Képzeljétek el gyerekek, volt idő, mikor a mesehősök köztünk jártak.
Volt idő, mikor mumusok éltek az ágyak alatt, beszélni tudó állatok vettek körül minket és őshüllők járták a dzsungeleket. Abban az időben sárkányok szántották végig az eget és maskarás hősök jártak az éjszakában. Abban az időben minden iskola igazgatója varázsló volt, a gyerekeket szellemek és vámpírok ijesztgették, akiktől a koboldok, robotok és tündérek védték meg őket. A Télapó pedig nem csak egy kedves mendemonda volt, mit a felnőttek a gyerekeknek meséltek. Nem bizony, sőt, több igazi Télapó is volt, hiszen többen minden munka könnyebb. A tengereket pedig sellők, kalózok és vikingek uralták.
Ilyen volt a világ réges-régen. Ezek a lények a gyerekekért éltek, pontosabban a gyerekeknek köszönhetően.
De egy napon, sajnos a világ megváltozott. Ugyanis képzeljétek el, egy idő után nem született új gyerek. Évek teltek el így és végül az utolsó gyerek is felnőtté vált. Hiszen minden gyermek egyszer felnő. Lassan mindenki elfelejtette és csak humbugnak gondolta az összes mumust és tündért. Többé nem táplálta őket a gyerekek szeretete és hite.
Ekkor a mesehősök tanácsa úgy határozott, többé nincs szükség rájuk a Földön. Új otthont kell keresniük, távol anyabolygójuktól, ahol új életet kezdhetnek. És megalkották azt az űrbárkát, melyre mind felfértek. Ez volt az óriási Csillagjáró Léghajó.
Elmentek hát, fényévekre a Földtől, mikor is találtak egy kedves kis bolygót, mely csillagokat szégyenítően ragyogott az Univerzum furcsa tengerében. Innentől kezdve, otthonuk ez a csodás mesebeli planéta volt, mit úgy neveztek: Aranybolygó. Csodálatos hely, tele csodálatosabbnál-csodálatosabb élőlényekkel, tele varázslattal, bűbájjal és káprázattal.
De halljátok, nem sokkal ezután csoda történt itt a Földön is. Új gyermekek születtek, kikben a hit és szeretet tisztaszikrája újra felragyogott. És ezt bizony, Aranybolygó népe is tudta. Szerettek volna visszamenni, találkozni az új gyermekekkel. De arra gondoltak, hogy már Aranybolygó az otthonuk, nem hagyhatják itt csak úgy. A Csillagjáró Léghajót se lehet csak úgy uk-muk-fuk használni, hisz rengeteg energiát igényel és csak is akkor szabad használni, ha minden lakó, közösen utazik rajta. Ugyanakkor kíváncsiak voltak az új generáció fiaira és lányaira. Látni szerették volna a mosolyukat, pont úgy, mint régen.
Így feltaláltak apró-egyszemélyes léghajókat, melyekkel rövid időre ide látogathatnak, majd hazatérhetnek.
Ezeket nevezzük ma úgy: álmok és mesék.
***
FENYŐ MESE
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két fenyőfa egy hatalmas hegy tetején. Egy kicsi és egy nagy, utóbbi majdnem az égig ért. A nagyobbik, a kicsinek volt az apja. A fenyőapa tanítgatta a fiát mindenfélére. Tanította a természet csodáiról, a filozófiáról és a csillagokról. Este pedig mesélt neki. Nagyon szerették egymást.
Ám az egyik téli este, egy idegen fütyörészésére lettek figyelmesek. Megrémültek mindketten, majd azt mondta a fenyő apa a fiának- Fiam, bármit is látsz, bármit is mond ez az idegen, bármi is történik, meg ne szólalj, mert hatalmas nagy galiba lesz belőle!- A kicsi fenyő csak bólintott apja intelmére.
A fütyörésző idegen, megérkezett a fákhoz. Mozdulatlanul és szótlanul álltak ott a hegy tetején. Az idegen egy favágó volt. Nézegette a fákat, körbejárta őket, méregette, tapintotta, megkopogtatta a két fát. Végül úgy döntött kivágja a nagyobbikat. Beleütött hármat. Aztán még hármat. Végül még hármat és a fenyőfa csendben eldőlt. A favágó magával vitte fütyörészve, a kisebbik fenyő meg búsan pityeregni kezdett, hisz ott maradt árván, egyedül, az apja nélkül.
