Istenhez

1. (Halál)

Súlyos fenyőillat fedi el a bomlás szagát. Arcom már elázott a könnyes részvétnyilvánító csókoktól. Ez a ceremónia a vigasztalást hivatott szolgálni, de csak még inkább szétszed. A résztvevők, mintha egy morbid divatbemutatóra jöttek volna, egymással versenyre kelve, mutatósabbnál mutatósabb ruhakölteményekben pompáznak. Az egyik nagybácsi kivezet egy betévedt vak nőt a ravatalozóból. Részvétnyilvánítók végeláthatatlan sora játssza meg, hogy jobban fáj neki, mint nekem.

A sötét lakkozású koporsó előtt, ezüstös keretű fényképen egy kedves, idős hölgy ragyogó mosollyal néz a kamerába. Mögötte a koporsóban fekszik a nő, aki felnevelt.

Nem mutatkozom be, mert összetörtem.

2. (Gyász)

Hideg van. Bár a fűtést a legnagyobb fokozaton járatom, a ház nem melegszik be. Mint embernek a lélek, olyan háznak a lakó. Ha nincs, halott. Egy hónapja még vele aludtam el. Most mintha kitépték volna egy részem és a hatalmas seb megállás nélkül vérzik, fáj, lüktet. Sosem forr be. Bármit megadnék egyetlen ölelésért.

Körbenézek a szobában. Az elegánsan rendezett könyvespolcokon derűsen sorakoznak fel a kedvenc mesekönyveim, amiken felnőttem. Ők nem tudják, hogy már semmi nem lesz a régi. Nem érzik a port sem, ami megtelepedett rajtuk, mert már senki nem forgatja őket.

Minden erőmmel próbálok a sok szép emlékre összpontosítani, de csak még húsbavágóbban érzem a hiányt. A fájdalom nem engedi, hogy elmerüljek a múltban, csak berak egy törhetetlen üveg mögé mindent, amit valaha szerettem, és azt mondja: „Sosem érinted többé.”

Semmi nem lesz újra az, ami volt. Én sem leszek újra az, aki voltam. Énem meghalt vele, és ami maradt nem más, mint egy épp elvegetáló csonk.

Nem mutatkozom be, mert csonka vagyok.

3. (Félelem)

Élénk beszélgetések kavalkádja tölti ki a bár területét. Minden egyéb illatot elnyom a forralt bor kellemes, fűszeres aromája. Próbálok az italomra összpontosítani, lassan szürcsölöm be és hagyom elidőzni a számban. Szeretném, hogy semmi másra ne tudjak gondolni, mint a borom fűszerektől enyhén csípős ízére és melegére. Tekintetem az ablakra téved. Kint ráérősen hull a hó. Akaratlanul a hidegre gondolok. Már nem tudok másra gondolni.

Megborzongok a hideg merevség emlékétől. Amikor megérintettem kezét, már nyoma sem volt lágyságnak, vagy melegségnek, ezek mind elmúltak az élettel együtt. Ahogy körbenézek az embereken, már csak az elkerülhetetlen halált látom. Minden és mindenki meghal, ez a világ rendje. A természetes szelekció könyörületlen. Az erős megöli a gyengét. Egy nyúl lehet bármilyen selymes, szelíd és aranyos, a farkas úgyis cafatokra tépi. A természet egyensúlya egy véres, diktatórikus egyensúly, amibe előbb-utóbb mindenki belehal.

Képek villannak a szemem előtt. Bőre a sárga, a zöld és a szürke piszkos keverékének színét vette fel, talán a májbetegségének köszönhetően. Állkapcsa magatehetetlenül lógott, nagyra nyitva száját. Ránézésre nem volt különb egy darab kőnél. Van valami sokkoló egy holttest látványában, tán a felismerés miatt, hogy valójában nem vagyunk egyebek, mint mozgolódó tárgyak, amik egyszer végleg megállnak.

Újra körülnézek. Próbálom meglátni az életet az emberekben, de csak megerősödik bennem a gondolat, hogy létezésünk, egy hatalmas sor balszerencsés véletlennek köszönhető, amit evolúciónak neveznek. Fajunk, nem ér semmit. Annyit hangoztatott, fejlett intelligenciájával nem javított környezete életén, hanem megállás nélkül rombolja és kizsákmányolja azt. Talán az ember eredendően romlott. A természetes szelekció mellélőtt velünk. Ha más nem, hát mi úgyis kipusztítjuk saját magunkat és környezetünket. A természet betegsége vagyunk, a Föld elburjánzó rákja, ami lassan de biztosan megöli.

Nem érzek mást, csak félelmet az elmúlástól. Nincs semmilyen rendszer, csak szerencsés káosz. Nincs Isten és nincs Túlvilág, csak gyenge emberek szánalmas meséi. Nincs célja az életnek. Még a faji reprodukálás is fölösleges. Értelmetlen a létezés.

