[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/mai-mesek-erdelybol” newwindow=”yes”] Korábbi írások[/button]
Vastag, ódon ajtó áll előttem. Kopogtatok, de csak halk neszezés a válasz. Összeszedem a bátorságomat, és belépek. A falak mentén polcok tornyosulnak egészen a mennyezetig, rogyásig megrakva könyvekkel. Fanyar papír- és tinta illat terjeng a levegőben.
– Mondtam, hogy nem érdekel az az ostoba bál! – A vékony, sipító hang a sarokban álló könyvkupac mögül jön.
Legnagyobb ámulatomra egy töpörödött emberke kászálódik elő, és terem előttem. Kisebb, mint az ezüstszakállú törpe, akivel a Paszulyvárnál találkoztam. Cvikkert visel, amely még inkább kihangsúlyozza a sápadt arcából villózó, hatalmas kék szemét. Szája körül megrándul egy ránc, és egy pillanatig farkasszemet nézünk egymással.
– Mi járatban vagy itt, ember? – kérdezi végül.
A hangja szelíd és megnyugtató, a tekintete kedves.
– Szabó Nóra vagyok, és a Könyvtárost keresem.
– Én vagyok az! Bakarasznyi Hókás a becsületes nevem, és állok szolgálatodra, kisasszony! Azt hiszem, nagy baj történhetett, ha átkeveredtél a mi világunkba!
– Az ezerjó gubacsot keresem. Összetörtem valamit, és szeretném megragasztani.
– Én most nem tartok gubacsot, de meg tudom mondani, hogy hol található.
– Lehet, hogy már nem is érdekel a dolog. Inkább azt mondd meg, Könyvtáros Hókás, hogy hogyan juthatok ki ebből az épületből, és vissza a saját világomba?
A kis ember csak a fejét csóválja, és elfordul tőlem. Fürgén lépeget, és int, hogy kövessem. Jó kedvre derülök, amint a belső könyvtárszobába érünk, mert az asztalon csupa különlegességet fedezek fel: igazi ősnyomtatványokat, valamit Temesvári Pelbárt prédikációskönyvét.
– Hihetetlen – motyogom, és nem bírok elszakadni a látványtól.
Hókás átható pillantást vet rám, és elmosolyodik.
– Ugye milyen csodásak? Éppen most restaurálom őket. Vitéz János könyvtárának is én voltam az őrzője, de sajnos végig kellett néznem, ahogy a törökök mindent elpusztítanak!
– Lehetetlen! Hisz az több mint ötszáz éve volt!
– Úgy ám! Én már ezerkétszáz éves vagyok! – A kis ember büszkén felszegi a fejét, és szemlátomást jól szórakozik bamba arckifejezésemen.
– Látom, sok közös van bennünk – folytatja kuncogva, és közben rám kacsint. – Szakmabéli vagy magad is, nem igaz?
Bevallom, hogy szeretem a könyveket, és dolgoztam már könyvtárban.
– És arról álmodozol, hogy egyszer mesekönyvesboltot nyitsz gyermekeknek! Mondd csak, a saját meséidet mikor fogod kiadni? – szegezi nekem a kérdést.
– Honnan ismered az álmaimat? – A tudat, hogy fény derült legbelsőbb titkomra, teljesen megbénít. Ezt a titkos tervemet senki nem ismeri, csak a nővéremnek meséltem róla egyszer, kislánykorunkban.
– Hiszen minden benne van a könyvekben! – válaszolja, miközben odalép egy állványhoz, és a rajta fekvő vastag kódexet kezdi lapozni.
– Lássuk csak, itt kell lennie valahol – dörmögi.
Közelebb megyek, mert érdekel a különös, aranyszínben pompázó kötet. Meg akarom érinteni, de Hókás rám förmed, és akkor látom, hogy éles, hegyes agyarai vannak, amelyekkel fenyegetően vicsorog.
– Ne nyúlj hozzá! Halandók nem érinthetik! Ebben mindent feljegyzek rólatok, emberekről. Hoppá, itt is van! Ez a veszekedés… Hm, hogy is mondjam, eléggé súlyos. Azt, ami eltörött, csak az ezerjó gubacs tudja összeforrasztani.
– Kérlek, én már csak el szeretnék menni innen! – siránkozok.
A Könyvtáros felpillant a lapok közül, és meglepetten kérdezi:
– Feladnál mindent, amit eddig elértél? Hiszen már nagyon közel jársz a célodhoz! Ha most visszafordulsz, egész életedben bánni fogod!
