Bodor Attila: A ló, aki édességet tüsszentett

Első fejezet:        A tanyán

 Az Óperenciás tengeren innen, de még az Üveghegyeknél is jóval közelebb, a lankás, dús füvű domboldalak közötti, csendes völgyben éldegélt a tanyáján Józsi apó. Az öregember évek óta egyedül művelte birtokát: apró parcelláin paradicsomok piroslottak, húsos tökvirágok aranylottak, és fénylő szőlőfürtök mosolyogtak bele vidáman a déli napsütésbe. Egyetlen társa, öreg barátja volt már csak: a Matyi nevű lova. Becsületes nevén Patás Mátyás. Deres színű, szikár jószág, aki hűségesen szerette gazdáját. Ember és állat nagyobb barátságban sosem volt náluk. Szántás vagy vetés – csak egymásra számíthattak. Szorgosan éltek, s szépen gyarapodott minden. De boldog is volt ez a világ!

Azonban Matyi sem volt már mai mén, és Józsi apó is egyre többször pihent meg két hosszú sornyi paprikájának kapálása közben, így lassanként nem lett elég termés, hogy jó módban éljenek. Az évek teltek, az adósság pedig csak nőtt, akár az őzláb gomba a kiadós nyári zápor után. „Mi tévő legyek?” kérdezte magától esténként Józsi apó gondterhelten, de sajnos csak egy megoldás látszott: el kell adnia öreg barátját, a vén lovat.

Másnap tehát felkelt, töviről hegyire elmagyarázta Matyinak a tények jelenlegi állását, és a ló bánatos prüszköléssel adta tudtára megértő beletörődését. Mi mást tehetett volna? Hiszen nagyon szerette gazdáját, és minden vágya az volt, hogy segítsen neki.

Elköltötték hát utolsó közös reggelijüket. Ki-ki a magáét: Józsi apó tejjel öblítette le a kalács morzsáit, Matyi pedig az abrak elrágcsálása után – mivel a lovak ritkán isznak tejet – egy korty vízzel tette ugyanezt. Egymásra néztek, és tudták, hogy itt az idő. Józsi apó bekötötte lószállító utánfutóját rozsdaette gépjárműve mögé, majd Patás Mátyással megrakodva elindult a vásárba. Nehéz volt a rakomány, de a szíve bizony még annál is nehezebb.

 *

Második fejezet:          Úton a vásárba

 Hepéken, hupákon és kacskaringókon át vezetett útjuk a vásár felé ezen a meleg, júliusi délelőttön, miközben a kocsi apró füstpamacsokat pöfékelve adta tudtukra, hogy a belső égésű motor kitartóan munkálkodik. Körülöttük fényes tollú csókák csacsogtak izgatottan az út menti fák lombjában, és fürge verebek cikáztak vadul a göcsörtös ágak között. Józsi apó vezetett, Matyi pedig az utánfutón álldogálva nézte a zöld fűvel borított lankákat, ám közben baljós előérzete támadt. Hogy ez az állatokra jellemző, kifinomult hatodik érzéknek, vagy Patás Mátyás rendkívüli időjós tehetségének volt-e köszönhető, nem lehet biztosan tudni. De mivel az utóbbival nemigen rendelkezett, a kérdés valójában eldőlni látszott.

A fényes tollú csókák elhallgattak, a fürge verebek elmaradoztak, a némán döcögő kocsi csendjét pedig távolról közeledő morajlás zavarta meg. Felettük egyre több haragos színű felhő gyűlt össze, és hamarosan cikázó villámok ontották magukból a millióvoltos feszültséget.

Az eső szakadt. Hatalmas, mindent eláztató szemekben ömlött az égből, mintha csak dézsából öntenék. A fényes tollú csókák mind bebújtak a szél által döntögetett, göcsörtös ágak közé, ahol nem sokkal korábban még a fürge verebek cikáztak. Nem is csoda, hiszen akkora robajjal morgott az ég, mintha a közelben ágyút dörgetnének.

„Teringettét!” rémült meg Józsi apó, hiszen pillanatok alatt akkora vihar vette őket körül, hogy nemhogy a kocsi orráig, a sajátjáig sem látott el. Így hát nem is tudhatta, hogy az utánfutó illeszkedése épp ezt a pillanatot választotta, hogy felmondja a szolgálatot. Ennek következtében a kocsi Józsi apóval az emelkedőn felfelé haladt, míg az utánfutó a lejtőn lefelé gurult Matyival. A viharos körülmények között két részre szakadt csapat tehát mit sem tudott arról, hogy egyre csak távolodnak egymástól.

* 

Harmadik fejezet:        Elveszve

 Matyi, a ló két dolgot nem szeretett: a böglyöket és az egyedüllétet. Böglyök most nem zaklatták, de sajnos mire kitisztult az ég, és ő is tovább látott már az orránál, magának is be kellett vallania, hogy jelenleg az utóbbi eset áll fenn: ő bizony most menthetetlenül el van veszve. Ráadásul egy szál egyedül. Nincs itt Józsi apó. Nincs itt senki más. Csak ő. Egy kiöregedett hátas és alatta a messzire gurult utánfutó.

Nem volt mit tenni: patáival egyesével kilépett az utánfutóból, és szépen neki iramodott az útnak, amerre az otthont sejtette. Csakhogy ez a táj ismeretlen volt Matyi számára, így nincs is mit csodálkozni a tényen, hogy szegény jószág épp az ellentétes irányba indult el hazafelé, mint amerre kellett volna.

Kitartása azonban jobb volt, mint az irányérzéke. Naphosszat csak ment, mendegélt. Aztán megint ment, majd újra mendegélt. Ha időnként megéhezett, zöld füvekkel lakott jól, szomját pedig csobogó patakvíz csillapította. Már másodszor esteledett rá útja közben, amikor úgy döntött, ideje megpihenni és biztonságos helyen éjszakázni.

A kövér Hold és népes udvartartása kíváncsian figyelte Matyit a sötétben, mikor a derék hátas apró világosságot pillantott meg a sötétben. „Biztosan egy kunyhó… Talán megszállhatnék ott ma éjjel.” morfondírozott magában, és elindult a pislákolás felé, hogy a háziak oltalmára bízza magát estére.