Fabyen – Tévítéletek

Miranda minden reggel lejárt a parkba. Télen, nyáron egyaránt – nem számított, hogy milyen az idő. Szerette a csendet, a hajnal hűvösét, hogy része lehet az ébredésnek.

Most is a kedvenc padján ült, szemben a szökőkúttal. A gyepet áztató vízsugarat követte a tekintetével, és várta, hogy a lombkoronaszint fölé emelkedő nap első, csiklandós sugarai elérjék végre. Szerette az érzést, ahogy didergő lábszárán feljebb kúszik a meleg. Ifjú éveinek nyarait idézte fel benne.

Miranda ekkor látta meg a lányt. Fiatal volt, valahol a húszas évei közepén. Ő is mindennap lejárt a parkba, bár korántsem azért, hogy öregesen ücsörögjön, mint Miranda. Egyenletes tempóban futott, az edzőcipője felverte a parkot körbeölelő pálya salakját. Szoros lófarokba kényszerített haja szőke volt, mint a pergetett méz, és a copf ütemesen himbálódzott a lapockájánál. A füléből színes zsinór lógott, bekúszott a szűk trikó alá is. A lány arca festetlenül is szépnek tűnt, és Miranda irigykedve gondolt a felette elszállt évekre. Valaha ő is volt ilyen fiatal, ilyen karcsú. Bár ő sosem futkosott. Ez a mai fiatalság bolondériája. Diéta és sport, hogy szépek maradjanak. Ez a lány sem más. Nyilván azért jár le minden áldott nap, mert az alakját félti, és milyen jó neki, hogy pont erre akad gondja…

 

***

 

Suzy éppen a postaládából kiszedett leveleket szortírozta unottan, amikor Elise berohant az ajtón. Vagy inkább energikusan berobbant. Pár percen múlott csak, hogy nem késett el, mégis vidámnak tűnt. Az arcán széles mosollyal torpant meg a recepciós pult előtt, és szuszogva nyújtotta a kártyáját.

– Szia, Su – simította hátra a szoros lófarokból elszabadult tincseket. – Milyen csinos ez a blúz – jegyezte meg, míg arra várt, hogy a gép berögzítse az érkezését, és Suzy kényszeredetten elmosolyodott. Hiába volt Elise hangja őszinte, élt a gyanúperrel, hogy csak ugratja. Suzy nem tartotta magát sem különösebben szépnek, sem csinosnak. Noha állandóan diétázott, képtelen volt lefogyni.

– Köszönöm – válaszolta szándékosan kimérten, ahogy visszaadta a plasztikkártyát. – A tiéd is nagyon szép. Még nem láttam rajtad – nézett végig Suzy a kolléganőjén.

Elise halványbarna, selyemfényű blúzt viselt, aminek az ujját visszafogott pliszé díszítette. Nem volt kimondottan hivalkodó darab, de a lány alakján kifogástalanul állt. Bár az ilyen karcsú lányokon szinte minden jól állt. Akár melegítőalsóban is parádézhatott volna, akkor sem nézett volna úgy ki, mint egy tehén.

– Oh, ez? – nevetett fel Elise. – Csak egy öreg darab – legyintett egyet, majd visszacsúsztatta a táskába a kártyáját. Félrehajtott fejjel nézte Suzy-t, mintha várna még valamire, de Suzy úgy tett, mintha valami roppant fontos dolga akadna a gépen. Vadul püfölte a billentyűzetet.

– Legyen szép napod! – vetette még oda Elise-nek negédesen mosolyogva, de csak akkor nézett fel, amikor a lány már elfordult tőle.

Elise kecses léptekkel sietett a lifthez, és Suzy irigykedve nézte, hogy egyszer sem bicsaklik meg cipője tűsarka. Olyan könnyedén, természetes egyensúllyal lépkedett, mint egy manöken, és ahogy a lány beszállt a felvonóba, Suzy éppen elcsípte egy másik kolléga pillantását.

Peter a nappalos biztonsági őr volt a földszinten. Középkorú, jóképű pasas, és pár évet nyugodtan letagadhatott volna. Suzy tudta róla, hogy néhány éve még részt vett fitnesz bajnokságokon, és volt, amit meg is nyert. Dögös egy kan volt, az már hétszentség, és Suzy olyan boldog lett volna, ha csak egyszer is olyan sóváran, csibészes mosollyal nézett volna rá, ahogy most Elise-re…

 

***

 

Nicolas lelassította a lépteit. Nem akarta ő megelőzni Elise-t, sőt! Éppen ellenkezőleg: roppantul élvezte a látványt. A lány lassan haladt előtte, egy aktát lapozgatva. A kosztümszoknya alatt izgatóan mozgott a feneke, és az ablakon betűző nap érdekes fény-árnyék játékot játszott a fekete anyagon. Nicolas ágyéka bizseregve megmoccant. Mivel nem volt rajtuk kívül más a folyosón, a nadrágja elejére csúsztatta a tenyerét, és megdörzsölte picit. Nem akarta, mégis felnyögött az érzéstől, ami szétcikázott benne.

Elise megtorpant, a kövezeten kopogó léptei elhaltak. Visszafordult, és Nicolas egy széles vigyorral leengedte az ágyéka elé a papírlapot. Még szerencse, hogy volt nála valami.

– Milyen csinos vagy ma, Elise – lépett közelebb a lányhoz, és az kénytelen volt hátraszegni a fejét.

– Mindig ezt mondod… – jegyezte meg Elise egy halvány mosollyal. A szempilláit lejjebb engedte, de a napfény még így is érintette az íriszét: a sötétbarna árnyalatot ellágyította rajta.

– Mert mindig csinos vagy – nevetett fel Nicolas. Felnyúlt, és a tenyerére vette a lány lófarokba kötött haját. Hagyta, hogy az aranyló, sikamlós tincsek egyesével folyjanak ki az ujjai közül, míg Elise nyakába igazította őket. A farmerét most már kifejezetten szűknek érezte. Vágy feszítette belülről.

– Ez így roppant unalmas azért, nem? – lépett hátrébb, illendőbb távolságra a lány. Az ajkán a mosoly elhidegült valamelyest, és a szavaiban is mintha némi gúnyolódó élc bujkált volna. Vagy kihívó?

Nicolas ismét felnevetett.

– A szépség sosem unalmas. – Bár nem mozdult a lány után, a tekintete mohón követte. Erőszakot kellett magán vennie, hogy Elise szemét nézze, és ne a szűk blúz alatt feszengő melleit, de ettől függetlenül azt a két formás halmot látta a lelki szemei előtt. Érezni akarta a puhaságukat, és amikor maga elé vizualizálta, ahogy a hüvelykujjával körberajzolja a bimbókat, akaratlanul is felszisszent.

Elise elfintorodott.

– A bókjaidat inkább a feleségednek tartogasd, ő talán értékelni is fogja – fordult el a lány, és sietősen benyitott az egyik irodába.

Nicolas sajgó, lüktető ágyékkal nézte a becsukódó ajtót, és tudta, hogy a kis dög egyszer úgyis beadja a derekát. Az ilyen nőcskék mindig beadják, csak éppen előtte szeretik kelletni magukat. Azt hiszik, akkor kevésbé tűnnek majd szemérmetlennek, ha az erkölcsöset mutatják a világnak…

 

***

 

Bruce elgondolkodva könyökölt a fényes üveglapon, ami a pultot fedte. Kézfején a félig begyógyult sebet vakargatta, miközben a szemével a pultos gyors mozdulatait figyelte, amivel kimérte a sört. Hálásan biccentett egyet, amikor a lány letette elé a korsót.

– Egy darab szokásos, ahogy kérte – mosolygott rá kedvesen. Mindig kedves volt, Bruce ezért is járt szívesen ide. Már a lány mosolya megmelengette a szívét a fárasztó napok után.

– Köszönöm, Alice.

A lány felnevetett. Bájos kacaja volt, és ahogy a fejét hátravetette, a pult fölött villogó neon lila fényei szétszaladtak a hátrafogott, szőke fürtökön.

– Elise – javította ki. – A nevem Elise.

– Elise – ismételte meg Bruce. – Sajnálom… – Zavarában végigdörzsölte állán a borostát.

– Semmi baj – lépett ki a lány a pult mögül, és futólag a karjára ejtette a tenyerét. Meleg, barátságos érintése volt, de gyorsan elkapta a kezét. A mosolya feszélyezetté vált, és inkább elfordult. Kihúzta a pult szélére a tálcát, és újra átrendezte rajta a poharakat, üvegeket.

– Nagyon bájos név – jegyezte meg Bruce, hogy oldja kettejük közt a csendet, de amikor kimondta, máris megbánta. Sutának, elcsépeltnek érezte a szavakat.

– Köszönöm – hajtotta lejebb a fejét Elise. Mintha elpirult volna, de Bruce nem volt benne biztos.

Gyorsan témát váltott.

– Sokat dolgozik. Bármikor jövök, maga van a pult mögött. Minden este.

Elise ismét felnevetett – halkabban, szomorúbban. Bruce-ra nézett.

– Kell a pénz – mondta halkan, majd felkapta a tálcát. Odébb sietett, és Bruce csak a szemével követte a fiatal lányt.

Elise az egyik hátsó asztalhoz ment, ahol nagyobb hangú társaság iszogatott. Bár nem volt még túl késő, némelyik vendég közülük elég részeg volt már. Az egyik férfi széles mosollyal kapta el a lány derekát, és az ölébe rántotta. Nem törődött Elise tiltakozásával, végighúzta a tenyerét a lány combján, ahol már nem fedte a rövid, farmervászon nadrág…

Bruce felállt a helyéről, de egyelőre nem mozdult. Tanácstalanul nézte a jelenetet.

A lány a vendég mellkasához nyomta a tenyerét, megpróbált szabadulni. Mondott is valamit – rendületlenül mosolyogva –, de Bruce nem hallotta. A teremben zene dübörgött, a fülében meg saját vére. A férfi elkapta Elise csuklóját, és közelebb rántotta magához. Ha a lány nem húzza félre a fejét, meg is csókolta volna, és Bruce érezte, hogy düh lepi el az agyát. Öles léptekkel kerülte meg a legközelebbi asztalt, és a bár hátuljába sietett. Megállt az idegen férfi mellett. Nem szólt – a beszéd nem volt sosem az erőssége –, de egyetlen mozdulattal elkapta a fickó kezét, és olyan erővel megszorította, hogy az kénytelen volt elengedni a lányt.

Elise riadtan ugrott fel a pasas öléből, és Bruce mögé húzódott. Megragadta az ingét a derekánál, és Bruce érezte, hogy a lány keze remeg…

 

***

 

Elise halkan csukta be maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Lehunyta a szemét, és lerúgta a cipőt a lábáról. Már nagyon fájt a lába abban a rohadt cipőben, amit múlt héten vett a turkálóban, de nem válogathatott. Nem volt másik.

Ekkor a folyosón felkapcsolódott a villany, és ő összerezzent. Hunyorogva nézett fel. Az édesanyja állt a nappaliba vezető boltív alatt. Ő is fáradtnak tűnt.

– Azt hittem, már alszol, anya – sóhajtotta Elise. Hagyta, hogy a táskája lecsússzon a karjáról. Nem érdekelte, hogy szétnyílt, amikor a földre esett.

– Téged vártalak. Milyen napod volt?

Elise mosolyt erőltetett magára.

– Egész jó. Csak kicsit elfáradtam – hajolt le gyorsan a táskáért, és feltette az alacsony asztalkára, a gondosan odakészített csekkekre.

Be kellene fizetni őket.

– Ray hogy van? – Nem nézett az anyjára. Nem mert. Félt, hogy észreveszi rajta, hogy a mosolya erőltetett, hogy legszívesebben sírna. Nehéz volt a nap.

– Változatlanul.

Elise aprót bólintott, és lábujjhegyen lépett közelebb az egyik csukott ajtóhoz. Nem kapcsolt villanyt, csak az utána beszökő fényben sietett az ágyhoz. A keskeny heverő mellett műanyag polc állt, rajta orvosi monitor. Egyenetlen vonalak ugráltak a képernyőn. A hangot az anyja levette, hogy a csipogás ne zavarja Ray-t.

Elise óvatosan simított végig a kisfiú homlokán. Nyirkosnak érezte, de nem melegnek, és Ray nyöszörgve fordította felé a fejét.

– Te vagy az, anyu? – kérdezte halkan, álomvilág peremén egyensúlyozva. Elise látta a szája sarkából lecsorduló nyálcseppet is.

– Igen, kicsim – húzta végig az ujját a kisfiú arcán.

– Apu is hazajött?

Elise szíve fájdalmasan vonaglott meg.

– Nem tudott. Azt ígérte, holnap – suttogta halkan, mire Ray csak bólintott egyet. Szorosabban magához karolta a csomós bundájú plüssmedvét, és még nyöszörgött egy darabig.

Elise megvárta, hogy a légzése egyenletessé váljon, csak utána hagyta magára a kisfiát. Az ajtót csendesen tette be maga után, nehogy felébredjen.

Anyja még ugyanott állt – a boltív alatt–, és őt nézte.

– Meddig akarsz még hazudni neki? – rándult meg a szája sarka, és a mellőle lefutó barázda elmélyült. – Mindketten tudjuk, hogy nem jön vissza az apja – folytatta megvető hangsúllyal a hangjában. – Az az átkozott féreg!

– Jaj, anya… Szerinted hogy mondjam meg neki? – Elise már nem volt képes mosolyogni. Szomorúan, fáradtan nézte az anyját, és a szíve mélyén egyre nehezebbnek érezte a követ. Még mindig szerette Raymond-ot. Még úgy, is, hogy elhagyta. Mert a férfi elhagyta, miután a fiuk megszületett. Amikor megtudta, hogy Ray leukémiás. Hogy sose fog meggyógyulni, mert nincs gyógyszer. Hogy túl korán meg fog halni…

 

 

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.7/10 (3 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük