Berki Zsófi: Rose – A Bradburg testvérek – 1. részlet

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

(Ady Endre – Az én menyasszonyom)

Első fejezet – Miss Rosemary Bradburg

 Rosemary Bradburg csizmája hangosan koppant az istálló kövén, mikor belépett az öreg épületbe. Egy dallamot fütyörészett, hosszú lábai gyorsan vitték előre, az utolsó állások egyikéhez. Nem találkozott senkivel, de ebben nem is volt semmi furcsa. Nyugodt kedd reggel volt a Bradburg birtokon, az éjjelt átmulató uraságok még nem keltek fel az éjszaka megélt kalandok után. Ezért azonban senki sem neheztelt rájuk, hiszen még alig múlt reggel hét óra.

A lány megérkezett a sarokban lévő, tágas bokszhoz, de mielőtt megszólalhatott volna, egy kecses, fekete fej bukkant elő. A termetes telivér boldogan horkantott Rose láttán, apró füleit barátságosan látogatója irányába fordította. Rose szeretettel paskolta meg a magas kanca, Marina nyakát, szép arcát mosoly derítette fel kedves lova láttán. Néhány másodpercig csend uralta az istállót; hallani lehetett a lovak hangos, elégedett ropogtatását, az udvarban tevékenykedők zsivaját, és a szomszédos legelőről jövő, hangos és meglehetősen illetlen káromkodást.

– Papa azt mondta, ma nem kell a birtokon maradnunk – mondta Rose vidáman, és belépett a ló mellé. Miközben esetleges sérülések után kutatott az elegáns telivéren, tovább beszélt, hangja hallatán a kanca nyugodtan prüszkölt, és türelmesen állva maradt. – Arra gondoltam, hogy kilovagolhatnánk a mocsárvidékre. Régen jártunk ott, biztos vagyok benne, hogy mostanra minden virágzik. Talán még azokat a vörös madarakat is megpillanthatjuk, ha szerencsénk van.

– Ej, Tom, már megint Miss Bradburg lova körül settenkedsz? A kis’szony nem fog örülni, ha ezt jelentem neki – csendült egy mély, morgáshoz hasonló hang a lány háta mögül. Rose lehajtott fejjel, egyik kezét még mindig Marina szügyén nyugtatva fordult meg.

– Mr. Bradburg azt a feladatot adta, hogy tartsam a szemem a kisasszonyok hátasain. Csupán ellenőriztem, hogy minden rendben van-e Marina körül – felelt alázatosan, saját hangjánál egy leheletnyivel mélyebb tónusban. Az előtte álló, tagbaszakadt férfi legyintett, mintha csak egy szemtelen legyet akarna elhessegetni. Rose tudta, hogy az istállómestert nem érdekli a magyarázkodása, mégsem hagyta soha szó nélkül Mr. Martin megjegyzéseit.

– Ugyan már, Tom! Fontosabb dolgunk is van az előkelőségek lovainak dédelgetésénél – Rose várt. Nem akart feleslegesen megszólalni, egyel több szót kimondani a kelleténél. Keveset beszélt, és meg is volt rá az oka. Bár Mr. Martin elfogadta, hogy segéde még csak tizenöt éves, a hangja pedig alakulóban van, a lánynak eszében sem volt okot adni a kétkedésre és a pletykákra.

– Nem hallottad, ostoba fiú, senki sem szólt, hogy uraságok jönnek látogatóba? – Rose felemelte a fejét, de nem szólalt meg. Kalapja elrejtette az arca nagy részét, de látni engedte csodálkozástól tágra nyílt, tengerkék szemeit. Mr. Martin újból legyintett, a mozdulat egyszerre volt udvariatlan és lekezelő, de a lány nem bánta. Kedvelte az idősödő istállómester nyers modorát, noha ezt sosem vallotta volna be neki.

– Nemsoká Thornfordba jön valami előkelő uraság, Lady Duvall fiának egy közeli barátja. Tudod, az a senkiházi alak, láttad már elégszer.

Igen, Rose valóban találkozott Mr. Duvall-lal, de egyáltalán nem találta senkiházi alaknak. A fiú dolgos, értelmes és felettébb udvarias volt, mikor legutóbb a Bradburg birtokon járt, kellemes társaságnak bizonyult, legalábbis Rose húga, a vidám és cserfes Anne ezt állította róla.

