Felkai Ádám: A 4-6-os halálrandi

Bevezető

 ― Tücsök halott.

― Á, szóval tücsök volt! Nem is tudtam.

Négyen álltak az elegáns irodában. Három öltönyös férfi, akik állatfejeket ábrázoló maszkokat viseltek. Egy róka, egy fekete párduc és egy hófehér nyúl. A negyedik ezüsthajú, kidohányzott hangú, teltkarcsú hölgy szürke kosztümben, az asztal mögött illesztette mutató- és középső ujját az asztallapjára rádőlt férfi nyaki ütőerére. A férfi öltönyt viselt, ahogy jelenleg függőleges testhelyzetben lévő társai is, a maszkja pedig valamiféle rovart ábrázolt, ezek szerint tehát tücsköt.

A tücsök álarc az oldalán feküdt az asztalon ― alatta mindenféle papírok ―, és úgy bámult a társaságra. Kissé félrecsúszhatott azonban a férfi fején, mert a szemnek vágott résekből őszes barna haj türemkedett elő.

― Érdekes ― vakarta a maszk alatt az állát Róka. ― Én mindig Hangyának hívtam, és egyszer sem tiltakozott.

― Pedig egyértelmű, látja a csáprágókat? A tücsök leveleket rágcsál, a hangya viszont összeszed mindenfélét, és becipeli a bolyba, egészen más alakú szerv szükséges ehhez ― mondta Párduc.

― Nahát! ― mondta Róka, és közelebb lépett a tetemhez, hogy jobban tudja tanulmányozni.

― Azonkívül zöld.

― Mi zöld?

― Hát a tücsök színe. Zöld hangya nincsen, csak fekete és vörös. Meg talán arany.

― Egész biztos?

― Azt hiszem.

― Azt mondja, hogy a Földön sehol sem él zöld színű hangya? Sem Ausztráliában, sem Afrikában, de még Indiában sem? Arrafelé minden különös dolog megtörténik. Olvastam például egyszer egy jógiról…

― Talán ennek mégsem most van itt az ideje, Róka úr ― mondta a teltkarcsú hölgy.

Róka elhallgatott, majd lassan megfordult. Vihar előtti csend telepedett a szobára.

Róka és az idősödő hölgy farkasszemet néztek.

― Egyelőre még én vagyok ennek a kócerájnak a vezetője, és én döntöm el, hogy mikor minek van itt az ideje ― mondta Róka.

― És Nyúl úrra nem gondol?

Róka szeméből hirtelen eltűnt a harag. Ezt, ha nem is félelem, de legalábbis bizonytalanság váltotta fel.

Mély levegőt vett.

― Magdika, ― szólt Róka ― fordítsa le, legyen olyan kedves, Nyúl úrnak, hogy Hangya úr, akarom mondani: Tücsök úr sajnálatos mód eltávozott közülünk, és ez ügyben vizsgálatot rendelek el.

― Köszönöm ― mondta Magdika.

Magdika éppen nagyon lelkesen magyarázott latinul, amikor Róka közbe vágott:

― Ja, és mindenképpen nézzen utána, hogy létezik-e zöldszínű hangya.

Ezután némán kilépdelt a szobából.

   1.

 ― Szerintem éppen meggyilkol valakit ― suttogta a szőke hajú nő a telefonba.

A nő a Jászai Mari téri McDonald’s egyik emeleti asztalánál üldögélt, és a mobiltelefonjába beszélt. Odalent, a kivilágított Körúton egy sárga Combino villamos hajtott fel a Margit-hídra. Szemben, a járdán részegtársaság vonult el dülöngélve egy bezárt illatszerbolt kirakata előtt, miközben hangosan, és rémesen artikulálatlanul énekelték kedvenc csapatuk indulóját. A szörnyű lárma elnyomhatta a nő hangját, mert beszélgetőtársa visszakérdezett:

― Hogy mit csinál?

A nő közelebb tartotta a szájához a telefont:

― Meggyilkol valakit.

