Egyszer volt, hol nem volt, született egyszer egy radírgiliszta. Ez a radírgiliszta olyan hosszú volt, hogy Kati, aki készítette, kétszer az ujja köré tudta csavarni. Pár perc múlva született még egy, aztán még egy. A harmadik olyan hosszúra nyúlt, hogy Kati akár háromszor is körbe tudta volna pici ujja körül tekerni, ha ezzel foglakozik, de éppen fontosabb dolga akadt. Írni tanult. Vékony, hajlott ”I„betűket, meg horpadt hasú, és tojás alakú „O” betűket, amiket aztán odavetett az elefántos radírja elé, aki hosszú, fehér radírgilisztákat gyúrt a girbegurba, mérges betűkből. Ott feküdt az összes Kati gömbölyű könyökénél.
További két legeslegesleghosszabb radírgiliszta megszületése után Kati bánatosan hajtotta az asztalon nyugvó karjára megfáradt, szöszke fejét.
– Nem megy! – szakadt ki a száján, összeszorított szemhéja alól egy könnycsepp futott elő, és ráesett egy radírgilisztára. Kati fölállt, dacosan összecsapta gyakorlófüzetét, minden szenvedése színterét, és kifutott a szobából, magára hagyva a csatateret az íróasztalán.
Így történt, hogy észre sem vette, mikor a könnyes gumigiliszta egyszer csak sírni kezdett.
– Jaj, jaj – sóhajtozott – miért vagyok én ilyen szomorú?
Ezzel együtt pedig, ami még a sírásnál is nagyobb csoda egy radírgiliszta esetében, élni is kezdett. Lekúszott az íróasztal lábán, vagyis csak kúszott volna, de a hasa nem tapadt meg jól a faláb oldalán, így egyenesen a földre huppant.
– Tudom már, azért vagyok ilyen szomorú, mert nekem soha, semmi nem sikerül! Most mit tegyek? – összegömbölyödött a földön, és tovább beszélt magának, mert senki ismerőst sem látott közel és távol.
– Tudom már! Elbujdosom, világgá megyek, megszököm, elcsatangolok, kereket oldok, lekoccanok innen! – a kicsi gumigiliszta felmászott Kati résnyire nyitott ablakának párkányára, kibillent az egyensúlyából, és puff, kiesett az udvarra.
– Na, tessék! Mondtam, hogy semmi sem megy. Miért is erőlködöm bármivel? Jaj, jaj.
A következő két órát azzal töltötte, hogy sóhajtozott, meg hálistenkedett, mikor egy vékonyka hangocskára lett figyelmes.
– Segítség! Valaki segítsen, kérem! – a radírgiliszta pont egy perccel ezelőtt fogadta meg, hogy ezentúl nem csinál az égvilágon semmit, mert akkor nem történik vele semmi olyasmi, hogy nem sikerül valami. Így sajnálkozón adta tudtára az óbégató hangocska gazdájának a rossz hírt.
– Sajnos nem megy, nem tudok segíteni, mert nekem soha, semmi nem sikerül. Úgyhogy kár is megpróbálni.
Erre nagy csönd támadt. A bajba került titokzatos idegen megemésztette a hallottakat, el is gondolkozott rajta. Azonban minden áron ki akart kerülni abból a mély veremből, amit Kati a homokozóba ásott a rózsaszín lapátjával, így nem hagyhatta annyiban a dolgot.
– Figyu, azért próbáld meg. Sehol senki más, akit megkérhetnék. Semmit sem vesztesz, ha legalább megpróbálod. Ide jönnél hozzám? Légyszi!
A kis gumigilisztának cseppet sem tetszett, hogy fogadalma ellenére meg kell mozdulnia, de azért elaraszolt a hang irányába, az udvaron álló homokozó közepébe fúrt lyuk szélére. Lekukkantott a szakadék széléről, és egy hátára esett bodobácsot pillantott meg. Kis lábaival serényen kalimpált, szép sorjában mozgatta mind a hatot, egyenletes, hullámzó mozdulatokkal. A kis radírpók enyhén hátrébb csúszott, mert érezte, hogy hasa alól a homok nedves, apró szemcséi lehullnak a mélybe.
– Itt vagyok, de nem fog sikerülni! Ugyanis nekem soha, semmi nem sikerül! – kiáltotta a gödörbe.
A hangoskodástól-e, vagy a radírgiliszta csúszkálásától, nem lehet tudni, de a homok futásnak eredt, és a gödör alján fekvő szegény bodobács elkezdett elsüllyedni a rászóródó szemcsékben.
– Jaj, jaj Szent Kleofás segíts, mert betemet a homok!
A kis gumigiliszta ekkor nem teketóriázott tovább, és nem gondolta azt sem, hogy nem fog sikerülni. Egyszerűen lelógatta hosszú farkát a lyuk mélyére, a kis piros bogár pedig kapva kapott az élő kötélen, és egy pillanattal később kijutott élete eddigi legnagyobb slamasztikájából. A bodobács boldogan nyomott hatalmas csókot hőse kipirult arcára.
Este, mikor a tücskök hegedülni kezdtek, a kis radírpók visszamászott az ablakon keresztül Kati szobájába, fel egyenesen az alvó kislány ágyába. Ásított egy nagyot, betekerte magát Kati egyik puha, nap illatú hajfürtjébe, összegömbölyödött, és mosolyogva súgta a bizonyosságot kis gazdája fülébe:
-Hidd el, csodálatos „I”, meg „O” betűket fogsz írni, ezt én mondom neked, a te radírgilisztád!