– Na már, ez a Mr. Duvall magával hozza a barátját ide, a birtokra, és ez egyet jelent azzal, hogy újabb két lónak kell helyet adnunk az istállóban, legalább néhány órára. Nem tudom, észrevetted–e, de egyetlen szabad állás sincs, egyetlen egy sem! Az úrnak el kellene gondolkoznia az állomány csökkentésén. Én mondom, felesleges, hogy valaki ennyi lovat tartson – zsémbelt tovább az istállómester, Rose mosolyára ügyet sem vetve. Huszonkét éve szolgált Mr. Bradburgnél, de ez idő alatt egyetlen dicsérő szó, annyi sem hagyta el az ajkait gazdájára nézve. Nem volt ő goromba – saját megítélése szerint legalábbis –, csupán nélkülözhetetlennek tartotta, hogy a véleménye a személyzet minden tagjának fülébe eljusson.

– Ráadásul – folytatta egy lélegzetvételnyi szünet után – az a mihaszna James pont ma nincs itt, és kétlem, hogy Mr. Bradburg maga akarná hajtani a kocsit, mikor körbeviszi a vendégeket a birtokon.

– Miért ne mennének lóval körülnézni? – kérdezte Rose, és remélte, hogy ezzel véget vethet Mr. Martin zsémbelésének.

– Miért, miért? Hát mer’ a kis’szony, a látogató húga nem szeret lovagolni, legalábbis azt mondják. Régen ledobta egy megbokrosodott ló, és azóta csak rövid séták idejére ül újból nyeregbe. No meg – tette hozzá egy helyeslő morgás kíséretében – a lovaglás nem hölgyeknek való, de ezt már legalább százszor elmondtam. Hol van az eszed, mikor veled beszélek, Tom? És hol van James, az ördögbe is, ha a kezeim közé kerül, ellátom majd a baját, hogy pont ma kellett udvarolnia menni…

– Majd hajtom én a kocsit, Mr. Martin, ne aggódjék már annyit – mondta szelíden Rose, aki mindig is próbálta elkerülni az esetleges vitákat. Békeszerető természete mellett húga, az alig tizenhét éves, megfontolatlan Anne sokszor úgy érezte, egy apácával sétálgat a városban. Őszerinte Rose unalmas felfogása az életről nővére vesztét fogja okozni. Anne volt az egyetlen, aki teljes szívéből támogatni tudta fiatalabb nővérét, és aki sosem hánytorgatta fel a múltat, ahogy azt sokan mások előszeretettel tették.

– Helyes, fiam, nem is vártam mást. Nem is lenne más a feladatra, én mondom, semmirekellők vagytok ti mind. Nem is értem, az uraság lovai hogyan nem haltak még éhen…

Ezzel az erélyes befejezéssel elégedetten Mr. Martin elballagott, hogy újabb áldozatot keressen, akire rátukmálhatja panaszait. Ahogy Anne, Mr. Martin is unalmasnak találta a szótlan Rose-t, akivel nem lehetett vitatkozni, bármennyire is próbált az ember…

Ahogy az istállómester távolodott, Rose arcára visszaköltözött a boldog mosoly. Már várta, hogy Mr. Martin parancsára befoghassa a virágokat, ahogy magában apja gyönyörű, lipicai lovait nevezte. Az almásderes, erős felépítésű lovakat két éve szállították egy hatalmas hajón, és Mr. Bradburg azóta is istállója ékességeinek nevezte a bátor, mégis szelíd jószágokat. Pipacs, Gerbera, Mákvirág és Liliomfi különösen közel álltak Rose szívéhez. Emlékeztették őt arra a lányra, aki egykor volt, Miss Rosemary Bradburgre, és ha összpontosított, lelki szemei előtt látta fiatal, boldogságtól ragyogó arcát, amint egy, a lipicaiak által vontatott hintóból integet az ajtóban álló édesanyjának, és az őt körülvevő testvéreinek.

– Drága, drága Marina! – sóhajtotta visszafogott csalódottsággal a lány, miközben elsétált a telivér szerszámaiért. Az olajozott nyereggel visszatérve halkan, szavait kizárólag a lónak címezve tovább beszélt. – Néha annyira szeretnék eltűnni innen. Meg tudsz engem érteni, igaz, kedvesem? Ha beszélni tudnál, más mondanivalód nem lenne a szabadságvágyat kifejezésre juttatásán kívül. Mi lehetne fontosabb számodra a repülésnél?

