Ferenczi Szilvia: A pormanó felbukkan – 3.

Korábbi részek

5. A repülés

Másnap esős délután volt. Vili az olvasókönyvéből olvasott, ezalatt a pormanó a polcon lévő autókat nézegette. Mindegyiket megcsodálta, volt, amelyik alá be is feküdt.

– Te meg mit csinálsz ott? – kérdezte egyszer Vili, amikor a manó eltűnt az egyik autó alatt.

– Autószerelő vagyok! – méltatlankodott a pormanó. – Átvizsgálom az autóidat.

Sokáig álldogált az előtt a teherautó előtt, amelyikbe néhány éjszakával ezelőtt bepréselte magát. Már majdnem újra belemászott, amikor hirtelen megakadt a szeme valamin: egy piros, nyitott tetejű sportautó parkolt a polc túlsó oldalán. Percekig csak messziről csodálta, majd közelebb lépett az autóhoz és óvatosan megsimogatta az oldalát.

– Ez a tiéd? – fordult oda Vilihez. A kisfiú felnézett, majd bólintott.

– És akkor miért nem használod? – kérdezte a manó. – Ha az enyém lenne, állandóan ebben ülnek!

– Néha szoktam vele játszani. Ki akarod próbálni? Autózhatsz benne – állt fel az asztal mellől Vili.

– Naná! Mi az hogy! – lelkendezett a manó. Vili letette az autót a padlóra, majd segített a manónak lejönni.

– Szállj be! – mondta Vili a manónak. Az egy ugrással az ülésen termett és megragadta a kormányt.

– Nincs kölcsön egy motoros szemüveged? – nézett a manó Vilire. Amikor az a fejét rázta, a manó vállat vont, majd vidáman elrikkantotta magát:

– Akkor indulhatunk!

Hamarosan azonban kérdőn nézett Vilire, mert az autó nem mozdult.

– Mi a gond? Miért nem megyünk? – értetlenkedett.

– Mert szükségünk van erre – emelt le Vili egy furcsa dobozt a polcról.

– Az meg micsoda? – nézett rá a manó.

– Ezzel lehet irányítani az autót – felelte Vili, miközben kihúzott egy antennát a doboz oldalából és megérintette az egyik kallantyút.

– Felkészültél? – kérdezte. A manó türelmetlenül bólintott. Már alig várta, hogy autózhasson. Vili előrenyomta az egyik kart, mire az autó nagy sebességgel az íróasztal mellett álló széknek vágódott. Az ütközés következtében a pormanó sikeresen beverte a fejét a kormányba.

– Nem tudsz vezetni? – dörzsölgette a homlokát mérgesen.

– Bocs, egy kicsit gyors volt az indulás – szabadkozott Vili.

– Még hogy egy kicsit! – méltatlankodott a manó. – Csúnyán bevertem a fejem miattad!

– Próbáljuk meg újra – javasolta Vili. A pormanó megkapaszkodott a kormányban, míg a kisfiú most már óvatosabban tolta előre a kart. Az autó lassan elindult, ezúttal kikerülve a szék lábát. Vili úgy irányította az autót, hogy az körbe-körbe haladt a szobában.

– Hát ez nagyon jó! Ha tudtam volna, ebbe ültem volna bele a teherautó helyett! – kiáltotta oda a pormanó Vilinek, miközben az autó tovább körözött a szobában. Az autózás jól haladt, Vili erre-arra irányította az autót, de a pormanó végül elunta a dolgot.

– Nem mehetnénk ki a szobából? Elég unalmas már itt.

Vili bólintott, kinyitotta az ajtót és kivezette az autót a folyosóra. Az egyenes terepen az autó gyorsan haladt, nem volt előtte semmilyen akadály. Egyszer még anya lábai között is átsuhant, amikor ott állt a konyhaajtó előtt és telefonált. Szerencsére nagyon lefoglalta a beszélgetés, így nem vette észre, hogy az autónak ezúttal sofőrje is van. Az autó tovább száguldott, Vili szorosan mögötte haladt. A kanyarokban az autó élesen bekanyarodott hol jobbra, hol balra, majd tovább robogott. A pormanó nagyon élvezte. Azt kívánta, bárcsak autóversenyző lehetne.

– Micsoda pompás mulatság lenne! – gondolta vágyakozva. Tovább azonban nem ábrándozhatott, mert hirtelen eltűnt a talaj az autó alól. A pormanó úgy érezte, az autóból egy repülőgépbe került át és most a levegőben repül. A manó távolról még hallotta Vili kétségbeesett kiáltását, majd egy nagy csattanást következett és elsötétült előtte minden.

