Demi Kirschner: A Jana Robins-ügy 2.

1. részlet

 

Arra ébredt, hogy darázsfészek költözött a fülébe, a szája pedig egyszerre száraz és mégis tele van fura, kellemetlen ízzel. Kinyitotta a szemét. A függönyön átsejlő napsütés nem égette ki a retináját, de a fény mégis fájt.

De… az ő szobájában nem világosbarna a függöny. Jana felült és körbenézett. A buliban aludtak volna? A szobában túl nagy volt a rend, és ráadásul egyedül feküdt egy kétszemélyes ágyban.

Ahogy lábra állt, először megszédült, kellett pár perc, amíg el mert mozdulni az ágy mellől, de a gyomra nem akart kézen fogva haladni vele. 

A fürdőszobába vezetett az első útja. A durva rosszullét még durvább hányásig fajult. Jana lassan rendbe szedte magát, igazán hálás volt, hogy egyedül tehette… Griffin! Meg kell keresnie, és viharos gyorsasággal hazamenni, mert Arla ki fog térni a hitéből.

Jana épp a vakító tisztaságú mosdó mellett élre hajtogatott törülközőért nyúlt, amikor feltűnt neki, ami eddig is simán kiszúrhatta volna a szemét. A törülközőn, az apró szappan papírcsomagolásán ugyanaz az embléma és felirat díszelgett: Hotel Francuski.

Végigsimított az emblémán, aztán kilépett a fürdőből, hogy újra szemügyre vegye a lakrészt, amiben ébredt. Zöldcsíkos tapéta a falon, rengeteg függöny, friss virág az ablak melletti dohányzóasztalon.

Ez egy szálloda.  A következő mozdulattal az ajtó felé akart iramodni, de a rézkilincs megmoccant, az ajtó kinyílt, és Griffin bűntudatos arca nézett rá.

– Megmagyarázom – mondta komolyan. Jana még azt is látta a fiún, hogy vele ellentétben nem a tegnapi ruháját viseli. Ahogy beljebb lépett, Jana a kitárt ajtón túli folyosót is látta. Valaki épp elhaladt a lakosztály előtt. – Csak ülj le, jó? És kérlek, ne akadj ki!

Jana a mondat második felét nem is hallotta.

– Hol vagyunk? Miféle hotel ez? Miért nem mentünk haza? – kérdezte egyre zaklatottabban, és közben próbált visszaemlékezni, hogy tegnap magával vitte-e a táskáját a buliba, de a gondolatok össze-visszaugráltak a fejében.

– Jana, kérlek, ülj le! Hosszú lesz!

– Mi? Te nem érted? Nem ülök le, inkább menjünk haza, majd útközben a taxiban elmeséled, Arla kitekeri a nyakunkat, meg egyébként is, mi van, ha közben apa mégis hazajött? Halálra aggódja magát…

– Nem ment haza, oké? Nem ment. – Griffin közelebb lépett hozzá. – Ne húzd fel magad! Nyugi.

– Honnan tudhatnád ilyen biztosan, és egyébként is, mit hajtogatod folyton, hogy nyugodjak le? Honnan van neked pénzed szállodai szobára? – Jana arca elvörösödött. A kimondott szavakat követő utolsó két gondolatot nem kellett volna megengednie magának, de amikor a saját öltözékére nézett, azonnal tudta, felesleges dolgokon rágódik. Csak Griffin…

Griffin megvakarta a fejét, és bágyadtan levágódott a dohányzóasztal melletti fotelbe. A vázányi virág pont eltakarta Jana elől az arcát.

– Nem tudunk hazamenni taxival, igazad van, annyi pénzem nincs, hogy Lipcséig furikáztassam magunkat. De nem is vinnélek, Jana. Ne ijedj meg, de egyszerűen nem tehettem mást. Eleinte abban bíztam, hogy apádnak megjön az esze, és beszélni fog, de ahogy nézem, erre hiába várok. Ha én nem lépek, megteszi helyettem más, azt pedig nem viselem el.

Jana egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

– Miket beszélsz? Hol vagyunk?

– Az egyelőre lényegtelen.

– Mi mondtál az apámról az előbb? Griffin, beszélj értelmesen!

– Hülye helyzet, hogy így tudod meg, de ideje, hogy valaki felvilágosítson téged. Azért hoztalak ide, mert Lipcse már tele volt velük, és csak napok kérdése, mikor támadnak. Mindenhová követtek.

– Kicsodák?

– Nem tudtam tovább várni. Oké, az sem érdekel, ha haragszol, de ha megérted, mi történik, arra is rájössz, hogy igazam volt. Azt hiszem, a Constituciónál eldöntötték, hogy a látszatdiplomácia már kevés, és elérkezettnek látták az időt, hogy üldözőbe vegyenek. Én próbáltam máshogy…

– Griffin! Hagyd ezt abba, hülye vicc! Azt akartad, hogy megijedjek? Oké, megijedtem! Most pedig menjünk haza!