― Ne már, Edina, megint kezded?

Edina elkomorodott. Csinos, nem túl vékony, éppen nem „molett” nő volt a húszas, harmincas évei fordulóján. A mosolya bármely férfit levett a lábáról, és talán mert tudta ezt, sokat mosolygott. Persze az sem zárható ki, hogy csak gyakran volt jó kedve.

― Hogy érted azt, hogy megint? ― Kérdezte.

― Ahogy mondom ― érkezett a férfihang a mobilból. ― Képtelen vagy bárkivel anélkül találkozni, hogy az illető szerinted ne lenne sorozatgyilkos, háborús bűnös, esetleg pederaszta, aki a pincéjében egész óvodát tart rabságban.

― Jó, a pederasztában tévedtem… ― forgatta Edina a szemét.

― Meg szegény Vili bácsi, a technika tanárunk sem vezetett koncentrációs tábort.

― Nem tudhattam, hogy ötvenháromban született. Jóval idősebbnek tűnt a koránál.

― Mert tüdőrákja volt. De most nem ez a lényeg. Emlékszel a múltkori randidra?

― Ez nem randi.

― De lehetne. Itt az alkalom, ragadd meg! Komolyan beszélek, hugi, így sosem lesz senkid.

Edina szabad kezével beletúrt a hajába, és vakargatni kezdte a fejbőrét.

― Neked sincs senkid ― mondta.

― Mert nekem nem is kell. Én a jövőt formálom, és harcolok a háttérhatalommal. Neked viszont bepárásodik a szemed, ha gyereket látsz.

― És az sem utolsó szempont, hogy anyával laksz együtt, talán nem te vagy az évszázad partija.

― Anyát akarom csak megvédeni. A láthatatlan frontvonaltól…

― Persze, persze.

― Mindegy, nem rólam van szó, igaz?

A lépcsőn, magas, öltönyös férfi tűnt fel. Kezében piros műanyagtálca, amin több becsomagolt hamburger sorakozott.

― Most le kell tennem ― mondta Edina. ― De remélem, tudod a dolgod?

― Igen, tudom, ha hajnali kettőig nem jelentkezel, hívom a rendőrséget.

― Így van ― mondta Edina, azzal kinyomta a telefont, és visszasüllyesztette a zsebébe.

― Mit eszünk? ― Kérdezte arcán a varázslatos mosollyal.

A férfi lepakolta a tálcát, és leült Edinával szemközt.

Sötéthajú volt, világos bőrű és hűvösen jóképű. Edina legalábbis így nevezte: hűvösen, noha tisztában volt vele, hogy nőtársai inkább a szívdöglesztő szót használták volna. Ám Edina érzett valamit a férfiban, valami olyasmit, ami Bret Easton Ellis Amerikai Pszichójának szintén szívdöglesztő, ugyanakkor vérszomjas főhősének ― Patrick Bateman –nek az emlékét idézte fel benne.

Inkább a regénybeli Patrick Bateman-t. Christian Bale túl nyiszlett ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

― Mindenféle húsból hoztam ― mondta a férfi, és végigmutatott a tálcán. ― Van marha, disznó és csirke.

Edina és a hűvösen jóképű férfi Csaba séf hipnotikus főzőtanfolyamán találkoztak. Edina az odajáró kevés számú hölggyel ellentétben nem az esetleges vagy inkább: remélhető feleség korszakára történő felkészülés részeként iratkozott be. Egyszerűen csak szeretett jókat enni, és azt gondolta, hogy a legolcsóbban úgy hódolhat a kulináris élvezeteknek, ha az ételeit saját maga készíti el. Meg amúgy tanulni ― bármiről is legyen szó ― sosem haszontalan. Hogy a férfinak mi volt a célja a főzőcskézéssel, arról neki fogalma sem volt. Az biztos, hogy az egész dologhoz egyfajta merev precizitással állt. Edina kísérletezőbb volt, játékosabb, a férfi viszont nagyobb tudású és konzervatívabb. Zenei hasonlattal élve Edina főztje underground jazz, a férfié pedig egy teljes Wagner darab. Lehengerlő, nagyszabású, ám megalázóan rideg.