Vili aggódva szaladt oda. A nagy száguldozásban elfelejtkezett arról, hogy a folyosó végén három lépcsőfok van, amelyik lefelé vezet. Így ahelyett, hogy megállította volna az autót a lépcső tetején, az teljes sebességgel tovább száguldott, padló híján a levegőben. Ott volt a lépcső alján felborulva. Vili felemelte, de szemmel láthatóan nem esett nagy baja.

– De hol lehet a manó? – gondolta kétségbeesve. – Az nem lehet, hogy már megint baja esett miattam!

Körülnézett és ekkor meglátta a pormanót: a sarokban állt mozdulatlanul. Viszont nem a talpán állt, hanem a feje tetején. Szemei félig csukva voltak, nyelve kilógott a szájából és a manó apró orrát verdeste. Kezei a földön voltak a feje mellett, mintha azokon támaszkodna.

– Pormanó, jól vagy? – guggolt le Vili. – Légy szíves, nyisd ki a szemed! Vagy legalább mondj valamit!

Halk mormogás volt csak a válasz. Vili óvatosan megfogta a manót és lefektette a padlóra. A manó lassan kinyitotta a szemeit és a kisfiúra nézett. Vili aggódva várta, hogy mit fog szólni.

– Ez valami fantasztikus volt! – nyöszörögte a manó. Úgy tűnt, megütötte magát több helyen is, de ez nem zavarta. – Mehetnénk egy újabb kört?

– Ne haragudj, elfelejtkeztem a lépcsőről! – mentegetőzött Vili. – Azt hittem, ezek után nem akarsz többet autóba ülni!

– Dehogynem! Alig várom! Nincs egy távirányítós repülőd véletlenül? – nézett a manó Vilire. – Most, hogy belekóstoltam a repülésbe is, inkább azt szeretném csinálni.

– Az sajnos nincs – nézett Vili elgondolkodva a manóra. – De van egy ötletem! Ne mozdulj! – pattant fel a kisfiú.

– Ezt úgy mondod, mintha képes lennék megmozdulni! Minden porcikám sajog! – panaszkodott a pormanó. – De megérte! – tette gyorsan hozzá, amikor látta, hogy Vili aggódva néz vissza rá. A kisfiú eltűnt a szeme elől, hogy hamarosan egy nagy, zöld lufival térjen vissza.

– Az meg micsoda? – kérdezte a pormanó.

– Ez egy lufi, gázzal van megtöltve. Ezzel fogsz repülni. Csak annyit kell tenned, hogy belekapaszkodsz a végébe és már fel is szállhatsz a levegőbe, egészen a plafonig. Az udvarra nem viszlek ki, mert ott elrepülhetsz, és azután nem talállak meg – magyarázta Vili.

– És nem fogok leesni róla? – méregette bizalmatlanul a manó a léggömböt.

– Csak akkor, ha elengeded a zsinórt – felelte Vili. – Illetve, ha a lufi kipukkad – tette még hozzá zavartan. Nem szívesen gondolt egy ilyen lehetőségre.

– És mitől pukkadhat ki? – kérdezte a pormanó összeráncolt homlokkal.

– Például, ha beleakad valami kiálló, éles tárgyba. Majd olyan helyen engedjük fel, ahol nincs ilyen, mondjuk a szobámban – húzogatta Vili fel-le a léggömböt. A pormanó nagy érdeklődéssel figyelte a lufi mozgását. Látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, mit tegyen. Nagyon szeretett volna repülni, de nem akart egy újabb esést arra a napra. Vilinek támadt egy újabb ötlete:

– Menjünk a szobámba, ott majd teszek a fejedre valamit, ami megvéd – ezzel felkapta a manót, az autót, a távirányítót és a lufit maga után húzva a szobája felé vette az irányt. A szobában mindent letett az asztalra, a lufit pedig felengedte a plafonra. Kihúzta az asztal fiókját és elkezdett benne keresgélni. A pormanó odamászott az íróasztal széléhez és belehajolt a kihúzott fiókba.

– Mit keresel? – érdeklődött.

– Valamit, ami megvéd, ha leesel – húzott ki Vili diadalmasan valamit a fiókból.

– Mi ez a sárga izé? – mutatott a Vili kezében lévő tárgyra a pormanó.

– Ez egy műanyag tojás. Egy csoki tojásban volt benne. Apró játékot tettek bele, de most már üres. Csak elraktam, hátha még tudom használni valamire. Szét lehet szedni kettőbe – emelte fel Vili a műanyag tojást és odaadta a manónak az egyik felét. A pormanó tanácstalanul forgatta a kezében. Látszott rajta, hogy nem tudja, mihez kezdjen vele. Mikor a hátsójához próbálta meg odanyomni, Vili megelégelte a dolgot és elvette tőle:

– Tedd a fejedbe! – ezzel a manó fejébe csapta a műanyag tojás egyik felét. A pormanó úgy nézett ki a sárga műanyag tojáshéjjal a fején, mint egy szürke színű kiscsibe, amelyik most bújt ki a tojásból. Vilinek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne nevesse el magát. Nem akarta, hogy a pormanó megsértődjön és elbújjon megint a padlásra.

A manó gyanakodva igazgatta a fején a sárga tojáshéjat. Az teljesen lenyomta a füleit és a fején lévő szőröket.

– Biztos vagy benne, hogy ez meg fog védeni? – a manó hangján érződött, hogy nem bízik meg teljesen ebben az új fejfedőben.

– Persze, ez egy bukósisak – felelte Vili biztatóan. – Vadonatúj, sárga bukósisak – tette még hozzá. Nagyon büszke volt erre az ötletre. A manó kissé bizalmatlanul ugyan, de beleegyezően bólintott.

– Inkább viselem ezt az izét, minthogy újra beverjem a fejem – döntötte el végül. – Hogy fogjunk hozzá a repüléshez?

– Nagyon egyszerű ez az egész – azzal Vili megfogta a zöld léggömb zsinórját és lehúzta a plafonról. A zsinórt közvetlenül a léggömb alatt fogta, míg a zsinór legvégét a pormanó kezébe nyomta:

– Fogd meg a zsinór végét jó erősen – mondta a manónak. – Várj csak egy pillanatra! – állította meg. – Inkább rákötöm a zsinór végét a derekadra, úgy nem fogsz leesni róla, még akkor sem, ha esetleg véletlenül elengednéd.

Azzal odahajolt a pormanóhoz és a zsinórt a manó derekára kötötte.

– Így ni, ez így jó is lesz! – szólt Vili elégedetten. – Azért a kezeiddel kapaszkodj! – tanácsolta. Amikor a manó elkészült, Vili lassan felengedte a lufit, amely felszállt. A manó ámulva nézett lefelé a magasból.

– Ez nagyszerű! – kiáltotta. – Jobb, mint a porfonálon hintázni.

A lufi hamarosan elérte a plafont és ott himbálózott, a manó pedig a zsinór végén lengedezett. Nagyon élvezte, hogy odafent lehet a magasban, minden és mindenki felett. Vili lassan lehúzta a léggömböt és újra felengedte. Megismételték még néhányszor, a pormanó nagy örömére.

– Kár, hogy nem lehet irányítani, mint az autót – bánkódott a manó.

– Ahhoz egy léghajó vagy egy léggömb kellene. Talán ha ide-oda himbálózol, tudod majd mozgatni valamelyik irányba – javasolta Vili. – Vagy húzhatom én is – tette volna hozzá, de lépteket hallott. Anya jött be a szobába:

– Kész a vacsora, gyere enni, nem szeretném, ha kihűlne! – mondta Vilinek. – Ez meg micsoda? – kérdezte a léggömbre pillantva.

– Áthoztam a szülinapi léggömbömet a másik szobából – felelte Vili, miközben aggodalmasan pillantott a zsinór végére, ahol a manó lógott. Amikor anya belépett, a pormanó azonnal elengedte a zsinórt, de mivel az a derekára is rá volt kötve, így nem esett le, csak fejjel lefelé himbálózott. Most megpróbált úgy tenni, mintha Vili egyik játéka lenne és mozdulatlanul lógott tovább.

– Ez meg milyen játék? – mutatott anya a pormanóra.

– Zsoltitól kaptam kölcsön – felelte gyorsan Vili. Zsolti egy jó barátja volt, egymás mellett ültek az iskolában és időnként kölcsönadták egymásnak a játékaikat. Vili tudta, hogy amit mondott, az füllentés volt, de azt mégsem mondhatta, hogy a zsinór végén lógó valami egy pormanó. Anya nem hitte volna el. Vilinek hirtelen nem is jutott eszébe olyan felnőtt, aki ezt elhitte volna. De még ha el is hiszi valaki, akkor sem tudta, hogy pormanó mit szólt volna hozzá? Úgy tűnt, nem barátkozik más emberekkel, mintha tartana tőlük.

– Egyelőre jobb titokban tartani a kilétét – döntötte el Vili. – Ezzel a füllentéssel nem ártok senkinek – nyugtatgatta magát. Anya nem kérdezősködött tovább, csak kiterelte Vilit a szobából a konyha felé. Vili visszanézett az ajtóból, de nem kockáztathatta meg, hogy visszamegy és leszedi a manót. Anya úgy tudta, hogy az egy játék, a játékok pedig akármeddig ott lóghatnak. Akár egész éjszaka. Csak azt sajnálta, hogy nem jutott eszébe ejtőernyőt adni a manónak. Most le tudna ugrani egyedül is, csak el kellene oldania a zsinórt a derekáról! Sajnálkozó pillantást vetett a manóra és azon gondolkodott, ugyan milyen ürüggyel jöhetne vissza a szobába idő előtt?