Ezekkel a szavakkal meghúzta a hevedert, majd néhány ügyes mozdulattal feltette a ló fejére a kantárt, és már siettek is végig a folyosón, mielőtt Mr. Martin észrevehette volna eltűnésüket. Rose készen volt az aznapra tervezett munkájával, de tudta, hogyha az istállómester meglátná, hogy lovagolni készül, azon nyomban találna neki valami látszólag halaszthatatlan elfoglaltságot.

Marina könnyedén, légies léptekkel ügetett keresztül a hatalmas Bradburg birtokon. A domb tetején álló, tekintélyt parancsoló építmény láthatóan elszigetelve állt az azt körülvevő épületektől, melyek messzire nyújtóztak a Vadvirág patak mentén, egészen a völgy aljáig, ahol a lápvidék, és a vele járó erdők kezdődtek.

A birtok méretei néha igencsak nagy gondot okoztak Rose-nak, figyelembe véve, hogy néha egyetlen perc alatt kellet eltűnnie a Bradburg család házának közeléből, mikor a kisasszonyok hazatértek egy–egy bál után, olyan jókedvben, hogy nem szégyelltek megszólítani egy közönséges, láthatóan teljesen hétköznapi szolgálót sem. Rose minden másnál jobban igyekezett elkerülni ezeket a találkozásokat. Nem volt biztos abban, hogy bátyja, a nála alig egy évvel idősebb Darren nem ismerné fel a fiúruhákba öltözött húgát, vagy abban, hogy Anne becsiccsentve is képes lenne féken tartania a nyelvét. Rose nem bízott saját szerencséjében, és másokat sem akart kétes helyzetekbe sodorni. Az élet megtaníttatta vele, milyen kegyetlen is tud lenni. Ez a tapasztalat megfontolttá és határozottá tette a lányt, a szemeiben csillogó értelmet bölcsességgel koronázta, a vonásaiba pedig félreérthetetlen, koravén komolyságot csempészett. Rose nem tartotta magát unalmasnak, sem túlzottan óvatosnak. Egyszerűen csak próbált élni a második esélyével, és nem felhívni magára a figyelmet. Jól tudta, hogy az apjától kapott lehetőség enyhén szólva nem mindennapi, és – bár igyekezett ezeket az érzéseket a büszke énjével együtt elméje mélyére száműzni – néha átvillant az agyán, hogy Darren vagy Anne esetében Mr. Bradburg nem lett volna ennyire elnéző. A lány kénytelen volt bevallani magának, hogy ő apja legfőbb kegyeltje, bár a köztük lévő bizalmas viszony az elmúlt években meggyengült, aminek Rose csak örülni tudott. Hátat kellett fordítani a régi életének, és ezt apja szeretete csak megnehezítette volna. Így tehát, testvéreivel és édesanyjával együtt Mr. Bradburg is a kerülendő személyek listáján volt.

Rose elléptetett a birtok szélén álló, üres bérházak mellett, és lovát az alig három mérföld távolságra lévő Thornford felé fordította. A gyönyörű, tekintélyt parancsoló ház a megözvegyült Lady Duvall birtokában állt, aki fiával és egy seregnyi szolgálóval uralta a szűk társaság uralkodói posztját. A pletykák szerint őladysége szándékosan tünteti fel magát a vaskalapos özvegy szerepében, miközben a szíve mélyén még mindig a rejtélyes körülmények között elhalálozott férjét siratja. Rose teljes szívével együtt érzett az asszonnyal, és biztos volt abban, hogy a pletykákat rosszindulatú emberek kezdték terjeszteni, akik nem akartak mást, csak tönkretenni a lady jó hírét. És, bár a lány még sosem találkozott személyesen az asszonysággal – hiszen a Lady Duvall alig két éve, férje halála után költözött a vidékre –, Rose meg volt győződve arról, hogy a lady olyan jószívű, mint ügyetlen, mégis kedves és jó hírnek örvendő örököse.

Mikor a lány megpillantotta a kastélynak is beillő házat, mint mindig, a szíve egy kicsit hevesebben kezdett dobogni, de a régebben mindig jelentkező, vörös foltok nem tűntek fel a lány amúgy fehér arcán. Nem. Rose már túllépett a múlton, és idejét sem tudta annak, mikor pirult el utoljára akár a ház láttán, akár nélküle.

