Ferenczi Szilvia: A pormanó felbukkan

1.

Hangok az ágy alatt

Késő éjszaka volt. Mindenki aludt a házban, kivéve Vilit. A kilenc éves kisfiút valami felébresztette álmából. Egy ideig kábán ült az ágyban, nem tudván, mi történhetett. Kinézett az ablakon, de odakint még sötét volt. Visszafeküdt.

Hirtelen újra meghallott valamit. Az ágy alól, a fal mellől halk neszek szűrődtek ki: mintha valami lenne az ágy alatt. De vajon mi lehet az? Vili ismét felült és lassan lehajolt, hogy benézzen az ágy alá.

– Lehet, hogy csak egy egér volt az? – gondolta reménykedve. De az ágy alatt sötét volt, még az utcai lámpa fénye sem világított be. Pedig a zaj onnan jött.

Vili nem tudta, mit tegyen? Szóljon a szüleinek? De amikor le akart szállni az ágyról, hogy átmenjen a másik szobába, újabb hangot hallott. Az előbbi halk neszezést most már valamivel hangosabb csámcsogás egészítette ki. Mintha az a valami enne az ágy alatt!

– Mégiscsak egy egér lesz az! – nyugodott meg Vili. – De ha mégsem egy egér? – gondolta át újra a lehetőségeket. – Akkor miért az ágy alatt eszik?

A csámcsogás most megszűnt. Minden teljes csendbe borult. Vili visszafeküdt a párnájára.

– Csak képzelődtem – gondolta és lehunyta a szemét. A következő pillanatban azonban már ki is nyitotta, mert egy hangos büfögés hallatszott fel a sarokból.

– Az egerek nem büfögnek – gondolta Vili és felült. Minden elcsendesült, de a kisfiút nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nincs egyedül a szobában.

– Jó lesz utánanézni a dolgoknak – határozta el végül. Az ágy mellett egy zseblámpát tartott. Megragadta és újra lehajolt. A lámpát az ágy alá irányította és minden bátorságát összeszedve felkapcsolta.

A hirtelen támadt fényben egy ideig nem látott semmit, majd egy hangos visítás hallatszott, és a következő pillanatban egy piszkosfehér valami rohant át a szobán. Az a valami az ágy alól a polc felé vette az irányt és villámgyorsan bebújt a játékok mögé. Vili szintén felkiáltott meglepetésében.

– Ez meg mi volt? – gondolta szívdobogva. Az ajtó felé fordult és fülelni kezdett. Nem volt benne biztos, hogy a szülei nem hallották-e meg ezt a kiáltozást? Azonban minden csendes volt. Vili nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e ennek? Egyrészt egyedül van egy ismeretlen valamivel a szobában, de ugyanakkor izgalmas kalandnak is ígérkezett ez az egész. Letette a lábát az ágyról, felállt és lassan elindult a polc felé. A bekapcsolt zseblámpát még mindig a kezében szorongatta.

A polc előtt megállt és nagyon lassan körbevilágította annak minden szegletét. Az a valami ott kellett, hogy legyen, de Vili nem látott semmit. Nem szerette volna, ha az éjszaka kellős közepén le kell szednie az összes játékautót, mesekönyvet, Lego figurát és Brúnót, az öreg játék mackót a polcról csak azért, hogy megtalálja a lényt. Újra végigpásztázta a területet. Már majdnem feladta a reményt, amikor hirtelen megakadt a szeme valamin. Az egyik teherautó fülkéjében valami ült, bepréselődve a kormány mögötti szűk helyre. Vili rávilágított a zseblámpával. Az a piszkosfehér lény ült a kormány mögött, amelyik kiszaladt az ágy alól. Vili nem tudta eldönteni, mire hasonlít. Olyan volt, mintha egy kis adag vattapamacs és vattacukor keveréke lett volna, amely meghempergett egy nagy adag porban, hogy szürkés színt kapjon. Szőrei össze-vissza álltak és úgy nézett ki, mint aki már régen nem fésülködött. A pamacsnak két kis világosbarna füle volt, mindenfelé szanaszét álló szőröcskéi és két hosszú karja. Valószínűleg lába is volt, de azt egyelőre takarta a teherautó ajtaja. A lény tágra nyílt szemekkel nézett Vilire, de nem mozdult. Meg sem szólalt.

– Ki vagy te? – kérdezte halkan Vili. A lény nem válaszolt, csak bosszúsan nézett rá. Végigmérte a kisfiút, aki pizsamájában, mezítláb álldogált a polc előtt. A lény láthatóan nem örült annak, hogy Vili felfedezte őt. Válasz helyett csak még jobban felfújta amúgy is rendezetlen bundáját. Vilit azokra a felborzolt tollú verebekre emlékeztette, amelyeket a buszpályaudvaron szokott látni, amint ugrálva kenyérmorzsát keresnek a földön.