A tanfolyamot minden kedden délutántól egészen estig tartották itt a Jászai Mari térről nyíló egyik utcában, ő és a férfi pedig egyfelé mentek haza. Illetve nem csak egyfelé mentek, hanem a csoportból nekik nem volt autójuk egyedül. Számításba véve a tanfolyam borsos árát ez nem is volt olyan nagy csoda. Legalábbis Edina részéről. Ő úgy kuporgatta össze pár év alatt a beiratkozási pénzt. Ám a férfi a ruhái alapján megengedhetett volna magának akár egy jobb autót is. Látni őt ebben a méregdrága öltözékben a villamoson megfejthetetlen rejtélynek tűnt.

Edina természetesen gondolhatott volna arra, hogy a férfi őt akarja felcsípni, ezért otthon hagyta a kocsit, azonban olyan nőként, aki a krimi irodalmat az anyatejjel szívta magába, hajlamos volt megjegyezni minden apró részletet. Így azt is, hogy a férfi már a legelső alakalommal sem jött autóval. Meg amúgy sem érzékelt olyan jeleket felőle.

Ám jelek ide vagy oda, csak úgy alakult egész sokszor, hogy hosszú sétákat tettek meg együtt, jobb időben nem is szálltak fel a villamosra, hanem elgyalogoltak a Nyugatiig, amerre a férfi lakott, és ahol ő, Edina, felszállt a hazafelé tartó metróra. És nem is ez a mostani volt az első alkalom, hogy beültek valahova.

Mikor együtt vacsoráztak szinte másról sem beszélgettek, csak az ételekről, a főzésről, és hogy miként teljesít az éttermi konyha.

Edina a férfi nevét persze rég elfelejtette, de mivel a tanfolyam első órája félig a bemutatkozásokra ment el, ezért nem merte megkérdezni. Aprólékos megfigyelési képessége, kiváló emlékezőtehetségeamúgy sokszor hagyta őt cserben a nevekkel kapcsolatban. Ezért aztán csak sejtette, hogy a férfit Krisztiánnak esetleg Kristófnak hívják. Családnévre viszont még csak ötlete sem volt.

Szóval így teltek a kedd estéi a rejtélyes Krisztiánnal vagy Kristóffal, szakmai beszélgetésekkel, különös vacsorákkal, és nem is akkora erőfeszítéssel, mint gondolta, hogy csak olyan mondatokat állítson össze, amik kellően távolságtartók, ugyanakkor nem szükséges nevet illeszteni beléjük.

A számlát közösen fizették, Edina ragaszkodott hozzá, még akkor is, ha ez a havi költségvetésének sürgős újraszervezésével járt együtt.

A mai estén azonban valami olyasmi történt, amit nem tudott nem észrevenni. Mert rendben, hogy a bátyja szavaiban van némi igazság, és sokszor megszalad a fantáziája. És ebben talán valóban a rengeteg, elfogyasztott krimi lehet a ludas. Ugyanakkor…

Az órának úgy lett vége, mint rendesen: kóstolót tartottak, miegymást, elbúcsúzkodtak, és megkapták házi feladatnakCsaba séftől, hogy térjenek be valamilyen étterembe, és az ott felszolgált húsokról próbálják kitalálni, honnan valóak.Mivel szép volt az idő, ez este Edina inkább ellenkező irányba, a Duna felé indult, hogy tegyen egy sétát, a férfi pedig egyetlen szó nélkül csatlakozott hozzá. A folyópartig azonban már nem jutottak el, mert a McDonald’s ablakában a férfi megpillantott valakit. Na jó, ez nem biztos, inkább csak benyomás, mint megfigyelés, de Edinának az volt az érzése, hogy a férfi meglátott valakit, és ezért mentek be a gyorsétterembe.

