A napok egyformán teltek. Én dolgoztam, apa ki tudja hol múlatta az időt, anya pedig semmit nem csinált azon kívül, hogy általában már délelőtt kiütötte magát. Ennek köszönhetően, hazaérkezésemkor az első dolgom az szokott lenni, hogy feltakarítom italozása gyomorforgató nyomait. Sajnos ez is egy olyan dolog, amit nem tudtam a húgom elől elrejteni, tekintve, hogy a tanítás végeztével mindig csatlakozott hozzám a melóhelyen és együtt indultunk haza.
Apával újabban kézen fogva járt az agresszió, így amint betette a lábát a házba, megbízhatóan megérkezett vele az ordítozás, bútorborogatás és a brutalitás is. Ez utóbbitól szerencsére eddig sikerült Cathyt megmentenem, ennek azonban az volt az ára, hogy én magam – lehetőleg csendben – tűrtem.
Ez így ment, szinte minden áldott nap az elmúlt három évben. Már nem volt olyan orvos, akit ne ismertem volna személyesen a helyi kórházban. A megnyugtató napi rutin – vihogtam fel munkahelyemről hazafelé tekerve. Cathy összehúzott szemmel nézett rám.
– Téged meg mi lelt? – kiáltotta.
– Biztos csak az állandó ütlegelés okozta agykárosodás, semmiség – motyogtam magam elé, de persze ő ezt nem hallhatta. Szerencsére. Így is túl sokat aggódott.
Legyintettem, hogy semmi baj, ne is törődjön velem, majd befordultunk az utcánkba. A látványtól azonnal elmúlt a nevethetnékem. Apa ezúttal már a nyitott ajtóban várt minket. Alakja szinte az egész ajtórést elzárta, így esélyt sem láttam rá, hogy Cathy beslisszolhatna mellette. Amíg közelebb értünk, megpróbáltam felmérni, milyen állapotban lehet. A tartása magabiztos volt, széles vállait mereven hátrafeszítette, de a keze jól láthatóan remegett. Nagyszerű, hamarosan újabb adagra lesz szüksége! Hát ezért a meleg fogadtatás! – gondoltam gondterhelten, miközben kicsit távolabb a bejárattól lefékeztem. Arra számítottam, ha kijön hozzám, Cathynek lesz esélye bejutni.
– Hol csavarogtatok már megint?! Fogadjunk, hogy pasiztál! A húgod meg végignézi, mi?! – üvöltötte torkaszakadtából, pedig még le se szálltunk a bicikliről. – Azért költöd drága ruhákra a pénzed, hogy…
Bla-bla-bla – tátogta felém Cathy, mire megint majdnem elnevettem magam.
– És még van képed kiröhögni?! – Már csattant is az első pofon.
Azzal a lendülettel, biciklistől borultam a lépcsőre. A pedál fájdalmasan felhorzsolta a bokámat, a könyökömön pedig a beton hagyott égető nyomokat, de legalább ezúttal az arcom megúszta.
– Hagyd békén, te vadállat! – kiáltott rá Cathy és elhajítva kerékpárját odaszaladt hozzám, hogy felsegítsen. – Menj és idd el inkább a maradék eszedet is!
– Cathy! – súgtam neki mérgesen. – Ne hergeld!
– Bocs – motyogta, miközben leszedte rólam a kétkerekűt.
Beszaladtunk a lakásba és a lépcső felé vettük az irányt, hogy bezárkózhassunk a szobámba, de már késő volt. Apa hatalmas léptekkel szelte át utánunk a nappalit és olyan erővel markolta meg a karomat, hogy biztos lehettem benne, holnapra újabb véraláfutás jelenik meg a még alig halványuló előző mellett.
Tenyerének izzadt fogságában vergődve rájöttem, egyre súlyosabb a helyzet. Püffedt arcát félig eltakarta zsíros csimbókokban lógó őszes-fekete haja, szabadon maradt bal szemében vérerek kanyarogtak, írisze valamikori zöldje mára megfakult, vizenyőssé vált. Kirepedezett, sebes száját a düh és a kétségbeesés féloldalas fintorba torzította. Amikor hátborzongatóan rideg pillantása átvándorolt Cathyre, magamhoz tértem.
– Cathy, rohanj! – szóltam rá, amikor segítő szándékkal mellém akart lépni. Apám felcsillanó, mohó tekintete láttán azonnal tudtam mi következik. – Menj már! – ordítottam rá rémülten.