Griffin felállt. Olyan hirtelen és olyan lendülettel, hogy Jana egy pillanatra elfelejtette, hogy a gyerekkori barátja áll előtte, hogy Griffin az, aki közelít felé, és igyekszik megölelni.

– Bízol bennem, Jana? – kérdezte. Legalább nevetett volna, de nem, halál komoly volt. És Jana ekkor rádöbbent, hogy fél. Nem tudott nemet inteni. A gyenge igenlő fejmozdulat bizonytalan volt, és félresikerült. Griffin megölelte. Igen, a mozdulat és a hozzá tartozó test is ismerős volt. Minden, és semmi.  – Ha bízol, muszáj meghallgatnod. Máskülönben lassan én is megőrülök. Nem vetted észre, mert gondosan ügyelnek rá, hogy csak a kellő pillanatban csapjanak le, de akkor hatékonyan. Itt biztonságban vagy. Figyeltem rá, hogy a bejelentkezésnél hamis adatokat adjak meg. Plusz úgy tudják, hogy ellopták az irataidat, tehát, bárhol is tűnik fel a bankkártyád száma, úgy fogják ítélni, a tolvaj használja, ez nagyon jó elterelő manőver.

Jana itt bontakozott ki a fiú öléséből.

– Mi az, hogy úgy tudják, ellopták? Hiszen ellopták! – Aztán valami keserű sejtés költözött a fejébe, és itt Jana már csak suttogni tudott: – Te lopattad el a pénztárcámat? Griffin, miért?

– Most próbálom elmagyarázni.

– Ne! Vigyél haza!

– Nem lehet, hát nem érted?

Griffin más volt. Ijesztő, idegen, furcsa dolgokat beszélt, zagyvaságokat.

Jana remegni kezdett. Már nem csak a karjai fáztak, hanem mindene.

– Jól vagy? – kérdezte a fiú.

Kétségbeesetten intett nemet, az ajtót nézte, majd újra Griffint.

– Azt kérdezed jól vagyok-e, amikor isten tudja hová vittél, ja, és most jut eszembe, le is itattál! Miért kéne bármit is elhinnem, amit mondasz?!

– Mert a barátod vagyok, és meg akarlak védeni. – Más esetben Janának bőven elég lett volna ez a válasz, de most nem. Zaklatottan, és remegve ment az ablakhoz, és elhúzta a függönyt.

A keskeny utca másik oldalán egy könyvesboltra esett a pillantása, nem tudta elolvasni a táblája feliratát.

– Hol vagyunk?

– Krakkóban.

Jana lehunyta a szemét. Igyekezett levegőz venni, megnyugodni.

– És most mi lesz?

– Elviszlek egy biztonságos helyre, ahol megvárjuk apádat.

Jana olyan hirtelen fordult meg, hogy Griffin meglepődött.

– Nem.

– Nem? Miért nem, és mit nem?

– Nem megyek veled sehová.

A fiú láthatóan kezdett a türelme végéhez érni. Beletúrt a hajába, és nagyot szusszantott. – Nem tudom, hogy magyarázzam meg ennél érthetőbben, de… Nem véletlenül hoztalak el Németországból.

– Nem érdekel! – Jana nem akart kiabálni. Sírni sem. – Félek, érted? Haza akarok menni, engedj el.

– Jana, ezt ne… nem érted az egészet, ez nekem ne…

– Mit ne?

– Miért bántasz, mikor csak segíteni akarok neked?

– Tehát tulajdonképpen hálásnak kellene lennem, hogy össze-vissza hazudozol, és kiszöktetsz, ki tudja hogyan az országból!

– Nem kell hálásnak lenned, ha nem akarsz, de bízz bennem.

– Azt eljátszottad. Ha akarsz valami értelmeset is csinálni, akkor szerezz nekem valami ruhát. Hideg van, és ebben a göncben nem léphetek ki az utcára.

Griffin felállt, egy ideig még készült valamit mondani, a lassan elsötétedő tekintetet Jana kiválóan ismerte. Griffin így nézett azokra, akik nem tetszettek neki, akiket igyekezett távol tartani maguktól. Aztán megfordult és elindult az ajtó irányába: – Sietek vissza!

Jana alig várta, hogy Griffin eltűnjön a szobából, fojtott jajdulással temette az arcát a tenyerébe. Aztán még egy pillanat, és az ajtóhoz sietett. Hallgatózott, de odakintről semmilyen zaj nem szűrődött be. Lenyomta a kilincset és kilépett a szobából.

A zöld posztós folyosón egy lelket sem látott. Azt sem tudta, melyik irányba kellene elindulnia, de aztán ránézett a szemközti lakosztályok szobaszámaira, és a csökkenő sorszám irányába rohant végig a folyosón, a fülében dobogott a szíve, meg sem állt a díszes korlátú lépcsőig, majd az alsószintig. A tágas előtér, recepció díszkivilágításában is csak néhány vendéget látott járkálni. A portánál egy fiatal nő épp egy frissen érkező adatait vette fel. Jana vett egy mély levegőt, és igyekezett olyan közömbös arccal és feszes tartással átvágni a termen, mint aki épp csak kiruccan a friss levegőre. A forgó ajtón túl már az utca várta. 

Rohanni kezdett a járdán, és csak a következő utcasarkon lassított, hogy kifújja magát. Szóval Krakkó…

Körülnézett. A belvárosban volt, ez biztos. A macskaköves út, aminek a szélén autók parkoltak, ismerős volt neki Lipcse régi negyedéből. Az üzletek és utcafeliratokat hiába bámulta, idegen nyelvű, furcsa hangzású neveik voltak. Fázott, se pénze, sem fogalma, merre tovább. Aztán eszébe jutott a rendőrség. A legtöbb, amit tehet, hogy odamegy. Egy idős hölgy haladt el Jana mellett, őt állította meg, hogy visszanyerve a lélekjelenlétét, kérdezzen tőle, de a nő csak bámult rá, és a fejét rázta.

– A rendőrséget keresem! Beszél németül? Angolul? Nem? Policia, az minden nyelven Policia!

A nő vállat vont, kedvesen elmosolyodott és továbbment. Jana pedig legszívesebben sikított volna. A vékony felsőjén átfújt a szél, Janának vacogott a foga, de először minél távolabb kellett kerülnie a szállodától, és… Griffintől. Futásnak eredt, lefordult egy kis sikátornál, majd egy téren átvágva, egy szélesebb utcában kötött ki. Éttermek szegélyezték, az elsőnél kint állt egy pincér, és épp a napi menüt írta fel egy nagyméretű fekete táblára fehér krétával. Jana vett egy mély levegőt, és megszólította.

– Beszél németül? Angolul?

A pincér elmosolyodott.

– Enne valami finomat? – kérdezte tökéletes angolsággal.

– Köszönöm nem, azt szeretném megtudni, merre van a rendőrség.

– Bajba került, Miss? Ha gondolja, hívja fel a rendőrséget az étteremből, és várja meg őket bent a melegben.

– Nem, de köszönöm. Elég, ha megmondja, merre menjek.

– Rendben. A következő sarkon van a metróállomás, azzal menjen négy megállót, és ahogy feljön, szemben lesz a rendőrség épülete.

– Köszönöm!

Jana még soha életében nem bliccelt. Azelőtt eszébe se jutott utazás közben a jegyellenőröket figyelni, most másra sem tudott gondolni, csak rájuk. Nem akart nagyobb bajba keveredni, mint amilyenben már így is nyakig ült, bár az eredmény mindenképpen a rendőrségre juttatja, maradt inkább a saját akaratából való megjelenés lehetőségénél.

A metró peronján sokan várakoztak. A rengeteg idegen nyelvű szótól Janának csengett a füle, a metróvonal szemközti falát díszítő reklámok vigyorgó, boldog embereket ábrázoltak, számára most mégis torz szörnyszülötteknek tűntek.

A szerelvény huzatos sebességgel közeledett. Az emberek közelebb léptek a peron széléhez. Jana is felverekedte magát a többiekkel együtt, aztán gyorsan keresett egy üres helyet és leült. Meg kellett valahogy nyugodni. A szíve majd kiugrott a mellkasából, a tekintete is riadt lehetett.

A metró elindult, az emberek ugyanúgy meredtek a semmibe, mint a német metrókon. Jana sosem járt még Lengyelországban, de megállapította, hogy az első benyomásai pont az ittléte körülményei miatt riasztóak. Fojtogatta a torkát valami görcsféle. A napját se tudta, mikor pityeredett el utoljára, de most sírni akart. Megtörölte az arcát, és ugyanekkor leült mellé egy alak.

Jana elhúzódott az idegentől. Félig lehajtott fejjel nézegette az emberek cipőjét, nadrágját, aztán oldalra fordult, és a mellette ülő idegen kigombolt kabátján akadt meg a pillantása. A kabát nyitott széle alól kidomborodott valami, és ahogy a metró szerelvény fékezett, a férfi testének enyhe lódulása mellett a kabát alatt láthatóvá vált, hogy mi az: fegyvert viselt.

Jana pánikba esett, és amikor látta, hogy az emberek lassan elindulnak az ajtók felé, ötig számolt, aztán felpattant és félretolva, akit csak ért, kimenekült közöttük. Érezte, hogy valaki utána nyúl és megragadja a csuklóját. Kirántotta a kezét a szorításból, és rohanni kezdett.

A mozgólépcsőn vaskos lengyel káromkodások harsantak, ahogy furakodott felfelé, nem egy embert fellökve. Már majdnem elérte a lépcső tetejét, amikor hátranézett, és meglátta, hogy a metrón látott férfi követi.  Kétségbeesetten furakodott tovább, és szerencséjére a kijáratnál álló ellenőrök úgy meglepődtek a tömegből kirohanó lány látványától, hogy ki tudott futni közöttük. Az utcán is sokan járkáltak. Az első kisutcán végig futott, azt sem tudta, hová, csak minél távolabb az őt követő idegentől.

Griffinnek igaza volt. Valakik el akarják kapni. Ki kell derítene, hogy miért, de előbb kell egy hely, ahol legalább átgondolhatja ezt az egész őrületet.

Befordult egy boltíves, díszes kapu alá. Egy belsőudvarban kötött ki, ez zsákutcát jelentett. Jana hátrafordult, alig kapott levegőt a futástól. A boltíves kapu előtt ekkor lassított le a férfi, aki idáig üldözte. Jana nem látta rendesen az arcát, de azt igen, hogy a férfi megáll, körülnéz, aztán megindul befelé az udvarra.

Más se hiányzott. Jana már a lelki szemei előtt látta a saját kihűlt hulláját egy szemetes konténerbe dobva, a rémült utolsó pillanatait, amikor az életéért könyörög, és még azt sem tudja, mivel szolgált rá a halálra.

Valahol az udvarban kicsapódott egy ajtó. Jana odafordította a fejét, és látta, hogy egy fehér kuktaruhát viselő férfi egy nagy fekete zacskót cipel a szemetes konténerig. Nem, Jana, nem fogja megadni magát ilyen könnyen.

Egy gondolatnyi idő múltán szélsebesen rohant a valószínűleg konyhai kisegítő, vagy mosogatófiú felé, és teli torkából üvöltött:

– Várjon, várjon meg! Ne, ne csukja be az ajtót, segítség!

A férfi meglepődött Jana heves igyekezetén, de bevárta. Jana eldünnyögött németül egy köszönömöt, aztán a férfi meglepett arckifejezését figyelmen kívül hagyva besurrant mellette az ajtón. Hallotta, hogy kérdez valamit lengyelül, aztán egy másik hang is megszólalt a háttérben…

Jana egy konyhán kötött ki, ahol legalább egy tucat ember sürgölődött. Gőzölgő edények, forró tűzhelyek, szorgosan zöldséget aprító férfiak és nők mellett lavírozott el. Az egyikük dühösen kiabálni kezdett Janával. Jana, ahogy fordult, hogy bocsánatot kérjen, levert egy fél oszlop tányért az egyik pult széléről. A drága porcelánok csörömpölve zuhantak a padlóra.

– Bocsánat, nagyon sajnálom, komolyan… Én, ha lesz pénzem, visszajövök és kifizetem. Elnézést, elnézést!

Az egyik férfi, valószínűleg a konyhafőnök, policiát kiáltott, amit Jana sürgősen helyeselni akart, de addigra a hátsó ajtón, ahol ő maga is betört, megjelent az üldözője. Jana tovább rohant.

Az amúgy csendes és nyugodt étteremben sok mindenre számíthattak a korai ebédet fogyasztó vendégek, de arra biztosan nem, hogy egy ijedt lány végigtrappol az asztalok között, ráadásul őt követve egy férfi is ugyanezt teszi. Néhányan felháborodottan, a legtöbben kíváncsian figyelték a váratlan jelenetet, aztán Jana üldözője hatalmasat esett. Jana még az ajtóból visszafordulva látta, hogy egy tízéves forma szőke kisfiú vigyorogva visszahúzza a lábát az asztal alá, az anyja pedig korholó szavak közepette szorítja magához. A férfi biztos, hogy felképeli a gyereket, ha az ideje engedi. Ez a pár pillanat pont elég volt Janának, hogy el tudjon tűnni a szeme elől.

Egy szemközti utcát nézett ki magának, meg sem állt a következő sarokig. Ott befordult, és nekidőlt a hideg házfalnak, hogy kifújja magát. Még egy átkozott telefonja sem volt… Telefon… Jana úgy tudta, Európa valamennyi országára érvényes, hogy a mentőt, rendőrséget és tűzoltót ingyenesen lehet hívni. Eltévedt, kevés esélye maradt megtalálni a rendőrséget, így úgy gondolta, a rendőrséget hívatja magához. Körülnézett. Telefonfülkét keresett. Nem rémlett neki, hogy akár egyet is látott volna eddig, de az utca szemközti oldalán egy fiatal nő dohányzott egy kirakat előtt állva. Jana végigtapogatta a zsebeit, de még apró sem maradt nála, aztán megakadt a szeme a gyűrűjén, amit még tizennegyedik születésnapjára kapott az apjától. Lehúzta az ujjáról, aztán elszánt lépésekkel odament a nőhöz, rámosolygott.

– Jó napot. Telefonra van szükségem, nézze, ez arany. Magának adom, ha használhatom a mobilját. Csak egy rövid hívás lenne, és aztán itt sem vagyok. Egy hívás a gyűrűért?

A nő ránézett és értetlenkedve megszólalt:

Nie mamtelefon – mondta.

– Tessék? Nem értem! Ez egy arany gyűrű, érti? Sokat ér, nézze…. ér vagy… ér vagy nyolcszáz eurót! Kérem, segítsen! Jó gyűrű! Kérem!

Nie.

Aztán Jana háta mögött felharsant egy ismerős hang.

– Jana! Fuss! – Griffin volt az. A fiú rohant felé. Mögötte két vadidegen alak loholt.

Jana már a könnyeivel küszködött. Ha még egy lépést kell tennie, végkimerülésben halálozik el, de amikor az ember már azt gondolja, nem bírja tovább, még mindig nagyon sok mindenre képes. Griffin odaért hozzá, megragadta a karját, és húzta előre, ő pedig azt sem tudta, hogy mit szeretne jobban, megölni ezt az idiótát, vagy zokogva a karjába borulni.

Egyikre sem volt lehetőségük. Pár lépésen belül valaki utánuk nyúlt, de csak Griffint érte el. A fiú elengedte Jana kezét, és egyre azt üvöltötte, meneküljön, majd az egyik alak előrántott egy gumibotot a kabátja alól, és teljes erejéből lesújtott Griffinre.

Jana felsikoltott, a férfi utána kapott, hogy őt is megragadja. A pánik győzött: Jana nem tehetett mást, ott kellett hagynia a barátját.

 Már nem mert hátranézni. Nem tudta, hogy akik üldözik, hányan vannak, kicsodák, csak futott, futott, futott. Utcáról utcára, sehol egy rendőr, sehol egy forgalmas terület, ahol elrejtőzhetett volna a tömegben. Végül megpillantott egy autómosót, jobb ötlet híján oda rohant be.

Legnagyobb sajnálatára a mosó üres volt, sehol egy kezelő. Jana gyorsan döntött: elrohant a kezelőpanel mellett, és a mosó hátánál álló, vastag gumifüggöny mögé bújt el. Volt ott pár faláda, kettő közé leguggolt, és még a lélegzetét is visszafojtotta. A saját szívdobogása süketítette meg. Fülelt, figyelt, zihált, remegett, minden rezzenést figyelt. Mi lehet Griffinnel? Mit csinálhattak vele?

Odakinn történt valami. Angolul beszélgető férfiak hangját hallotta, majd egy nőét.

– Nerót kellett volna hoznom! Szerencsétlenek! Nem tudtok elfogni egy kislányt

– Itt lesz valahol, asszonyom. Megtaláljuk, ha kell, minden centimétert átfésülünk.

Megcsörrent egy mobiltelefon, majd újra a nő beszélt valakivel a telefonon:

– Nem, még nem találtuk meg. Nem, fogalmam sincs, hogy tudta az a kölyök kicsempészni. Igen, utána fogok nézni. Értem… – Apró pittyenés, a nő kinyomta a telefont. – Ne okozzak csalódást, keressétek!

– Asszonyom! – kiáltotta a távolból egy férfi. – A fiúval mi legyen?

– Máris megyek! – csattant fel a nő, és Jana sokáig hallani vélte a cipője távolodó kopogását.

Nem találtak rá, és közben Jana tudta, hogy Griffinről beszéltek, rettenetesen aggódott érte. Már belátta, kár volt megszökni a szállodából, de mindketten bajba kerültek, és nem törhette sokáig a fejét, itt nem maradhatott, el kellett tűnnie, mielőtt visszajönnek, és segítséget kellett szereznie.

Elszámolt tízig és óvatosan felállt, kikukucskált a függöny mögül.

A nő volt az első, akit meglátott. Fekete kabátot viselt, mint a férfiak körülötte, de olyan élénkvörös haja volt, ami vakított a ruhájához képest. Durva, természetellenes égővörös. Jana egy életre megjegyezte. Látta az üldözőit beszállni egy dzsipbe, és elhajtani.

Janának elgyengült a lába, lerogyott a ládára. Kiütötte a félelem.

Egy ideig csak ült, moccanás nélkül, mint aki attól retteg, a falak is elárulhatják őt. A vállai még mindig remegtek, a blúza átnedvesedett a nyirkos levegőtől, és most hideg páncélként simult a hátához. Úgy tervezte, tíz percet vár, annyi elég lesz. Tíz perc múlva fel fog állni, és elindul, lesz, ami lesz. Jana dideregve átkarolta magát, pillantása egy, a sarokban álló vödörre esett, ami tele volt szerszámokkal, volt ott csavarhúzó, franciakulcs. Odament a vödörhöz, alkalmas, marokra fogható szerszámot keresett, a csavarkulcs megfelelőnek tűnt. Megforgatta a kezében, aztán vett egy mély levegőt, kisimította az arcába hulló hajtincseit, és elszántan nekiindult az utcának.

Kikerülte a gumifüggönyt, hallgatózott, lassan lépkedett előre, a mosócsarnok közepén haladva még nem látta rendesen az utcát, a kocsi beálló vége még messze volt. Szorongatta a csavarkulcsot a kezében, és csak egy gázfröccsös kocsi búgást hallott, majd egy fékcsikorgást. Egy fekete dzsip hajtott be a csarnokba nagy sebességgel, egyenesen neki Janának. Arra sem maradt ideje, hogy sikoltson.  Elgázolták.

Két férfi pattant ki a járműből, Janát betették a csomagtartóba, majd a dzsip elhajtott, mintha ott sem lett volna.

 

***

 

Griffin érezte, hogy valaki nyúlkál a kabátja zsebében. Először azt hitte, csak álmodja az egészet, de amikor a tagjait zsibbasztó hideg kicsit kijózanította, már tudta, hogy nem az ágyában fekszik. Nem mert azonnal mozdulni, elárulni, hogy eszméleténél van. A színlelés a legjobb eszköz, ha zavaros helyzetbe kerülve az élet a tét. Griffin emlékei lassan tértek vissza: Jana, az utcai üldözés, a Constitucio emberei a nyomukban…

Fájt a feje.

Egy kéz piszkálni kezdte Griffin ujján a rend gyűrűjét. Noná, kiszúrta, hogy értékes. Hirtelen kapta el a rajta matató kezet, majd kinyitotta a szemét. A fény egy pillanatra elvakította ugyan, de hamar visszatért a látása: egy megviselt, koszos arc nézett rá. Szakadt kabátos, alkoholtól bűzlő csöves próbálta épp kirabolni. Láthatóan erősen meglepődött, amikor az áldozata markából hiába akarta kimenekíteni a csuklóját.

 – Na, húzzál innen szépen, jó? – Griffin nagyot taszított a csavargón. Megvárta, amíg eliszkol a közeléből, majd feltápászkodott a földről. Saját magán is érezte a csatornaszagot, és erősen szédült. Alaposan fejbe csapták.

Megpróbálta kitalálni, hol lehet, a sikátor idegen volt, de az óvárost a közelben sejtette. Griffin átkozhatta magát napestig, nem tudott másra gondolni, minthogy hibát követett el, és annak túl nagy ára van, de viselnie kellett a következményeket, Janáért, magáért, a szüleiért, a szervezetért. Nem fontos, mi lesz a büntetése, Griffint jobban bántotta, hogy elvesztette Janát sem elől, hogy a gazemberek talán most is üldözik, vagy el is kapták.

Kitámolygott a sikátorból, és nagy léptekben indult a legközelebbi kulcsoshoz. A központba nem lehetett akárhogy bejutni.

 

A kis kulcsmásoló üzletben nem voltak sokan, Griffin előtt ketten álltak sorba. A kulcsmásoló szolga fiatalnak tűnt, és nagyon nem illett a régimódi üzlethelységhez. Lila-fekete, tarajosra zselézett hajával, és tarkóig tetováltan a patinás óváros helyett inkább egy metróaluljáróba illett, ahogy valami elmebeteg szövegű dalt kornyikál a járókelőknek némi aprót remélve.

– Mi tetszik, öreg? – kérdezte a kulcsmásoló, amikor sorra került.

Griffin kivette a nyakából a láncát, amin az ezüst kulcs csüngött, és a salvus szemébe nézve a pultra helyezte.

– Úgy látom, rég voltál már heparisok közé zárva, gyalogkakukk. Kell egy tiszta vonal. Lehetőleg a városból, és még ma.

A kulcsmásoló arca gyorsan változott, a gúnyból komorrá, majd inkább ingerültté lényegülve.

– Annyi van belőletek, mint a patkányokból a csatornában – morogta.

Griffin elmosolyodott.

– És te egy ilyen patkánynak köszönheted az életedet, beavatott. A jó salvus tud viselkedni, te tudsz?

A salvusnak nevezett kulcsmásoló elfintorodott.