Az ajtó becsukódott Vili és az anyukája mögött. A manó megmozdult és újra megkapaszkodott a zsinórban. Kezdett kényelmetlenné válni a függeszkedés. A manó azon kezdte el törni a fejét, hogy mit tegyen? Mivel a játékokkal teli polc nem volt túl messze, úgy döntött, először megpróbál oda eljutni. Előre-hátra himbálózott a zsinóron, aminek következtében a lufi is elkezdett ide-oda mozogni. Bár nem pont egyenesen, de a pormanó megindult a polc felé. A manó egyre jobban felbátorodott és egyre merészebben himbálózott. Így fordulhatott elő az, hogy egyszer annyira kilendült a zsinórral, hogy beverte a fejét a polcba. De szerencséje volt: a bukósisak megvédte, így nem esett nagy baja.

– Jó lesz vigyázni – lassított a manó a himbálózáson. Már nagyon közel volt a polchoz. Megragadta a polc szélét az ujjaival és fellendült az egyikre. Ott hasalt a szélén, miközben a léggömb zsinórja kissé rángatta a derekánál. Kapaszkodnia kellett, ha nem akart leesni onnan.

– Most már csak el kellene oldanom a zsinórt a derekamról – gondolta ki a manó a következő lépést. Egyik kezével a polc szélét markolászta, a másikkal pedig megpróbált megszabadulni a derekára kötött zsinórtól, de nem boldogult.

– Le kellene húznom magamról – gondolta, de nem sikerült. – Úgy látszik, kissé sokat ettem az utóbbi időben – sóhajtotta. A szobába a résnyire nyitott ablakon keresztül befújt a kora esti szél. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a lufi elinduljon a plafonon, el a polctól. A manó későn vette észre a léggömb mozgását, így csak az utolsó pillanatban kapta el a polcot a másik kezével is, mert a lufi zsinórja egyébként lerántotta volna onnan.

Vili nem mindennapi látványra lépett be a szobába. A pormanó két kezével a polc szélét markolászta, hasa, lábai a levegőben lógtak. A manó testét a léggömb próbálta elhúzni a polctól, egyelőre sikertelenül.

– Segítség! – kiáltott oda a manó Vilinek, ahogy meglátta. A kisfiú rögtön odaszaladt, de elkésett: a lufi nagyot rántott a zsinóron, mire a pormanó elengedte a polcot és most fejjel lefelé lógott. Vili odalépett, hogy megfogja a manót, de az hirtelen eltűnt a szeme elől. Egy hangos pukkanás hallatszott, majd Vili csak annyit látott, hogy a kipukkadt léggömb ide-oda cikázik a szobában, maga után rántva a zsinóron még mindig ott lógó pormanót. Végül a lufi leesett a földre, a manó pedig nagyot koppanva beesett az íróasztal alá. Vili aggódva húzta ki a manót, akinek a fején még mindig ott volt a sárga bukósisak. Az ütközés következtében a sisak teljesen lecsúszott az orráig és most semmit sem látott.

– Gyere, gyorsan leszedlek a zsinórról, de azután vissza kell mennem! – szólt Vili, majd gyorsan eloldozta a zsinórt a manó derekán. Letette a manót a padlóra, aki levette a fejéről a bukósisakot.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva a kisfiú.

– Kutya bajom! – legyintett a manó, bár majdnem megtántorodott és elesett. – Micsoda nap volt ez a mai! Nagyon jól szórakoztam! Lesz mit kipihennem! – azzal besurrant az ágy alá. Vili visszament a konyhába. A manó betette a bukósisakot a sarokba, majd leheveredett mellé. Nagyon elfáradt, de nem tudott elaludni. Ráadásul a padló is nyomta a hátát.

– Keresek egy másik fekvőhelyet! – határozta el némi forgolódás után. Kimászott az ágy alól és meglátta a tökéletes helyet. Felmászott rá és gyorsan el is aludt.

Amikor Vili visszajött, nem vette észre a manót. Remélte, hogy az nem ment messzire. Fürdés után, amikor lefeküdt az ágyba, érezte, hogy valami nyomja a fejét.

– Igazán vigyázhatnál! – morogta egy álmos hang a közelből. Vili felült: a pormanó ott terpeszkedett a párnán. Vili arrébb húzódott, hogy helyet adjon neki. Nemsokára csak halk szuszogások hallatszottak, ahogy mindketten elaludtak.