A férfinyeregnek számos előnye van, ezt Rose már régen megtapasztalta. Bár míg kisasszonyi életét élte, boldogan lovagolt a nők számára használatos dámanyeregben, visszavonulása után ismerte meg az igazi szabadságot, mikor testvérei szélsebes lovain vágtatva keresztülvágott a mezőkön. Végre nem kellett félnie az orra bukástól, lábait szétvetve, egyensúlyban ülhetett a lovon, és álmainak egyedül a képzelet szabhatott határt. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy Miss Bradburg felfedezze a kecses telivérekben rejlő lehetőségeket, és kipróbálja őket a vihar által kidöntött fák fölött. A birkakerítések és a csirkefogók nem jelentettek nehézséget a könnyű csontozatú, hosszúlábú lovak számára, és Rose tudta, hogy Marina – húga négyéves, koromfekete kancája – legalább akkora élvezetet lel az ugratásban, mint ifjú lovasa, majdnem akkorát, mint Rose saját hátasa, akit csikókora óta óvó gonddal és rengeteg szeretettel nevelt és gondozott.

Az álmodozó hölgyet kiáltások verték fel töprengéséből. Rose elsápadt, mikor meglátta a dombon felfelé kapató lovasokat. Egyiküket azonnal felismerte; Mr. Ridley Duvall lángoló, vörös haját nem lehetett senkiével összetéveszteni, és Rose személyesen is ismerte a fiatalember alatt táncoló, aranyderes heréltet, akit az ifjabb Mr. Bradburg, aki maga is jó barátságban állt Lady Duvall fiával, ajándékozott Ridleynek az ifjú tizenkilencedik születésnapja alkalmával. A ló náluk, a Bradburg birtokon született, és Rose a csikó elajándékozása után hetekig neheztelt bátyjára, amiért az állomány legígéretesebb csődörétől olyan könnyedén megvált.

De a Mr. Duvall mellett lovagló, fekete köpenyt és csillogó csizmát viselő férfi idegen volt a lány számára. A fiatalember egy meglehetősen robosztus, egyszerű lovon ült, akiben Rose csodálkozva ismerte fel a hidegvérű lovakra jellemző vonásokat. Sosem látott még előkelő származású embereket ilyen lovakon lovagolni – de, ha jobban belegondolt, másokat sem.

Mikor a lovasok közelebb értek, Rose tiszteletteljesen megemelte a kalapját, majd sietett is volna tovább, de Mr. Duvall, aki híres volt a jóságáról, megszólította.

– Mr. Bradburg?

Rose visszafordította az izgága Marinát, és bocsánatkérően megrázta a fejét.

– Sajnálom, uram, de Mr. Bradburg még nem tette ma tiszteletét az istállóban.

– Hát persze, azonnal rá kellett volna jönnöm – felelte mosolyogva Ridley, tekintete a fekete kancát fürkészte, egyetlen pillantást sem vetve lovasa arcára. Rose jól tudta, hogy a fiatalember szenvedélyesen szereti a lóversenyeket, bár ő maga nem szívesen vállalja a kockázatot, amit egy száguldó telivér hátán bevett kanyar jelent.

– Erről beszéltem neked, Bill. Ez Miss Anne kancája, igazam van? – meg sem várta, hogy Rose válaszoljon, hadarva folytatta. – Nézd csak a felépítését. A vak is láthatja, hogy ez a ló futásra termett. Fiú, kérlek, ügess el addig a fáig, aztán gyere vissza laza szárat fogva – kérte Mr. Duvall, és, bár Rose tudta, hogy helytelen, amit tesz, örömmel engedelmeskedett. Szívesen mutogatta a csodaszép lovat, és nem kis megelégedésére szolgált, hogy végre egy hozzáértő ember előtt is megmutathatja, mit tudnak ők ketten. A két fiatalember figyelő tekintete alatt az utasításnak megfelelően ügetve megtette a nagyjából százötven méteres utat a terjedelmes tölgyfáig, majd hirtelen, teljes testsúlyát a ló marja fölé helyezve szinte állásból vágtába ugratta a fürge kancát.

Marina, megérezve a lehetőséget, kapva kapott az alkalmon. Száguldott, hosszú, fekete sörénye a lány arcába csapott. Egyik kezével a kalapját tartva, a másikkal a szárat fogva egyre gyorsabb és gyorsabb tempóban közeledtek a várakozó férfiak felé. Rose tudta, hogy lassítaniuk kellene, ha meg akarnak állni a célnál. Ám a lánynak esze ágában sem volt visszafogni a lovát, míg meg nem mutathatja, mit tud a kanca, ha minden erejét beleadja.

És Marina csak gyorsult és gyorsult, elsuhant tátott szájjal bámuló közönsége előtt, nyergében a diadalittasan mosolygó Rose–zal. Mikor néhány perccel később a lány visszaügetett, elégedetten látta, hogy Mr. Duvall és a barátja még mindig leesett állal, szó nélkül állnak. Ridley tért magához először.

– Ez az, amiről beszéltem, pontosan ez! – rikkantotta diadalmasan, és úgy vigyorgott Rose irányába, mintha szerelmes lenne. A lány azonnal lehajtotta a fejét, de szinte rögvest fel is kapta, mikor meghallotta a látogató mély, nyugodt hangját.

– Igazán jó lovaglás volt, remélem, ezt te is láttad, Ridley. Nem mindenki lett volna képes kihozni a kancából a legtöbbet. Köszönjük a bemutatót.

– Ó, igen, feltétlenül – helyeselt önfeledten Mr. Duvall, de Rose nem hitte, hogy bármit is felfogott barátja szavaiból, ugyanis még mindig a csatakos Marinát tanulmányozta.

– Azt hiszem, nekünk ideje tovább mennünk – ragadta magához a kezdeményezést Rose, majd udvariasan hozzátette – Miss Bradburg bizonyára nem szeretné, ha a lova lesántulna, vagy megfázna egy ilyen vágta után.

Erre már Ridley is felkapta a fejét és túlbuzgón helyeselt. – Tökéletesen igaz, ostoba vagyok, hogy nem gondoltam erre. Bill? Szeretnél még valamit, vagy folytathatjuk az utunkat?

Rose, bár nem nézett fel, érezte a fiatalember szavaiban a mosolyt. – Elfáradtam, ha szabad ilyet mondani anélkül, hogy megvetéssel néznél rám. Az út kimerített, és ma még egy látogatás vár ránk. De szívesen vetnék egy pillantást a kancára nyugodt körülmények között, az istállójában is.

– Hát persze! Az csodás lenne. Akkor megnézhetnéd a lord többi lovát is. Esküszöm neked, még nem láttál annyi pompás állatot egy helyen.

Rose ekkor finoman bólintott az urak irányába, majd kalapját kissé megemelve elbúcsúzott. Az idegen, akit Mr. Duvall Billnek nevezett udvariasan visszaköszönt, de az ifjú örökös gondolatait túlságosan is lekötötték a lovak, minthogy másról beszélni tudjon. Rose megfordította az immár fújtatás nélkül lélegző kancát és kihúzott derékkal, tökéletes egyensúlyban elügetett a birtok felé.

– Csodálatos voltál, kedvesem! – lelkendezett, mikor hallótávolságon kívülre értek. Ezúttal alkalmasnak találta az időt, hogy átengedje magát az érzéseinek. Érezte, hogy a szíve még mindig hevesen dobog, az arca kipirult a reggeli hidegben, mégis boldogabbnak érezte magát, mint az utóbbi időben valaha. Szerette volna hinni, hogy ez a boldogság Mr. Duvall elismerésének köszönhető, de a szíve mélyén tudta, hogy egyedül Bill a heves szívdobogásának okozója. Régen nem kapott egyetlen dicsérő szót sem. Nem áltatta magát azzal, hogy megérdemelné – nem akarta áltatni –, de most, az idegen szájából elhangzó elismerés olyan végtelen hálával töltötte el, hogy képtelen volt abbahagyni az önfeledt vigyorgást.

– Mindketten csodálatosak voltunk – helyesbített a fiatalember szavaira gondolva egy pillanattal később, és megveregette a kanca izmos nyakát. Marina egy helyben táncolt, finom, kecses fejét magasra vetve örült lovasa elégedettségének. Rose abban a percben úgy érezte, meg tudná csókolni az égen gyülekező bárányfelhők gyapját. Csak mikor visszatért az istállókhoz, és szembesült Mr. Martin visszafogottnak alig mondható dühével, jutott eszébe, hogy minden boldogságnak ára van. Rettegve gondolt arra, hogy a sors mit akarhat tőle cserébe a ma hajnali lovaglásáért.

– Tom, Tom, hol voltál? Nem megmondtam, hogy szükség van rád a disznóknál? Úgy látszik, ma minden kérésem süket fülekre talál. Nem tudom, hogy lehet, hogy ezek a lovak még nem pusztultak éhen ennyi mihaszna fiú gondozásnak titulált időpocsékolása alatt.

Rose magában mosolygott. Leszállt a lóról, és elővette a legszelídebb énjét, amit Mr. Martin társaságában veszélytelennek gondolt.

– Ígérem, hogy minden elmaradt munka be lesz pótolva. Csak adjon feladatot, és máris nekilátok.

Mr. Martin arca egy pillanatra megenyhült.

– Ej, tudtam én, hogy te nem fogsz veszekedni velem, Tom. Ezért vagy te más, mint azok a többiek, azok a hasznavehetetlen holdkórosok. Menj, etesd meg a legtávolabbi ólban a hízókat, mert oda már nem volt emberem. Majdnem kilenc óra és még nem kaptak reggelit! El tudod ezt hinni, Tom?  Ha rajtam múlna, megkétszerezném a munkaerőt, az már biztos. Még hogy azokat a pompás disznókat éhezni hagyjuk! Ez több a soknál!

Ilyesfajta morgolódó szitkozódás közepette Mr. Martin hátat fordított a kalapja árnyékában mosolygó Rose-nak, és elsietett, hogy kiadja az utasítást a négyszemélyes hintó kifényesítésére. Rose ürült, hogy magára maradt. Komótosan ellátta Marinát, majd nyugodt, még véletlenül sem kapkodó tempóban átsétált az említett disznóólhoz.

A hosszú, téglalap alakú épületben tizenöt éhes koca várta, hogy valaki megetesse őket. Miközben Rose a koszos szalmát taposva kiszórta eléjük a mócsinggal kevert árpát, arra gondolt, mennyire félt régebben Mr. Martintól. Minden perce rettegésben telt, amit az istállómester társaságában töltött.

A lány boldogan gondolt arra, mennyire másképp van most mindez. Futólag megérintette az egyik rózsaszín disznó fülét, majd a fából készült vödröt lóbálva, fütyörészve elindult visszafelé. Ám még félútig sem ért, mikor a ragyogó arcú, kipirult Anne–el találta szembe magát. Húga boldogan sikongatva szaladt a nővére elé, de mikor meglátta Rose vészjósló arckifejezését, nyomban elnémult.

– Most meg mi a baj? Talán felrúgott egy ló? – kérdezte dühösen, kalapja halványkék szalagját babrálva. Rose húgáéhoz hasonló hangnemben felelt.

– Hányszor mondjam még, hogy ne légy ennyire felelőtlen, Anne? Nem gondoltál arra, mi lesz, ha valaki észreveszi, amint egy istállófiú nyakába borulsz? Hidd el, nem az lenne az első gondolatuk, hogy a nővéred vagyok.

Anne szája sírásra görbült, mélykék szemeibe megbántottság költözött.

Hiába, túl régóta nem voltam hölgytársaságban! Gondolta szomorúan Rose, és egy gyors mosolyt villantott húga felé.

– Ne legyél már ilyen elkeseredett, édes Annie–m! Tudod, hogy sosem állt szándékomban szándékosan fájdalmat okozni neked.

Miss Anne arca nyomban felderült. – Tudom, hát persze, hogy tudom, drága Rose, sosem feltételeznék rólad semmi rosszat, de hiszen ezzel te is tisztában vagy. Kérlek, kísérj a lovamhoz. Az úton lesz időnk beszélgetni, és senki sem vethet semmit a szemünkre. Jó lesz így, Rose, ugye jó lesz?

– A gardedámod nélkül nem hiszem, hogy helyénvaló lenne egy istállófiúval mutatkoznod – jegyezte meg finoman Rose, miközben lassan elindult a házak felé. Anne nevetett.

– Ó, ha tudnád, Rose, ha tudnád… de hát bizonyosan tudod is, hiszen láttam, hogy előkészítik a hintót. Mr. Archard és a nővére ma meglátogatnak minket. El tudod ezt hinni?

– Mr. Archard? Még sosem hallottam róla – felelte közömbösen Rose, de a szíve nagyot dobbant. William Archard. Még a neve is előkelőbb annál, hogy velem szóba álljon. Legalábbis így, Tomként semmi esélyem megismerni őt, ha csakugyan olyan nagy ember, hogy még Anne is ennyire lelkesedik érte. Egy pillantást vetett húga izgatott arcára. Hacsak nem olyan jóképű, hogy ez feledtesse a többi hibáját – tette hozzá gyorsan, és már átkozta magát, amiért reggel nem vette alaposabban szemügyre a fiatalember arcvonásait.

– Ó, igen! Mr. Duvall jó barátja, eddig Londonban élt, de a nővére megunta a városi levegőt, és most ide, Thornfordba jönnek a nyárra. Azt is mondják, hogy Mr. Archard feleséget keres magának, Miss Archard pedig férjet.

– Mégis milyen gondolat fogant meg a fejedben, drága húgom?

– Nos, van egy nővérem, aki már férjhez ment, és vagy te, aki most éppen a nagynénénknél van… már lassan három éve. Tehát te nem jöhetsz szóba, de helyetted itt vagyok én. Túl az első báli szezonon, majdnem felnőtt nőként. És persze ott van Darren, aki igazán elszánhatná magát, és kereshetne egy jóravaló feleséget magának – tette hozzá elfelhősödött homlokkal, de Rose nem tudott egyetérteni húga elégedetlenségével. Ő látta Darren indokait, és tudta, hogy bátyja helyesen teszi, ha még néhány évig elhúzza a lánykérést. Darren, ahogy Rose is, nagyon szerette a szabadságot. És Lord Bradburg fiaként ez meg is adatott neki. Sem pénzben, sem rangban, de még jóképűségben sem szenvedett hiányt. Anyjuk egykori, aranybarna hajszínével és átható, kék szemeivel nem egy kisasszony szívét meghódította már. Mindehhez még hozzájött a kifogástalan modor és a kellemes, intelligens humorérzék, ami csak még tovább növelte Darren Bradburg erényeit. Rose egyetértett az állítással, miszerint bátyja a legjobb parti a környéken, mégsem irigyelte a hölgyet, aki majd elnyeri Darren szívét. A fiú szigorú és mértékletes volt, mentes minden rossz szándéktól, de komoly, komolyabb, mint amilyen férjre egy ifjú hölgy titkon vágyakozik.

Rose mélyet sóhajtott. Megacélozta a szívét, és tovább hallgatta húga fecsegését az Archard–testvérek tökéletességéről, és a bíztató kilátásaikról.

– Ó, édes Rose, ha tudnád, mennyire izgatott vagyok! Kívánom, hogy egyszer te is éld át ezt a boldogságot. Bár még nem találkoztam egyikükkel sem, érzem, hogy minden remekül fog alakulni. Drága Rose, ugye megbocsájtod nekem a meggondolatlanságom, mikor azt mondom, hamarosan szerelmes leszek?

Rose torka elszorult a szavak hallatán, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne forduljon mindjárt sarkon. Kényszeredetten bólintott.

– Remélem, hogy a megérzéseid nem csalnak, Anne. És most magadra hagylak a lovaddal. Nekem még dolgom van – mondta, mikor kisvártatva megérkeztek a fekete kanca állásához. Anne csalódottnak tűnt, de Rose nem akart időt hagyni húgának, hogy még egyszer jelenetet rendezzen. Az üres istálló ellenére mélyen meghajolt, majd sietős léptekkel kivonult a szabadba. A szíve hevesen dobogott, a kezei remegtek.

Nem akarta, hogy Anne a szerelemről beszéljen neki. Nem akarta hallani a szót, érezni a hatását, belegondolni, mit jelent. Ő már eleget tapasztalt a szerelem mindent elsöprő erejéből.

Szedd össze magad, Rose Bradburg! Tom. Szedd össze magad, mielőtt még visszazuhansz a szakadékba, amit alig hagytál magad mögött. Azzal Rose nagy levegőt vett, és elindult megkeresni Mr. Martint, hogy elfoglaltságot kérjen a kocsikázásig hátralévő időre.