Nem mutatkozom be. Értelmetlen.

4. (Depresszió)

Csend van. Zúg a fejem. Belül. A szoba sötét. Élettelen. Egyedül vagyok. Asztalon a képe. Nézem. Nem érzek semmit. Tévé világít. Zenés műsor. A kedvencem. Nem hallom. Hangos zúgás a fejemben. Elzsibbaszt. Fáradt vagyok. Nem érzek. Összpontosítás. Nem megy. Gondolkodni is alig. Kínoz a zsibbadás. Azt hiszem… elfelejtettem beszélni. Álmos vagyok. Nem akarok felébredni. Nem tudok aludni. Talán éhes vagyok. Nem érzem. Nem érdekel. Semmi. Meghaltam belül. Fáj létezni. Jobb lenne nem lenni.

Nem tudok bemutatkozni… Senki vagyok.

5. (Sötétség)

Arra ébredek, hogy nehezen lélegzem és nem tudok megmozdulni, csak a szemem mozog. A szemközti ablak felé nézek és összeszorul torkom a félelemtől. Egy férfi alakját látom. A lába nem éri a földet, lebeg az ablak előtt. Sötétszürke, múlt századi ruhája cafatokban lóg rajta. Arca ráncos, élettelen és ördögi. Engem bámul.

Egy pillanat múlva már ott a lábamnál. Megragadja a lábfejem és elkezd felfele mászni a testemen. A húsomba markol, úgy húzza fel magát rajtam, éles karma mintha a csontomat is átdöfné. Ahogy rám nehezedik oszló testével, nem kapok levegőt. Próbálom mozdítani a kezem, hogy ellökjem, de teljesen megbénultam.

Dohos szag keveredik a rothadás bűzével. Fura, sípoló hangot hallok, mintha nem kapna elég levegőt. A feje közeledik az enyémhez és a sípolás erősödik, egyre bestiálisabban szól. Mire elér az arcomhoz, démoni morgássá torzul. Most oszladozó pofája egyetlen ujjnyira van tőlem, hegyes, hosszú orra szinte érinti az enyémet. Amint belenézek, többé nem engedi el tekintetem fátyolos, halott szeme. Érzem, ahogy megragadja elmém a benne levő üresség. Istenem, ha létezel, segíts! Zuhanok a sötétben.

Minden fekete. Nem tudok mozogni. Nincs testem. Semmi nincs körülöttem, csak sötétség. Nincs hang, nincs illat, nincs fény. Meghalhattam. Azt hiszem, megszűntem létezni. Talán a világ is megszűnt.

Nem mutatkozom be, mert már nem létezem.

6. (Fény)

Csend van, nagyon nyomasztó csend. Ezt hirtelen furcsának találom. Hiszen gondolkodom! Ha megszűntem létezni, hogyan nyomaszthat bármi és hogyan lehetnek gondolataim? Nagyon távol észreveszek egy világító pontot. Gyorsan közeledik. Olyan erős a fénye, hogy megrémülök. Menekülni akarok, de nem tudok mozdulni. A fénynek vakítania kéne, de nem teszi. Ahogy belenézek, kellemes a szememnek, betölti szellememet. Újra látom a kezeim, a testem. Körülnézek, de a semmiben lebegek. Nincs más, csak a fény és én.

Ismét a fényforrásba nézek és felfedezek benne egy különös entitást. Alakját tekintve ember is lehetne, csak a nemét nem lehet meghatározni, viszont fény az egész teste. Hosszú hajának minden szála fényszál, arca, szeme, keze, ruhája is a fény különböző árnyalataiból, összetett formáiból áll össze. Elmosolyodik.

Keze olyan hirtelen terem a mellkasomon, hogy egész testemben, minden apró részecskémen keresztülvágtat hulláma. Mintha szétszakadnának, majd újra összeállnának atomjaim közt a kötések. Arra figyelek fel, hogy sebesen száguldok hátrafele, amerre a keze lökött. Egyre nő a sebesség, aztán már nem is hátra, hanem előre suhanok. Meglátom a napot. Felé tartok. A napfény átmelegíti egész lényem. Megáll a suhanás. Lenézek, és látom magam alatt az egész világot fényben úszni. Egyszerre vannak ott az erdők, mezők, hegyek, tengerek, falvak és városok. Látom a szülőfalum. Még a régi házunkat is ki tudom venni. Boldogságkönnyek csordulnak az arcomon. A testem előbb elkezd bizseregni, majd teljes révület uralkodik el rajta. Behunyom a szemem és engedem magam eggyé válni a mindenséggel.

