A nyári ifjúsági kurzusunkon is megcsillant a tehetség sok fiatalban. Fogadjátok szeretettel az írást! 🙂
– Jó reggelt! Szia! – köszönök, ügyelve arra, hogy legalább egy kicsit vidámnak tűnjek, amikor meglátom Mrs. Andersont és a fiát, Nathant belépni a nappaliba. Nem szeretem, ha vendégeink jönnek, Nathan ráadásul most van itt először. Most még a szokottnál is jobban zavarban vagyok, mert bár a szüleim gyakran hívják át a barátaikat, hozzám hasonló korú fiú még talán sosem járt nálunk.
Miközben anyu Mrs. Andersonnal kimegy a konyhába, hogy a nemrég elkészült süteményről csevegjenek, én és apu bekísérjük Nathant a nappaliba. Én rögtön lehuppanok a kedvenc, öreg fotelomba, Nathan azonban állva marad.
– Will – fordul felém – nem megyünk ki a kertbe? Szívesen megnézném azt az új hintaágyat, amiről annyit áradoztál nekem a suliban.
– A neve Emily – szól rá apu rosszallóan.
– Apu, tudod, hogy utálom az Emilyt! Rendben Nathan, menjünk! – pattanok fel.
A szüleim mindig felidegesítenek, ha Emilynek hívnak. Tudják, hogy utálom, de azt mondják, el kéne fogadnom, hogy ez a nevem és kész. A vezetéknevem Williams, ezért a barátaim Willnek hívnak, amit én sokkal jobban szeretek.
Amikor kiérünk az udvarra, rögtön leülünk a hintaágyra. Lehet, hogy nem a legdrágább darab, de nekem nagyon tetszik. A fém része fehérre van festve, az ülőpárna pedig halványzöld, rajta apró, színes virágokkal.
– Hát ez az – nézek Nathanre, aki erre rám mosolyog. Ahogy a ragyogó napfény rásüt az arcára, valamiért nagyon vonzónak látom. Próbálom figyelmen kívül hagyni az érzést, ahogy mindig. Nehéz dolgom van, világosbarna haja a napsütésben már-már inkább szőkének tűnik. – És, hogy vagy mostanában? – kérdezem.
– Jól, köszönöm – felel mosolyogva. Próbál vidámnak látszani, de elég hosszú ideje ismerem ahhoz, hogy tudjam, valójában kicsit ideges. – Ezt neked hoztam! – Belenyúl a zsebébe, elővesz egy kis ékszeres dobozt, amit odaad nekem. Ahogy kinyitom, látom, hogy egy nyaklánc az, egy ezüstszínű, ovális medállal. Amikor közelebbről is szemügyre veszem, látom, hogy egy W betű van belegravírozva.
– Ez nagyon szép, köszönöm – nézek rá. – Még sosem kaptam nyakláncot senkitől, csak egyszer a nagyimtól, de az nagyon régen volt, nagyjából nyolcéves koromban. Segítesz feltenni?
– Persze – mondja. A szája sarkában apró mosolyt fedezek fel, amitől úgy érzem, mintha a gyomromban egy csapat pillangó repkedne össze-vissza. Ez egyre gyakrabban fordul elő, amikor vele vagyok.
Megfordulok, és hallom, ahogy bekapcsolja a láncot. Miután végez vele, a kezét a vállamra teszi egy pillanatra. Egy kissé furcsa érzés, de jó értelemben. Arra gondolok, talán hibát követek el, hogy folyton elutasítom. Végtére is, egy esélyt mindenki megérdemel, Nathanre pedig ez különösen igaz. Nagyjából egy éve volt egy barátom, akiben nagyot csalódtam, azóta nem mertem megbízni egy fiúban sem. Nem mintha annyian próbálkoznának nálam, de azért néhány srácnak mondtam már nemet. Nathan is közöttük van. A különbség az, hogy ő nem adta fel, már sokszor próbált elhívni.
– Tényleg köszi – nézek rá, miközben visszafordulok felé. – Egyébként miért kaptam? Nincs szülinapom, vagy ilyesmi.
– Csak arra gondoltam, örülnél neki – válaszolja.
– Eltaláltad, nagyon tetszik!
– Figyelj, kérdezhetek valamit? – Egyenesen a szemembe néz, amitől érzem, hogy kicsit elpirulok. Remélem, nem veszi észre.
– Persze – bólintok, kíváncsian várva a folytatást.
– Eljössz velem egy randira ma este? Kérlek, nagyon örülnék neki!
Nem tudom, mit mondjak erre.
– Nathan… – kezdem. Azt akarom mondani, hogy nem megyek vele sehová, de ahogy ránézek, nem tudok megszólalni. Egyenesen a szemembe néz – már megint –, azokkal a gyönyörű, kávébarna szemeivel.
– Szóval? – kérdezi.
– Jól van, legyen – pillantok rá, arra gondolva, hogy ha ennyi ideje próbálkozik, annak ellenére, hogy már számtalanszor nemet mondtam, talán tényleg komolyan gondolja. Persze amint kimondom, rájövök, hogy tulajdonképpen nem gondoltam ezt át rendesen, de akkor már késő.
– Komolyan mondod? – Felém fordul, a szeme elkerekedik. Nem erre a válaszra számított.
– Igen – válaszolom. Ha már egyszer beleegyeztem, nem visszakozom, azzal megbántanám és összezavarnám őt.
– Rendben. Akkor mi lenne, ha mondjuk, beülnénk egy kávézóba? A Sally’s-ben nagyon finom a forrócsoki. Az jó, ha érted jövök, mondjuk, este öt körül? Persze lehet máskor is, ahogy neked jó. – Látom rajta, hogy zavarban van, olyankor nem tudja abbahagyni a beszédet. Láthatólag nagyon meglepődött, hogy beleegyeztem a randiba.
– Lehetne inkább délután három? Nem vagyok biztos benne, hogy a szüleim elengednének este – nézek rá, kissé idegesen. A szüleim szigorúak, általában már jóval sötétedés előtt itthon kell lennem.
– Jól van, nekem az is jó – mondja. Egy ideig szótlanul ülünk, aztán visszamegyünk a házba, amikor anyu szól, hogy behozzák a süteményt. Miközben befelé sétálunk, van időm belegondolni, hogy mibe is keveredtem. Ha mégsem sikerül jól a randi, nagyon megbántom Nathant, amit nem szeretnék, mert fontos nekem.
***
A nap folyamán másra sem tudok gondolni, mint a délutáni kávézásra. Amíg a szüleim Mrs. Andersonnal csevegnek, én csak bámulok magam elé és gondolkodom. Nathan többször is felém pillant, de én nem nézek rá vissza. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt beleegyezni ebbe. Megfogadtam, hogy nem randizom senkivel, még akkor, amikor megláttam Charlie-t azzal a lánnyal csókolózni. Aztán tavaly megismertem Nathant, aki akkor váltott sulit, így egy évfolyamba kerültünk. Egész évben egymás mellett ültünk angolórán, és közben valahogy összebarátkoztunk. Reggelente mindig adott nekem a kávéjából, aztán órán suttogva beszélgettünk. Néha lebuktunk és ránk szólt Mr. Smith, az angoltanárunk, olyankor inkább levelezve folytattuk. Már az első napon kiderült, hogy jól megértjük egymást, és mivel Nathan új volt a suliban, rajtam kívül nem sok barátja akadt.
A szüleim már évek óta ismerik Mrs. Andersont, de azelőtt nem tudtam, hogy van egy fia. Amikor Nathannel rájöttünk, hogy a szüleink jó barátok, mi is közelebb kerültünk egymáshoz. Már kezdettől fogva próbált rávenni egy randira, én viszont mindig nemet mondtam. Olyankor egy ideig nem hozta fel újra a témát, de egy-két hónap után mindig újra megkérdezte. Sosem mondtam el neki, hogy miért mondok folyton nemet, pedig biztosan megértette volna. Nem is értem, miért döntött úgy, hogy nem adja fel. Tulajdonképpen nagyon is tetszik nekem, bár még magamban is nehéz volt ezt beismernem. Lehet, hogy nem tudtam olyan jól leplezni, mint hittem és észrevette rajtam.
Nem hittem, hogy valaha igent fogok mondani neki, de ma viszont valami megváltozott. Most először jött el hozzánk vendégségbe, és ahogy mellettem ült a hintaágyon, olyan természetesnek tűnt, hogy együtt vagyunk. Eddig mindig voltak körülöttünk mások, amikor találkoztunk – többnyire az iskolatársaink –, most voltunk először igazán kettesben. Néha tényleg nem értem magam. Soha nem gondoltam, hogy ennyire megváltozna a véleményem, pusztán annyitól, hogy néhány percig kettesben vagyunk. Lehet, hogy az ajándék is közrejátszott, mert pontosan eltalálta, mit szeretek. Az ezüst a kedvenc színem, Nathan pedig fiú létére megjegyezte ezt, ami nagyon jól esik.
Amikor a vendégek elmenni készülődnek, kizökkenek a gondolatmenetemből, aminek következtében nem igazán figyeltem oda a külvilág történéseire. Amikor végül egyedül maradok, rögtön felhívom Liliant, a legjobb barátnőmet.
– Helló, Will! – köszön vidáman. – Mi újság?
– Szia – köszönök vissza. – Bajban vagyok. Nathan elhívott randira, és igent mondtam.
– Ez miért lenne baj? Szuper, hogy végre beleegyeztél! – feleli Lilian. Ő mindig is rá akart venni, hogy randizzam Nathannel, szerinte összeillenénk. Sokat meséltem neki a reggeli beszélgetéseinkről, amire ő mindig azt felelte, hogy még nem találkozott olyan pasival, akivel hónapokig nem fogytak ki a beszédtémából. Lilian sokkal nyitottabb, mint én, ennek következtében jópár fiúja volt már. Igaz, hogy egy évvel idősebb nálam, és állítása szerint semmi komoly nem történt közöttük, egyik barátjával sem, én ezt akkor is túlzásnak tartom.
– Ez katasztrófa! Nem terveztem be, csak egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani – panaszolom neki.
– Figyelj, menj el arra a randira, és ha utána is úgy gondolod, hogy rémes volt, akkor hívj fel újra. Ha jól sikerül, akkor meg azért hívj fel, hogy elmondhassam, „én megmondtam”. Na , addig is szia! Nekem dolgom van!
Mielőtt bármit is mondhatnék, Lilian leteszi. Egy darabig csak bámulom a telefont, azon gondolkozva, hogy most mihez kezdjek. Végül is Nathan tényleg aranyos, ráadásul egyértelmű, hogy tetszem neki. Talán tényleg jó lenne, ha összejönnénk. Annak ellenére, hogy ennyire zárkózott vagyok, jó lenne, ha lenne egy barátom, akivel összebújhatok, akivel beszélgethetek és aki őszintén szeret és elfogad. Persze minden lány erről álmodik.
Délután fél négy körül kezdek csak készülődni. Általában pillanatok alatt elkészülök, de most különös figyelmet szentelek a külsőmnek. Még ki is sminkelem magam, persze csak halványan. Szinte sosem szoktam, de mivel jövőre már végzős gimis leszek, úgy gondolom, ennyi még belefér.
Nathan pontosan négykor ér ide. Beengedem, aztán szólok a szüleimnek, hogy elmegyünk.
Amíg a Sally’s felé sétálunk, nem sokat beszélgetünk, ennek ellenére nem tűnik kínosnak a csend. Nathan megpróbálja megfogni a kezem, én pedig úgy döntök, ha már randizunk, ezt megengedem neki, főleg, hogy egyébként nagyon jól esik. Mikor odaérünk, kiválasztunk egy nyugodtabb sarokban lévő helyet, ahová leülök, Nathan pedig rendel két forró csokit.
– Köszönöm! – mosolygok rá, amikor ideadja az enyémet.
– Nincs mit – mondja, aztán leül mellém.
Órákig beszélgetünk, mindenféléről. Nathannel mindig el lehet beszélgetni még a semmiről is. Most is olyan egyszerű dolgokról esik szó, mint például a közeli Jefferson Park kutyafuttatójának felújítása (ugyan egyikünk sincs kutyája, de megbeszéljük, hogy biztosan odavinnénk, ha lenne), vagy hogy milyen filmeket láttunk utoljára. Egy boxban ülünk, így Nathan néha megpróbál feltűnés nélkül közelebb húzódni hozzám, de nem zavar, jól esik a közelsége. Azt hiszem, jó jelnek veszi, hogy nem távolodok el tőle, mert időnként észrevétlenül megérint, például az ujjával letörli az arcomról a forrócsokit, ami ott maradt, annak ellenére, hogy megtöröltem a számat szalvétával.
Mikor kezd sötétedni, elindulunk haza. Egész úton csak arra tudok gondolni, hogy Nathan megpróbál-e majd megcsókolni elköszönéskor. Azt hiszem, nem örülnék neki.
Nem sok időm van ezen agyalni, néhány perc múlva már a házunk előtt állunk. Az egész randi alatt egy kínos pillanat sem volt, ezt viszont most annak érzem. Csak állunk egymással szemben, egyikünk sem tudja, mi a következő lépés.
– Nagyon jól éreztem magam – töri meg végül a csendet Nathan.
– Én is – mosolyodom el. – Köszönöm.
– Én köszönöm – mosolyog vissza, aztán közelebb lép hozzám. A szívem szinte kiugrik a helyéről. Nem tudom, mit csináljak. Nathan már csak néhány centire van tőlem, amikor hirtelen eszembe jut, amikor Charlie akart először megcsókolni. Ugyanitt álltunk, ugyanígy. Nathan már csak pár centire van tőlem, amikor megszólalok.
– Akkor szia – mondom, aztán hátrébb lépek és megfordulva bemenekülök a házba. Még mindig nem tudok megszabadulni Charlie emlékétől, hiába próbálom már majdnem egy éve. Időnként eszembe jut, ezért sem nem akartam Nathannel randira menni. Tudtam, hogy az lesz a vége, hogy megbántom, vagy az, hogy ugyan minden jól alakul, de előbb-utóbb elhagy, vagy átver, ugyanúgy, mint Charlie.
***
– Vedd már fel! – szól rám Lilian, amikor már harmadszorra csörög a telefonom. Mióta tegnap otthagytam Nathant a házunk előtt, többször is próbált hívni, sőt, még sms-t is küldött. Nem olvastam el. Nem akarom tudni, mennyire hülyének gondol.
– Ezt már megbeszéltük – sóhajtok. – Valószínűleg nem érti, mi van, én pedig nem akarom látni, amint épp kiábrándul belőlem.
– Nem hiszem, hogy ez a helyzet – néz rám. Időközben a telefonom elhallgat. Lilian hirtelen felkapja az éjjeli szekrényről.
– Mit csinálsz? – kérdezem halálra váltan.
– Elolvasom az sms-t, amit te nem akarsz.
– Ne már! Nem akarom tudni, mit írt! – Próbálom visszaszerezni a mobilom, ami sikerül is, de Lilian addigra már rég elolvasta, amit akarsz.
– Nézd meg. Semmi rossz nincs benne – mosolyog rám.
– Tényleg? – kérdezem.
– Komolyan, csak olvasd el – tárja szét a karját.
– Okés – mondom.
Ránézek a telefonom képernyőjére, ahol a következő sorokat olvasom:
„Szia! Kérlek ne haragudj, amiért meg akartalak csókolni. Nem akartalak siettetni, vagy ilyesmi. N.”
Felnézek Lilianre, aki rámvigyorog.
– Miért nézel így? – kérdezem.
– Ezt nem szúrhatod el, azt nem engedem! Nathan nem olyan, mint Charlie, és ezt te is tudod! – szól rám komolyan. – Szerintem neked pontosan ő kellene a boldogsághoz. Jól kijöttök, legjobb barátok vagytok, ő pedig láthatóan többet szeretne. Ja, és mellesleg az előbb küldtem neki választ.
– Hogy mit csináltál? – kérdezem teljesen bepánikolva. Már éppen megnézném a kimenő üzeneteket, amikor újabb sms érkezik Nathantől:
„Találkozzunk a parkban, 10 perc múlva.”
– Ez remek – mondom. – Komolyan mondom, nem is tudom, miért te vagy a legjobb barátnőm.
– Majd azután mondd ezt, hogy összejöttél Nathannel – kacsint rám.
– Nem tervezek ilyesmit – forgatom a szemem.
– Meglátjuk – vigyorog rám a barátnőm. Válaszul csak egy mérges pillantást kap tőlem.
***
– Akkor engeded, hogy kimagyarázzam magam? – kérdezi Nathan, miközben sétálunk.
– Őszintén szólva, nekem kellene magyarázkodnom – nézek rá.
– Neked? – hökken meg. – Nem, én vagyok a hibás. Ne haragudj, hogy túl sokat akartam, csak annyira örültem, hogy meggondoltad magad.
– Figyelj, üljünk le ide – mutatok egy padra. – El szeretnék mondani valamit.
– Rendben, ahogy akarod – mondja, majd leül a pad végébe, úgy, hogy biztonságos távolságban ülhessek tőle.
– Volt egy barátom, Charlie – kezdek bele. Mindent elmondok neki arról, hogy mi történt köztünk, attól kezdve, hogy hogyan jöttünk össze és hogyan szakítottunk, addig, hogy tegnap eszembe jutott az első csókunk. Nathan csendben végighallgat, egyszer sem szól közbe. Amikor befejezem, még gondolkodik egy darabig, mielőtt bármit mondana.
– Ne haragudj, én erről nem tudtam – néz a szemembe végül. Látom rajta, hogy tényleg őszintén mondja. – Miért nem mesélted ezt el nekem soha? Akkor nem próbálkoztam volna ennyire.
– Nem is tudom – sóhajtok. – Nem szeretem hangoztatni, hogy mennyire bedőltem Charlie-nak. Olyan megalázó.
– Neked nincs miért szégyenkezned – fordul felém. – Itt Charlie a rossz, te pedig csak egy lány, aki egy kissé naiv volt.
– Pont ez a baj. Utálom beismerni… – Erre Nathan nem tud mit mondani, úgyhogy némán ülünk néhány percig.
– Rendben. Ígérem, hogy ezentúl nem erőltetem ezt a randizást. Nekem az is jó, ha csak barátok vagyunk – szólal meg végül. Annyira más vele beszélgetni, mint Charlie-val volt. Neki biztosan nem mertem volna így megnyílni, ha ő lenne most Nathan helyében. Rajta sosem éreztem igazán, amit most igen. Hogy tényleg megérti, mit érzek, és nem csak azt nézi, neki mi a jó.
– Köszönöm – mosolygok rá. – A helyzet az, hogy kedvellek, nagyon is. Ezért is adtam be tegnap a derekam. Meg azért, mert kávébarna a szemed, de most nem ez a lényeg. Az, hogy mindezt meg tudtam veled beszélni, azt mutatja, hogy te más vagy – mondom. Most már biztos vagyok abban, mit kell tennem. – Szerintem, ha nagyon akarom, veled le fogom tudni győzni Charlie emlékét. Nem folytathatnánk ott, ahol tegnap abbahagytuk, mielőtt elrohantam? – kérdezem. Felállok, és a kezemet nyújtom Nathannek, aki kis habozás után megfogja azt, és szembeáll velem.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezi. Erre én csak bólintok, jelezve, hogy teljesen biztos vagyok benne. Lassan közelít felém, miközben az egyik kezét a derekamra teszi. Aztán megcsókol, egészen finoman. A csókunk nem tart sokáig, utána viszont nem enged el, hanem még jobban magához ölel. Sosem éreztem magam olyan nyugodtak és mégis annyira izgatottnak egyszerre, mint most.
– Gyere, hazakísérlek. Azt mondtad, a szüleid úgy tudják, csak fél óráig maradunk – mondja Nathan, mikor végül kibontakozom az ölelésből. Megfogja a kezem, úgy indulunk el hazafelé. Közben arra gondolok, hogy Liliannek tényleg igaza volt, nekem pontosan Nathan kell ahhoz, hogy tényleg boldog legyek.