A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
Prológus
Egy Archivátor vagyok, aki a Központi Adat- és Emléktárban dolgozott, egy névtelen és arctalan figura, aki tanúja volt a világban történteknek. Sok más társammal együtt, én is az archivátoroknak címzett digitális bejegyzéseket rendszereztem. Láttam kitörni, és véget érni a nagy háborút. Ott voltam az új világ születésénél, és figyelemmel kísértem, ahogy Oliver Joyce életének fonala az Albireohoz kötődött. Ezt a történetet mesélem el, úgy hogy jegyzeteimbe, melyek a korról készültek, beillesztem az Albireo gondolatait is.
*
Az Albireo megjegyzése az Archivátorhoz:
Az Albireo vagyok. Születésem, és létezésem, mérföldköve lesz a világnak, nekem azonban mégis egyetlen ember volt fontos… Oliver Joyce. Egy fiú, aki még önmagában is képtelen volt hinni… Aki esendő volt, és én ezt ki is használtam.
*
A világ makacsul ragaszkodott, mindahhoz, melyet racionálisnak vélt: a régi eszmékhez. Ám úgy mesélték, egyesek lelkét mégis megindította a gondolat, melyet szétszórt közöttünk egy jelentéktelennek tűnő ember. Láttam később, az archívumok felvételeit, amikor Északi Tömb szuperállam fővárosában heves viták zajlottak, ahogy napvilágot látott az a tanulmány, melyben ez az illető az elktrokratikus köztársaság végét jósolta. A látnok erejű politológus azt hirdette, hogy új világrendet kell bevezetni, különben beköszönt az anarchia. Kinevették őt, de ez a lehetetlen állítás mégis termékeny talajra hullott. Egyre többen gondolkodtak úgy, mint ő, s egy furcsa, szeles, tavaszi napon kitört a forradalom. Az irodaépületek ablakaiból konténerszámra öntötték ki a ledarált aktákat, az utcákat tüntetők lepték el, akik felgyújtották a kukákat, és emberek vonultak transzparensekkel, fekete-vörös zászlókkal mind azt követelve, hogy kezdjék meg az új eszme gyakorlatba ültetését…
Kezdetben polgárháborúnak indult, egy belső ellentét volt, aztán hamarosan kiszélesedett, világháború lett belőle. Ez az ellentét, mely megosztotta immár az egész világ politikusait nem volt más, mint álom egy új világról: a neuralizmusról. Futótűzként terjedt, napok alatt lángba borítva kontinenseket és városokat.
*
Az archívumok, az elpusztíthatatlan tárak, megmutattak nekem sok mást is.
Viharos szél fújt, még izzott a napkorong a reményteli kék égen, felhők rohantak tova, tornyosultak fel, és enyésztek el. Fény és árnyék váltakozott. Tábornokok kisebb csoportja állt ott a fennsíkon, mögöttük egy helikopter rotorja zúgott. Egy fiatalabb férfit fogtak közre, Clive Joyce-t. A hadműveleteket magyarázták neki.
A fennsík közepe felől a silókból rakéták emelkedtek a magasba, hosszú, vékony lángcsóvát húzva maguk után, majd eltűntek a látóhatár irányában.
– Ez megfelelő válaszcsapás lesz! – magyarázott lelkesen az egyik egyenruhás, tányérsapkáját szorongatva a kezében.
Megfigyeltem, mellén a számtalan kitüntetés szikrázott a napsütésben.
Aztán villanások látszódtak ott messze a horizonton, elszórtan, majd óriás gombafelhők emelkedtek egészen a légkör határáig, iszonyatos lökéshullámokat generálva.
Clive szemében az égbolt e szörnyű képe tükröződött.
Láttam.
Érezte szívének lüktetését, ahogy szinte körbefolyja őt a szél, a testéhez simítva a ruháját.
És éreztem én is.
Megfeszült izmai elernyedtek. Körültekintett, és látta a tábornokok egymásnak gratuláló csoportját, arcukon érthetetlen örömmel. Aztán előkerült egy üveg pezsgő is. Azok ott meg is feledkeztek róla, amikor meghallotta a hangot, a szél suttogásában. Megborzongtam én is.
Hozzá szólt, és a nevét mondta: Clive. Milliók sikolya volt e hang, akik elhamvadtak az atombombák tüzében.
– Ki szólt? – kiáltotta bele a semmibe hasztalan, a válasz az ő neve volt: Clive.
Amazok ügyet sem vetettek rá.
*
Hazaérkezett. Tudtam, még nyomasztotta a látvány, nem tudott vele mit kezdeni, a hanggal, mely olyan értelmetlenül szólt hozzá. A villanások és a hangok úgy olvadtak eggyé, mintha egy fekete szárny csapdosott volna az ablak előtt. A város ismerős volt, formái és felületei oly merészen nyújtóztak, könnyed eleganciával. Ez volt Európa City, az Északi Tömb fővárosa. Lendülettől zizegett.
A kamerák felvételén látszódott:
Clive egy téren ült, mellette egy fiú kuporgott, az öccse Oliver Joyce.
– Mi bánt, Clive? – faggatta a bátyját Oliver.
– Hallottam a hangot, ahogy a nevemet mondta: Clive, mint sok vizeknek zúgását, mint az ég szavát. Őrültnek tartasz, igaz?! – szomorodott el Clive.
Arcán ráncok jelentek meg.
– Mind meghaltak. Olyan jellegtelen volt, ahogy megsemmisült minden néhány perc alatt… – folytatta.
– Miért is folyik a háború? – kérdezte Oliver.
– Te is tudod: követelik a neuralizmus bevezetését. De az őrültség, egy bomlott elme álma, melyet csírájában kell elfojtani. A gondolat, hogy létezhet világ államok nélkül egyetlen egységbe tömörülve, csak egy olyan ember fejében életképes, aki elszakadt a valóságtól – érvelt Oliver bátyja.