Felülök az ágyamban. Csak most kezd hajnalodni. Egész testem remeg a benne cikázó érzésektől. Nem kérdőjelezem meg, hogy mi okozza, mert teljesen tudatában vagyok, hogy ez a létező legtisztább szeretetenergia. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük Istennek. Nemcsak magamban érzem, hanem látom az egész világban. Körülnézek a szobában. Látom, hogy mindent ez az energia tart össze és működtet. Ez miatt mozognak a bolygók. Ez miatt él és működik az egész természet. Szinte látom magam előtt, ahogy az atomok közötti kötések is ennek az erőnek hála jönnek létre. Rápillantok az ágyam mellett levő szobanövényre és elfog a sírás. Szinte világít, úgy sugárzik belőle ez a tiszta, finom fény. A könnyeim megállás nélkül folynak. Tisztán érzem, hogy ez az erő az, amit az idők során minden vallás igyekezett megfogni valamiképp. Már nem kételkedem Isten létezésében.

Mire felöltözöm, kivirrad. Egy nagy pohár víz megivása után gyümölcsökből megreggelizem. Nem kétséges, hogy most minden mai tervemet félrerakom, és belemerülök mindazon megismerésbe a létezésről, amit ez az állapot nyújthat nekem. Ragyogó boldogsággal lépek ki az ajtón. A levegő még elég hűvös, hogy kellemesen csípje bőrömet. Nagy mosollyal az arcomon és a szívemben, belekezdek az eddigi legizgalmasabb sétámba.

Nem mutatkozom be, mert csak most ismerem meg önmagam.

7. (Egység)

Virágillat táncol a levegőben. A nap egyre melegebben süt. Csak úgy szállok a járdán. Az emberek kedvesen elmosolyodnak, ha rám néznek. Rájuk nézve nemcsak a külsejüket érzékelem, hanem Istent bennük. Mindegyikük mélyen beleéli magát az aktuális személyiségébe, társadalmi helyzetébe, kapcsolatai által meghatározott énképébe.

A napfényes utcán lépdelve magam előtt látom régi, elhasznált személyiségeim: a csintalan kislányt, a lázadó kamaszt, a szenvedélyes feleséget, a kimért jogászt, a törődő anyát, a gyászoló gyermeket. Életem különböző időszakaiban mást-mást öltöttem magamra, akár egy ruhát, vagy egy színpadi szerepet. Csak épp ez esetben nem tudod, hogy nem te vagy a ruha, vagy a szerep maga. Nem tagadom meg régi személyiségem változatait, mert mind én vagyok, az én különböző megnyilvánulásaim. Úgy látom magam előtt igaz valómat és szerepeimet, mint egy csillagot. A közepe, a fényforrás, saját isteni lényegem, ami tapasztalni szeretne. Belőle, mint sugarak nyúlnak ki a különböző időszakokban és élethelyzetekben használt szerepek. Amikor benne vagyunk valamelyikben, elménknek az épp aktuális szerep szab határokat. Hogy optimisták vagyunk, vagy pesszimisták, önbizalmunk alacsony, vagy magas, boldogok vagyunk-e vagy boldogtalanok, rosszindulatúak, vagy segítőkészek, agresszívak, vagy békések, mind-mind a felvett szerepek jellemzői. Mi pedig azt megtapasztalva, nem látunk túl annak határain.

Kiráz a hideg a gyönyörtől, hogy milyen tökéletesen van megalkotva a tapasztalás lehetősége. Istent keresve nem kell máshova néznünk, mint önmagunkba. Erről szól a létezés, aminek célja a létezés maga. Ez csak megtapasztalás útján jöhet létre, mert ha a létező nem tapasztalhatja meg saját magát, semmi nem biztosítja a létezését. Így működik Isten, a Nagy Tapasztaló. A Bibliában az áll, hogy lelkünk isteni eredetű, az ő lelkéből való. Az épp aktuális írónak valóban megvillanhatott valami az Isteni létezés igazságából. A világon minden létező Istenből sarjad. Minden életnek az a célja, hogy Isten megtapasztalja rajta keresztül saját magát. Ehhez szükséges néha eltávolodni a fénytől, sötétségbe merülni, hogy lehetőség legyen újra találkozni vele. Ez a válasz arra, hogy miért van rossz a világban. Isten nem egy a világot ellenőrző individuális lény, hanem a létezés maga.

Az egész világot átható és fenntartó energia, amit tapasztalok, tele van információval. Ez az oka, hogy valamikor abban a bizonyos őslevesben, ahol minden szükséges aminosav megvolt, összeállhattak az első fehérjék, majd az első egysejtű. A jelenlevő információ életté materializálódott. A természetet irányító erők tudatosak. A világon minden intelligens tervezés kéznyomát hordozza magán.

Küldetésünk, hogy létezzünk. Életünk célja, hogy éljünk. Bárhogyan tesszük is, hozzájárulunk az univerzális tapasztaláshoz. Egy korlátolt világban elménk korlátlan.

Ha kilépünk szerepeinkből, és elkezdünk elmerülni saját végtelen lényünkben, mind ugyanabba a forrásba utazunk vissza, Istenhez.

Nem kell bemutatkoznom. Egyek vagyunk.