Telt, múlt az idő és a kis fa egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül nagyobb lett az apjánál is, majdhogynem égig ért. És azóta saját facsemetéi lettek. De jaj, a kis fenyő sose bírta elfelejteni az apját. Ám egy napon, talán a bánat miatt, vagy az apja iránt érzett szeretete miatt, vagy a favágó iránt érzett gyűlölete miatt, a gyökerei lábakká változtak. Kirántotta őket a talajból, elbúcsúzott a saját facsemetéitől, majd elindult megkeresni a favágót.
Háromnapi vándorlás után, talált valakit. Egy halászt. A halász, a hajója mellett ácsorgott és ellenőrizte a felszerelését.
– Adjon Isten jó barátom!- köszönt rá jó hangosan a fa. A halász megijedt a fától, azt se tudta, hogy hova bújjék. – Ne haragudj, kedves halász! Nem akartalak megijeszteni.- mondta a fa. A halász megnyugodott, mert látta, hogy a fa nem fogja bántani. Előbújt.
– Te se haragudj rám, amiért ily modortalan voltam, de hát nem látni sok beszélő és mozgó fát ugye….de mond csak, mi járatban itt kedves fa?
– Egy favágót keresek, azt melyik kivágta édesapámat, mikor még apró facsemete voltam. Tudod-e hol lehet? – A halász gondolkodott, törte a fejét.
– Ne haragudj kedves fa, de se cimboráim, se rokonaim, se ellenlábasaim között nincs ilyenféle ember. Favágót biz nem ismerek. De tudod mit? Van nekem nyugaton egy színész barátom! Ő sok mindenkit ismer, talán ő tud neked segíteni!- a fa megköszönte a segítséget, elbúcsúzott a halásztól és elindult nyugat felé.
Meg is találta a színészt, aki épp egy új darabot próbált. Egy mondatott mondott el újra és újra százféleképpen.
– Adjon Isten jó barátom!- köszönt neki is jó hangosan a fa. A színész megijedt a fától, azt se tudta, hogy hova bújjék. – Ne haragudj, kedves színész! Nem akartalak megijeszteni.- mondta a fa. A színész megnyugodott, mert látta, hogy a fa nem fogja bántani. Előbújt.
– Te se haragudj rám, amiért ily modortalan voltam, de hát nem látni sok beszélő és mozgó fát ugye….de mond csak, mi járatban itt kedves fa?
– Egy favágót keresek, azt melyik kivágta édesapámat, mikor még apró facsemete voltam. Tudod-e hol lehet? – A színész gondolkodott, törte a fejét.
– Ne haragudj kedves fa, de se cimboráim, se rokonaim, se ellenlábasaim között nincs ilyenféle ember. Favágót biz nem ismerek. De tudod mit? Van nekem keleten egy barátom, a pék! Ő sok mindenkit ismer. Talán ő tud neked segíteni!- a fa megköszönte a segítséget, elbúcsúzott a színésztől és elindult kelet felé.
Ahogy ment, egyszer csak friss pékáru illatát érezte és dudorászást hallott. A pék énekelt, miközben a friss kenyeret, zsömlét és péksüteményt vette ki a kemencéből.
– Adjon Isten jó barátom!- köszönt a péknek jó hangosan a fa. A pék megijedt a fától, azt se tudta, hogy hova bújjék. – Ne haragudj, kedves pék! Nem akartalak megijeszteni.- mondta a fa. A pék megnyugodott, mert látta, hogy a fa nem fogja bántani. Előbújt.
– Te se haragudj rám, amiért ily modortalan voltam, de hát nem látni sok beszélő és mozgó fát ugye….de mond csak, mi járatban itt kedves fa?
– Egy favágót keresek, azt melyik kivágta édesapámat, mikor még apró facsemete voltam. Tudod-e hol lehet? – A pék, gondolkodott, törte a fejét.
– Ne haragudj kedves fa, de se cimboráim, se rokonaim, se ellenlábasaim között nincs ilyenféle ember. Favágót biz nem ismerek. Viszont ismerek egy idős nénit, a Százmacskás anyókát. Ott lakik északon! Ő majd biztos tud neked segíteni! Gyere velem, elkísérlek hozzá!