Szemében a düh látszódott.
Láttam én is.
*
Furcsa volt az élet ebben a világban, bizonyos területeket elkerült a pusztulás, míg másokat felperzselt. A háború huszonhét éve folyt már, úgy tűnt sosem ér véget. Hamarosan tizenhat éves lesz Oliver. Azonban, amikor feltűnt egy Deukalion nevű srác, aki gyakran álmodott zöld rétekről, ő magáévá tette az eszmét, és zászlajára tűzte. Ekkor minden megváltozott, mert úgy tűnt, ahogy a napok teltek, hogy közel az ellenség győzelme.
Oliver bátyja, Clive nem tudott együtt élni az ellenség győzelmének a gondolatával, fejében elhatalmasodtak lelkének démonai. Ha a végső győzelem nem lehet az övé, ne legyen senki másé, legfőképpen Deukalioné. Elrendelte a Hold felrobbantását. Ez volt a Selene-projekt.
Olvastam az archív aktákat én is.
Clive és néhány vezető, akik részt vettek a Selene-projektben, szökni készültek, úgy tervezték, elhagyták a Földet. Clive azonban Olivert és mostohatestvérét Emilyt nem kívánta magával vinni. Kezelhetetlen kamaszok – gondolta magában.
Oliver ordított és sírt, amikor megtudta ezt, mert ő szerette, és felnézett Clive-ra.
– Bátyám, kérlek, vigyél magaddal! – könyörgött könnyeivel küszködve.
Clive azonban megkeményítette a szívét.
– Nem hagyhatsz itt engem, hisz mi testvérek vagyunk! Francba a rohadt háborúval, veled akarok menni! – erősködött.
– Néha nem számít, hogy mit szeretnél, vagy, hogy mit akarsz, öcskös. Emily itt marad neked, nem leszel egyedül!
– Baszd meg az egészet! Fuss el akkor gyáván! – vágta bátyja képébe Oliver, és otthagyta a kilövőállomáson.
Arcán könnyek folytak végig, és megfogadta, hogy soha többet nem fog sírni.
Az én lelkem is megrezdült, mikor megtudtam ezt.
*
Emlékeidbe pillantva szinte én is ott voltam.
Oliver a mezőn volt, ahová szeretett kijárni, és onnan bámulta az eget. Egyszerre volt félelmetes és hátborzongatóan szép, amikor az ellenállók által begyújtott holdi hélium-3 készletek a fúzió során, mint gigantikus H-bomba robbantak fel. Akár valami eleven kék láng, mely szétrepeszti a szürkésfehér kőgolyót. A Holdról két nagyobb darab, és számos kisebb vált le. Úgy tervezték, hogy ezek majd becsapódnak a Földbe, és eltörlik a civilizációt. De a várt becsapódás elmaradt. A darabok stabilizálódtak a megcsonkult Hold gravitációjának fogságában. Majd hamarosan a világ vezetői, akik egyként ítélték el a gátlástalan tettet, kidolgozták a Földet megmentő tervet a tudósokkal karöltve: gravitációs csapdákkal végleg megállították a káros folyamatot. Ez volt az első eset, hogy félretették az ellentéteket a szembenálló felek.
*
Egy meg nem nevezett túlélő digitális bejegyzése az Archivátorhoz:
Emlékszem a napra, amikor a katonák jöttek, összetereltek minket a város főterére, és azt kérdezték, Deukalion hívei vagyunk-e? Mi tagadtuk, de ők nem hittek nekünk. Többeket szó nélkül agyonlőttek, ott mindannyiunk szeme láttára. Majd újra vallatni kezdtek minket, szinte követelték, hogy ismerjük be, hogy Deukalion kémei vagyunk, és hogy a neuralizmus propagandáját terjesztjük. Az asszonyok és a gyerekek sírni kezdtek. Többen az életükért könyörögtek, tagadva, hogy bármi közük is lenne a propagandához. Ekkor egy katona talált egy stencilezett szórólapot, vörös festékkel volt nyomva, egy hattyút ábrázolt… Lőni kezdtek ránk válogatás nélkül… Én csak azért maradtam életben, mert halottnak tettettem magam…
*
I. Fejezet
A háború vége
Tovább tanulmányoztam az archívumok világát, és később a te gondolataidat, és tudtam, és láttam mindazt, amit átéltél.
Elveszett álmok egy jobb életről, melyek a világot táplálták a polgár- és világháború utolsó napjaiban: a világszövetség eszményi ideája, mely oly messze volt még akkor. Ez az idea oly hihetetlennek hatott: egyetlen állam a Földön, de mégis, mint megannyi titkos ikon férkőzött közel az emberek szívéhez. Elfeledett szimbólumok egy Deukalion nevű fiú fejében, akár egy zöld mező. Jelszavak: a közösség, az azonosság, a szabadság és az egyenlőség.
A világon háború volt. És csak egy a fontos, hogy zajlik. Frontok feszülnek egymásnak a végső hatalomért. Álom a győzelem is. Egy fiú elméjének tiszavirág életű kivetülése, akinek fejében ott az idea, akit Deukalionnak hívnak. Békét akar a maga szabályai szerint, mely nem jelent mást, mint a neuralizmust.
Eltemet és felkarol a város, ahol te is élsz.
A tizenhat éves fiú, aki nem mehetett el a bátyjával azon a napon, akit a forradalom hatalomra emelt Deukalion ellenében, szomorú volt. Oliver ezután úgy döntött, Európa Cityben marad. Maradt, azon a napon a tizenöt éves Emily mellett, miután a Hold felrobbant. Mikor az ember megkezdte ember elleni végső harcát, s gépek millióinak bevetésével folyt a Föld inváziója. Lelkében szeretet és gyűlölet égett el nem múló lánggal, s a világ magához ölelte őt. Most is tavasz volt, mint akkor. Európa City, a folyton zajos város elcsendesedett néhány percre, azután a virtuális tér hologramjai elsötétültek, majd újraindultak.