– Nem akarlak bántani – tette meg hozzá Vili, remélve, hogy ezzel megnyugtatja a vattapamacsot. Némi hallgatás után a lény kelletlenül ugyan, de megszólalt:

– Én egy pormanó vagyok.

– Egy pormanó? – csodálkozott Vili. – Nem is tudtam, hogy léteznek pormanók.

– Pedig ez elég nyilvánvaló, nem? – emelte a lény barna szemeit Vilire. – Abban a házban, ahol tisztaság van, előbb-utóbb megjelenik egy pormanó.

– Miért? – kérdezte kíváncsian Vili. A manó nagyot sóhajtott, ezzel egy kisebb adag port eresztve ki magából, amely szanaszét szóródott, bepiszkolva a teherautó fülkéjét.

– A nagy tisztaság zavar bennünket, ezért legalább egy pormanó mindig megjelenik, hogy némi port és piszkot szórjon szét mindenütt: padlón, szőnyegen, polcokon, bárhol a házban. Nincs is annál jobb, mint egy nagy adag porban meghemperegni a ház minden pontján – ábrándozott el a manó. – Nem tudnád kikapcsolni azt a lámpát? Már káprázik a szemem a fényétől – szólt rá Vilire.

– Bocs – mondta Vili és kikapcsolta a zseblámpát. A szobára újra félhomály borult. A fiú letette a lámpát a polcra a játékok mellé, ő maga pedig leült egy székre:

– Én Vili vagyok – mutatkozott be.

– Tudom – felelte a pormanó. – Ismerek mindenkit ebben a házban, már elég régóta élek itt.

– Mióta? – kérdezte Vili.

– Pontosan nem tudom – sóhajtotta a manó. – Az előző házba, ahol éltem, új lakók költöztek. Mindent kifestettek, rendbe raktak, kitakarítottak. Nem maradhattam tovább az üres házban, nem volt hová elbújnom. Még a padlást is beépítették!

– És mihez kezdtél?

– Kénytelen voltam kimenni az utcára, keresni egy utcaseprőt, felmászni a seprűjére, azon megkapaszkodni és megvárni, hogy egy másik ház elé vigyen, ahol maradhatok – folytatta a manó. – Így jutottam el ide. Megtetszett a hely és itt maradtam a kapu előtt. Nem tellett sok időbe, és egy szellő befújt a kertbe, onnan pedig már könnyű volt bejutni a házba.

– Nem fárasztó a házon belül jönni-menni? – kérdezte Vili.

– Egyáltalán nem – felelte a manó. – Az a legfontosabb, hogy egy nyugodt zugot találjunk magunknak, ahol mindig megbújhatunk – fejezte be a magyarázatot.

– És mit csinálsz egész nap a házban? – kíváncsiskodott Vili.

– Ha egyedül vagyok, akkor nézelődök és porral szórom tele a padlót és a polcokat. Azt szeretem a legjobban, amikor felmászhatok a plafonra – tette hozzá a pormanó, egészen felvidulva erre a gondolatra.

– Mi abban a jó?

– Az a munka egy kicsit nehéz. Egy hosszú porfonalat kell elkészítenem. Ha van a közelben egy félkész, de elhagyatott pókháló, elveszem és azt szórom be porral. Úgy gyorsabban haladok.

– És azután mit csinálsz vele? – kérdezte Vili.

– Hintázok rajta, mi mást csinálnék szerinted? – nézett csodálkozva a pormanó Vilire. A kisfiú hirtelen szóhoz sem tudott jutni. Már neki is számtalanszor eszébe jutott, hogy milyen jó lehet a plafonon lógva hintázni, erre tessék, a manónak ebben rendszeresen része van.

– Legalábbis, ha anya nem veszi észre és nem takarítja le – gondolta.

– Ha azt hiszed, hogy egy plafonról lelógó poros pókhálót fúj a szél ide-oda, akkor nézd meg jobban – tette hozzá kuncogó hangon a pormanó. Vili most előrehajolt.

– Nem akarsz kimászni onnan? – kérdezte. – Nem tűnik valami kényelmesnek az a teherautó fülke.

– Valóban nem az – ismerte el morogva a pormanó és nekifogott, hogy kimásszon az autóból. Arccal lebukott a szomszédos ülésre. Vili egy rövid ideig csak a manó hátsóját látta, majd két apró, koszos talp jelent meg az ablakban. A pormanó először azokat tolta ki a teherautóból. Ezután jött a hátsója, majd a dereka. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha megakadt volna a tolatásban, de aztán sikerült kipréselnie magát és ott állt a teherautó mellett. Bundája még jobban fel volt borzolódva, mint korábban és vékony porfelhő szálldogált körülötte. Vili szerint ráfért volna egy alapos fürdés és fésülködés.