A férfi viszont azt mondta neki, hogy milyen érdekes lenne éppen a tipikus mekis hamburger hús származása után kutakodni. Mivel Edinának hirtelen nem nagyon volt ésszerű ellenvetés a tarsolyában, valamint mivel a benyomásában sem volt biztos, félig-meddig kényszerűségből, debeleegyezett.

Aztán felsétáltak az emeltre, leültek a körútra nyíló ablak mellé. Ekkor történt a következő furcsaság. A férfi elővett valami kis bőrdobozt, amit kettényitott. A dobozban színes bogyók voltak. A férfi kivett egyet, elnézést kért, és azt mondta, hogy elfelejtette bevenni a gyógyszerét, majd elrakta a dobozt, és bejelentette, hogy most lemegy, megveszi a burgereket, és valami innivalót is a gyógyszeréhez. Azzal ott sem volt.

Elég különös volt, hiszen minek vette elő a gyógyszert(ha egyáltalán gyógyszer volt az a pirula)? Miért nem várta meg, hogy visszaérjen az innivalóval? Persze az is elképzelhető, hogy nem akart lent, a pult előtti sorban ilyesmivel szöszmötölni, de sietett lenyelni, nehogy túlságosan elkéssen vele. Amilyen precíz ember, nyilván zavarták az efféle mulasztások. Az pedig Edinát, aki nővérként dolgozott, egyáltalán nem lepte meg, hogy egy ilyen látszólag erős férfinak lehet valami baja, ami miatt rendszeres gyógyszerezésre szorul. Cukorbetegség, vesekő vagy bármi más szóba jöhetett.

Azonban odalent a férfi nekiütközött valakinek, aki a pult mellett harapta a hamburgerét, és még az illető narancslevét is kilöttyintette kissé. A férfi szabadkozott, majd odébb állt, ám nem a pulthoz ment, hanem elsietett a vécé irányába. És nem is került újra elő. Kis idő múlva az ismeretlen végzett a hamburgerrel, megitta a narancslét, de rátörhetett a szükség, mert ő is a vécé felé vette lépteit.

Edina ekkor úgy gondolta, hogy az a pirula, vagy csak egy része a narancslében végezte, és valami vizelethajtó anyag lehetett. A férfi pedig éppen ezekben a pillanatokban gyilkolja meg az ismeretlent a jászai mari téri meki budijában. Ekkor telefonált a bátyjának, hogy emlékeztesse őt a szokásos ügymenetre, tehát ha nem jelentkezik másnap délig, hívni kell a rendőrséget.

Persze talán megint túlzásba esett, szó sincssemmiféle furcsaságról, de valahogy képtelen volt elhinni, hogy véletlenek puszta összjátékáról lenne szó. Másrészt elszaladni sem mert, hiszen mi van, ha a férfi tényleg nem csinált mást, csak szédült, megtántorodott, és a vécében kicsit lemosta hideg vízzel az arcát, és bevette a gyógyszerét. És miért baj, ha ennek a másiknak nem sokkal később kellett pisilnie? Ez olyan szokatlan? Ha valaki megiszik egy akkora pohár Fantát, az rendszerint ilyen következményekkel szokott járni.

Edina ettől kezdett megnyugodni, gyorsan fel is idézte magában mindazokat az eseteket, amikor következtetései kínosan félrevitték. Hiszen a krimikben általában a nyomok csak gyilkosságra, bűnesetre utalnak, és akinek rááll a feje az efféle gondolkodásra, az a hétköznapok minden természetesen előforduló jeleiből is bűneseteket olvas ki. Talán a pszichiátria már ki is talált valami nevet erre: patologikus bűnténylátó, vagy valami ilyesmit.

― Hogyan csináljuk? ― Kérdezte Edina, és örült, hogy végreeljutott a felismerésig: a krimi olvasó énje belezavar a valóságos életébe. Hiszen amúgy egy magas, és talán hűvösen, de mégiscsak jóképű férfival vacsorázhat együtt. Aki még gazdag is… Nem kell mindig mindent csak azért elrontania, mert túl sok ponyvát olvasott az életében.