– Nem kértem, hogy mentsétek meg az életemet – morogta, miközben az ajtóhoz ment, hogy megfordítsa a táblát, jelezve, hogy rögtön jön.

Ezután megnyomta a biztonsági rendszer gombját, és a kis üzlet belső falára fémketrec ereszkedett. Griffin lehúzta a borostyán alakú címerrel díszített pecsétgyűrűt az ujjáról, és azt is átnyújtotta.

A kulcsmásoló a sarokban álló számítógéphez ült, térkép jelent meg a monitoron, pókhálószerű hálózattal, amit egy laikus egyszerű közlekedési hálózatnak is nézhetett volna. – A legközelebbi kapu innen hatutcányira van – magyarázta. – Hm…

– És? – kérdezett rá Griffin.

– Semmi. Csak kissé meredek lesz a megérkezésed – jegyezte meg kajánul a kulcsmásoló.

– Nem érdekes. Jelents be, és add a jelszót.

– … Egyébként szívesen – mormogta, miután Griffin elviharzott.

 

Jeges vízbe kellett ugrania, kibírnia a sokkot, leúsznia a barlang szájáig. Tényleg meredek volt. A parkban sétáló emberek bolondnak nézhették őt, amikor a tóba ugrott. De a Rendet megközelíteni sosem lehetett hagyományos módon. Védekezniük kellett a külvilággal szemben.

 

És most Griffin ott ült a hosszúkás alakú tanácskozóasztal egyik székén, és Mr. Loranra várt. A légkondicionáló halkan berregett, föld alatt lévén, az ablakok helyét hatalmas olajfestmények díszítették, egy-egy jellegzetes mozzanatot megelevenítve a Rend szent történelmének nevesebb pillanataiból.

Az asztalra borulva megpróbált megnyugodni. Nem akart jóslatokba bocsátkozni, mi lesz a büntetése a saját szakállára végzett mentési akcióért, de félt.

– Aggódsz, mert szeretsz, és hibázol, mert féltesz. – Griffin felkapta a fejét a hangra, ami a terem másik feléből jött. Egy magas, középkorú férfi lépett ki az ott álló ingaórából, és gondosan zárta vissza az ajtaját.

– Mr. Loran…

– A többiek is nem sokára megérkeznek, de előtte én szerettem volna beszélni veled, és látni, hogy jól vagy-e.

– Lehetek most jól, uram? – kérdezte Griffin, és nem is titkolta a kétségbeesését.

– Vakmerően cselekedtél, és hibáztál. Ez nem marad következmény nélkül. – Mr. Loran hangja nem volt indulatos. Tényeket közölt, nem ítélkezett.

– Tudom, uram.

– De nem tekinthetünk el attól, hogy talán a legjobb döntést hoztad, amit a helyzet megkívánt. És nagyon remélem, hogy ezt megfelelőképpen tudod indokolni. Mikor a tanács összeül, dönteni fognak a sorsod felől. Most pedig szeretném, ha elmondanád, hol van a lány.

Griffin nyelt egyet, és kimondta:

– Nem tudom. Ha ködcsatornára ítélnek, akkor sem tudok mást mondani, mint az igazat. Nem tudom. Üldöztek bennünket, a Királynő is ott volt. A Constitució emberei közül valaki beért bennünket, engem leütöttek, Jana elfutott. Mikor magamhoz tértem, már nem voltak sehol.

Mr. Loran hátradőlt a székében.

– A ködcsatorna nem a legrosszabb, ami történhet, fiam. Azt mondod, ott volt Virginia Deaton? Személyesen?

– Nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy az ő emberei elől menekültünk.

– Hm… érdekes – tűnődött a férfi. – Szedd össze a gondolataidat a vallomáshoz, a tanácstagok pillanatokon belül itt lesznek. Tudod, mi a különbség egy musztáng és egy öszvér között, fiam? Hogy az első akkor is értékes marad, amikor a gazdája meghal. Érted mire célzok? Ne akarj öszvér lenni, az embernek mindig úgy kell mozognia, hogy számos értéke előtérben maradjon. Ha nem vagy gyors, legyél erős. Ha nem vagy sem erős, sem gyors, akkor legyen elég eszed, hogy az érzelmeidet kordában tudd tartani.

A tanácsterem kétszárnyú ajtaja kitárult, tanácstagok sorakoztak be rajta.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (13 votes cast)
13 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Ez aztán a meglepő fordulat! 😀 Mintha az első részlet nem is ugyanehhez a részlethez tartozna, annyival másabb ez, annyival érdekesebb. Mert igen, az utolsó betűig ráncoltam a homlokom, törtem a fejem, izgultam, hogy akkor most mi van? Titkos társaság, enyhe Mátrix-beütés, csipetnyi akció, és persze rejtély. Kell ennél több? Várom a folytatást! 🙂

  2. Hűha 🙂 nagyon begyorsultak az események, feltárul a teremtett világ előttünk. Kár, hogy Jana nem hajland végighallgatni Griffint — lehet, hogy nem mindenki ilyen, de én bizony a helyében addig fojtogattam volna a fiút, amíg mindent el nem mond. (És nem vágtam volna neki a vadidegen városnak pénz, okmányok, minden nélkül, bár persze belátom, hogy enélkül oda az akció. 🙂 )

    A szöveg is “beindult”, jóval olvasmányosabbnak, gördülékenyebbnek éreztem, mint az előzőt. Most már egyre inkább érdekel a folytatás. 🙂

  3. Vissza kellett olvasnom, mert bármennyire is emlékeztem a részletekre, az egész hézagos maradt. Nagyon. Emlékszem, az első résznél a világteremtéssel kapcsolatos kérdést feszegettem, és itt még nagyobbnak látom a lyukakat. A szemelvény közepe táján kezdtem gyanakodni, hogy nem figyelmetlenségekről van szó, hanem valamiféle alternatív világot ábrázol a szerző. Belenyugodnék, ha nem csőstől jönnének a magyarázat nélküli, és pillanatnyi összefüggésektől idegen értesülések. Az alternatív valóság egymástól annyira távoli pontjait kell a fantáziámmal összekötni, hogy a keletkező hálón áthullik minden magyarázat. A veszekedős párbeszéd szerintem hiteltelen, – bár, ha ez alternatív valóság, ott a hisztis nagylány toporzékolhat egészen másképpen, mint ahogy az a mi világunkban szokásos, de akkor semmi sem érvényes, és tulajdonképpen minden értelmét veszíti. Az üldözős jelenet hosszabb annál, mint ameddig a feszültség fenntartható, az olvasó ráunhat az izgalomra, és tompul a figyelem.
    Meglehet, hogy egészében egy izgalmas, cselekményes történet rejlik a folytatásokban, de azt alaposan meg kell majd tisztítani ahhoz, hogy az olvasó tényleg a körmét rágja a szereplők sorsért való aggodalomban.

  4. A második részlet sokkal jobban tetszett, mint az első. A fordulat meglepett, és felcsigázott.
    A részlet vége felé kapunk egy nagy adag sejtetést, egy érdekes adalékot, amit szívesebben vettem volna előbb is.
    Az üldözős jelenet egy kicsit hosszúra sikerült.
    Ettől függetlenül tetszett, és rájöttem olvasás közben, hogy mégiscsak célközönség vagyok, nem úgy, ahogy az első részletnél állítottam. Rejtőzik itt valami még a háttérben, amit szívesen felfedeznék.

  5. Ismét köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvasta a részletet és véleményt írt. 🙂 Igazán örülök, hogy tetszett. 🙂

  6. Kedves LillaHun7!
    A krakkói metró nekem is gyanús volt, mert amikor ott jártam, még nem volt, de megnéztem a Gugliban. Bizony öt vonala is látható a térképen. Fényképeket is láttam az ottani metróról.

  7. Bocsánat a kötözködésért, igazuk volt, akik korigálták a korrigálásomat!! Különben (is) a sztori nagyon jó… :)))

  8. Azt elfelejtettem hozzáfűzni, hogy mivel érzésem szerint ez nem a mi valóságunk, akár az egész várost átszelő mozgójárdáról is írhatsz. A Gugli egyébként “Metro” néven emlegeti a gyors villamost, és a képen föld alatti cső alagútban suhan. Szerintem nincs baj a metró fogalmával. Néha előkerül a téma, hogy autentikusak legyünk-e vagy érthetőek. Én általában az érthetőségre szavazok. Senki sem értené, ha szőrszálhasogató módon “gyors villamost” írnál.

  9. nohát, ez aztán a meglepő fordulat!
    szinte teljesen más, mint az előző részlet, de olyannyira, hogy abból sem a város, de még az ország sem (!) volt behatárolható, ezért csak a szereplők reakcióiból vettem észre, hogy Lipcse távoli volta miatt nagyon meg kell ijednem. de megijedtem, tehát ez ügyes húzás volt.
    mindazonáltal szerintem a helyszínt jobb lett volna korábban közölni valahogyan.
    hasonlóképpen volt gondom az üldözéses jelenet napszak-besorolásával. csak az éttermi közönség “korai ebédje” adott némi támpontot.

    kizökkentem itt: “a tekintete is riadt lehetett” közeli e/3-ban miért kell találgatni? 🙂

    tetszik, hogy Griffin történetét külön szálon is továbbkísérjük, érdekes a történet, izgalmas lehetőségek bontakoznak ki, érdemes az apróságokra is figyelni.
    további sok sikert kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük