Csobán Zsuzsa: Mi a manó?! – avagy Rozzancs Rozi első próbája Barathaniában

1. Rozi

Rozzancs Rozi egy matek dolgozattal, irodalomfeleléssel és egy tesi q-perrel a háta mögött ült kedvenc helyén, a martonvásári park zöld tavának partján, egy rusztikus, mohával párnázott kőpadon. A meleg levegő behatolt a bokrok lombjába, a tavi békanyál alá, a fű alá. A gyíkok mozdulatlanul napoztak a parti köveken, a darazsak döngicséltek a százszorszépeknek.  A tó vize békésen terpeszkedett, mint máskor. Ennélfogva Rozi nem is szentelt nagy figyelmet a táj szépségének. Egyedül a gondolataira összpontosított, amik úgy cikáztak ide meg oda, mint egy tébolyult méhraj a citromsárga repcetáblán.

Rozi, született Rozzancs Rozália éppen 13 éves volt. Termetre pont akkora, hogy éppen elérte a nagy diófájuk alsó ágát, a hátát pedig mostanság inkább púposan tartotta, hogy a fiúk minél kevesebb élcelődni valót találjanak a mellkasára nőtt két apró dudoron.

A méhraj pár percre egy helyben zümmögött, amíg a mai nagyszünet emlékei jutottak eszébe Rozinak. Felsejlett egy felé száguldó labda, és a belé nyilalló gondolat, hogy ez fájni fog. Aztán a következő snitt a dagadozó orra, és a körülötte kárörvendők, meg Turu Roli vigyorgó, vékony, lesajnáló szája.

Legszívesebben fogta volna magát, és azon nyomban jó messzire elszaladt volna ki az udvarból, az utcából. Sóhajtott egyet, és ha lehetséges, még púposabbra homorította hátát. Milyen jó lenne, ha mindenki vak lenne, és nem látná, hogyan néz ki a másik!

Rozi feltápászkodott, és elindult a hatalmas, békebeli kapu felé. Fekete bőr cipőjével szórakozottan pöckölte az útról a kavicsokat. Egy szép, lapos, kerek békázni valót látott meg éppen, a cél a legközelebbi bokor szára volt. Hopp! Ez is mellé! Elsüvített, bele a bozótba. Gondolataitól ekkor egy igen furcsa villanás térítette el. Mintha a levelek között egy barna kabátka villant volna, meg egy bosszús, meglehetősen nagyra nőtt orr! Rozi megmerevedett, és mint egy vadászkutya, aki a prédáját lesi, mozdulatlanul nézte a látomás forró helyét. El sem tudta képzelni, mi lehetett az? Talán egy mókus, furcsára nőtt orral?  Kabátban? Nevetséges! Akármi is volt, biztos van rá elfogadható magyarázat!- gondolta elbizonytalanodva.

Zavartan nézett körbe, mintha először látná ezeket a fákat. Úgy érezte, az összes őt figyeli, lélegzetvisszafojtva. Mintha mind egyre ráhajoltak volna nagy mindent tudóan, és az igazságot most könyörtelenül mind el akarnák neki susogni és recsegni erről a kertről. Mert Rozi hirtelen úgy érezte, hogy neki akar mondani valamit a szél, ami a bokrot megkerülte, és az a kellemetlen érzése is támadt, hogy valaki figyeli. Körülnézett, de nem látott senki ember fiát magán kívül, közel s távol.

A furcsa pillanatot mobilja ismerős brekegése törte meg. Hálásan felsóhajtott. Ki más lenne, mint anya? Keanu Reaves sajna sosem keres.

– Szia én nagylányom! Merre vagy?- recsegett az ismerős hang egy autó motorjának berregése közepette.

– Szia anyu! Éppen pár idegen bácsi rám aggatott egy divatos, bár kicsit szűk fehér kabátot. Képzeld, az ujjain nem lehet kidugni a kezed, viszont hátul össze lehet kötni a kettőt! És most egy fehér autóban ülök velük. Nagyon érdekes!

– És akkor melyik kezedben tartod a telefont?

– A head- set- emet használom…

– Akkor most légyszi’ használd az éles fogaidat is! Rágd le magadról a kényszerzubbonyt, hatástalanítsd a bácsikat a dinnyés parfümöddel, és egy töltőtollat pisztolynak álcázva követeld a sofőrtől, hogy hozzon haza, ugyanis fel kell köszöntenünk szülinapján a Nagyit!

Hú, tényleg, ma van a Nagyi szülinapja! Rozi számos fontos problémája mellett erről teljesen megfeledkezett. Hiába, szegény diákot még a családja is húzza!.

A fák visszahajoltak, és Rozi kacagott egyet, hogy lám, egy nagy, félelmetes mókus az imént mennyire meg tudta ijeszteni!

 

Roziék zöld Suzukija beoldalgott egy magas, fekete vaskapun, és leparkolt egy túlburjánzó virágágyás előtt. Még bődült kettőt egy meglehetősen nagyra nőtt, ártatlanul pislogó fakó, vörös cicára, aztán elhallgatott. Mogyi pedig, megbosszulva édes álmának megzavarását, szenvtelenül ráhuppant a tiszta szélvédőre, és villámgyorsan teleaggatta apró, sáros lábnyommal az egészet. Élvezte, hogy Suzie nem tehet ellene semmit. Végül picit hátrébb ugrándozott a műtől, és ahogy annak idején Leonardo da Vinci is tehette, egészében megvizsgálta festményét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, nagy megelégedéssel letelepedett a nagyi házának egyik ósdi párkányára.

Kinyílt a Nagyi ajtaja, és Rozi hegyes, szeplős orrát megcsapta a házból áradó süti, mosott ruha, hajlakk, befőtt, húsleves és még ki tudja minek a keverékéből összeállt oly jellegzetes illat. Rozi szerette ezt az elegyet. A nagy játszások és göndör nevetések illata volt ez. Voltak még ilyen illatok. A tél füstös, kolbászos illata, a napsütés fű szagú, katicabogaras illata, de ilyen volt az iskola műanyag és koszos hipó fanyarkás illata is.

Az ajtót betöltötte Rozi nagymamájának gömbölyded, piros kimonós apró alakja.

– Gyertek drágáim, a papával már nagyon várunk titeket!

– De Anyu!- Horkant fel Márti, Rozi anyukája. – Apu már 7 éve meghalt!

– Jaj, kislányom, ne túlozzál! Attól, hogy valaki fölkerül egy polc tetejére, még nem kell úgy kezelni, mintha nem is létezne! Rozi lelki szemei előtt felsejlett egy arany szegélyes fehér urna a hálószoba diófa szekrényének a tetején. Mindig kirázta a hideg, ha véletlenül egyedül maradt a szobában. Csak nézte azt a kis porcelán küblit, és hihetetlennek tartotta, hogy abba mind belefért az ő nagy pocakos nagypapája összes testrésze.

– Ha megtehetném, gyémántot csináltatnék belőle, és mindenhova magammal vinném a nyakamban. Szörnyű unalmas lehet 7 évig egy szekrény tetején csücsülni!

–  De Anyu!

– Édes kislányom, ez van, az emberek meghalnak. Csak manapság ezt valahogy nehéz feldolgoznunk. A ránctalanító krémedtől sem fogsz tovább élni!

– De Anyu! Ne a gyerek előtt, még csak 13éves!

– Hja, édes lányom! Én 13 évesen azt néztem a házunk pincéjének a szellőzőjén át, ahogy a szemközti hullaházba szekérszám hurcolták a lelőtt, megcsonkított embereket… akkoriban sajnos gyorsan felnőttünk. Na, gyertek be, és köszönjetek a Papának, már vár titeket!- a Nagyi tűzpiros kimonója belibegett a konyhába, ringott egyet a sütő előtt, majd körülölelt egy békebeli, vastag fa asztalt, és végül engedve a gravitációnak, mozdulatlan lógásba merevedett egy széken ülve.

A Nagyi háza belülről leginkább egy szerájra emlékeztetett. Minden szoba fala más színűre volt festve. Az egyik piros, a másik narancssárga, zöld, kék, és mindenhol nagy, kényelmes, színes párnák hevertek a földön. A falakon és a parkettán hatalmas, süppedős szőnyegek fetrengtek, mindegyik valamit ábrázolt. Az egyiken nők lejtettek körtáncot hosszú, hegyes süvegben, a másikon kis emberkék vizsgáltak valami lehullott falevelet. Volt amelyiken bikák viaskodtak, az egyiken pedig fekete, tyúkszerű emberek pózoltak kitárt szárnyakkal.

A virágcserepekben füstölők tanyáztak, a nagypapa urnája mellett pedig egy megtermett, kopott vízipipa hajladozott. Rozit mindig is lenyűgözte ez az Ezeregyéjszaka díszlet. Kicsi korában, ha itt vendégeskedett, mindig azt játszotta, hogy ő a szultán lánya, aki titokban teljesen beleszerelmesedett egy szegény kecskepásztorba. Az apja tiltotta a frigyet, ő mindig elájult, aztán a történet vége a hangulatától függően torkollott komédiába, tragédiába, vagy horrorba. Manapság már csak titokban tette ugyanezt.

Ahogy körülnézett a szobában, két furcsa, bilincsszerű kinövésre lett figyelmes, az ajtófélfát díszítendő. Enyhe orrfacsarása és szájtátása elárulhatta az új lakó iránti bizalmatlanságát.

– Nagyi, mik ezek a kampók a plafonon?

– Ja, kincsem! Ez a legújabb jóga eszközöm! Hogy tetszik? Csodálatos hatással van rám, teljesen felfrissíti az agyműködésemet!- a Nagyi tettekkel is demonstrálta kijelentését, és egy másodperc múlva már fejjel lefelé lógott a plafonról, vöröslő fejjel, égnek, illetve földnek álló hajjal. A látványról Rozinak egy középkori kínzókamra jutott eszébe, ahol a mamija biztos jól összebarátkozott volna a hóhérral, és a kínzás végén megköszönte volna azokat a csodás órákat, amiket abban a wellness centrumban tölthetett.

A szobába ekkor egy kis füstcsík araszolt be. Tettre készen körbenézett, majd megakadt a          tekintete a nagyi kicsit kampós, szép nagyra nőtt orrán. Egészen lázba jött. Betegesen imádta az orrokat, különösen a jó nagy húsos példányokat. Szerette, ahogy jöttére az orrcimpák kitágultak, ahogy belülről csiklandozták az orrszőrök.

– Jaj, odaég a rizs!- A Nagyi egy ugrással a földre dobbantott. – Gyertek gyerekek, kész az ebéd!

– A szagából ítélve túlságosan is kész!- Dörmögte Pista, Rozi apukája, barna bajusza alatt. Márta egy kimért bokán rúgással jelezte, hogy többet nem szeretne megtudni férje véleményéről, és a kis család engedelmesen követte az egyre hízottabb füstcsíkot az ebédlőbe.

Ebéd címén átrághatták magukat valami mozgó csúszómászón barna mártásban, égett rizzsel tálalva, a nagyi legújabb kínai receptje után eléggé szabadon. Pista, bár már nem szólt, mert felesége lába fenyegetően az övéhez feszült az asztal alatt, arcának enyhe vöröses- lilás árnyalata elég sokatmondó volt, amit szerencsére csak a Nagyi nem vett észre.

Roziban csak az általuk hozott esterházy torta tudata őrizte azt a hitet, hogy azért ma nem fog éhen halni. Vágyakozva figyelte a konyha ajtaját, ahol imént  az édesanyja osont ki, hogy becsempéssze a meglepetést. Kisvártatva meg is jelent, egy nyolcvan gyertyás sündisznóval.

– Boldog 70. születésnapot, Anyukám!

– Jaj gyerekeim, nem kellett volna! Milyen gyönyörű torta! De nekem az a legnagyobb öröm, hogy itt vagytok mindnyájan! – törölgette vastagon kipingált szemeit a Nagyi. Ekkor valami nyikorgásféle hallatszott kintről, majd csörömpölés, macskanyávogás, és némi obszcén kifejezés, mely egy alattomosan elterülő gereblye felmenőiről adott pazar leírást.

A nagyi kitárta a zöld palettákat, és hamarosan szemük elé tárult a magyar káromkodás ezen magas mívelője. Egy pocakos, őszes, krumpliorrú, vörösboros arcú emberke személyében. A fején egy különös kalap állt, a jelenlegi balesettől elég csálén, melyből két bikaszarv meredt az ég felé. A rászegeződő tekintetek jótékony hatásától úgy felpattant, mintha csalánba ült volna, és akkurátusan megigazította ékes fejdíszét.

– Üdvözletem, Zombor! Jó rég nem láttuk egymást, idestova két éve…- A nagyi arcára nosztalgikus merengés telepedett.

– Bizony, Edit. Talán van az több is. Az a pécsi találka kettesben, azzal a farkassal…jó kis muri volt!

– Hova tűntél?

– Felsőbb utasításra el kellett mennem külföldre, de erről nem mondhatok többet. Azt viszont nem felejtettem el, hogy milyen nap van ma. Úgyhogy, ha megengeded, én is készültem valamivel. – Zombor kihúzta tömzsi alakját, a nyakához emelte viharvert hegedűjét, és átszellemülten rázendített:

– Kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a, virágzik a tó partján…- A nagyi szeme régi emlékek parazsától zafírrá nemesedett. Nem sokáig bírta ezt a sok feltoluló érzést ez a két zöld, végtelen mélyet rejtő csupor, és pár könnycseppel könnyített magán.

– Hát nem felejtetted el a kedvenc nótám, Zombor?

–                    Beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig, úgyse soká élek már…

De nem azért, hanem azért, koszorút, ha meghalok,
A síromra, sírhalmomra nefelejcsből fonjatok.

Pista arca a döbbenettől, és a kitörni készülő nevetéstől újfent lilára változott.

– Azt hiszem – dörmögte elfúlón – az úr elfelejtette, hogy születésnapja van anyukádnak, nem a temetése.

– Én is úgy vélem, hogy nem ez a leginkább ideillő dal…- mormogta vissza Márti, szintén röhögést palástoló összeszorított szájjal- de anyának tényleg ez a kedvence. – A nóta utolsó akkordjai is messze táncoltak remegőn, és helyükre megdöbbent csend fúródott. A nagyi meghatottságtól remegő hangja törte meg.

– Gyere be Zombor, éppen felvágni készülünk a tortát! Ennél nagyobb ajándékot nem is reméltem, minthogy te újra felbukkansz!

A család gyomrának megkönnyebbülésére a torta felszeletelve ott várakozott megadón a tányérokon. A hangulat ezután mindenki arcán rózsás jókedvvé alakult, amihez a nagyi szekszárdi kadarkája is hozzájárult.

– Mesélj valamit, öreg barátom! Mi szél hozott erre? És miért pont most?

– Erről majd kettesben, Edit! Mindenesetre annyit mondhatok, sűrű felhők kerekednek a ti kis városotok felett mostanában. Talán olvastad, vagy láttad, hogy a parki tóban rejtélyes módon pusztulnak a halak. – Pista helyeslően bólogatott.

– Igen, a park gondozói megállás nélkül halásszák a tetemeket, de a víz teteje így is összefüggő döglött halakkal borított, egész álló nap! Senki nem tudja mi történt, csak találgatásokat lehet hallani.

– És ez még csak a kezdet, ha nem teszünk valamit ellene! És pont most, egy nappal a stafétabot átadása előtt. Az utódainkra jó nehéz első próba vár. No, de elég a fecsegésből! – Zombor szeméről felszállt egy gondfelhő, és kiragyogott mögüle a napsugár, mikor Rozira emelte – Rozi, milyen lesz az év végi bizonyítványod? Remélem, csupa kitűnő minősítéssel örvendezteted meg a szüleidet!

Rozi elpirult. Ez volt az a téma, amiről jelen pillanatban- és máskor sem- akart beszélni. Furcsa módon azonban, az összes felnőtt ezzel indított, mikor szóba akart vele elegyedni. A havi zsebpénzébe fogadott volna, hogy a következő mondat a: „De sokat nőttél, mióta nem láttalak!„ lesz.

– Hogy megnőttél, te lány! Mikor utoljára láttalak, a térdemig értél, és mindenáron meg akartad enni a cipőm orrát!- Rozi fintorogva rámeredt Zombor kopott bőr cipőjére, és nem tudta megérteni régi önmaga erős indíttatását annak megcsámcsogására.

– Nagyon jól éreztem magam Edit, de most sajnos mennem kell! Még sok elintézni valóm van ma este, és úgy hiszem, neked is! Öröm volt látni téged és az újdonsült trónörököst! És ne felejts elhozni ebből a kadarkából az esti mulatságra!- Azzal a nagy orr előre lendült, és még mielőtt Rozi bármiféle ellenszegülést tanúsíthatott volna, két erős kar is követte, nyomában egy szoros öleléssel.

– Remélem, méltó leszel a nagymamád örökére! – suttogta egy száj, kellemes bariton hangon a fülébe. Rozi nem nagyon értette, mit akar ez jelenteni, csak állt megdermedve a meglepetéstől. Aztán a következő percben már egy forgószél csapdosta a bejárati ajtót, és kereste azt a zömök testet, ami létrehozta, és ami miatt ekkora űr volt most a belsejében.

– Anyu, miféle mulatságról beszélt Zombor?- Kérdezte meglepetten Márta.

– Á, semmi különös, csak egy kis házibulit rittyentettek a tiszteletemre az idősek klubjában, ma estére. Igaz is, gyere kis unokám, megmutatnám neked a legújabb mantra gyűjteményem. Márta, addig főznél nekünk egy kávét? Köszönöm, drágám!

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/mi-a-mano”] A szerzőről[/button]