― Nos, szerintem mindketten ehetnénk az összesből, és ha íz alapján nem megy, legfeljebb lefizetek valakit a vezetőségből, hogy árulják el, honnan szerzik be a húst.

― Jó ötlet ― mondta Edina, és bár nem tudta, hogy a férfi viccel-e a lefizetéssel kapcsolatban, de nem is érdekelte: csak kinyúlt az egyik sajtburgerért.

Edina ekkor valóban nem más okból pillantott a férfira, minthogy kellemes megjelenésében egy kis megnyugvást találjon, és hogy valamennyire fel is mérje őt: vajon el tudna-e képzelni vele adott esetben egy kapcsolatszerűséget. Ha valamit, nyomokat ezúttal biztosan nem keresett. Sőt, amennyire ez lehetséges, kikapcsolta a nyomolvasó radarját. Ám bármennyire is erőlködött, mégiscsak észrevett valamit a férfi ingén:

― Leszakadtak a gombjaid ― mondta Edina komoran, és a sajtburger érintetlen maradt.

― Tessék? ― Hökkent meg a férfi.

― Az ingedről. Kettő is.

A férfi lenézett az ingére, zavartnak tűnt. A rendszerető énjét nyilván nagyon bánthatta az eset, no pláne, hogy Edina észrevette ezt, és még szóvá is tette. Tehát a férfi arcán halványan felfedezhető bosszankodást okozhatta ez is. Ahogy más is.

― Nyilván a mosógép művelte. Eléggé siettem délután, meg sem néztem mit veszek fel.

Edinával ekkor kezdett csak igazán forogni a világ.

Biztosan tudta ugyanis, hogy az a két gomb még megvolt, mielőtt a férfi elment volna a vécére. Valamint épp ilyen biztosan tudta azt is, hogy egy ilyen férfi sosem venne fel olyan inget, amin nincs meg az összes gomb. Akkor sem, ha öltözködés közben megszólalna a légó sziréna. A legfélelmetesebb mégis az a kérdés volt az egészben, hogy miféle szörnyű titkot rejtegethet, amiért még azt is vállalja, hogy szétszórtnak tűnjön egy nő előtt.

― Nem a mosógép volt ― csúszott ki a mondat Edina száján.

― Nem? Honnan tudod?

― Mert még megvolt. Mind a kettő ott díszelgett a helyén, mielőtt elmentél volna a kajáért.

― Tévedsz ― mosolygott a férfi nem teljesen magabiztosan.

― Nem tévedek.

Edina ekkor már tudta, hogy kár további terveket szőni, ez a férfi úgy menekül majd előle, mint a tigrisa bozóttűztől. Még ha nem is gyilkolt meg senkit, már tud valamit Edináról: jó megfigyelő. Mármost az emberek úgy általában is rosszul érzik magukat attól, ha valaki ennyire odafigyel rájuk. Hiszen a többség másra sem vágyik, mint hogy belesimulhasson a tömegbe, és ha elvesztik a hangyaboly biztonságát, magányos példányokká válnak, és haragszanak arra, aki ezt az érzést okozta.

Férfiak esetén mindez kiegészülazzal, hogy egy férfi előbb vágyna magánál okosabb nőre, mint olyanra, aki könnyedén átlát a hazugságain, és ezt még nem átallja meg is mondani neki. Edinának volt ideje ezt a saját bőrén kitapasztalnia.

― Nem tévedek ― ismételte meg Edina. Kínos csend telepedett rájuk. A hamburgerek sorfala úgy festett kettejük közt az asztalon, mint marcona testőrség, akik még nem döntötték el, a király vagy a királynéoldalára állnak a készülődő családi perpatvar idején.

― Rendben, akkor nem tévedsz. Nyilván a vécében vesztettem el. Olyan fontos ez? Inkább együnk!

― És még gyűrött is ― folytatta Edina.

― Mi gyűrött?

― Hát az inged. A mellkasod tájékán. Mintha nekidőltél volna valaminek, vagy neked dőlt volna valaki más. Mondjuk a hátával.

― Remélem, nem arra célzol, hogy a slozin befizettem némi férfi-férfi akcióra. Kezdjük ott, hogy nem is lett volna elég rá az idő.

― Mutasd a tenyered! ― Követelte Edina, miközben tisztában volt vele, hogyan festhet kívülről. Illetve remélte, nem úgy fest, ahogy elképzeli: teljesen őrülten.

― Minek?

― Csak mutasd!

A férfi oldalra sandított, majd mély levegőt vett, és egy pillanatra mind a két tenyerét felvillantotta:

― Elégedett vagy? Nem szőrős, mint azt láthatod.

― Nem is arra vagyok kíváncsi. Megmutatnád mégegyszer?

― Miért? Ki akarod olvasni a sorsom? „Ma este együtt fog vacsorázni egy fura gomb-fetisiszta,tenyérjóssal.” Ezt már tudom, köszönöm szépen.

Edinának leírhatatlanul rosszul estek a férfi szavai.

― Tudod mit, igazad van ― mondta. ― Felejtsük el! Beszélgessünk inkább a hamburgerekről!

― Hálisten! ― így a férfi, és ezúttal ő nyúlt a tálca felé.

Edina közben látványosan vívódott magában:

― Így van, csak ülünk és hamburgerezünk, és elfelejtjük az egészet.

A férfi megtorpant, tenyere alig két centiméterre volt a hamburgerektől.

― Mondd, neked tulajdonképpen mi a bajod?

― Semmi, semmi ― mondta Edina, megvonta a vállát, és ő is nyúlt a hamburgerek felé, de félúton, ahogy a férfi, ő is megtorpant a mozdulatban. Most úgy festettek ketten, mint valami szobor pár, allegóriája a férfi és nő párkapcsolati tipródásának, melyben, amit akarnak, jelen esetben a burgert, egyik sem képes megszerezni, csak befagynak két cselekvés sorozat között a végtelen űrbe. Ám akármilyen tanulságos látványt is nyújtottak így együtt, Edina megtörte a kényes egyensúlyt, beletúrt a hajába, és elmosolyodott:

― Lehet egy pusztítóan őszinte kérdésem?

Ekkor a férfi is összefonta karjait a mellkasa előtt, és hátradőlt a székben. Szemmel láthatóan készen állt mindenre:

― Csak tessék! ― Mondta.

― Meggyilkoltál valakit?

A férfi egy ideig csak nézett, aztán felnevetett:

― Úgy érted mostanában?

― Igen. A budiban. Kinyírtad azt a szerencsétlent?

― Milyen szerencsétlent?

― Akinek nekiütköztél, és aki utánad ment a vécére.

― Nem is emlékszem, hogy bejött valaki a vécébe. És miért „nyírtam volna ki”? Szerinted összemértük, én jöttem ki vesztesként, és ezt nem bírtam feldolgozni?

― Nem tudom, mit gondoljak ― így Edina. ― De a jelek egyértelműek. Meglátsz valakit, bejövünk ide, te nekimész, bedobod az italába azt a kapszulát, majd megvárod, és végzel vele. A leszakadt gombok, a gyűrött ing mind-mind arra utalnak, hogy dulakodtál valakivel, a tenyered két szélén a benyomódást pedig valami vékony, de erős és hajlékony dolog hagyta. Kötélnél vékonyabb, szóval én fojtó hurokra gondolnék. Szerintem megfojtottad azt a férfit, miközben éppen a dolgát intézte, hátulról támadtad le, és ahogy a nyomorult küszködött, és a háta a mellkasodhoz dörzsölődött, leszakadtak a gombjaid, és összegyűrődött az inged.

Edina miután ezt végigmondta, aggodalmasan pillantott a férfira.

A férfi arcán mosolykezdemény játszott.

― És szerinted honnan tudtam, hogy ez a valaki, az áldozatom, itt lesz? ― Kérdezte ekkor.