– Nem szoktál fürödni? – kérdezte kíváncsian.

– Még mit nem! – hangzott a felháborodott válasz. – Az a legrosszabb dolog, ami történhet velem. Rosszabb, mintha felporszívóznának – tette hozzá a manó rövid töprengés után.

– Fel szoktak porszívózni? – csodálkozott el Vili. El sem tudta képzelni, hogy a pormanók hogyan tudnak túlélni egy ilyen kalandot és még ki is mászni a porszívóból.

– Elég gyakran előfordul, ha nem figyelek oda. Sokszor már csak a porszívó zajára riadok fel és nincs időm elbújni. Így aztán a porszívó csöve beszippant. Nem valami kellemes élmény, azt meg kell hagyni – ült le a pormanó a polc szélére és lelógatta a lábait.

– De hát a porszívóban rengeteg a por és biztos, hogy társaságban sincs hiány. Miért nem tetszik? – kérdezte Vili.

– Mert túl szűk a hely. A porzsák ilyenkor tele van pormanókkal és mindenféle szeméttel. Ráadásul sötét is van. Alig várom, hogy kijussak onnan – lóbálta a lábait a manó a polc szélén ülve.

– Hogy tudsz kijönni onnan? – kérdezte Vili.

– A nehezebbik út a porszívó csövén keresztül vezet. Nem szeretek azon keresztül kimászni: szűk és minden pormanó egyszerre akar kijutni. Nagy a tumultus. Akkor már jobb megvárni, hogy kiürítsék a porzsákot, de arra néha heteket kell várni. Ilyenkor elég élelem sincs odabent, kénytelenek vagyunk a porzsákban ennivalót keresni. A legjobb nagy ívben elkerülni a porszívót.

A szobát hirtelen a folyosóról beáramló fény borította el.

– Vili, miért nem alszol? – kérdezte a kisfiút az anyukája, amikor belépett az ajtón.

– Zajt hallottam és felébredtem – ugrott fel Vili a székről és rögtön az ágy felé indult –, de már megyek is aludni.

Azzal visszabújt az ágyba. Remélte, hogy az anyukája nem fog kérdezősködni és nem fogja észrevenni a pormanót a polcon. Szerencséje volt: anyukája hamarosan elindult kifelé. A kisfiú óvatosan a polc felé sandított, de már nem látta a manót.

– Biztosan elbújt – gondolta magában. Még várt egy kicsit, de a manó nem mutatkozott többet, hiába szólongatta. A kisfiú nem tudott mást tenni: magára húzta a takarót és hamarosan már aludt is.

 2.

 A porszívó

 Másnap tavaszi szombat reggel volt. Vili még aludt, de valami zavarta az álmát. Félálomban úgy érezte, mintha valaki csiklandozná, de nem a talpát, hanem az orrát. Vili bosszúsan, de még mindig csukott szemekkel megdörzsölte. A csiklandozás azonban tovább folytatódott.

A következő pillanatban Vili egy nagyot tüsszentett és kinyitotta a szemét. Egy hosszú porfonál himbálózott előre és hátra a szemei előtt. Vili összehúzott szemekkel követte a fonál mozgását. Már nyúlt volna fel a kezével, hogy leszakítsa a fonalat onnan, de még időben észbe kapott: a pormanó! Lassan felült és közelebbről is megvizsgálta a fonál végét, de nem látott rajta semmit. Hirtelen egy vattapamacs kúszott le a fonál tetejéről és megállt közvetlenül Vili orra előtt.

– Jó reggelt! – kiáltotta vidáman a vattapamacs.

– Pormanó! – szólt Vili a lényre. – Muszáj volt felébresztened?

– Unatkoztam – vonta meg a vállát a pormanó. – Hajnal óta ezen a porfonálon dolgoztam és meg akartam neked mutatni. Jól néz ki, nem?

– Tényleg jó, de túl hosszú és feltűnő – méregette Vili a porfonalat. – Ha anya észreveszi, rögtön leszedi onnan!

– Tudom, nem sokan értékelik a munkámat – sóhajtotta szomorúan a manó, némi port szórva szét magából. – Pedig annyira jó hintázni rajta. Bárcsak kipróbálhatnád!

Még mielőtt Vili válaszolhatott volna, hangok ütötték meg a fülét.

– Valaki jön – szólt oda a pormanónak. – Bújj el gyorsan!

Az rögtön leugrott a fonálról és az ágy szélén araszolva néhány lépéssel az ágy alatt termett. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Vili anyukája lépett be rajta. Vidáman a kisfiúhoz lépett, puszit nyomott a fejére, majd az ablakhoz ment és kinyitotta. Éppen meg akarta kérdezni Vilit, hogy hogy aludt és milyen zaj ébresztette fel az éjjel, amikor megakadt a szeme a mennyezetről lecsüngő hosszú porfonálon. Vili felnyúlt, hogy eltüntesse, de elkésett vele.

– Úgy látszik, ma takarítanom kell! – sóhajtotta anya. – Az utóbbi időben annyira poros lett ez a ház, bárhogy is próbálom meg tisztán tartani!

Azzal felnyúlt és még mielőtt Vili tiltakozhatott volna, már le is szedte a porfonalat. Az ágy alól egy rövid, de annál dühösebb mormogás hallatszott.

– Mondtál valamit? – fordult anya Vilihez. Vili tagadóan rázta meg a fejét.

– Ha felöltöztél, gyere reggelizni! – kérte anya a kisfiút, majd kiment a szobából. Vili megvárta, amíg egyedül marad, majd lehajolt az ágy alá.

– Majdnem lebuktunk! – szólt oda. Az ágy alatti félhomályban hirtelen nem is látta, merre van a manó. A fal melletti sarokból jött a morcos válasz:

– Anyukád leszedte a porfonalamat! – duzzogott a lény.

– Majd készítesz másikat – felelte békítően Vili. – Most mennem kell felöltözni és reggelizni. Ha befejeztem, visszajövök.

Azzal kiment az ajtón és a fürdőszoba felé vette az irányt. A szobára csend borult. Mivel Vili sokáig nem jött vissza, a manó elunta magát. Lassan kiaraszolt az ágy alól és szomorúan a porfonál maradványait kezdte el szemügyre venni a padlón. Felborzolta piszkosfehér bundáját: soha nem szerette, ha a hintája ilyen véget ért. A reggeli szél befújt a szobába az ablakon át és lágyan ringatni kezdte a manót. Az lassan ide-oda kezdett gurulni a padlón, ahogy a gyengén fújó szél görgetni kezdte.

– Ez majdnem olyan jó, mint a hintázás! – gondolta vidáman. Észre sem vette és már a szoba közepén járt. Teljesen elandalította ez a lassú gurulás: ide-oda, előre-hátra. Valaki belépett a szobába, de a pormanó nem vette észre. Mint ahogy azt sem, hogy az a valaki egy porszívót húz maga után. A szellő lágy hintáztatása közben a manó teljesen elfelejtkezett arról, hogy mindenféle fedél és védelem nélkül van, és így bárki megláthatja. A hintázásból egy hirtelen támadt erős, de annál ismerősebb zaj riasztotta fel: valaki bekapcsolt egy porszívót!

– Menekülés! – ugrott fel rémülten a manó, de már elkésett vele. Anya egy szempillantás alatt felporszívózta és a manót elnyelte a porszívó csöve. Amikor Vili anyukája végzett a szobával, továbbment a többi helységbe, maga után húzva a gépet.

Vili csak hosszú idő múlva jött vissza a szobába. Az udvaron volt játszani. Ahogy belépett, rögtön eszébe jutott a manó.

– Ugyan hol lehet? – gondolta. Lehajolt az ágy alá, de nem látta. A játékautók is üresen álltak a polcon. Vili hívogatta a manót, de az nem bújt elő. A kisfiú már a szekrény mögé akart benézni, amikor távoli, zümmögő hang ütötte meg a fülét.

– Anya porszívózik – vonta meg a vállát. Eltelt néhány másodperc, mire felfogta, hogy ez mit jelent!

– A pormanó! – rémült meg Vili. – Lehet, hogy anya felporszívózta?

Kirohant a szobából. A ház másik végében a porszívó most elhallgatott. Vili odarohant és majdnem beleütközött az anyukájába, aki a porzsákot tartotta a kezében.

– Anya, porszívóztál a szobámban? – kérdezte kifulladva, szemét végig a porzsákon tartva.

– Igen – válaszolta az anyukája. – Ha láttad volna, milyen sok por volt az ágyad alatt, pedig nemrég takarítottam. Mintha valaki szándékosan teleszórta volna porral a padlót! Ugye, nem te voltál az? – nézett elgondolkodva Vilire. A kisfiú a fejét rázta, de közben azon töprengett, hogyan tudna a pormanónak segíteni? Azzal biztosan nem segít, ha feltartja az anyukáját: így a manó később kerül ki a porzsákból. Félreállt az útból, de ő is elindult a bejárati ajtó felé. Gyorsan cipőt, kabátot húzott és kilépett az udvarra. Anyukája éppen a kukába szórta bele a porzsák tartalmát. A szél mindenfelé hordta a por egy részét. Vili remélte, hogy a manó a kukában maradt. Ha elfújta a szél, nehéz lesz megtalálni az udvaron. Anya visszament a házba, Vili pedig végre egyedül maradt odakint.

– Most vagy soha! – gondolta és gyorsan odaszaladt a kukához, amelyik a kerítés mellett állt. A kisfiú kinézett az utcára, de senkit sem látott. Itt a remek alkalom! Felnyitotta a kuka tetejét. Szerencséje volt: a szemét tetejét a reggel összesöprögetett kevés falevél és kisebb faágak kupaca alkotta, ezen terült el a porzsák tartalma. Ugyanakkor az egész csak a kuka közepéig ért. Vili nem ért le odáig, bárhogy is nyújtózkodott.

– Kénytelen leszek felmászni valamire és belehajolni – határozta el. Körülnézett, hogy mit használhatna ehhez. Pillantása egy fatuskóra esett a fal mellett. Felemelte, nagy nehezen a kukához cipelte és letette. Ráállt és belehajolt a kukába.

– Pormanó, itt vagy? – kérdezte halkan. Szemével a porzsák tartalmát próbálta átkutatni, de nem találta a manót.

– Pormanó! – szólt bele a kukába most már hangosabban. Belefújt a porba, de a felszálló portól mindjárt köhögnie kellett. Ujjaival óvatosan megpiszkálta a porhalmot. Már majdnem feladta a reményt, hogy megtalálja a manót, amikor észrevett egy koszos lábat, amint kiállt az egyik kupacból. Vili megkönnyebbülten felsóhajtott, megfogta és óvatosan kihúzta a manót. Annak piszkosfehér bundája most már inkább szürkésfekete volt és mindenféle apró szemét volt beleragadva. Csukott szemmel, fejjel lefelé lógott Vili ujjai között. A kisfiú felegyenesedett és már éppen leszállni készült a fatuskóról, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett és a szomszédjukat, Gizi nénit pillantotta meg, aki döbbent arccal nézett az utcáról befelé. Vili fejében egy pillanatra átfutott, hogy milyen látványt nyújthat. Az utcáról Gizi néni csak annyit látott, hogy ő egy fatuskón áll, derékig belehajol a kukába és ott keresgél valamit. Vili remélte, hogy a szülei nem most fognak kijönni az udvarra. Köszönt Gizi néninek, és még mindig a pormanó lábát szorongatva leugrott a fatuskóról.

– Véletlenül beleejtettem egy játékot a kukába – magyarázta és tétován felemelte a manót, mint valami bizonyítékot. Gizi néni szája vékony vonallá keskenyült rosszallása jeléül, de úgy tűnt, egyelőre nem fog kérdezősködni a történtekről. Vili remélte, hogy mire a néni újra összefut a szüleivel, már elfelejtkezik erről az egészről. Bár Gizi néni emlékezőtehetsége bámulatosan jó volt, különösen, ha az utcabeli gyerekek csínyjeinek felemlegetéséről volt szó. Gizi néni a fejét csóválta, de lassan elindult a háza felé, maga után húzva bevásárlótáskáját. Vili még annyit hallott, hogy halkan zsörtölődik, de nem törődött vele. Lecsukta a kuka tetejét és a ház mögé futott, hogy megszemlélje a manót. Remélte, hogy az túlélte a megpróbáltatásokat. Letette a kerti padra, hogy megvizsgálja.

– Pormanó! Hallasz? – kezdte el szólongatni. A manó nem felelt. – Hallasz engem?

Vili kezdett kétségbeesni. Most mit tegyen? Mit kell ilyenkor csinálni? Elkezdte a manó két karját fel-le mozgatni, hátha az segít, majd a lábaival tette meg ugyanezt. Fel-le, fel-le, fel-le.

– Abbahagynád végre? – szólt rá végül valaki mérgesen. – A legutolsó dolog, amire most vágyom, az a reggeli torna.

– Pormanó, hát élsz? – kiáltott fel Vili örömében és közelebb hajolt hozzá.

– Azt gondoltad, hogy egy porszívó kitolhat velem? Bajosan!

A manó nagy nehezen feltápászkodott. Úgy nézett ki, mint egy apró, koszos madárijesztő, amelynek mindenféle szedett-vedett kacatok állnak ki a ruhájából. Egy nagyot tüsszentett:

– Ez a por még nekem is sok volt egy kicsit!

– Menjünk be a házba! – javasolta Vili. – Beteszlek az ágy alá és ott kipihened magad – azzal felkapta a manót és a bejárati ajtó felé vette az irányt.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.7/10 (10 votes cast)
18 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Ez egy kedves, kellemes stílusban megírt mese. Bármikor szívesen olvasnám a folytatását, pedig elmúltam már hat éves. Ha lennének gyermekeim, örömmel olvasnám fel nekik a cinikus pormanó és vagány Vili meséjét. ( Nem minden kissrác viselkedik bátran, ha zajt hall a sötétben.Vili zseblámpával nézett utána a félelmetes zajoknak. Respect, Vili! 🙂
    Összességében ennyit tudok mondani, a cselekmény és az írásmód tökéletesen kiegészíti egymást. Csak így tovább!

  2. Már rögtön az elején megzavart, hogy sok helyen pont helyett kérdőjel van a mondat végén. Ezek nem kérdő mondatok: „Vili nem tudta, mit tegyen?”, „Nem volt benne biztos, hogy a szülei nem hallották-e meg ezt a kiáltozást?” vagy: „Vili nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e ennek?”. Kissé hiányoltam továbbá a leíró részeket, amik meghittebb hangulatot teremthettek volna. És valamiért nekem nem jött át az izgalom se, mikor a pormanót felszívja a porszívó.
    De: maga a pormanó ötlete nagyon aranyos! A szokásai, pl. hogy pókhálón hintázik kifejezetten ötletes. : )
    Saját műfajában ez nagyon kedves ötlet, szeretetteljes mesét lehet belőle kihozni, de szerintem még dolgozni kell rajta.

  3. Elnézést, nem bújtam inkognitóba, csupán hibásan írtam az előbb a nevemet! (Már azt sem tudom leírni 😉 )

  4. Érdekesen indul a történet, és nincsenek benne nyelvi rémségek. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle a szerző. A világot eléggé kereknek látom, bár a lehetetlenségre vállalkozott az író, ez a világ pont annyira lehet kerek, mint egy nézet, de majd meglátjuk. Ilyen a gyermeknek írt groteszk. Van benne rendszer, és ez a fontos. Remélem, hogy az ellentmondásokat – hiszen mégsem népszerűsíthetjük írásban a piszkot – valamilyen módon feloldja a szerző. Ha képes rá, négyszögesítette a kört. Láttam már erre példát az irodalomban, hát nem tartom lehetetlennek.
    Remélem, látom a folytatását is a történetnek.
    Sok sikert kívánok a meséhez!
    (Az eredeti hsz. moderálásra vár, mert béna vagyok! Kérlek Kedves Admin, azt ne engedd ki a felületre, ez az igazi, a saját nevemmel.)

  5. Az alapötletért gratula. Szerintem ideje volt már észrevennie valakinek a kitakarítatlan szobákban és házakban rejlő irodalmi potenciált…:-))) Ügyesek és élők az alakok, Vilikének én magam nyomnék barackot a buksijára, olyan kis helyes. A történet a gyermekeknek megfelelően jól követhető. Hogy miért van mégis csöppke hiányérzetem? Mert az Attila által is helyesen beszúrt jellemzést,a groteszket csak nyomokban tartalmazza a szöveg nyelvezete, mint Túró Rudolf a mogyorót. Több nyelvi játékosság, kriksz-kraksz-kitalált szerzői igék, jelzők,(nem porhintés!) annyira megdobták volna az egészet, hogy azonnal rányomok a 10/10-es csillagra. Így nekem egy hangyányit langyi – annak ellenére, hogy a történet maga habostortát érdemelne, már amennyiben Szilvia nem fogyókúrázik.

  6. kedves hangú mese, azt hiszem sok nagyobbacska óvodás hallgatná esténként szívesen.
    a kisebb hibákat bizonyára könnyen lehet orvosolni, itt egy kisebb válogatás belőlük:
    mondatvégi írásjel hibás használata
    Vili nem tudta, mit tegyen?
    logikai zökkenő (miért „szintén”? avagy nem jól elhelyezett, bár helyes szóismétlés):
    Az a valami az ágy alól a polc felé vette az irányt és villámgyorsan bebújt a játékok mögé. Vili szintén felkiáltott meglepetésében.
    gondok a szereplők térbeli elhelyezésével:
    A fiú letette a lámpát a polcra a játékok mellé, ő maga pedig leült egy székre:
    ikes ige:
    Hintázok rajta,
    összetett szavak:
    teherautó fülke.
    és végül még egy hiba, amit valószínűleg csak én érzékelek hibának, bár… szóval ez a helyzet:
    a szemét tetejét a reggel összesöprögetett kevés falevél és kisebb faágak kupaca alkotta, ezen terült el a porzsák tartalma.
    ezzel az a bajom, hogy nem tartanám rossz ötletnek, ha egy kertes házban életszerűbben és némi nevelési célzattal a család komposztálna és nem tartaná kukába dobandónak a természetes hulladékot.
    nehéz kérdés, hogy húzódik a környezetvédelmi nevelés és a didaktikussá váló szajkózás határa, plusz kétségtelen, hogy a lehullott levelek (milyen évszakban is járunk???) kiváló fekhely a kedves manó számára…
    de mégis, különösen azért, hogy a célközönség az erre még nagyon fogékony korosztály, én javasolnám, hogy ne természetes anyag legyen abban a kukában, hanem… valami, ami tényleg odavaló.

  7. Kedves Noémi!
    Azt hiszem, kevés groteszkebb dolog van annál, amikor egy haszontalan, alapvetően káros dolgot jópofának, szerethetőnek mutat be valaki.

  8. Aranyos mese. Pontosabban aranyosan érdekes. Groteszk, talán ez a legjobb szó rá.
    A történet olvastatja magát, és az ötletért odaítélem a piros pontot, de nem tudom, hogy mennyire ildomos a gyerekeket arra tanítani, hogy a kosz az jó. Talán egy kicsit idősebb korosztály már jobban el tudná dönteni, hogy ez most komoly vagy csak a móka kedvéért íródott így. Nem venné magától értetődőnek, hogy a kosz az egy remek buli, és a takarítás elpusztítja ezeket a jópofa lényeket. Ezt későbbiekben egy jó befejezéssel fel lehet oldani, és akkor mindez, amit most kifogásoltam, tárgytalan. 🙂
    A kijelentő mondatok helyett a kérdők alkalmazása, a rengeteg „ágy” az elején zavart. Mint ahogy a gyerek viselkedése is. Egyszer érdeklődő, másszor mintha meg is feledkezne róla. Én, ha gyerek lennék, és ennyire felkeltette volna valami az érdeklődésem, akkor nem felejteném egy pillanatra sem.
    Összességében látok benne ötletet, aranyosnak találom. A fantáziáért jár a nagy piros pont. Gratulálok hozzá!

  9. Érdekes mese lehet ebből. 🙂 A kezdés egy picit nyögvenyelős volt, rengeteg tőmondattal, akadozó stílussal. Utána már jobban megtaláltad a mesélő-hangot, és éreztem néhol azt a mesemondós hangulatot, amelyben akár ez a történet születhetett. 🙂

    A pormanó karaktere kifejezetten tetszett. A plafonon vagy szélben hintázás tényleg jó lehet. 😀

    Ugyanakkor szerintem is érdemes még egy picit dogozni a mesén, hogy a forma és a stílus az alapötlethez méltó, alaposan kidolgozott legyen. Most minden picit gyorsan és egyszerűen derült ki, rendeződött, dőlt el, a nyelvezet pedig ehhez igazodva néhol szikárabbnak, pattogósnak, nem mesélősnek tűnt (különösen az elején, ahogy már mondtam).

    Egyébként szerintem nem baj, hogy a történet a piszkot népszerűsíti, nem kell ezt feloldani. Ez izgalmas, érdekes és tabu, ezáltal izgatja a gyerek fantáziáját. És az ember néha tényleg nem érti, hogy mitől lett már megint minden poros… 😀
    Az ember – és a gyereke – sajnos nem tökéletes, szóval nem is várhatjuk el, hogy ne vonzza picit sem a kosz a gyerkőcöt, vagy hogy mindig minden tiszta és rendezett legyen körülöttünk. (Hm, lehet, hogy ha gyerekem lesz, ezt másképp fogom látni… De nem szeretném. :-D)

    Köszönöm!

  10. Először is köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a történetet. Külön köszönet azoknak, akik hozzászóltak.

    N: Nagyon köszönöm a hozzászólásodat! Én is remélem, hogy elolvashatod a folytatást.

    Kata: Köszönöm az észrevételeidet! Most már sok mindent másképp fogalmaznék meg, de amit beküldtem decemberben és felkerült az Aranymosás oldalára, azon sajnos nem változtathatok.

    Attila: Köszönöm a hozzászólásaidat! Érdekes, hogy néhányan arra gondoltatok a fejezetek elolvasása után, hogy a por és a kosz népszerűsítése a célom, pedig ez nem így van. De a főszereplő egy pormanó és muszáj volt megmagyaráznom, hogy miért van a házban.

    Noémi: ,, Szerintem ideje volt már észrevennie valakinek a kitakarítatlan szobákban és házakban rejlő irodalmi potenciált…’’ Esetleg lehetne a pormanó egy tisztítószer gyártó cég reklámarca… Megfogadom a tanácsaidat és megpróbálom ennek megfelelően átírni a jeleneteket. Akkor küldöd azt a tortát?

    Franciska: Köszönöm az észrevételeidet! Lehet, hogy gondolhattam volna a környezetvédelmi nevelésre és a komposztálásra. De amikor a jelenetet írtam, az foglalkoztatott, hogy Vili egy darabban megtalálja a pormanót.

    Bogi: Köszönöm a piros pontokat! Tényleg sok ,,ágy’’ van az elején. Vili iskolás, nem gondolhat mindig a pormanóra (sajnos házi feladata is van ). A későbbi fejezetekben azonban többet vannak együtt. A 8 éves lányomnak, amikor olvassa pormanó történeteit, eszébe sem jut, hogy a por jó dolog, és a takarítással elpusztítom őket. Őt pormanó kalandjai érdeklik.

    Adél: ,, boltban kapható csomagolt por’’ Esetleg instant? Tetszik az ötlet! Pormanó azért jött el az előző házból, mert nem volt még bebútorozva és nem tudott hová elbújni (és nem volt ennivalója sem). Hogy miért vár a szellőre, hogy besöpörje a házba? Akkor ez a megoldás jutott az eszembe. Lehet, hogy tényleg szerencsésebb lett volna azt írni, hogy egyedül mászott be vagy felkapaszkodott egy ott lakóra. Köszönöm az észrevételeidet!

    Reszisz harcosai: Örülök neki, hogy annyira lekötött az olvasás, hogy első nekifutásra nem vetted észre a hibákat. Szerintem van még mit kihozni a történetből.

    Julianna: Nagyon köszönöm! Én is így gondolom.

    Kitartás azoknak, akiknek a története még csak ezután kerül fel a honlapra!

  11. Az a gyerek nem igazán gyerek, amelyik nem piszkolja össze magát nyáron, vagy hébe-hóba máskor is. 😉

  12. Tallódi Julianna: Köszönöm az észrevételeidet!A régi házban nem volt már búvóhely és ennivaló, muszáj volt eljönnie. Vili találhat port és homokot az udvaron. Szerintem is jó lehet a plafonon lógva hintázni.

    Róbert Katalin: Köszönöm a hozzászólásodat! Az ember tényleg azt szeretné, ha minden tiszta és rendezett lenne körülötte…de általában győznek a pormanók!

  13. Kedves Szilvia!
    Láttam, hogy egy jó mesét akarsz írni. Nem gondoltam arra, hogy a port akarnád népszerűsíteni, de azért ezzel szembe kerülsz akaratlanul is. Ez a szimpatikus kis fickó porból van.
    Jó munkát, és sok sikert!

  14. kedves Szilvia,

    Attilával értek egyet: ha a pormanó rokonszenves figura (és persze, miért ne lenne az, és a te írásodban máris az, szerethetőre írtad 🙂 ), akkor azzal a por is a rokonszenves kategóriába fog tartozni, és különösen így van azért, mert eddig a mese könnyen átélhető, követhető, az olvasók könnyen azonosulhatnak a főhőssel és az eseményekkel.
    az írói felelősséget érintő kérdések ezek, bár ugye a por rokonszenvessé tétele más érzelmeket vált ki pl. belőlem, mint mondjuk a hajszolt életmód népszerűsítése (egy képzelt regényben). az előbbi mosolygást, együttérzést, az utóbbi ellenkezést.
    az írói felelősség mindkét esetben ott van.
    és itt térnék vissza a komposztálásra: remélem nem bántódtál meg!
    szerintem számít, hogy mire esik a manó, de természetesen olyan dologra kell esnie, ami puha és védi ezt a kedves kis élőlényt.

  15. Lehet, hogy csak azért, mert a mesék világa nem az én világom, (vagy talán mert a takarítási morálomon lehetne még javítani 😀 ) de bennem fel sem merült, amíg meg nem láttam a hozzászólásokat, hogy a manó a port, a piszkot népszerűsítené, akár akaratlanul. A (kisebb) gyerekek gondolkozása mágikus, láthatatlan barátaik vannak, élőnek hisznek élettelen tárgyakat — miért ne lehetne ezek között egy porcica, amelyik ráadásul mozog is a huzatban?
    Még azt sem tartom kizártnak, hogy Vili, miután az anyukája alaposan kitakarítja a szobáját, valóban behoz egy marék port az udvarról. (Én a sarokban lakó hangyákat tápláltam a konyhából szerzett morzsákkal, elég sokáig, amíg az _én_ anyukám rá nem jött…)
    A pormanó nem tehet róla, hogy poros, ő is csak egy barátot szeretne 😉

  16. Laurának címezhetném a hsz.-t, de az írásra vonatkozik. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől bírom én ezt a kis csibészt. Laura elmagyarázta. Köszi!

  17. Attila: Köszönöm a biztatást!

    Franciska: Tényleg nem jutott eszembe a komposztálás, de abban igazad van, hogy nem mindegy, mire esik rá a pormanó és azután miből kell kiszedni.

    Laura: Köszönöm a hozzászólásodat!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük