Gilbert Holloway: A Hitvány Álmok Ketrece – 1. részlet

Első Felvonás

– Bűvésztrükkök –

1.

Jae Multhazar koccintásra emelte széles korsó alkoholos limonádéját, és összeütötte a szikrázó üveget ivócimborája nehéz fapoharával. A barbár ragaszkodott a fapohárhoz, mikor rendelték italukat, és a csapos abba töltötte neki, hiszen nem mert ellentmondani.

– Jae Multhazarra! – üvöltötte dobszóhangján a barbár. – A cowboyok gyöngyére!

A fejvadász tekintete elsötétült, ahogy társa kimondta a nevét. Sosem szerette tudatni az emberekkel, ki ő, és hol tartózkodik. Ha rosszul alakulnak a dolgok, keservesen megjárhatja, a társadalom nem szerette a hozzá hasonlókat.

– Asszonyt csinálok belőled, te disznó, ha még egyszer kimondod a nevemet! – sziszegte előrehajolva, majd egy húzásra megitta az alkoholos limonádét. – Tűnés. Elegem van a kocsmázásból.

Felegyenesedett, szikár, izmos alakja magasan a részegek fölé tornyosult. Árnyéka végigfutott az asztalon, és sötétbe borította a barbár Negjat darabos, faragott vonású arcát. Jae Multhazar megropogtatta ujjait, érezte, ahogy az ízületek pattognak, és mordult egyet, hogy barátja is induljon – Negjat azonban meg sem mozdult.

Belenyúlt a zsebébe, de kotorásznia kellett, hogy megtalálja az utolsó négy rikatot. A csaposnak felcsillant a szeme, és a cowboy a pultra dobta a háromszög alakú bronzpénzeket. A barbár körét is állta.

Negjat arcát fürkészte, és úgy látta, a disznó olyan részeg, ahogy az illik. Megrázta a fejét, és magára hagyta a másikat, elindult a kocsma ajtaja felé. Lehajtotta a fejét, noha tudta, a plafonra szerelt neonlámpák miatt mindenki láthatja az arcát. Szigorúan előre irányította tekintetét, vonásai nem tükröztek érzelmeket. Ajkát összezárta, tenyerével megszorított az övén lógó revolverek egyikének lakkozott famarkolatát, jelezve, fegyver van nála. Érezte a hátába fúródó hideg, vizslató tekinteteket, és hanyag nemtörődömséggel felhúzta hatalmas vörös fejhallgatóját, és hajából a szemére csúsztatta napszemüvegét. Kilépett az ajtón.

Lova ott állt a kocsma fala előtt, kikötve egy hosszú dróthuzallal. Odalépett, egy kulccsal kinyitotta a hátas száját, és kivette belőle a huzalt. A kemény vasfogak satuként szorították, de az apró kulcs elindította az állkapocsban elbújt fogaskerekeket, és a fogak elengedték a drótot. Felült a masinára. A puha, bőrrel bevont ülés az állat hátán elütött acélszerkezetétől. Jae Multhazar, mint minden lovaglás előtt, hosszan elnézte hátasa bonyolult, kemény, mégis törékeny testét. Nem volt pénze arra, hogy befedje a lószerkezetet acéllemezekkel, és igazi ló alakja legyen járgányának, de neki így jobban is tetszett. A gépezet milliárdnyi apró, csikorgó fogaskereket tartalmazott, amelyek mindegyike forgott és pörgött séta vagy vágta közben. Apró vezetékek, drótok, kallantyúk és ezüstszálak labirintusába mélyedt a cowboy tekintete, és olyan aprólékosan, tüzetesen megvizsgálta hátasát, ahogy csak lehetett. Imádott a vasszerkezetekben gyönyörködni, főleg azokban, amelyek szinte éltek. Megpaskolta a ló hosszúkás, szegecses bronzlemezekből álló nyakát, mintha igazi állaton ült volna, és az apró kulcsot beillesztve az oldalába elindította a járművet.

A ló szemében égő vörös lámpák kigyulladtak, és a hátas gépiesen felnyerített. A szerkezet felberregett, hátul füstöt pöfékelt, meglendítette hosszú vasfonat farkát, és elindult előre, amerre a cowboy irányította.

– Gyerünk, Roi, gyerünk – ösztönözte. Így hívta a lovat. Roinak.

A téren, amelyre a kocsma is nyílt, rengetegen tolongtak, alig lehetett irányítani a vén tragacsot. Az emberek jöttek-mentek, árvízként sodródva Jae Multhazar felé. A borús nappali ég lila színe aznap komor hangulatot kölcsönzött a Telepnek.

A Telep főterén, az Akasztott Ember Fája körül boltok, üzletsorok, kisebb bódék és apró lakások álltak. Jae Multhazartól jobbra állt a Líceum fenséges épülete; a hatalmas acéldoboz árnyékot borított a térre, sötétbe burkolta, komor lilába az ég színével ellentétben. A Líceum épületét soha nem kedvelte túlzottan, ott tanultak a mindenféle szedett-vedett kontárok, csalók és beképzelt, felfuvalkodott diákok. Egyszer járt benn egész életében, de azt a históriát emlékezete legmélyére ásta el.

Az Akasztott Ember Fája körül tömeg tolongott, mindenki kiabált és nevetett. A legtöbben az aktuális kalapdivatnak megfelelően a széles karimájú, fölül szűk fejfedőt hordták, melyet ízléstelensége ellenére busásan megfizettek. Jae Multhazar inkább saját régi cowboykalapjánál maradt, a jó öreg, ütött-kopott bőrkészítménynél. A modern kalapok persze már nem is bőrből készültek, hanem selyemből, rajtuk rózsaszínű vagy églila szalagokkal. Jae Multhazar mélységesen megvetette az ostoba divatmajmokat, mindazonáltal érdekelte, mit vagy kit áll körül a tömeg.

Odaléptetett csikorgó, pöfékelő lovával, közelebb az emberekhez, és kinyújtotta nyakát. Füléről levette a hatalmas piros fejhallgatót, és igyekezett a fa kék levelei alatt álló előadó beszédére koncentrálni. Az övéről rutinszerűen leakasztott egy zacskót, és szájába vette a benne rejlő sistergőfüvet. Sistergőfűfüggő volt, élvezte, ahogy a növény marni kezdi nyelvét, és a csípős érzés ujjakként árad szét torkában, gyönyört okozva neki.

– A Liliom Cirkusz következő előadására ismét az Operával szemben, a Vénusz úton kerül sor! – süvöltötte egy magas, sipító hang a fa alól. – Nézzék és lássák, kisasszonyok és urak, a szórakoztatás felsőfokát! Kétfejű bohócok, fantasztikus artisták! Macskaarcú nő és varázslók! A mágia és a tudomány legközelebb ma este, a Liliom Cirkuszban találkozik! Porondunkon ez éjjel fellép a világ legismertebb, legnagyobb, legsikeresebb előadója, akinek a kilétét titokban tartjuk önök előtt, kedves közönség! Ma éjjel megismerhetik a külső világ szórakoztatómesterét, aki garantáltan kinevetteti magukból a gondokat és a bánatot! Ma éjjel, uraim-hölgyeim, Pazar műsorban lesz részük! A belépési díj mindössze három, három rikat, potom ár a művészet, tudomány és varázslat univerzumáért! Jöjjenek és lássanak…

Jae Multhazar megrázta a fejét, szemét forgatva irányította tovább a lovat. Nem volt neki ideje a cirkuszra, még ha az a Telep–szerte híres Liliom Cirkusz is. Ismert valakit, aki ott dolgozott, így tiszteletből és barátságból évente egyszer eljárt oda, de többször semmiképp nem óhajtott.

A ló acélpatkói hangosan koppantak az út kövén, és ő a Sánta Macska Templomának irányában elindult hazafelé. Útközben mindenki megnézte őt magának, hiszen cowboy volt, és a cowboyokat kirekesztették a társadalomból. Az öltönyös–nyakkendős divatbabák sanda tekintetet vetettek rá selyem és brokátkalapjuk alól, a barbárok röfögtek prémjeik között, mikor elhaladt mellettük, a viktoriánusok, egy másik kor maradékai, a lerágott csontok pedig felhúzott orral tipegtek el mellette, szóra sem méltatva őt.

Mocskos egy világ ez – gondolta Jae Multhazar. – Milyen felfuvalkodott, pöffeszkedő semmirekellők élnek errefelé! Bezzeg a tengeren túl mennyi csodálatos hely van. Sztyeppék, kanyonok, hegyek, dombok, kéklő rétek, édes illatú levegő és gránátalma. Itt meg… a Telep.

Megvetően köpött egyet, és vastag, fehér nyála csattanva landolt a földön. Egy sétapálcás, öltönyös öregúr undorodva felkiáltott, a nyálcsepp éppen fényesre suvickolt cipője elé esett.

– Bocs – mordult a cowboy, és gyorsabb léptekre ösztönözte lovát.

A Sánta Macska Temploma előtt elhaladva különös alakokat pillantott meg a nap fényében sütkérezve: skarlátvörös csuhás papok nyújtották kezüket az épület lépcsője előtt, feketére festett tenyerükben háromszög alakú rikatok pihentek. Kirúzsozott ajkaik közül kivillantak hófehér, ápolt fogaik, sötétre kihúzott szemüket lehunyták. Jae Multahazar felhúzta az ajkát, visszataszítónak találta a papok kinézetét. Nem értette, miért járnak naponta ezrek a Sánta Macska Templomába imádkozni, ha látják a papokat, akik inkább néztek ki őrültnek, mint a Sánta Macska követőinek.

Nem szólt egy szót sem, de megállt, hogy megnézze az épületet. A kocsmából visszafelé mindig alaposan szemügyre vette a templomot, hiszen imádott gyönyörködni a vasszerkezetekben.

A templomnak három tornya volt, a Sánta Macska három lábának tiszteletére. Mindegyik alapjául egy-egy hatalmas acéllap szolgált, melyre négy masszív, lyukacsos pillért emeltek – a cowboynak a sajtreszelő jutott róluk eszébe. A pillérek között krómozott vasrudak feküdtek vízszintesen rácsozva, mindegyikük egy-egy szikrázó üveglapot tartott. A tornyok tetején üvegkupolák tündököltek a napfényben, felettük úsztak a bíbor felhők.

A tornyokat Y alakú épület kötötte össze, és a három szár találkozásánál egy alacsonyabb, de sokkal szélesebb, tágabb kupola magaslott – ott tartották a Sánta Macska miséit. Minden reggel, pontban kilenc órakor kongatták meg a három torony kristályharangjait, melyek éneklő, búgó zenével jelezték a lakóknak a mise kezdetét. Jae Multhazar egyetlenegyszer vett részt a reggeli ünnepségen, egy régi lány miatt, de azt a napot is hatvanhétszer elátkozta. A papok nyájassága és közvetlen kedvessége, ahogy tudakolták tőle személyes dolgait, távol állt tőle, és aznap örökre kitiltották a fenséges templomból. Nem mintha vissza akart volna menni bármikor is, de ezt az ostoba papok nyilván nem érthették.

Emlegetett szamárként lépett oda hozzá az egyik csuhás, és kinyújtotta feketére festett kezét, melyben már kilenc rikat csillogott. A cowboy becsmérlően mérte végig őt, majd megkérdezte:

– Ha a Sánta Macska a negyedik lábából teremtette a világot, miért nem vagyunk macskák mi is, az alattvalói?

A pap zavarodott fintort vágott, de becsukott szemekkel nem lehetett őt komolyan venni.

– Azért – ízlelgette nyelvén a választ –, mert a Sánta Macska mérhetetlenül bölcs. Tudja, mi miért történik, és ismeri a jövőt. Egyszer majd hasznát veszed, cowboy, hogy nem macska vagy.

– Hasonlóan értelmes válaszra számítottam – biccentett Jae Multhazar, és odébbállt.

҉

Mikor levetette magát az ágyra, hogy pihenjen egy keveset, kopogtak. A férfi felsóhajtott, felemelkedett, és elindult az előszoba felé, ahol a citromszínű műanyagból készült ajtó mögött várt rá valaki.

– Multhazar! – recsegett egy ismerős hang. – Multhazar, otthon vagy?

– Igen – húzta el a kallantyúkat a cowboy. – Egy pillanat, Peogeno, egy pillanat…

Végül kioldotta az összes zárat, és nagy nehezen kinyitotta a romlott zsanérú ajtót. Előtte, a folyosón szokatlan figura állt, és két fejjel vigyorgott régi barátjára.

– Multhazar! – kiáltott fel. – Örülök, hogy látlak! Beengedsz? Rengeteg mesélnivalóm van!

Peogeno Noddillard, a Liliom Cirkusz kétfejű bohóca, az egyik legnagyobb attrakció meg sem várva a választ, belépett, és hanyagul leült az egyik párnás, vörös kanapéra.

Jae Multhazar és Peogeno Noddillard azóta voltak barátok, mióta az eszüket tudták. Még gyerekkorukban ismerkedtek össze, egy hatalmas verekedés közepén, ahol a cowboy kimentette a kétfejű fiút az izompacsirták gyűrűjéből.

A kétfejű bohóc egyik koponyája nagyobb volt, mint a másik. A kicsi hatalmas kék szemeket meresztett mindenkire, kékre rúzsozott szájából folyton kilógott ételfestéktől szivárványszínű nyelve, és arcát hófehérre festette, akár egy meszelt ház. Raszta hajat viselt, melyet rikító szalagokkal kötött össze, és apró lufikkal tarkította. A nagyobbik fej egyébként is széles mosolyára rátett még egy lapáttal a fültől fülig húzódó sárga mázolmány, amellyel ajkait is rendszeresen kenegette a bohóc. Olyan vastagon állt rajta a festék, mintha három réteg méz volna az arcán, plusz legalul egy vékony vajpakolás. Amikor pislogott, meghosszabbított szempillái foszforeszkáló zölden remegtek, mélybarna, szinte fekete szemei pedig mélyen ültek alattuk. Középen elválasztott afro frizurája az egyik oldalon pirosan, a másikon világoskéken ragyogott a félhomályban. Öltönye soha nem kopott meg, de a cowboy szerint nem lett volna kár azért a lila pöttyös, pitypangsárga ruháért, amelyet a bohóc leárazva vett csíkos, virágos nyakkendőjével együtt. Kesztyűi színt váltottak, hol így, hol úgy néztek ki. Ujjai között óriási, négyszögletes esernyő forgott, lakkozott fa nyele kissé megkopott a sok esős nap miatt.

– Ülj már le, Multhazar! – nevetett Noddillard. – Kérsz egy kis sistergőfüvet? Én majd’ megveszek érte.

A férfi természetesen kért, és mialatt rágták a savanyú, pattogó, csontszáraz növényt, a bohóc mesélni kezdett:

– Ma este el kell jönnöd a Liliom Cirkuszba! – túláradó hévvel harsogta, kihangsúlyozva a kell szót. – Ilyet még nem láttál, Multhazar, ilyet még soha! Képzeld el minden álmod legnagyobbikát, képzelj el annál százszorta jobbat, és még akkor sem érsz ennek a csodának a közelébe! Fantasztikus, bizony mondom, fantasztikus lesz, megéri eljönnöd, hidd el! Egyszer egy évben mindig megnézed a műsort, hát idén gyere ma, és esküszöm, többet nem rángatlak el, csak ezt nézd meg!

– Miért, mi lesz? – kérdezte mindenfajta lelkesedés nélkül a cowboy.

Noddillard előrehajolt, közelebb intette őt magához, és rekedtesen suttogva kijelentette:

– Egy Bűvész jön hozzánk, Multhazar barátom. Egy Bűvész.

A cowboy faarccal hanyatlott vissza a kanapéra.

– Mi?! – fakadt ki Noddillard. – Nem mondod, hogy nem jössz izgalomba egy Bűvész említésére sem! Tudod te, mi az a Bűvész, Multhazar? Nem holmi varázsló, mágus, vagy hasonló csaló, de nem ám! Egy Bűvész tud mindent, egy Bűvész valóban varázsol, nem csak trükközik! Egy cirkusznak az a legnagyobb megtiszteltetés, ha fellép náluk egy; és van fogalmad róla, hányszor vállalnak előadást ezek? Van elképzelésed…?

– Hányszor? – rágta a sistergőfüvet a cowboy.

– Évtizedenként egyszer – suttogta a másik. – És összesen három Bűvészről tudunk a világon, én magam még soha nem láttam egyet sem. Azt mondják, nagyon jók, olyan csodákat visznek véghez, amilyet nekünk, egyszerű halandóknak felfogni is nehéz. Hallottam egy történetet tavaly, és jól figyelj, Multhazar, mert le fog esni az állad; egy Bűvész eltűntetett egy egész várost, és az emberek mind ott maradtak az üres, fehér téren. Mindenki pánikrohamot kapott, haláli idegesek lettek, aztán a Bűvész visszahozta a várost. Ezek teremtenek és pusztítanak, trükköznek, viccelnek, a nevettetés mesterei.

– Valószínűleg én is nagyon nevetnék, ha eltűnne a Telep. És ha rosszul sül el a varázslat? – kétkedett ironikusan a férfi.

– Olyan nincs! – dőlt hátra a bohóc, és a nagyobb fej szavait a kisebbik folyamatos bólogatása kísérte. – Gyere el, Multhazar, meglátod, fantasztikus lesz! Életed legnagyobb élménye! Gyere el, a kedvemért, és a belépődet is állom! Nagy műsor lesz, más bármit megadna érte, hogy lássa.

– Rendben – egyezett bele vonakodva Jae Multhazar. – De az ennivalómat is te fizeted.

Noddillard tapsolni kezdett, és felállt a kanapéról, figyelmen kívül hagyva a cowboy utolsó mondatát.

– Nagyszerű! Fergeteges! – harsogta. – Akkor ma este a Liliomban, kedves barátom! Addig is jó pihenést, jó készülést! Hopp, már ennyi volna az idő? Rohanok, fellépés előtt még van egy próbánk. Agyő, Multhazar!

Azzal Noddillard kirontott az ajtón.

Jae Multhazar ott maradt, ahol volt, a kanapén, és lehunyt szemmel, már félálomban révedezve gondolkozott az esti előadáson. Rémképek jelentek meg előtte hatalmas kártyákról, egy cilinderes, frakkos úriemberről, aki azt kiabálja, hogy csak a kezemet figyeljék!, és bohócok soráról, akik egymás orrát nyomogatva röhögnek és táncolnak.

Megrázta a fejét. Nem kifejezetten szerette a cirkuszt, de Noddillardnak fontos volt, hogy ő ott legyen az előadáson. Akkor pedig el fog menni rá, ha törik, ha szakad.

Lehunyta a szemét, és eldőlt a puha párnákon. Izmai ellazultak, fejhallgatója lecsúszott nyakáról. Tenyerét revolverének markolatára helyezte, és lassan elaludt.

Álmában Illinios deGarah jelent meg, akit hosszú évek óta szeretett. A nő elérhetetlen volt számára, a neve is mutatta, hogy nemes. A nemesek a Luxus Tornyokban vagy az Üvegtornyokban éltek, milliárdosok voltak, gazdagok, nem olyan sehonnani cowboyok, mint Multhazar úr. A férfi gyakran álmodott róla, de reggel mindig megfogadta, hogy többet nem teszi. Nem tehetett róla, mindig megismétlődött.

Az áldott pihenésből hangos kopogás riasztotta fel, majd hallotta, ahogy valaki durván betöri az ajtót. Felugrott a kanapéról, revolverét máris az előszoba felé szegezte, és felmordult:

– Asszonyt csinálok belőled, bűnöző!

Az ajtó mögül először hatalmas hajkorona bukkant ki, aztán két vastagon festett arc. A bohóc szélesen mosolygott, ahogy beoldalazott a szobába, és vidám, magas hangon szólalt meg kisebbik fejével:

– Elnézést, itt felejtettem az esernyőmet.