― Talán nem tudtad, csak megláttad véletlenül, és úgy határoztál, miért ne, akkor már végzel is vele, ha úgyis erre jársz.

― És a kis gyilkos neszesszerem mindig magamnál hordom, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő…

Hát igen, ez volt a bökkenő. Edinának be kellett látnia: nem túl valószínű, hogy valaki pisiltető kapszulákkal, és fojtóhurokkal járja a várost, hátha úgy alakul, hogy valakit sürgősen el kell tenni láb alól.

― Talán sorozatgyilkos vagy ― kockáztatta meg Edina.

― Talán sok Bret Easton Ellist olvastál. Nem minden sikeres, jóképű, harmincas elmebeteg gyilkos.

Edina érezte, ahogy elpirul. Totálisan hülyét csinált magából, legjobb lenne, ha soha többet nem venne a kezébe olyan regényt, amiben akár egyetlen gyilkosságot is elkövetnek. Sőt, a biztonság kedvéért talán egyáltalán nem kellene többé semmit sem olvasnia. Úgy tűnik, ez nem neki való.

― Rendben, elismerem, találok benned valami Patrick Bateman-est, de hidd el, akárhogy töröm a fejem a nyomokkal kapcsolatban, nem jut eszembe más magyarázat.

A férfi ekkor kinézett az ablakon, a gyér, körúti forgalomra.

― Akkor sem értem ― fordult vissza a nő felé. ― Ha azt hiszed, hogy megöltem valakit, miért nem hívod a rendőrséget?

― Tessék?

― Ez lenne a logikus. Én a helyedben, ha arra gyanakodnék, hogy a vacsoratársam épp most mészárolt le valakit, akkor elmennék bepúderezni az orrom, és közben tárcsáznám a 112-t.

― És ha mégsem, akkor csak még nagyobb hülyét csinálnék magamból…

― Így meg határozatlanak tűnsz. Egy nő, aki nem bízik magában. Igazi ritkaság!

― Mit akarsz elérni?

― Hogy döntsél: megöltem valakit vagy sem?

― Egyre jobban hajlok arra, hogy igen.

― Remek, akkor hívd a rendőrséget!

― Ez valami tréfa?

― Mi ebben a tréfa? Ez az állampolgári kötelességed.

― És te csak úgy hagyni fogod?

― Hát igen, ez valóban probléma. Hiszen, ha valakit hidegvérrel, és profin megöltem pár perce, az logikusan azt jelenti, hogy nem ma kezdtem a szakmát. Ezek után nem biztos, hogy te megúszod.

― Miről beszélsz? ― komorodott el Edina. Eddig is félt és rémeket látott mindenhova, de… De most érezte először úgy, hogy igazi rémet lát. Kicsit, mint amikor elvesztette a szüzességét. Azt is ezerszer elképzelte, és valóság, hát mondjuk így: jóval valóságosabb volt.

― Edina, az élet döntések sorozata. Döntened kell, ha nem döntesz, akkor is döntesz. Azt hittem, aki így főz, érti ezt.

― Mi köze mindennek ahhoz, hogyan főzök?

― Mert a recepteket mindig menetközben módosítod, sosem radikálisan, csak aprókat. Kockáztatsz. Az elején persze ez kevesebb, mint több sikert jelentett, mostanra viszont az egészben lett valami jazz-szerű, apró rögtönzések végtelen és magabiztos sorozata. És minden rögtönzés döntés. A konyhában magabiztos vagy, az életben miért nem?

Edina a férfi szemébe nézett. Kezdett megvilágosodni a számára ez a rejtélyes Kristóf-Krisztián. Féltékeny rá, féltékeny a főztjére. Sőt nem is a főztjére, hanem a „jazz-szerűségre”. A férfi klasszikus, európai komolyzene. Megtervezett, felosztott, tökéletes. Kristály. Ő viszont jazz: dübörgés, szabálytalanság. Élet.

Kis híján elnevette magát.

Hiszen ahogy főzött, az annyira nem volt jellemző arra, ahogy máskülönben élt. Szerette az állatokat, és érdekelte a gyógyítás. A legszívesebben állatorvos lett volna, de józanul végiggondolta, és rájött, hogy kész rizikó a felvételi, aztán az egyetem is húzós, ki tudja, az ő képességeinek való-e, szóval inkább egészségügyi főiskolára ment, mivel az emberek mindig meg fognak betegedni, és erre külföldön is van kereslet.

Szerelmi élete is hideg kalkulációk mentén zajlott. Előbb-utóbb mindenkitől megszabadult, aminek részben valóban a krimi volt az oka, ám inkább csak a felszíni oka. Az ürügy. Mert ha jobban belegondolt, mindegyik férfiban akadt valami, ami miatt képtelen lett volna az illetővel hosszú távra tervezni. Az egyik túl makacs volt, a másik meg a „mama kicsi fia”, ám a leginkább mégis az taszította bennük, hogy nem voltak álmaik. Nem mintha neki, Edinának lettek volna, de épp ezért szeretett volna maga mellé valakit, akinek vannak.

A krimi pedig… A krimi szabályos, kiszámítható szerkezete mindig megnyugtatta őt. Mint egy kicsit unalmas, de megbízható társ, aki hazavárja.

Ebben a világban pedig a főzés volt az ő tüzes szeretője.

Erre itt ül egy férfivel, aki kicsit olyan, mint amilyennek Edina sajátmagát elképzeli, és ez a férfi féltékeny az ő rögtönzéseire. Még az is lehet, hogy meg is fogja ölni őt emiatt.

― Nem, nem vagyok magabiztos ― ismerte be Edina.

― Érdekes… ― Tűnődött a férfi. Ekkor hirtelen megszólalt a telefonja.

Benyúlt a zakója alá, és előhalászta a készüléket.

― Tessék? ― Emelte a füléhez.

Most Edina fordult el, és nézett ki az ablakon.

Talán el kellene futnom. Talán menekülnöm kéne.

Mégsem moccant. Valahogy annyira a felismerés hatása alá került ―hogy saját magát, és az egész életét egy teljesen új, és szokatlan szemszögből látja ―, hogy még a közvetlen életveszélyről is megfeledkezett.

Esetleges életveszélyről.

Így van. Esetleges. Hiszen ahogy a hétköznapi gondolatok az életéről és kudarcairól felbukkantak, úgy vált egész eszmefuttatása a gyilkosságról egyre valószerűtlenebbé. Az élet nem ilyen. Az életben csak unalmas nők, és még unalmasabb, féltékeny férfiak vannak. A valóságos sorozatgyilkosok is mind csalódásnak bizonyulnának, ha találkozna velük. Rögtön széjjelfoszlana a pátosz, amit az amerikai filmipar Hitchcock óta oly buzgón építget.

Miközben Edina földet ért valóság bolygó kietlen talaján, a férfi még mindig telefonálgatott. Nem válaszolt, meg sem szólalt, csak szokatlan figyelemmel hallgatta, amit a készülékben beszélt valaki.

Edina szavakat nem tudott kivenni, csak a szavak ideges, és valahogy felfokozott áramlását. Akárki is hívta a férfit, feszültnek hallatszott, sőt inkább üldözöttnek.

― Rendben, indulok ― mondta a férfi, és kinyomta a telefont.

― Ne haragudj, de ― szólt Edinához, ám az ekkor még a kezében fogott készülék ismét megszólalt. Ezúttal máshogy, mint az előbb. Edina ebből rájött, hogy a férfinak most sms-e érkezett.

A férfi gyorsan megnyitotta az üzenetet, gondterhelt képet vágott, és zsebre vágta a telefont.

― Ne haragudj, de ― kezdett bele újból.

― Menned kell, megértem ― mondta Edina, és kicsit örült, hogy a kínos este legalább véget ért.

― Igen, de nem csak ezt akartam mondani. Igazság szerint velem kellene jönnöd ― nézett a férfi Edina szemébe.