A pék mutatta az utat a fa pedig követte. Elérkeztek egy házhoz, aminek már az udvara is tele volt macskákkal. A fa megköszönte a segítséget, majd elbúcsúzott a péktől.
Bement a kis házba, ahol is minden tele volt doromboló macskákkal. Ott voltak az ágyon, az asztalon, a csilláron és a szekrény tetején. A szoba végén pedig egy hintaszékben ott ücsörgött a Százmacskás anyóka.
– Szervusz kedves fa. Mi szél hozott hajlékomba?- kérdezte nyájasan és kedvesen a nénike.
– Csókolom anyóka, tetszik tudni egy favágót keresek, aki akkor vágta ki édesapámat, mikor még apró facsemete voltam. Őt keresem- Az idős néni felkuncogott.
– Kit keresel, az bezony nem favágó! Csak akkor télen, elindult megkeresni a legszebb fenyőfát, hogy kivághassa. Akit te keresel, az bezony egy juhászlegény, aki feleségével és gyerekeivel ott lakik délen.
A fa megköszönte a segítséget és elbúcsúzott, gyorsan délnek indult. Meglátta a juhász házát. Megkereste ajtaját, dörömbölt rajta hármat, majd még hármat végül még hármat. A juhász kinyitotta az ajtót.
– Na te juhászlegény! Most kamatostul megfizeted azt, amit édesapámmal tettél! Mit csináltál vele, felelj!? A tűzre dobtad, kifaragtad? No megállj csak! Elkenem a szádat!- ám ekkor a juhászt sírva körülvették a gyerekek. A fenyőnek, mindjárt nem volt akkora hangja, megszeppent a gyerekek miatt.
– Kedves fa kérlek, hát nem is tudtam, hogy ti nektek vannak érzéseitek! De esküszöm, életemben egyszer mentem el fát vágni, hogy legyen karácsonyfánk!- a fa meglepődött.
– Mi az a karácsony?- kérdezte.
A juhász elmagyarázta töviről hegyire mi az a karácsony, miért ünneplik és hogyan. Majd megmutatta azt a képet, mely a fenyő édesapjáról készült. Gyönyörűen fel volt díszítve, csak úgy csillogott, tündökölt a karácsonyfa azon a képen.- Nos…csakugyan nem tudhattad, hogy mi is érző lények vagyunk. Az is igaz, hogy édesapám sose volt még ilyen gyönyörű szép. A gyermekeidtől sem akarlak elvenni, hisz tudom milyen apa nélkül felnőni. No de hallod-e te juhász, még mindig adósom vagy! Bár már nem akarlak bántani, még mindig haragszom rád, mert atyám nélkül kellett az égig nőnöm!
– No akkor üljünk le és beszéljük meg, hogyan engesztelhetnélek ki!- mondta a juhász. Azzal le is ültek egy padra és gondolkodóba estek. De valahányszor mondani akart az egyik egy ötletet, inkább meggondolta magát és csendben maradt, mert úgy gondolta, a másik biztos butaságnak vallaná a dolgot.
Három napig ültek és gondolkodtak. Ám hirtelen a fenyőfa elmosolyodott és kacarászni kezdett. Egyre hangosabban.
– No mi jutott eszedbe?- kérdezte a juhász.
– Gyere velem juhász legény!
Azzal útnak indultak. Elmentek ahhoz a hegyhez, ahol a fenyőfát a két facsemetéje várta. A juhászt beállította középre, majd kérte, hogy tartsa fent két karját, majd a facsemetéknek súgott valamit. A juhász nem értett semmit. Egyszer csak a fák, mindenféle díszeket aggattak a juhászra, hol ide, hol oda. Ekkor értette meg a juhász: ő a világ első karácsony embere. Mikor egész szépen feldíszítették, a juhász együtt nevetett a fákkal.
– Az én nevem, János- mondta a nevetés után a juhász.
– Az enyém pedig, Ezüst.- válaszolt a fa.
Ezüst megbocsátott Jánosnak, életre szóló cimborák lettek és mai napig boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Kinőttem én már a mesékből, de néha még megesik velem, hogy egy-egy ilyet olvasva feltámad bennem a gyermeki lelkesedés.