Tudom, hogy igaza van, de kétségek között őrlődök. Idegesen járkálok fel-alá, és arra gondolok, hogy el fogok késni a munkahelyemről. De vonz ez a varázs-világ, és szeretném megszerezni ezt a különös ragasztót. Amióta csak megérkeztem, csupa segítő lény akadt az utamba, és nem akarok csalódást okozni az új barátaimnak.
– Jól van – sóhajtom –, de kérlek, mondd el, mi ez a gubacs, és hogy pontosan mit kell tennem!
– Amint a neve is mutatja ezer búra-bajra jó – magyarázza fontoskodva Hókás. – De nagyon nehéz megszerezni! Fel kell másznod a vénséges tölgyfa tetejébe, leszakítani, aztán meg péppé törni a gubacsot! Remek tinta készítésére alkalmas, jómagam éppen kifogytam belőle, de gyógyír minden sebre, bajra, és a legkeményebb anyagokat is úgy összeragasztja, hogy többé sosem válnak szét.
– És hol van ez a vénséges tölgyfa?
– A palota mögötti kert után sűrű, ősfákkal teli erdő kezdődik. Annak a közepében találod, amit keresel. Vigyázz, bárkivel is találkozol, ne áruld el, hogy ember vagy! Tessék, itt egy térkép, ezzel könnyen odatalálsz!
A Könyvtáros gyors mozdulatokkal vonalakat firkál egy pergamendarabkára, aztán a kezembe nyomja a térképet.
– Köszönöm, de én sajnos semmit sem tudok adni cserébe!
– Ugyan, ez csak egy kis szívesség kollégák között! Egyvalamit azonban megtehetsz. Az unokahúgom, Szilke, már vagy háromszáz évvel ezelőtt elkóborolt éren-nádon át. Azóta felém se nézett. Ha találkozol vele, add át üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy ugorjon be egy kis egérpecsenyére!
– Rendben megmondom – hebegem, és szédelegve kihátrálok a könyvárból.
Még hallom, ahogy utánam kiabál:
– Ne arra menj, ahonnan jöttél, hanem itt balra, a hátsó kijáraton!
Megfogadom a jó tanácsot, és a palota mögötti kertbe jutok. Már látom az erdő sötét körvonalait, és eszembe jut, hogy a másik világban itt a Petőfi park kellene, hogy elterüljön. Félelemmel vegyes izgalommal közelítek a sűrű rengeteg felé.
A tejfehér köd a fák koronája fölé kúszik. Eltakarja az eget, alig szűrődik át napfény. Fullasztó, álmos csönd telepszik az erdőre. A lábam néhol térdig süpped az avarban, a lehullott levelek zörgése kellemetlen érzéssel tölt el. Helyenként úgy összenőttek a fák ágai, hogy elállják az utamat, és szó szerint át kell verekednem magam rajtuk. A ruhámat rongyokká szaggatják a kiálló tüskék, a kezem vérzik. Az egyik tisztáson megpillantom a háromlyukú sziklát, amely a Könyvtáros térképén is szerepel. Itt megállok pihenni, és megeszem a szendvicsemet. Furcsa, izzó szempár figyel a bokrok mögül, amitől megijedek, és futásnak eredek.
Nehezen kapkodom a levegőt, alig bírom mozdítani a lábam. Halálosan fáradtnak és gyengének érzem magam, de összeszorítom a fogam, és megyek tovább. Elhaladok a lila óriásgomba mellett, és az összevissza kanyargó ösvények közül rátérek a legkeskenyebbikre. Ahogy telik-múlik az idő, egyre erőtlenebb vagyok. Megint meg kell állnom, mert ólomsúllyal húz a lábam. Sajog minden porcikám. „Tovább, tovább!” A térkép szerint már nagyon közel járok. Vízcsobogást hallok, és tudom, mellette lesz a vénséges tölgy.
Széles tisztás tárul a szemem elé, és annak a közepén áll az óriási fa. Sekély vizű tó veszi körül, melyet a környező sziklákról vékony sugárban csordogáló vízesések táplálnak. A fa teteje nem látszik, lomkoronája a sűrű ködbe vész. „Hogy fogom én ezt megmászni?” – rémüldözök. A hátam mögül morgást és lihegést hallok. Megfordulok, és szembe találom magam az izzó szempár tulajdonosával: egy bozontos, ember nagyságú, fenyegetően vicsorgó macskával!
– Ember! Igazi ember! Készülj, mert most megeszlek! – hörgi.
– Eredj innen, rusnya dög! – ordítom, és a tisztás közepe felé menekülök.
A szörnyeteg lohol utánam. Átvágok a vízen és megtorpanok a fa törzsénél. Nincs más lehetőség: mászni kezdek.
– Hová sietsz? Úgysem jutsz messzire! Nézz csak magadra, öreganyó! Tudod mit? Már nem is kívánom a húsodat, biztosan kemény és rágós! – fújtat a macska, de mancsával már a lábam felé kap.
Eleinte nem értem miről beszél. Aztán a kezemre pillantok: aszott és göcsörtös. Lenézek a tó tükrére: ráncos, ősz hajú vénasszony néz vissza rám. „Nem lehet! Ez nem én vagyok!” Pedig pontosan tudom, hogy saját magamat látom. „Hogyan, és mikor öregedtem így meg? Valaki elvarázsolt!” Nincs erőm sírni, csak nyöszörögni. Nyomomban a bestiával csak egyet tehetek: minden erőmmel, foggal-körömmel kapaszkodok fölfelé. Vastag a fa törzse, de ugyanakkor lágy is, mint a gomba szára. Kínnal, keservvel jutok egyre följebb, a félelemtől és a fáradtságtól záporozni kezdenek a könnyeim.
A macska prüszköl, morog alattam, mindenképpen utol akar érni. Ágakat török, azokkal dobálom, hogy valamennyire visszatartsam. Minél följebb jutok, annál nagyobbak és vastagabbak a levelek, gyanítom, hogy elbírnák a súlyomat, ha rájuk lépnék. Egyszer csak megrázkódik alattam a fa, mintha ki akarna szakadni a helyéből. Egy vastag ághoz érek, felhúzom magam rá, és átölelem, hogy le ne essek. Remegek a félelemtől.
– Ki jár itt? Emberszagot érzek! – dörren egy bömbölő hang.
– Egyet se félj, vénséges tölgy apó, majd én bekapom, hogy ne háborgasson tovább! – nyávogja a macska, és a következő pillanatban a hátamra ugrik. Hallom, ahogy feni az éles karmait.
– Várj csak, Szilke, ne hamarkodjuk el! Miért jöttél ide, ember, mit tudsz felhozni mentségedre? – szól az előbbi mély hang, és én megértem, hogy maga a fa beszél.
Lassan ocsúdok a bénultságtól, és igyekszem bátornak látszani, amikor válaszolok:
– Az ezerjó gubacsot keresem! A Könyvtáros küldött, és üzenetet is hoztam az unokahúgának, Szilkének!
A hátamon a nyomás azonnal megszűnik, és ahogy oldalra pillantok, egy kíváncsi tekintetű, cirmos kismacskát látok üldögélni egy levélen. „Hová lett az előbbi szörnyeteg?”
– Mit üzen a nagybátyám? – kérdezi kedvesen. A hangja vékony, mint egy kislányé.
– Üdvözletét küldi, kéri, hogy látogasd meg mihamarabb, finom egérpecsenyével fogad majd! – hadarom egy szuszra.
Szilke megnyalja a száját, és hozzám simul.
– Hát miért nem ezzel kezdted? Hókás barátja az én barátom is! Mit akarsz azzal a gubaccsal? – kérdezi.
Elmesélek neki mindent töviről-hegyire.
– Ejnye, no, éppen az orromon ültök, lennétek szívesek följebb mászni? – szól ránk a vénséges tölgy.
Sűrű bocsánatkérések közepette engedelmeskedünk. A kapaszkodás azonban egyre nehezebben megy. Kislánykorunkban Zsuzsa volt az ügyesebb fára mászó, én mindig lent maradtam, és vártam, hogy ledobja nekem a gyümölcsöket.
– Ülj a hátamra! – mondja Szilke.
Legnagyobb megdöbbenésemre növekedni kezd, és újra erős, tömzsi szörnyeteg formájában áll előttem. Ráülök, és a bundájába fogózkodom.
Nekiiramodunk. Recsegnek, ropognak az ágak, nagyokat nyög a vénséges tölgy, de nem szól semmit. A lombok sűrűjében járunk, elérjük a ködréteget, amiben már az orromig sem látok, ezért behunyom a szemem. Szilke szédítő iramban halad fölfelé, a kisebb ágak és levelek az arcomba csapódnak, és véresre sebeznek.
– Megérkeztünk! – lihegi végül.
Kinyitom a szemem és körbenézek. A fa legtetején állunk, egy terebélyes levélen. Alattunk ködtenger terpeszkedik, semmi nem látszik a lenti világból. A levél szárából hosszú nyúlvány indul, annak a végén lóg a gubacs, ez a kicsi, zöld kinövés. Óvatosan négykézlábra ereszkedem, és a levél csücskéig kúszom. Elérem végre, sikerül leszakítanom! Meghajol a levél, himbálózik jobbra-balra, és rettegek, hogy leesem. Lassan visszacsúszok, és amikor újra biztonságban érzem magam, megpihenek.
Nézem a gubacsot, aztán eszembe jut, hogy péppé kell törni. A számba veszem, hogy megrágjam, de rá kell jönnöm, hogy nincs már egyetlen fogam sem. Szilke töri össze helyettem. Tanácstalanul szemlélem a pépes anyagot.
– És most? Hogyan tovább? – kérdezem, de Szilke csak megrándítja a vállát.
– A te betegséged a vakság. Kend be vele a szemed, hogy meggyógyulhass! – válaszol a vénséges tölgy.
– Nem értem. Nekem úgy mondták, ez a legjobb ragasztó, hogy összeforrasztja az eltört dolgokat!
– Igen, jól tudod. Ezért első lépésben tégy úgy, ahogy mondtam! – erősködik az öreg fa.
Bosszankodni kezdek. Ekkora utat megtettem, ennyi áldozatot hoztam, és mindezt a semmiért! Csalódott vagyok. Végül aztán fogom az időközben fekete levet eresztett masszát, és a szememre kenem.
Éles fájdalom hasít belém, és hirtelen egy emlékkép jelenik meg előttem. Zsuzsát és önmagamat látom gyermekként, ahogy a szobában játszunk. Mesét írok, és a nővérem körülöttem sündörög.
– Olvasd fel nekem! – kéri.
– Nem. Írj te is magadnak! Ez csak az én mesém! – felelem durván.
Eloldalog, és rajzolgatni kezd. Irigylem a tehetségét, és féltékenyen lesem a mozdulatait. Királylányt, királyfit, csodapalotát rittyent a lapra. Szebb az a rajz, mint bármelyik mesekönyv illusztrációja.
– Tessék, erről írj nekem mesét! – dugja az orrom alá.
Meredten nézem a képet, aztán dühösen széttépem. Zsuzsa arca kipirul, szemében könny csillog. Valahogy megállja sírás nélkül, de elszalad tőlem. Én dölyfös, önelégült arccal ülök a helyemen, hiszen legyőztem a vetélytársamat.
Furcsa módon, eddig egészen másképp emlékeztem erre a jelentre. Úgy élt bennem, hogy megírtam, és felolvastam neki azt a mesét. Ő kipirult arccal, könnyes szemmel hallgatta, és a végén még tapsolt is. Felnőttként is sokszor szóba hoztam, amikor múltbéli szívességek hánytorgatására, vagy éppen a testvéri szeretet bizonygatására került sor. Zsuzsa egyszer sem javított ki, hogy igazából soha nem írtam meg azt a történetet, mert nem is akartam.
Elhalványul az emlék. A könnyeim lemossák a ragacsos anyagot, és újabb adagot kenek föl.
A nappalinkban állok. Apámat és anyámat látom, ahogy különböző papírok fölé hajolnak. Ők nem vesznek észre engem, és ebből tudom, hogy láthatatlan vagyok. Apám feje teljesen kopasz, és minden kiesik a kezéből. A betegsége utolsó időszakában nézett így ki, abban az évben, amikor Zsuzsa leérettségizett.
– Holnap átírjuk a kocsit. Az előleget már kifizették – kezdi apa reszelős hangon.
– Akkor végül mi legyen? Elmész arra a magánklinikára? – tördeli a kezét anya.
– Nem. Csak kidobott pénz lenne. Ezek az orvosok nem tudnak semmit. Inkább azt beszéljük meg, hogy melyik lány járjon belőle egyetemre.
Nagy csönd következik. Nyilvánvaló, hogy az összeg nem elég mindkettőnk taníttatására.
– Zsuzsa igazi művész, tehetségesen rajzol, viszont nem tudom, mi hasznát venné később egy képzőművészeti diplomának. És nincs ereje, kitartása semmihez, hamar alábbhagy a lelkesedése. Nóra mindig jól tanult, és nagyon szorgalmas. Ha valamit elkezd, azt véghez is viszi! – mondja anya.
Csodálkozva hallgatom az álláspontját. Ez az egyetlen alkalom, hogy anya Zsuzsa ellenében az én pártomat fogja.
– Nórának később lesz esélye tandíjmentes helyre bekerülni, éppen azért, mert olyan jól tanul. Zsuzsa az idősebb, neki kell leghamarabb elrendezni a jövőjét – mondja apa.
Elhallgatnak mind a ketten, kétségbeesetten merednek maguk elé. Engem üres fájdalom kínoz belülről. Sírni szeretnék, de nem tudok. Mozgást észlelek a sarokban, az ajtó mögött. Kimegyek, és megpillantom a nővéremet, ahogy a hallgatózásból tovasurran. Hangtalanul zokog, és megállapítom, hogy ő sem lát engem. Követem. Egyenesen a szobámba megy, és az ágyam szélére ül. Furcsa így látni az évekkel ezelőtti önmagamat alvás közben. Zsuzsa csendes és nagyon szomorú. Betakargatja azt a másik Nórát, és egészen halkan ezt suttogja:
– Aztán ügyes légy, Furkóc! – Gyermekkorunk óta így szólított. – Tanulj jól az egyetemen!
A falon lógó naptárra téved a tekintetem. Június huszonhatodika, azt a bizonyos gyászos napot megelőző este. Huszonhetedikén ugyanis a nővérem összecsomagolt, és se szó, se beszéd elszökött külföldre. Rá fél évre meghalt apánk. Soha nem gyűlöltem, nem vádoltam annyira Zsuzsát, mint akkor. Megvetettem, amiért otthagyott minket a kritikus időszakban. A következő év őszén pedig beiratkoztam az egyetemre.
Nincs több ezerjó gubacs, amit magamra kenhetnék, de már nem is érzem szükségét. Peregnek a könnyeim, zúg a fejem. Kiszárad a szám.
– Soha többé nem láthatom a családomat, soha nem jutok haza! Csak egy napig voltam távol, és nem értem, mi történt velem? Hogyan öregedtem meg? – sírom.
Szilke szánakozva néz.
– Tudod, itt másképp halad az idő. Az emberek világában ötven év telt el, amióta idejöttél. Hiába jártál közöttünk, az emberi természeted megmaradt, és fogott rajtad az idő – magyarázza.
– Csak még egyszer szeretném látni őket, bocsánatot kérni tőlük. Kérlek, Szilke, segíts visszajutnom!
– Én nem tudok segíteni, de ismerek valakit, aki igen! Kapaszkodj belém, és gyerünk!
A macska ágról ágra ugrik, markolom a bundáját amilyen erősen csak tudom. Elhagyjuk a vénséges tölgyfát, a tisztásokat, és kijutunk az erdőből. Szilke nekirugaszkodik: a barokk palotánál vagyunk! Másodszorra is ugrik: a Paszulyvár elé érkezünk!
– Itt kezdődött minden – suttogom, miközben lekászálódok a hátáról. Már jártányi erőm sincs. Érzem, hogy valaki gyengéden a bejárat felé tuszkol. Hátranézek, és egy copfos, kedves arcú kislányt látok.
– Te ki vagy? – kérdezem csodálkozva.
– Hát Szilke! – kacarászik. – Akihez most megyünk, jobban szereti, ha kislányként jelenek meg előtte – teszi hozzá.
Belépünk a házba. Egy pillanatra elkábulok a fényességtől, mert a falakon sok száz csillogó óra lóg. A nappali közepén egy asztal fölé fiatal fiú görnyed. Éppen egy aranyszínű vekkert szerel. Abbahagyja a munkáját, és meglepetten rám néz. Szeméből mérhetetlen nyugalom és békesség árad.
– Jó estét, öreganyám! – köszön rám.
– Öreganyád a búbánat! Csak huszonöt éves vagyok! – mordulok rá.
Szilke azonnal közbelép, és tisztázza a helyzetet. Bemutatja nekem a fiút: ő Vince, a Toronyórásmester. Nemrég költöztek a romos házba, és második otthonukká rendezték be. Szünet nélkül ámulok és bámulok, mert igazán csodálatosak a ketyegő szerkezetek.
Vince végül odalép hozzám, és alaposan szemügyre veszi az elromlott karórámat.
– Egy pillanat és megjavítom! – mondja mosolyogva, és már hozzá is lát.
– Inkább azt mondd meg, hogyan jutok haza? Nem bánom, hogy így megöregedtem, csak még életben találjam a családomat, csak még utoljára beszélhessek velük! – könyörgök neki elfúló hangon.
– De hisz az egészen egyszerű! Amikor kilépsz ennek a háznak az ajtaján, egyből visszajutsz az emberek világába!
Búcsúzóul a csuklómra erősíti az órát, de legnagyobb csodálkozásomra most sem ketyeg.
– Akkor indul újra, amikor hazatérsz – magyarázza Vince.
Köszönetfélét rebegek, és nem tudom elhinni, hogy ennyi viszontagság után ilyen könnyen megy majd a visszatérés. Szilke kézen fog, és jön velem együtt. Azt mondja, egy darabon elkísér, mert amúgy is meg akarja látogatni a nagybátyját.
– Örökké hálás leszek neked – súgom a fülébe. – Kérlek, fogadd el tőlem ezt a kis emléket!
Leveszem, és neki adom a selyemkendőmet, az egyetlen ruhadarabomat, ami épségben maradt a kalandjaim során. Szilke elpirul, és látom, hogy nagyon tetszik neki az ajándékom. Nyílik az ajtó, és köd helyett vakító fényőzön kápráztatja a szememet. Erős bizsergés szalad végig a hátamon, forog velem az egész világ. És akkor meghallom a karórám ketyegését. Egyre csak erősödik, már olyan, mintha az agyamban dobolna. Üteme követi a szapora szívverésemet. Nem létezik már semmi, csak egy hatalmas fény-örvény, amelynek a közepén forgok megállíthatatlanul.
***
– Nórikám, de jó, hogy végre hazajöttél! De mi ez a fekete piszok a szemed körül? Menj, és mosd le gyorsan! Siess, mert a nővéred valami nagyon fontos dologról szeretne veled beszélni!
Elképedve állok a szoba közepén. Nézem a kezemet: nem ráncos. Nézem Zsuzsát: idegesen, reszketve lapul a fotelben. „Ennyire fél tőlem? Te jó ég, milyen ostobán viselkedtem eddig!” A kép a helyén, az órám szépen, szabályosan ketyeg, a nyakamból viszont hiányzik a kendőm.
– Egy üzleti vállalkozásról lenne szó – kezdi félénken Zsuzsa.
A nyelvem hegyén van az ellenkezés, de aztán nagyot sóhajtok, és leülök vele szemben.
– Nézd Zsuzsi, van egy kis félretett pénzem. Szívesen odaadom, ha szükséged van rá – mondom neki.
A nővérem szája tátva marad. Megdermed és elsápad. Úgy látom, nem fogta fel, ezért megismétlem az előbbi mondatot. Erre sírva fakad. Percekig zokog anyánkkal együtt, aztán kiböki:
– Furkóc! Te butuska Furkóc! Félreértettél… Most nem rólam van szó, hanem rólad! Szeretném valamibe befektetni a külföldön megkeresett pénzem, és arra gondoltam, meg kellene nyitnunk azt a mesekönyvesboltot, amiről mindig is álmodoztál! Neked nem kell beszállnod semmivel!
Most rajtam van a csodálkozás sora. Meghatódok, és alig bírom kinyögni:
– De egyedül nem fogok boldogulni…
– Nem leszel egyedül! Én majd segítek. Most már végleg itthon szeretnék maradni – mondja Zsuzsa.
Nézem a képet, amelyet nem törtem el. Nézem Zsuzsát, aki őszinte rajongással a szemében lesi minden szavamat. Rádöbbenek, egész életünkben egymást csodáltuk, egymást irigyeltük a másik tehetségéért. Nagyot nevetek, és a nyakába ugrok:
– Zsuzsa, ha még elfogadod, én megírnám neked azt a mesét! Tudod, a királylányost, a csodapalotást, amit rajzoltál!
Nem szól, csak bólint. Tudom, hogy már réges-régen megbocsájtott. Mosolyog. Én is mosolygok. Még soha életemben nem éreztem magunkat ennyire összetartozónak.