Cathy végre szót fogadott és megiramodott a lépcsőn fölfelé, de apa gyorsabb volt. Néhány lépéssel utolérte és a karjánál fogva átlendítette a korláton. A látvány bénító volt. Nem tudtam biztosan, milyen közvetlen hatása van az emberi szervezetre a hosszútávú drogfogyasztásnak, de azt sejtettem, hogy az erőnlétet jócskán megcsapolja. Magamban fohászkodtam, hogy le ne ejtse, de neki is gondolkodás nélkül könyörögni kezdtem, habár tudtam, hasztalan.
– Ne! Kérlek, ne bántsd!
– Tudod nagyon jól, mit kell tenned, hogy sértetlen maradjon!
Csúfondáros hangjától a frász kerülgetett. Tisztában voltam vele, hogy az elméje jelenleg viszonylag tiszta, és bármi áron megszerzi, amit akar. És most, hogy rájött, mivel érhet célt nálam, semmi nem tarthatta vissza.
– Fogd már föl, hogy nincs pénzem! Nem a Royal Casinóban dolgozom, csak egy kis panzióban! Mit gondolsz, mire elég az a pénz, amit ott keresek? Arra, amire neked kell, biztos nem! – De az észérvek soha nem hatottak rá.
– Tudom, hogy van pénzed! Láttam a szobádban egy új szoknyát! Ne nézz hülyének! – Egyre jobban belelovalta magát, az erek a halántékán kidagadtak az erőlködéstől, izmai szinte pattanásig feszültek. Látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig.
Cathy sírt, hogy fáj a karja, de apa meg sem hallotta. Kezdtem pánikba esni. A baj ezzel csak az, hogy ha félek, hajlamos vagyok elragadtatni magam. Nyugi, csak semmi őrültség – motyogtam magamban.
– Azt a szoknyát Tina adta ide, hogy szűkítsem be neki. – Az igazság is hidegen hagyta, de én mindig megpróbáltam. – Mikor mentem volna el vásárolni? Reggeltől estig dolgozom, hogy…
– Már megint a régi nóta, hogy te tartasz el mindannyiunkat! Akkor van egy hírem! Szarul csinálod, drága kislányom! Nekem pénz kell, de azonnal! – Még kijjebb tartotta Cathyt, aki felüvöltött természetellenesem kicsavarodott vállába nyilalló fájdalomtól.
A tehetetlen düh és a gyilkos indulat furcsa keveréke forrongott bennem, de uralkodtam magamon. Nem leszek olyan, mint ez a magából kifordult vadállat, aki valamikor az apám volt! Nem mertem elmozdulni a lépcső aljáról, nehogy akkor dobja vagy ejtse le, amikor nem vagyok ott.
– Rendben, csak engedd el! – kiáltottam rá.
Igaz, nem szó szerint értettem, de apám vagy nem bírta átértelmezni a hallottakat, vagy direkt csinálta, mindenesetre elengedte. Megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy elkapjam, ami sikerült is, de a korlát alsó vége így is telibe kapta a fejét. Amikor éreztem, hogy elernyed a karomban, majd eszemet vette az aggodalom. Nem volt időm kétségbeesni, pedig legszívesebben zokogva a földre rogytam volna. Nem törődve apám átkozódásával, Cathyvel az ölemben kiszáguldottam az ajtón és az útra szaladtam, megállítva az első autót, ami arra jött.
A kórházban már régi ismerősként köszöntöttek, de meglepődtek, amikor meglátták, hogy ezúttal nem én vagyok a sérült.
– Mi történt, Dakota? – jött oda hozzám rögtön az éppen aktuális ügyeletes doki.
– Leesett a lépcsőn – vágtam rá, gondolkodás nélkül.
– Ideje lenne megcsináltatni azt a lépcsőt – morogta, majd átvette tőlem Cathyt és bevitte egy vizsgálóba.
– Majd szólok apámnak – dünnyögtem a fehér köpenyes hátnak ironikusan, majd mielőtt az utolsó csepp erő is kiszaladt volna a lábamból, elbotorkáltam a váró műanyag székeihez és belecsuklottam az egyikbe. Tartalékaim igencsak kifogyóban voltak.
Szerencsére Cathynek nem lett komolyabb baja – már ha egy enyhe agyrázkódás és egy kificamodott váll nem számít annak –, de ez volt az utolsó csepp a pohárban.