Ez utóbbi ugyan most nem történt meg, de ennek ellenére jónak találom az alkotásod, gratulálok a kikerüléshez!
Megpróbálom szakértő közönségnek felolvasni, úgyis van egy-két törpe rokon 🙂
Először is gratulálok a kikerüléshez, szépen, szemléletesen fogalmazol 🙂
A kis bevezető nekem tetszett, a gondolat, hogy a gyerekek képzelete nélkül a mesebeli lények is eltűnnek, bár nekem kicsit túl sci-fis lett az űrhajós elutazás, egy mesésebb megoldás jobban illett volna oda. Azt nem tudom, hogy pontosan melyik korosztálynak szólna ez a mese, az viszont megragadta a figyelmem, hogy a Mikulásról nagyon szabadon kijelenti, hogy igazi, nem úgy, mint a „valós” világban, ahol csak egy mesemonda, amit a felnőttek találtak ki. Ha egy kisebb gyereknek olvassák fel, aki még hisz a Télapóban, ez elég zavaró lehet.
Annyira nem tudtam összekötni a bevezetést és az azt követő mesét, de gondolom az ezt követő mesék is az Aranybolygóról visszatérő mesebeli lényekről fog szólni.
Nekem a fenyőfa meséje túlságosan hasonlított Andersen Fenyőfájára. Mindenesetre lekötötte a figyelmem, érdekelt a történet vége (talán épp azért, hogy megtudjam mi a különbség). A boldog befejezés, az emberi karácsonyfa ötlete tetszett, jó kis mese volt, bár a bevezetés után én valami egyedibbet vártam.
Még egyszer gratulálok a kikerüléshez, további jó írogatást 🙂
Kedves Tamás!
Gratulálok a kikerüléshez!
Szépen írsz, tetszik a stílusod és a meséd. A megfelelő korosztálynak felolvasva biztos sikert aratnál vele.
Az elején, a bevezetőnél egy kicsit erőltetettnek éreztem az űrhajós elutazást, meg utána a vissza-visszatérő, kis hajókat. Valahogy kilógott onnan. Szerintem, nem illik egy mesébe egy űrhajó. Legalábbis, azokba a régi mesékbe, amiket emlegetsz, amilyen hangulatúra írtad a sajátodat is. Persze, ettől lehet még jó is. Az újító szándékot értékelem.
Bár erről a „mesevilágba beleszövöm a technikát is” egy számítógépes játék jutott az eszembe. 😀
A fenyőfás történet véletlenül hasonlít Andersen meséjére? Tetszik az ötlet, hogy régi mesét használsz alapként, és ha ez a többi történetedben is előkerül, kifejezetten kíváncsivá tettél a folytatásra.
Ma nem vagyok mesés hangulatomban, ennek ellenére nagyon élveztem ezt kis részletet. További sok sikert!
A bevezető vége felé az álommal, mesével újra és újra gyerekekhez érkező varázslat nagyon szép gondolat, de kicsit túl van bonyolítva a túl sokféle szereplő felsorolásával, vagy a műszaki részletekkel. Ha ez a sorozat óvodásoknak íródik, ráadásul a kissé régies szövegezéssel (amit én személye szerint üdvözlendőnek találok), akkor egy jóval egyszerűbb bevezető is bőven elégséges. Amint mások említették, a Télapó (Mikulás) léte/nemléte kicsit óvatosabban kezelendő, hogy a mese hangvétele ne alakuljon át cinikussá. Nem tudom, volt~e ez cél.
A fenyőfás mesében végig azon aggódtam, hogy mennyire oltja a gyerekekbe a káros bosszúvágyat a történet, ezért igen örültem, hogy a végén jó barátok lettek.
A népmesei elemek (küldözgetés jobbra, balra, ismétlődő cselekvések és szövegek) azt sugallják, hogy egészen apró hallgatóság a cél. Vagy ha nem, akkor az irónia. Remélem, az előbbi 🙂
A karácsonyember, mint megoldás szintén nagyon abszurd. Nem mondhatnám, hogy tetszett, de végül is kibékültek és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, szóval a helyére kerültek a dolgok 🙂
(Utánanéztem a hozzászólók által említett Andersen mesének.
Szerintem egyáltalán nem hasonlít rá, szerencsére!)
Kedves Tamás!
A bevezető alapötlete tetszik, jó az alapkoncepció. De végig úgy beszélsz benne, mint ha kicsi gyerekekhez szólnál, és közben meg olyan szavakat használsz, amik egy gyerek számára (szerintem) érthetetlenek. Kicsit lapos volt az első mese, de remélem, ez még csak a kezdeti bizonytalanság eredménye.
Köszönöm mindenkinek, hogy elolvasta, köszönöm a kritikákat. 🙂
Az alapötletben van valamicske fantázia, de a megírt bevezető elég összetett, rendezetlen és túl sok minden vonul fel benne, túl sok gondolat. Ebben a formában azt kell mondjam, hogy nem olvasnám fel a gyermekemnek. Szeretem a meséket, viszont az első részben egyáltalán nem éreztem azt, hogy meséről lesz szó. A másikra bolygóra való költözés, a léghajó, ami túl sok energiát igényel… – túl sok egyszerre. Mintha kicsit a Csillagok háborújából, a Szörny Egyetemből és még egy rajzfilmből (a címét sajnos nem tudom magyarul)lett volna egy-egy gondolat lekoppintva. Az költözésről meg Noé bárkája jut eszembe.
Emellett a kicsik (és nagyobbacskák) számára túl sok érthetetlen szó található a szövegben.
A Télapóval kapcsolatban pedig csatlakozom az előttem szólókhoz’
Kedves Tamás!
Gratulálok a kikerüléshez! A meséid alapvetően aranyosak, és a hosszukból ítélve kisebb gyermekeknek írtad. Sok gyerek ebben a korban még valóban hisz a Mikulásban, és talán az említett lények közül többen is, pl a tündérekben. Én inkább azt fejeztem volna ki, hogy gyakori és természetes volt a találkozás velük, nem azt, hogy valósak voltak. A vége tényleg kicsit sci-fis lett, és a robotok nem igazán tetszettek benne. A második meséd jobban tetszett..igazán egyéni ötlet a karácsony ember. Mindenesetre látszik, hogy van fantáziád, és tehetséges vagy. Kíváncsian várom a folytatást!
Miközben elolvastam a részletet, meg sem kíséreltem belőni a célkorosztályt. Minek? Amikor mesekönyvet veszek az unokaöccseimnek, sosem az alapján ítélek, a hátulján a kiadó hány éveseknek szánta a könyvet, inkább beleolvasok a történetekbe, és eldöntöm, a kicsiknek érdekes lesz a tartalom vagy sem.
Egyáltalán nem gondolom, hogy mesét írni könnyebb, mint felnőtteknek szóló irodalmat. A nyelvezete is csak azok számára tűnik elsőre banálisan egyszerűnek, aki nem próbált meg legalább egyszer mesét írni. Számomra (visszagondolva gyermekkoromra) az a jó mese, ami ízes, szagos, színes, ahol még egyszerű elkülöníteni a jót a rossztól, a helyes döntést a helytelentől, egzotikus fantáziavilágban vagy Magyarországon játszódik – lényegtelen, ha borzongató, ha vidám, ha kalandos: legyen meg a belső logikája, és amikor a végére értem, higgyem is el. A mese a saját valószínűtlen mivoltában pont ezért mese. Meg még azért is, mert a problémák mindig megoldódnak benne a történet végén. Csak nem mindegy, mi az adott probléma, és hogy születik rá kedvező megoldás.
Az előszó ( gondolom, nevezhetem előszónak a fenyőfás mese előtti részt) nálam két kérdést vet fel. Az egyik maga a probléma: nem születik a Földön több gyermek.
Attól tartok, ha ezt a mesét elolvasom egy gyereknek, nem csak döbbenetet vált ki belőle a dolog, de a felolvasást rengeteg kérdés követheti. Miért, apa? De hogy nem születtek? És azok a gyerekek akik felnőttek, azoknak miért nem lett gyerekük? Betegek voltak? És akkor utána miért születtek mégis? Stb. A szülő fogja a fejét, és egy idő után kifogy a válaszokból. Ez csak egy példa, de olyan szinten kirántja a mese alól a talajt, hogy egyből továbbgondolás szükséges. Valami egyszerűbb okkal jobban kiegyeztem volna, amiért a meselényeknek távozniuk kellett a földről. Legyen az egy akármilyen gonosz, aki elüldözte őket, vagy a bonyodalom, hogy a mesehősök a rendes évi mesehős találkozón a Jupiteren úgy összevesztek egymással azon, hogy a gyerekek kit szeretnek a legjobban, hogy megfeledkeztek a fő feladatukról. Nem is tértek vissza.
A másik gondom a megoldással volt: mert miféle hűtlen népség ez a mesehős társaság, hogy fogja magát, és kinevezi új otthonának az Aranybolygót, és tojik szegény gyerekek fejére, inkább „ingáznak” a bolygó és a Föld között?
Éreztem, hogy a mesékben való hit fontosságára van kihegyezve a mondanivaló, a többi kellék, épp ezért hiszem, hogy javítható.
A fenyőfás sztori.
Hasonló a véleményem, mint az előzőnél, és előttem már sokan megfogalmazták, ki, hol, mit talál furának, vagy kiugróan nem odavalónak.
Egy megjegyzéssel egészíteném ki: a mesében általában minden szereplőnek fontos szerepe van (egyszerű struktúra), ha szerepel benne százéves anyóka, halász, színész, pék, akkor nem csak statisztaszereplőként használják őket, hanem valamilyen visszatérő elemként, többletjelentéssel. Túl részletes lett a halásszal való találkozás leírása ahhoz képest, hová futott ki a történet. Persze teljesen más a helyzet, ha ezek a szereplők a későbbi mesékben külön „történetet” kapnak.
A mesehős szereplőtől szereplőig vándorlása amúgy is klasszikus elem, és könnyen olvad bele a történetekbe, de ha nincs külön szerepe (pl: holdanyótól kapott gombolyag majd kell a napanyótól kapott aranyló búzakalász összekötéséhez, és onnan még szélanyóhoz is el kellett menni, hogy fújja oda a felhőket xy helyszínre és így tovább), akkor csak töltelék, és zavaró.
A fenyős mese megoldása: szokatlan, nem rossz. A visszahatás hiányzik belőle nekem, hogy érezze a gyermekolvasó, ez nem csak áldozat az ember részéről (karácsonyembernek állni), de örömöt is okoz vele talán? Nem is tudom, itt van min gondolkodni.
Érdekes összességében, pozitív élményként maradt meg bennem a részlet.
Igazi népmese hangulat, a vége pedig egészen egyedi.
Viszont az elejét nem éreztem összepasszolónak a fenyőfás történettel. Nekem az bevezetőnek tűnt, de mégis eltér. De az is lehet, hogy mindenféle mesetípust olvashatunk a folytatásban, és az eleje ezt hivatott előrevetíteni (hogy ugyanúgy megtalálhatóak a bolygón a népmesék és a robotok is). Az viszont különös, hogy ha annyira rajongtak a gyerekekért, akkor miért nem térnek vissza. És az is nyitott kérdés maradt számomra, hogy ha sokáig nem születtek gyerekek, akkor kikből lettek a mostani felnőttek?
A Csillagjáró Léghajó viszont nekem nagy kedven lett! 😀
Gratulálok a kikerüléshez! 😀
Kedves Tamás!
Az első történetet, ahogy elkezdtem olvasni, olyan volt, mintha a Jack Frost mesét adtad volna át saját szavaiddal.
Már annyi (jó) mese van ezekről a lényekről, télapóról, sárkányokról, tündérekről stb., hogy szívesebben hallanánk valami másról…
A Fenyő mese már valamivel jobban tetszett. Itt az alapötlet legalább egyedi.
Kár lenne ezért a mesegyűjteményért. Egyedi és karakteres. A négy mese alapján ez nem kifejezetten kicsiknek készült, hanem inkább úgy lett megfogalmazva, hogyha valaki a nagyon pici gyerekének veszi meg, akkor ő is élvezze és tanuljon belőle valamit. Inkább azt tudom elképzelni, hogy ezek a mesék a nagyobb gyerekeknek szólnak, illetve azoknak a tinédzsereknek és felnőtteknek, akik szeretnének újra gyerekek lenni. Remélem a likeok megmentik a kötetet.