Bálint Erika: Hajnalka

Amikor megszületett, a Kreátor opálosan fénylő kristályüvegbe töltötte.

Aztán kezébe fogta, és a fény felé tartotta.

– Csodálatos vagy – suttogta.

Kihúzta a könnycsepp formájú dugót és az orrához emelte az üveget. Beleszippantott.

– Illatod friss, mint a reggeli harmat, finom és simogató, mint a virágszirmok érintése, és meleg, mint a felkelő nap. Imádlak!

Elgondolkodott egy kicsit, aztán azt mondta:

– Hajnalka lesz a neved.

Egy ideig még eljátszott a karcsú üveggel, gyengéden jobbra-balra forgatta, és Hajnalka boldogan ringatózott gyönyörű kristályruhájában, melynek nyakára arany indákat festettek. Kábult örömében egyetlen kincsét, elbűvölő illatát, az egekig szórta, de aztán a Kreátor visszatette a finom, csepp formájú dugót, és az üveget a többi parfüm közé állította.

– Pihenj, drágaságom!

Amikor a férfi kiment a laboratóriumból, Hajnalka mellett megmozdult egy pici, kék üveg, Tavaszi Szellő.

– Isten hozott a mulandóság birodalmában.

Hajnalka nem válaszolt, némán dédelgette önfeledt boldogságát.

– Hogy fennhordja az orrát! – horkant fel zöld üvegében másik szomszédja, Miszter Mágia. – Azt hiszed, te elkerülheted a sorsodat?

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Hajnalka.

– Arról, hogy úgy jársz majd, mint mi. Nézz csak ránk!

Hajnalka körülnézett a polcon. A többi parfüm üvegruhája túl nagy, vagy túl kicsi volt, és álltak ott közönséges, rikító színűek is, másokon pedig vastag porréteg ült.

– De én csodálatos vagyok! – kapaszkodott álmodozva a Kreátortól hallott szóba.

– Ja, csodálatos! – mordult fel Miszter Mágia. – Nem csodálatos vagy te, hanem tudatlan! –Elhallgatott, mint aki nem akar egy zöldfülűvel vitatkozni, de aztán mégis csak folytatta. – Mi itt mind csodálatosak voltunk… Amíg a Divat túl nem haladt rajtunk.

– A divat? – álmélkodott Hajnalka.

– Az bizony! – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy kúp formájú, sötétvörös parfümös üveg. – A Divat. A mi istenünk, aki a Kreátor segítségével megteremt, aztán elpusztít bennünket.

Hajnalka keveset tudott a világról, és az ártatlanok naiv hitével azt mondta:

– De engem imád a Kreátor.

– Hahaha, imád! – gúnyolódott Miszter Mágia. – Ostoba vagy! A Kreátor egy valakit imád csak. A Divatot.

A többi parfüm szaporán bólogatott és sóhajtozott, bizony így van, igazat mond a társuk.

De Hajnalka még magán érezte a Kreátor kezének puha melegségét, emlékezett orrának finom remegésére, amikor beszippantotta illatát, és mivel nagyon fiatal volt, el sem tudta képzelni, hogy ez a nyilvánvaló imádat bármiért is odaveszne. Azt hitte, a többi parfüm csak irigységből beszél.

És valóban, sokáig boldog volt, mert a Kreátor továbbra is minden nap bejárt a laboratóriumba, és mielőtt elkezdett volna lombikjaival foglalatoskodni, mindig levette Hajnalkát a polcról, simogatta üvegruháját, beszívta illatát, és ugyanúgy, mint régen, azt suttogta:

– Csodálatos vagy

De ahogy telt-múlt az idő, egyre ritkábban nyúlt utána, már nem fogta a kezébe, épp csak egy pillantást vetett rá, és már fordult is lombikjai felé.

Aztán egy napon egy halványrózsaszín, alma alakú üveget tartott a fény felé. Kinyitotta, az orrához emelte, és azt mondta:

– Csodálatos vagy!

Miszter Mágia ekkor felhorkant zöld üvegében, és gúnyos hangon odavetette Hajnalkának:

– Megmondtam.

Hajnalka egy ideig még nézte az alma alakú üveget dédelgető Kreátort, aztán megbillent a talpán, és előrezuhant.

A férfi a nagyot csattanó hang felé kapta a fejét, majd óvatosan, mintha egy drága, pótolhatatlan kinccsel bánna, az asztalra helyezte a rózsaszín üveget.

– Itt várj rám, drágaságom! – mondta.

Seprűt fogott, feltakarította Hajnalka összetört üvegruháját, egy ronggyal a fénylő parkettán maradt nedves foltot is eltüntette.

Mikor végzett, felvette kabátját, az asztalhoz lépett, a rózsaszín üvegcsét gyengéden a zsebébe csúsztatta, és kiment a laboratóriumból.

A zöld parfümös üveg vádlón nézett utána.

– Gyilkos! – suttogta.

*