– Megszakítjuk adásunkat. Ma reggel az egységesített idő szerint 8:00-kor elesett Új Estonia városa. Ezzel megnyíltaz út Európa City felé.
A hírműsorok sokáig villództak, s egyre szétszórták a 295 millió lakosú város bukásának képeit. Oliver megállt, hogy megbámulja, majd indult tovább. Kint állt a téren, ahol emberek forgataga gomolygott, és tűnődött. Emily lépett mellé. Hófehér, virágmintás ruhát viselt.
– Hamarosan vége lesz? – kérdezte Emily csillogó szemekkel. A fiú világos, szőke hajtincsei a délelőtti fényben oly valószerűtlennek tűntek.
Oliver lassan megfordult és a lányra nézett, szeme megakadt a ruhán, mely szinte vakított a napsütésben.
– Elesett – szólalt meg aztán panaszos képpel Oliver.
– Igen, hallottam. De, te is tudod jól, hogy messze még az ellenség. – mosolyodott el Emily, hátha így megnyugtathatja, és jobb kedvre derítheti Olivert.
– Ha nem sikerül feltartóztatni, csak idő kérdése, mikor ér el bennünket. Már ma is megtörténik, hogy egy-egy sikló betéved a városba – folytatta a gondolatot a fiú.
Oliver felsóhajtott, sóhaja egy gondterhelt fiúé volt.
– Az űr- és légvédelmi ágyúk mindet leszedik – próbált lelket önteni belé Emily.
Oliver csak intett a fejével.
– Eljöhet azonban az a nap is, mikor százával rajzanak a városra –tette hozzá Oliver.
– És ez téged bánt, mert érzed a bukást – ejtette ki a szavakat elkerekedett szemmel Emily. – Érdekes, bennem nincs félelem, talán várom a háború végét – magyarázta tovább.
Oliver meglepődött, de mégis elengedte a füle mellett a lány szavait.
– Gépek harcolnak. Már tervezik a nagy csapatösszevonást hat és fél millió géppel – folytatta aztán.
– Hol? – Kapta fel a fejét Emily.
– Innen ötszáz kilométerre, egy síkságon. Tudod, sok minden történt azóta, hogy a Föld harcban áll és invázió fenyegeti. Mindenki, aki jelentett valamit a városnak, elmenekült. S a forradalom tébolya a bátyám után engem emelt hatalomra. Én valamiféle jelkép lettem az itt maradottaknak, miután ő lelépett. De engem senki sem kérdezett, hogy akarom-e – ecsetelte hosszasan Oliver.
Emily figyelme közben a mellettük elhaladó színes-tarka emberekre terelődött, mert ezzel ő is tisztában volt, nem is nagyon értette, miért hozta ezt fel Oliver.
– Igazad lehet, de mit számít ez, bátyád kereket oldott, s nem jön vissza már, talán ő megsejtett valamit – dünnyögte Emily.
– Te is így látod? – szegezte neki a kérdést Oliver.
Zöld tekintete mintha megfakult volna.
– Remény vagy. Fény a sötét órákban, hogy egy napon a győzelem a kegyében részesít minket – próbálta idézni a lány a propaganda fennkölt szövegét.
– Sokan éreznek így, azt hiszem, de ez csupán bolondok álma – válaszolta a fiú bús képpel.
Oliver a korlátra támaszkodva figyelte a távolt, a város ívét. Fehér-narancssárga ruhája szinte beleolvadt a messzi épületek sok kilométeres sziluettjébe, melyek álmot hirdettek. Furcsát és félelmetest: a közelgő elmúlást. Nem tudni, mit hoz a jövő, bár vannak vészterhes jelek, melyeket meglátni nem nagy művészet. Ilyen jel volt az, ahogy Clive sietve távozott, vagy a Forradalmi Bizottság tehetetlensége. Oliver számára mégis csak a jelen létezett. Tervezni ugyanis kétséges dolog. A város, a maga sok százmillió lakosával, szembe száll a pusztulással. Az öröklétnek szánt gondolatként emelték anno, az Északi Tömb büszkeségének.
Én csak mosolyogtam ezen.
Oliver csak bámult bele a messzeségbe, gondolatai elkalandoztak, ismét a felrobbant Holdat tanulmányozta. Valószerűtlenül derengett át a légkörön. Darabjai nagyjából egy helyen csoportosultak, akár egy elkenődött folt. Sokszor látta a fiú a lassított felvételeket, melyek azt a pillanatot mutatták, amikor lehasadt róla néhány darab. És ha megerőltette magát, fel tudta idézni a napot, amikor élőben nézte végig.
Nekem csak a te emlékeid, és a digitális felvételek jutottak.
– Ha a testem elhamvad a lángokban, ígérd meg, hogy mellettem leszel, mikor magammal viszem a hatalom szimbólumát – kérte Oliver.
Emilyre pillantott, tekintete többről szólt, mint testvéri szeretetről.
– Rendben – intett a fejével Emily, majd elkapta a tekintettét.
Valószínű, hogy egyikük sem tudta, mit is mond vagy ígér pontosan. Ezek csupán a begyakorolt propaganda szavai voltak. Emberi naivság.
– Ezért a szomorúság – mondta ki Oliver. –Az ellenség nem győzhet.
– És te tényleg hiszel ebben? Nem lehet másként? – Ingatta a fejét Emily.
– Ha elbukunk, magammal viszlek a sírba, ahogy mondtam – fenyegetőzött Oliver dacosan.
Ilyenkor hasonlított a bátyjára. Pont olyan ábrázatot vágott.
– Megrémítesz, kérlek, ne gondolj erre – kérte riadtan a lány.
– Én sem szeretném, ha így lenne… – váltott hangnemet Oliver.
Azután a szótlanság uralkodott el. Még bámulták egy darabig a távolt, mely olyan hívogató volt. Hordozott valami mást, talán egy másik életet.
– Gyere, menjünk! – mondta Oliver.
A lány és Oliver beszálltak a közelben álló helikopterbe, mely a magasba emelkedett. A város épületei, mint hatalmas sziklák magasodtak. Szokatlanul merész formái kijelölték a létezés színpadát. A Forradalom Palotájába tartottak.
*
Az Archív felvételeken tanulmányoztam mindezt.
A Forradalom Palotájában már összegyűlt a bizottság, hogy elemezze a helyzetet. Ez egy neoklasszicista épület volt, oromzatát fehér mészkő korinthoszi oszlopok tartották. Valamikor a város alapításának idejében építették. Körülötte tűként meredtek az acél kandeláberek, hideg kék Led-fénnyel izzottak.
Bent az ülésterem szintén a régmúltat idézte, a márvány és a nemes fa burkolatok, gipszstukkók. Ám ez csupán illúzió volt, mely igyekezett elhitetni a maradandóság látszatát.
Az ülés meglehetősen rövidre sikeredett, inkább színjáték volt, indulatoktól sem mentes. Oly emberi. Korábban, amikor kikiáltották magukat a hatalom birtokosainak, sem tudtak értelmes döntéseket hozni, mint ahogy logikátlan volt Oliver bátyjának hatalomra emelése, majd aztán Oliveré is. Clive Joyce azonban már messze járt.
– Uraim! A Földet irányító Forradalmi Bizottság, amikor magához ragadta a hatalmat, már tudtuk, hogy elkerülhetetlen az invázió – ismerte be valaki.
– Úgy van! – kiabáltak be többen indulatosan.
A márványfalak közt sokáig visszhangoztak a szavak.
– Éljen a forradalom! – mondta egy vénember a maga átszellemült fanatizmusával.
De ez is csak a színjáték része volt, mely a világnak és az ellenségnek szólt.
– Most, hogy elesett Új Estonia, szabad az út a városig, ezért megkezdtük a csapatösszevonást, hogy feltartóztassuk az ellenséget. Döntő ütközet lesz ez, ahol hat és fél millió gép áll szemben az ellenség öt és fél-hat milliósra becsült erejével – hangoztatta egy önjelölt tábornok.
Többen felálltak. Ütemes taps, és éljenzés következett.
Aztán lecsendesedett minden, talán a lelkesedés is alább hagyott, és Oliver ismét meggyőződhetett arról, hogy nem sok minden változott. A bizottság tagjai egymás után távoztak, mint akik szökni készülnek a felelősség elől. Nem mertek Oliver szemébe nézni, nehogy megsejtsen valamit abból, hogy a bukás elkerülhetetlen.
*
Kedves Szerző!
Villanásokat láttam a történetből, amik érdekelnének, de a feketével kiemelt mondatok megtörték az egységet, egyik fejből/karakterből ugráltam a másikba. Nekem ez nagyon zavaró volt, nem volt meg gördülékenység, nem kerültem a sztoriba, ezek a mondatok újra és újra kidobtak belőle. Elolvastam még egyszer, a kiemelt mondatok nélkül, úgy már valamennyire összeállt a történet. Nem tudom, miért választottad ezt a megoldást, nekem nagyon nem jön be.
A cselekményt illetően tovább kellene olvasni, hogy kerek legyen a történet. A gépekből a Mátrixra asszociáltam, ez még érdekesebbé teszi a sztorit.
Ami számomra még ennél is zavaróbb volt, hogy két fiatal beszélget egymással olyan szavakat használva, mintha valamikor a huszadik század elején élnének, holott ez elméletileg egy jövőben játszódó történet. „Ha testem elhamvad a lángokban…” Gyönyörű kifejezés, de valahogy piszkosul nem illik egy húsz év körüli fiatal szájába. Szerintem a regények írásánál valamennyire alkalmazkodni kellene az írónak a karakterei életkorához.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Szerző,
mindenképp gratulálok a kikerüléshez! Sajnos engem nem ragadott meg a történet, csak azt tudom mondani, amit előttem is leírtak – kissé követhetetlen a sztori, túlságosan barokkos néhol, ráadásul én sem érzem a stíluson, hogy két fiatal beszélgetéséről van szó. Szerintem nehezen is olvasható, és nem is kötött le, habár alapvetően érdekesnek találom az alapötletet, és kíváncsi is lennék, hogy mi fog kisülni ebből. Talán, ha egyszerűbb, kézzel foghatóbb stílusban lenne írva, akkor még szeretném is 🙂
Kedves László!
Tetszik az alapötlet, ez egy nagyon érdekes téma, ami bőven ígér izgalmakat, de a kivitelezés valahogy nem az igazi.
A fogalmazáshoz:
Az első, ami feltűnt, az, hogy rengeteg a szövegben a „mely”, „melyet”, stb. kezdetű mellékmondat. Ha nem kérdő mondat elején állnak, akkor amely és amelyet, de jó párat úgy, ahogy van, ki lehetne húzni, mert nem adnak annyi plusz információt, mint amennyire zavaróak. Esetleg próbáld ki, hogy Ctrl+F-be beírod, hogy „mely”, és ugrálj végig a szövegen, akkor szembetűnőbb lesz neked is, hogy hol válik túl sokká (írás közben, amikor az embert hajtják az ötletei, természetes, hogy nem ezek az apróság(nak tűnő) dolgok vannak a figyelme fókuszában, de utóbb nem árt a nyesegetés :)).
A másik észrevételem, hogy van a szövegben pár túltolt mondat (ld. „fejében elhatalmasodtak lelkének démonai”, „Lelkében szeretet és gyűlölet égett el nem múló lánggal, s a világ magához ölelte őt.”). Ezt saját magam és mások írásain is tapasztaltam már, hogy időnként, amikor egy nagyon intenzív érzést próbálunk szavakba önteni, akkor abból sanszos, hogy egy túldramatizált valami születik. Egyszerűbben, kevesebb líraisággal kifejezve is lehet ütős az érzelem ábrázolása, sőt, sokszor jobban is üt.
Ezeken felül pár könnyebben javítható elírás és elvándorolt vessző is akad, de azok nem vészesek (pl. „mint sok vizeknek zúgását”, „úgy tervezték, elhagyták a Földet”).
A tartalomhoz:
Amit a legjobban hiányoltam, az a háttérvilág sokkal alaposabb ábrázolása. Nyilván nem arra gondolok, hogy rögtön az elején kerüljön ki minden, de itt az életképek Oliver múltjából kb. légüres térben lógtak, az Albireo gondolatai pedig csak bosszantó közbekotyogásként hatottak. Milyen volt a régi rendszer? Mitől volt olyan rossz, hogy mindenképpen kellett az új világ? Milyen aktákat hajigáltak ki a forradalomnál és miért? Pár bekezdés alatt végigrohanunk egy puskaporos hangulatú alaphelyzeten, forradalmon, világháborún, a Hold felrobbantásán, Oliver felnő és elhagyja a testvére – mindez azonban semmilyen feszültséget, érzelmet nem vált ki, mert semmi nincs felvezetve, kifejtve, csak átrohanunk az eseményeken. Olyan, mintha jelenetvázlatokat olvasnék, ami még nem lett beillesztve egy egységes egészbe.
Összességében véve szerintem van fantázia a történetben, sok a kreatív ötlet (már a prológusban ott van egy-két horog: mit csinálnak pontosan az archivátorok, milyen az a Központi Adat- és Emléktár), ott az ígéret a harcra, egy fiatal, árva fiú útkeresésére, szerelemre, mindezt egy disztópiában. Alaposabban kidolgozva ez egy nagyon jó regény lehet, csak úgy érzem az eleje alapján, hogy még érlelni kell.
Gratulálok a kikerüléshez! (és persze kíváncsian várom, hogy mit mond majd a lektor, és hogyan látják a többiek :))
Judit
A szövegezési gondok már kezdetben elvették a kedvem az olvasástól. A hibás szerkesztésű mondatok nagyon megnehezítették a ziláltan megkomponált részlet olvasását.
„Láttam később, az archívumok felvételeit, amikor Északi Tömb szuperállam fővárosában heves viták zajlottak, ahogy napvilágot látott az a tanulmány, melyben ez az illető az elktrokratikus köztársaság végét jósolta.” Akkor sem kellemes a mondat, ha az olvashatatlan elktrokratikus–t elektrokratikusra változtatom. A szó jelentése a bevezető szövegbe dobva teljesen homályos és érthetetlen, ám a mondat ettől függetlenül is csúf és zavaros.
A prológus ikszedik bekezdésében megjelenik Clive, és alany nélkül fogalmazott mondatok tömkelegének olvasása közben töprenghetek azon, kiről, mit közöl a szerző.
Vastag betűkkel szedve holmi aktákról kapunk jelzést, és a tartalmat olyan módon kapjuk, amely mód semmiképpen sem illeszthető hivatalos iratba.
Ez után megjelenik napjaink lehetséges legkomolyabb problémája: „A gondolat, hogy létezhet világ államok nélkül egyetlen egységbe tömörülve, csak egy olyan ember fejében életképes, aki elszakadt a valóságtól – érvelt Oliver bátyja.” Nem tudom, hogy a napi politika fő kérdése több évszázad után még kérdés lesz-e. A történelemre visszatekintve a fő kérdések ritkán élnek meg sok évszázadot változatlanul. Ha igen, azok a kérdések csak elvont értelmükben maradnak változatlanok, de a körülmények annyira módosulnak, hogy a kérdés az eredeti kontextusban megválaszolhatatlan. Ebben a zilált közegben kevéssé sem lep meg, hogy a felvetett gondolat nem folytatódik.
Pár bekezdéssel lejjebb megtudom, hogy már nem a prológot olvasom, de a mesélés módjában és a cselekmény leírásában alig veszek észre különbséget, mintha még mindig a prológot olvasnám.
A történet (talán) a világkatasztrófával kezdődik, de olyan távolian, személytelenül ábrázolva, hogy alig érdekel. Akár a BRXKJL bolygó alig humanoid lakói is csatázhatnának egymással, az sem érintene sokkal hidegebben.
Szoktam dühöngeni, ha a háttérvilág rajzában problémák vannak, itt ezt nem tehetem. Egyszerűen nincs háttér. Vannak felmázolt pacák, amelyek műtitokzatossággal sejtetnek valamit, de igazi hátteret nem találok. A kétszázkilencvenötmilliós városból „Mindenki, aki jelentett valamit a városnak, elmenekült.”, a városban mégis emberek élnek; azonban felmerül bennem a kép néhány jól megszerkesztett regényből vagy filmből, ahol emberek menekülnek. A csaknem háromszázmilliós város lakói hogyan és hová menekültek vajon? Erre nem gondolok, mert ahol a háttér hiányzik, ott ezt a képet nem lehet megfesteni, ez nem a Route 66, ahol tízezrek mennek délre munkát keresve. A rengeteg ember valószínűleg a szomszéd városba menekült, az ott lakók pedig átszaladtak ide, ezért gomolyognak most is az utcán valakik. Háromszázmillió menekülőt áttelepíteni akkor, amikor a pótdiktátor, az öcs helikopteren távozik jelentéktelen akció, felesleges részletesen elmesélni.
Nem tudom, miről szól a regény, de valószínűleg sosem fogom megtudni. Ha valami csoda folytán a boltokba kerülne, előttem akkor is titok marad a folytatás.
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez.
Sajnos csatlakoznom kell az előttem szólókhoz a véleményemmel. A szöveg nem fogott meg, gyakran követhetetlen, nyelvtani, stilisztikai gondok vannak vele, a háttérvilágról nem is beszélve.
1. Nyelvi szint:
– hosszú, gyakran értelmezhetetlen mondatok: „Elveszett álmok egy jobb életről, melyek a világot táplálták a polgár- és világháború utolsó napjaiban: a világszövetség eszményi ideája, mely oly messze volt még akkor. Ez az idea oly hihetetlennek hatott: egyetlen állam a Földön, de mégis, mint megannyi titkos ikon férkőzött közel az emberek szívéhez. Elfeledett szimbólumok egy Deukalion nevű fiú fejében, akár egy zöld mező. Jelszavak: a közösség, az azonosság, a szabadság és az egyenlőség.”
– klisék: „Viharos szél fújt, még izzott a napkorong a reményteli kék égen, felhők rohantak tova, tornyosultak fel, és enyésztek el. Fény és árnyék váltakozott.”
– nézőpont (követhetetlen és fölösleges) váltakozása szinte mondatonként.
2. Stilisztika:
– Túl sok és túlontúl didaktikus a leírás. A szöveg a „mutasd, ne mondd” problémájával küzd. A szöveg egy hosszú, de apró darabokban bemutatott cselekményvázlat. A karakterek súlytalanok, hiteltelenek. Kicsoda Clive? Kicsoda Oliver? Hogy néznek ki? Mi mozgatja őket?
3. Háttérvilág: inkonzisztens, súlytalan, zavaros. Nem hogy az új világrendről (neo…) nem tudunk semmit, de még a régiről (ekl…) sem. A jövőben játszódó történet XX. századi fílinget kelt, még csak nem is XXI. századit (nukleáris támadás vs. tech hadviselés).
Sajnálom, hogy nem írhattam jobbat, mert örültem végre egy férfiasabb hangnak.
Sok sikert a folytatásra.
Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez!
Őszinte leszek,engem nem igazán ragadott meg a történet, nekem túl soknak érződött, és folyton elvesztettem a fonalat, a történések alatt. A történettel nincs semmi baj, de talán a kivitelezésen lehet még csiszolni.
Kedves László!
Hátizé. A téma alapján az én világom lenne. De sajnos nem az 🙁
A prológusokat továbbra se szeretem, valódi könyvben olvasás nélkül átlapozom. Ez elvben megadná, ki lesz a narrátor, és milyen világban járunk. Tehát hasznos lenne, de a folytatásra felhúztam a szemöldököm.
Azt hittem, a feketék lesznek a fejezetcímek, amik olvasmányosan összefoglalják a következőket. Tévedtem. Kár 🙁 Pedig nagyon élveztem volna.
Mivel a feketék agyoncsapták a sztorit, az elsőt leszámítva sok értelmük nem volt, tehát a nélkül olvastam végig.
Ezzel a megoldással olvasható volt. Azok a részek, ahol eltávolított narrációval követhetjük Clive és Oliver életét és hallhatjuk a párbeszédeket, felkeltették a sztori iránti érdeklődésemet. Jó lehet(ne) a sztori. Csakhogy néha olyan a narráció, mintha egy hozzá közelálló személy fogalmazna, és az meg értelmezhetetlenné teszi, és agyoncsapja. „Hazaérkezett. Tudtam, még nyomasztotta a látvány, nem tudott vele mit kezdeni, a hanggal, mely olyan értelmetlenül szólt hozzá.” Itt ez a „Tudtam” teljesen felesleges. Ki az, aki tudja? Mikor? Hol? Honnan? „Hazaérkezett. Még nyomasztotta a látvány, stb.” Ezen a módon alaposan felbolydítottad volna érte a kíváncsiságát.
A prológusnak hívott első fejezet végén a dőlt szöveg sokkal érthetőbb, mint ez az idegesítő vastagbetűs izé.
„Elveszett álmok egy jobb életről, melyek a világot táplálták a polgár- és világháború utolsó napjaiban: a világszövetség eszményi ideája, mely oly messze volt még akkor. Ez az idea oly hihetetlennek hatott: egyetlen állam a Földön, de mégis, mint megannyi titkos ikon férkőzött közel az emberek szívéhez. Elfeledett szimbólumok egy Deukalion nevű fiú fejében, akár egy zöld mező. Jelszavak: a közösség, az azonosság, a szabadság és az egyenlőség.” Újabb fajta narrálás. Minek? Most akkor külső szemlélő, közel álló személy narrál, vagy valami emelkedett fogalmazású történész, aki visszanéz a múltra évszázadok múlva, de az meg honnan tudja, hogy valakinek a fejében mi történik?
Nem folytatom. A lényeget már leírtam. Érdekes lenne a történet, de a sokfajta narrálás, a fejezetcímre emlékeztető vastagbetűs izé alaposan megkavarja a szöveget. Dönts egyfajta narrálás mellett, a prológus legyen 1. fejezet, és amikor valakinek a feljegyzéseit akarod leírni az archívum számára, legyen dőlt betűs. Valamint ne feledd, általában egy mondat elég szabadon megfogalmazható magyarul, de az általános szabály, hogy van benne alany, állítmány, tárgy. Ha sokáig hiányzik a hármas valamelyik része, már nem tudod, hova tedd a szöveget.
Szívesen elolvasnám az így átírt eredményt, de a mostani formájában garantáltan nem.
Sajnálom, mert a téma valóban érdekelne.
Kedves Szerző!
A többiekkel ellentétben én bizakodó vagyok. Igaz, hogy vannak gondok, de szerintem semmi olyan, amit alapos gyomlálással ne lehetne helyrehozni.
ÉS itt most nem a tartalom gyomlálásáról beszélek, mert azzal semmi bajom. Nem értem, miért igény manapság a kevés történetszál. Azt hiszem, értelek a soksíkú indítás miatt, ez egy nagyívű műnek tűnik, amiben majd összefutnak később a szálak, keverednek, és kiadnak valami bonyolultabb hálózatot. Azt is értem, hogy ezt sokkal nehezebb befogadni, és kényelmesebb valami egyszerűbb, logikusan hömpölygő szöveget legörgetni itt. Tehát magáért a történetkezelésért én nem vonnék le sok csillagot. A sok „mely, amely” használatát egyszer már szóvá tették ezen az oldalon egy másik férfi szerzőnek, de akkor is azt mondtam, és most is úgy vélem, hogy ez egy javítható, tanulható dolog, és kissé kötözködés jellege van.
Összességében és adok rá egy hetest, mert végre sci-fi, mert szerintem több van ebben az írásban, mint amit itt látunk, és méltatlan, hogy pusztán ennyi alapján ennyire lepontozták. Ha egyszer megjelenne, majd írok a könyvedről az Archivátor nevű (jelenleg nem igazán frissülgető) blogomon 🙂
Már a prológus elolvasása után éreztem, hogy ez nekem „sok”. Sajnos nem olvastam tovább, túl tömény, nem én vagyok a célközönség.
Elbírok a nyelvi hibákkal, nem tudnak zavarni. A logikátlanság annál inkább. Miért is robbantották fel a holdat? Hogy a darabja a Földre hullva megsemmisítsék a civilizációt?! Minek ahhoz a holdra utazni?! Robbantsák fel a bombákat a Földön és kész, cél elérve! A testvéreit nem vitte magával a Földről ,mert kamaszok, amikor a Föld kiirtását tervezte?!
A Földet invázió fenyegeti? Ki által?
Van itt Mátrix, Megváltó, kommunizmus új verziója –neotroizé…
Régen a híradó az előző híradásokból összevágott montázzsal indult, felvillantott borzalmas képekkel, hát olyan érzésem volt ezt olvasva.
Atomháború, gépek harca, azon csodálkozom, hogy egyáltalán van még életben maradt lakosság! Sugárfertőzés, élelmiszerellátási gondok, energiahiány, hogyan maradnak fent ezek a megapoliszok? Éltem 17 milliós városban, már az is hatalmas, több száz millió ember egy rakáson?! El se akarom képzelni! Az egy rémálom!
A lényeg: számomra ez túl zavaros ahhoz, hogy élvezni tudjam, pedig célközönség lennék, szeretem a sci-fi-t!
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Dyta!
Sajnálom, ha az jött le a hozzászólásomból, hogy kötözködöm, mert egyáltalán nem állt szándékomban, és ezt remélem, a szerző is érzi (ha élőszóban, egy kávé mellett boncolgatnánk egymás kéziratait, akkor ez talán egyértelműbb lenne, sajnos egy weboldalon írt hozzászóláshoz nem tartozik arc, hang és gesztusok, így sokszor nyersebbnek tűnhet az észrevétel, mint amilyennek szánták). Teljesen igazad van abban, hogy ezek tanulható, korrigálható dolgok, pont ezért írtam bele a hozzászólásba, hiszen kis átgondolással helyrehozható, és probléma megoldva. Persze azért mindig érdemes összevetni egymással a hozzászólásokat, mert előfordulhat, hogy egy-egy mozzanat, vagy maga a részlet stílusa csak az adott személynek zavaró, ha viszont többen egymástól függetlenül ugyanazt írják, akkor az már megfontolandó.
Idevág egy élményem az Alapozó kurzusról: amikor az első héten kellett egymás beadott szövegét elemezni, kb. fél oldalanként volt egy-egy apró piros jelzés, elszórtan pár szövegbuborék, és a végén a rendkívül szelíden megfogalmazott összefoglalása a benyomásainknak. A harmadik hét tájékán már nyoma sem volt ennek, sokkal bátrabban kritizáltuk egymás írásait, és nem azért, mert mindenki átment szőrszálhasogatóba, hanem mert ahogy haladt előre a kurzus, egyre jobban megismertük egymást, és bíztunk egymásban, már nem féltünk őszinték lenni.
Szóval hidd el, ha hosszúra nyúlik egy hozzászólásom, az nem azért van, mert keresem a kákán a csomót, hanem mert nem szeretnék felszínes, semmitmondó kritikát írni, amivel aztán nem tud mit kezdeni a szerző. Ahogy írtam is – és komolyan gondoltam, nemcsak kukacoskodást ellensúlyozó vigaszul – ennek a részletnek jó az alapötlete, érdekes a kiindulási pont, nem véletlenül szántam rá annyi időt, hogy összeszedjem, hogy szerintem mivel lehetne jobbá tenni.
Üdv,
Judit
Sajnos nem fogott meg. Ez nem az én műfajon – sci-fi, és fantasy vhogy nekem túl sokk volt mindig a zagyva nevekkel és zavaros helyszínekkel. 3-as
Gratulálok a kikerüléshez! A sci-fi nagyon nem az én műfajom, nem szeretem, de tisztelem, mert nagyon nehéz lehet ebben a zsánerben írni. Így magához a tartalmi részéhez nem is szólok hozzá nagyon, mert nem értek hozzá. A részletnek inkább a nyelvezetét, narrációját néztem, mint a szöveget. Sajnos sok a nyelvtani, stilisztikai hiba, ezeket mindenképpen javítani kell, érdemes lehet ehhez segítséget kérni. Ezt a kettős narrációt teljesen feleslegesnek érzem, nem tesz hozzá a szöveghez, sőt, inkább rontja az élvezhetőségét, megtöri a lendületét, kizökkenti az olvasót. Mintha valaki folyton belekotyogna a történetbe. A fő narrátor pedig hol távol van a szereplőktől, hol pedig annyira közel, hogy szinte azonosul a szereplőkkel. Ezt szerintem érdemes lenne egységesíteni. A történetet ráadásul nagyon mozaikosnak érzem. Felvillan háború, világpusztulás, szívtelen diktátor, magánéleti jelentek, fiatal fiú problémái és a többi, de ezek az apró mozaikdarabok valahogy nem állnak össze teljes egésszé.
Összességében azonban biztosan nagyon tartalmas, többrétű történet fog belőle megszületni, de mindenképpen érdemes kicsit még dolgozni rajta, és jobban átgondolni a szerkezetét. Sok sikert!
Az elején még azt hittem, hogy oda meg vissza leszek érte, direkt nem olvastam el egyetlen kommentet sem. Az első bekezdések valóban megfogtak. Érdekes világnak tűnt, tetszettek a félkövérrel kiemelt mondatok, adtak egy sejtelmességet az egésznek. Tényleg szeretni akartam, de ahogy haladtam benne, elment a kedvem az olvasástól.
Úgy éreztem, mintha valami hivatalos jelentést olvasnék 20. századi irodalmi stílusban. Sok volt a név, az információ. Ezt enyhíthette volna a jó karakterábrázolás, de a szereplőkben nem éreztem életet. Ennek legjobb példái az ,,amint azt te is tudod”-mondatok, több helyen is olyan volt, mintha csak folytatódna az információk zúdítása a szereplők párbeszédeiben is. Ez teljesen üressé tette számomra a őket.
Mind említettem, tényleg érdekelt eleinte, de sajnos ez most egy csalódás volt számomra. Azért voltak benne jó elemek, látszik, hogy sok munka lett belefektetve, a háttérvilággal semmi bajom, mert izgalmas alap. De a többi… valahogy nem jött át.
Mindenesetre gratulálok a kikerüléshez és sok sikert kívánok a továbbiakban!
Izgalmas jellemrajzok, életszerű dialógusok mellett hajlamos vagyok szemet hunyni a háttérvilág esetleges kidolgozatlansága felett. Itt azonban egyelőre felsejleni sem látszottak jól megformált karakterek, a párbeszédeket valószerűtlennek találtam, és a kusza narrációból adódóan a szereplők sajnos megfoghatatlanul távolinak tűntek. Nagyon nem szeretek negatív kritikát írni, de ez a részlet most nem lopta be magát a szívembe. A fentiek ellenére, úgy hiszem, az írás megérdemelten került ki a honlapra, épp csak egy karakterközpontú olvasót nem sikerült bevonzania.
Sok sikert kívánok a továbbiakhoz!
Kedves László!
A történet érdekesnek tűnik, az Archivátor, az Albireo, Oliver Joyce szerepe és különlegessége felkeltette a kíváncsiságomat. Csak az a baj, hogy annyira jellemző a kuszaság a történetre minden szinten (a mondatok, a teljes szöveg, a karakterek, a párbeszédek, a háttérvilág), hogy nehéz kihámoznom belőle ezeket az érdekes elemeket. Ha pedig az olvasónak keresgélnie kell azt, ami fenntartja az érdeklődését, sosem túl szerencsés.
Ahogy mások is írták, az Albireo közbevetései zavaróak. Nem rossz elgondolás, hogy tulajdonképpen két mesélő is van, csakhogy az Albireo nekem jobbára olyannak tűnt, mint egy idegesítő beszélgetőtárs, aki folyton közbeszól valami teljesen fölöslegeset, amikor éppen mesélek valamit. Mert egyébként az Albireo megjegyzései általában nem viszik előre a történetet, inkább csak megerősítései az elhangzottaknak.
A prológusnál még elnézem, hogy kissé vázlatszerű, és csak úgy nagyjából felvázolja a narrátor, hogy ki ő, és miről szól a története, de ez a vázlatosság jellemző a fejezetre is, ahol közelebb kellene kerülnünk az eseményekhez és a karakterekhez. A párbeszédekben pedig mintha különböző korok nyelvezete keveredne egymással.
Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert!
Jó alapötlet, nagyon át kellene dolgozni.
Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez! 🙂
Bevallom, nekem kicsit kusza volt a történet. Valami elkezdett érdekelni, aztán bumm, következő gondolat. Nem tudom, az egész történwt ilyen-e, de nekem ez nem a kedvencem. 🙂
A történet maga amúgy érdekes, sok sikert a szerzőnek!
Bár mindenki elmondta már előttem, de a kiemelt részek kilógnak a szövegből, folyamatosan kizökkentenek az olvasásból, pedig amúgy is kicsit zavaros a történet, a prológus csak amolyan elkapkodott magyarázkodásnak érződik.
Sajnálom, mert úgy érzem, hogy maga az ötlet a történet mögött jó, csak a megvalósítás döcög kicsit. Lehet, érdemes lenne Oliver szemszögéből megnézni az egészet, egybefüggően, egy idegen megjegyzései nélkül, mert akkor el tudom képzelni, hogy jobban be tudna rántani a szöveg.
Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a folytatáshoz!
A legjobb szó rá az igényes. Szép szóhasználattal ellátott szöveg, nehéz benne szóismétlést találni, látszik, hogy a szerző sokat foglalkozott vele. Ez egyben a hibája is. Mivel túl sok lett, egy-két helyen annyira nagyot akart, hogy szétcsúszott és értelmezhetetlen lett a szöveg. A mondatok szerkezetén javítani kéne, kicsit átgondolni és tördelni őket.
Ami legelőször megzavart az a rengeteg információ volt. Ez egy teljesen új világ, több magyarázatot követel, az olvasó nem tudja fejben tartani, hogy mi ez az egész pontosan. Ráadásul a kiemelések miatt olyan érzetet ad, mintha csak darabkák lennének összerakva, megtöri a lendületet, nem áll össze egy egésszé.
Pedig nem lenne rossz, a végére egyre inkább megszerettem, de javítani kell rajta még sokat. Mindenesetre gratulálok a szerzőnek, szerintem érdemes megfogadni a véleményezők tanácsát, mert sok benne az igazság!