(E héten Bakti Viktor érdekes misztikus elbeszélését olvashatjátok az oldalon. Az írás három részletben kerül ki, frissítések ideje: hétfő, szerda, péntek.)
Mögöttem a móló panaszosan nyikorgott a hullámzó vízen. Először jártam Louisiana mocsaraiban, és nem a jámbor kíváncsiság hozott erre a vidékre, messze délre, New Orleanson túlra. A féltés érzése és az aggodalmas gondolatok hajtottak idáig a hosszú úton. Elképesztett a kis falu kihaltsága. Egyetlen lelket sem lehetett látni, sem a korhadó lécekkel fedett parton, sem a házak közti, gyommal felvert utakon.
Vezetőm a vidéki emberek értő megfontoltságával irányította csónakunkat keresztül a nyílt bayoun. Ameddig a szem ellátott zöld és barna sás szabta labirintussá a napsütötte vízfelszínt, a falunál a mocsár sűrű növényzete már eltakarta a kilátást. A kis településre irányuló kérdésemre kurtán válaszolt a mogorva férfi. Megtudtam, Creaky Windsben már csupán a fogadó tulajdonosa él egymagában, egy bizonyos Gretchen Fay asszony.
Langyos szellő fújt, kövér izzadságcseppek gördültek le a nyakamon. Felfedezőútra indultam a szellemfalu elhagyatott utcáin. A szűkszavú csónakos nem volt hajlandó tovább kalauzolni, sietősen indult vissza a biztonságosabbnak vélt Csigaöböl felé. Nem kellett sokat töprengenem a település nevén, fülemet megcsapta az üresen ácsorgó házak zsalugátereinek nyikorgása.
Creaky Winds olyan kicsi volt, hogy alig pár perc séta után ráleltem a fogadó düledező faépületére. Nyögve tettem le csomagjaimat a félhomályos előszobában. Nem mondom, hogy a pult mögé siető Fay asszony borostyán szemében nem láttam meglepetést, de elnyűtt arcára gyakorlottan húzta a közömbösség álcáját. Seszínű, göndör haja rendezetlenül meredezett a koponyájáról.
– Jó napot, asszonyom, Oliver Walsworth vagyok a vermonti Bellows Fallsból – üdvözöltem, miközben egy méretes zsebkendővel törölgettem a nyakam.
– Maga is északi, mint az az oskolázott hölgy, aki itten volt pár hete. – Amolyan bele a közepébe asszony volt, a vidékiek ízes kiejtésével harapta és pödörte a szavakat.
– Abigail Walsworth, igen, a feleségem – mondtam fáradtságomat feledve. – Emlékszik rá?
– Nem sokan járnak errefelé manapság, városi uraság, mióta eliszkoltak innét a népek. Emlékszem én mindenkire.
– A nagy Mississippi árvíz miatt menekültek el a környékről, igaz? Nem volt még ilyen hatalmas áradás az írott történelemben.
– Az mán igaz! Akik meg nem a folyó miatt szeleltek el, azoknak a szellemhistóriáktól és az eltűnésektől szállt inukba a bátorsága. A neje is annak gyütt utánajárni.
– Mit tud róla, mi történt vele?
– Az a szépasszony nálam szállt meg, én nem tudtam neki segíteni. Cletus ismeri azokat a szóbeszédeket meg babonaságokat.
– Ki ez a Cletus úr?
– Cletus Hickey. Nem úr az! – Fay asszony nevetése úgy hangzott, mint a száraz rőzse ropogása. – A mocsárban lakik, nincs, aki nála jobban ismerné azt.
– Ő tudhat valamit Abigailről? – kérdeztem reménykedve.
– Az asszonya a posványban akart körülnézni, Cletus vitte hát be. Azóta nem láttam errefelé a kisnagyságot.
– Segítene megtalálni ezt a… Cletust?
– Hetente szokott begyünni a faluba, hoz nekem húst meg zöldséget ennivalónak, és nugapát meg pálinkát is, amiket el tudok adni az errefelé hajózóknak. Abbó’ a kis barterből élek én itt.
Kicsit meglepődtem, a nő milyen nyíltan emlegeti, hogy alkohollal üzletel.
– És mikor esedékes a következő látogatása?
– Holnap.
***
A fogadóban töltött éjszaka hosszabbnak tűnt, mint szerettem volna, végig Abigail járt a fejemben. Álom alig szállt a szememre, a falu melletti vadlápból kiszűrődő monoton rovarmuzsikát hallgattam az ablak korhadó zsaluján keresztül. Átkoztam a sorsot, hogy az én kedvesemmel, hogy pont velünk történik ilyesmi. Nyugodalmas vermonti életünktől oly távoli események dúlták fel azt, és most a Mississippi katasztrófa valóságába hozott az Úr akarata. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt, mintha valaki mással történne mindez. Minden pillanatomat átjárta a remény, hogy újra láthatom Abbie mézédes mosolyát. Csendes imát mormoltam az Úrhoz, mielőtt szemhunyásnyira újra elhomályosodott a világ.
Mire felkeltem, Cletus Hickey már megérkezett. A fogadó előtt találkoztam vele, miután lecipeltem a csomagjaimat. A nap forrón tűzött, szemtelen rovarokat hessegettem az arcom elől. A nálam alacsonyabb Cletus kopaszodott, kipirult ábrázatát koszos szakáll takarta, mosolyát megannyi foghíj éktelenítette. Farmer kertésznadrágot viselt, felsőteste egyébiránt mezítelen volt, koszos és napbarnított bőre alatt, lapos mellkasán kitüremkedtek a bordái. Csak néhány szót váltottunk, mivel Fay asszonnyal akadt még elintéznivalója. A nőnek láthatóan nem okozott gondot, hogy a férfi ízes vidékiséggel beszéli az angolt, én meg homlokráncolva próbáltam követni beszélgetésüket.
Fél óra múlva Cletus mocsárvízen sikló csónakjában ültem. Ígéretet kaptam tőle, hogy elvisz oda, ahol Abigailt utoljára látta. A természet zajai, rovarok és madarak hangja vett körbe, a víz lágy csobogását csak a ladik nyikordulása törte meg időnként. Átkozott viszketés gyötört folyamatosan, mintha pókok futkároznának a bőrömön. Ruháim enyhe nedvességgel tapadtak a testemre.
Vezetőm bár jó kedélyűnek és beszédesnek látszott, nem volt kedvem társalogni vele. Túl nagynak éreztem közöttünk azt a távolságot, amely az én műveltségemből és új-angliai életszínvonalamból, illetve az ő vidéki egyszerűségéből adódott. Csendben ücsörögtem hát a csónakban csomagjaimtól körülbástyázva, és Abigailről készült fotográfiákat nézegettem. A megbarnult fotópapírról feleségem kedves arca nevetett rám. A szemének olyan volt az íve, mintha mindig szomorkás elnézéssel szemlélné az őt körülvevő világ tökéletlenségét. Tekintetében tükröződött kedvessége is, az a naivitással vetekedő képesség a megbocsátásra, ami keveseknek sajátja, és ami az első perctől elbűvölt. Ifjú koromban, mikor arany hajak és formás csípők után futottam, sosem gondoltam volna, hogy később ilyen puritán tulajdonság ragadja majd meg a szívemet.
– Faintos kis asszonykája van magának, uraságod – szólalt meg a mocsarat kémlelő Hickey. Vidékies nyávogását nehezen értettem, szavait sértőnek találtam, még ha tudtam is, hogy jó szándékú a maga módján. Ám rá kellett támaszkodnom, így nem lehettem vele goromba. – Gömbölyded ahol köll, a haja meg, mint a szép feketerigó tolla, én mondom magának, itt délen ritkák az ilyen lyányok.
– Köszönöm. – Próbáltam nem fintorogni, de Hickey alkoholszaga a láp poshadt bűzében is érződött, főleg mikor kinyitotta a száját. Úgy tűnt, a törvény keze a mocsárba nemigen ér el. – Mondja, Mr. Hickey, hol látta utoljára Abigailt?
– Az asszonykája megkért, hogy vigyem el őt egy helyre a mocsárban, így hát elmentem érte, megalkudtunk, a csónakomba raktam, oszt elvittem és ottan volt. Egyet se aggódjék, elviszem én oda becsülettel magát is, Cletus Hickey mellett senkinek nem lett baja még, ezt minden jó nép tudja errefelé. Mindenki!
– Mindenki? – ráncoltam a homlokom, miközben kétkedőn néztem körbe a kihalt lápban.
– Mármint amikor a népek itten voltak még, érti az uraságod. Mikor nem iszkoltak el az istenverte áradás elől, mint patkányok az esőben, bizony! Tisztelték ők jó öreg Cletus Hickeyt, mert bár nem egy oskolázott ember, de tud mindent a mocsárról, annak búját, baját és bánatait. Felismeri, ha éppen dühös és veszedelmes, és tud bánni vele, akár egy nyűgös lyánykával. Úgy ám!
– Ilyen veszélyessé vált a láp a nagy áradás óta?
– Úgy, ahogy mondja! Minden ásónyi földet úgy nyel el a mocsár, mint ahogy az éhes aligátor zabálja a húst. Aztán sok veszedelem orvul támad ám. Tulajdon szememmel láttam, ahogy az alattomos lápban egy szempillantással tűnt el vagy egy tucat fa, mintha sosem lett volna ott. Jöttek ide oskolázott emberek, és istenverte víznyelőkről meg földalatti barlangokról beszéltek, de az Úrra mondom én, az ördög szája nyílt meg a víz alatt, és az zabált fel mindent. El sem hinné, ha látná uraságod.
– Hát, legjobb reményeim szerint velünk semmi ilyen szörnyűség nem fog történni, ugye? – Némi aggodalommal pillantottam körbe a magasba emelkedő, vékony törzsű fák között. Lombozatuk napfénnyel pettyezett árnyakkal takart be minket. Akárhogy kerestem, sehol nem tűnt fel egy vad örvény, vagy hátborzongatóan alábukó földnyelv.
– Lássa, uraságodnak semmiféle aggódásra nincsen semmi oka sem, Cletus Hickey ismeri a szeszélyes lápot.
– Maga egyedül él itt a mocsárban, Mr. Hickey?
– Voltak itt jóféle szomszédemberek. – Összehúzott szemmel meredt a távolba evezés közben. Szakálla alatt mintha elkomorodott volna piszkos arca. Éppen megkerültünk egy nagyobb sáscsomót. – Sokszor mentünk együtt aligátorokra vadászni, meg vedeltük a sört. És gömbölyded asszonyok is voltak itt, akik nagyon szerették ám a vén Cletust, főleg az esze miatt. – Elnevette magát, majd elmerengve kidugta a nyelvét hiányzó fogainak helyén, végül elégedetten csettintett vele. – De egy percig sem aggódok, vissza fognak gyünni azok, ahogy elmúlnak a bajok. Addig is ottan van az a jóféle fehérnép a fogadóban.
– Fay asszony?
– Úgy ám! Nem kell sok, hogy a szíve megnyíljon a jó öreg Cletusnak. – Kacsintott rám vigyorogva.
– És hogy lehet, hogy maga nem települt ki? – kérdeztem.
– Ó, uraságod! Cletus Hickey itten született, ez az ő istenverte földje, és itten is fogja lerakni az evezőt. Nincs az az áradást, ami miatt ő bármikor is elhagyná ezt a vidéket.
Az út további részében be nem állt a szája. A mocsár állatairól beszélt nekem, és helyi történeteket mesélt. Egykedvűen meredtem a lápra a fecsegését hallgatva.
***
Az áprilisi nap már lebukott a fák koronája mögött, mikor elértük Cletus otthonát. A rozoga fatákolmány biztos cölöpökön állt a vízparton. A veranda fölött felfűzött aligátorfogak és pókhálók lengtek. A legszembetűnőbb a ház falára kifeszített, déli patriótazászló volt, amely jelezte a férfi hovatartozása iránti büszkeségét. Azon gondolkoztam, vajon ezt a mocsárban hányan láthatják.
– A déli népekre ugyan senki nem mondhassa, hogy rossz vendéglátók, Walsworth uraságod – nyögte Cletus, miközben partra húzta a csónakot. – Holnap folytatjuk az utunkat, maga meg én. De már túl késő van, ma éjjel Cletus Hickey házában vendégeskedhet.
A ház belseje főként egy konyhával egybeépített nappaliból állt, ennek a sarkában ágyazott meg nekem a földön. Volt itt még egy hálóként és raktárként alkalmazott szoba, illetve egy harmadik, elzárt helyiség, ahol egy szeszfőző kazán üzemelt. Az innen áradó szag elnyomott minden más bűzt a házban. Cletus a sötétséget egy petróleumlámpával varázsolta félhomállyá, beüzemelte a lepárlót, majd vacsorával kínált. Valami sült rágcsálót és gyümölcsöt ettünk. Ez utóbbit érdeklődve forgattam a kezemben, mivel sosem láttam még ilyet. Alakját tekintve almához hasonlított, vörösessárga, tobozszerű bőrrel, mint amilyen az ananászé, mégis puha volt, harapható. Bő leve és édes, egészen cukros íze miatt pedig a barackra emlékeztetett. Cletus felszeletelt jó néhányat a világossárga húsú gyümölcsből.
– Nugapa gyümölcs, vagy nugapa alma – magyarázta a férfi, látva érdeklődésemet.
– Sose láttam még ilyet. Nagyon érdekes. – Újfent beleharaptam, az édes íz szétfolyt a számban.
– Nem is fog, uraságod, ez csak itten terem a mocsárban. A pálinkát is ebből főzöm, meg aztán viszek Gretchennek, hogy eladja. Különleges, ezért jó árukat adnak érte cserébe. A törzsiektől szerzem, akik itt élnek a mocsárban, azoknak valamiféle szent gyümölcs ez.
Kis híján félrenyeltem a levet, így köhécselve fejeztem ki megdöbbenésemet.
– Bennszülöttek?
– Nem vörösek, niggerek ezek. Tudom én, mit gondol, uraságod, én sem igazán kedvelem az átokverte, bűzlő, feketéket. Ha nem veszítjük el a polgárháborút, akkor még alkalmasint jók volnának arra, hogy gyapotot szedjenek és a fehér ember cipellejét tisztítsák. Dél újra fel fog emelkedni! Higgye el, ezzel a törzzsel itten addig is jobb békében lenni. Jobb napok fognak gyünni miránk.
Gyomrom émelygett a gyűlölettel teli szavaktól. Kicsit meg is szédültem, de lehetséges, hogy a tömény cefreszag tette. Zsebkendőmmel megtörölgettem a homlokomra kiütköző izzadságot. Hallottam már, hogy a délieknél még igen erős a fajgyűlölet, de szembesülni vele egészen más volt.
– Szóval egy törzs él itt? – Beleharaptam a sült húsba. Rosszabb ízre számítottam.
– Igen. Természeti népek, de ha az ember megismeri őket, hamar rágyün, hogy nem olyan vademberek, mint ahogy gondolná. Mindenféle vuduban és huduban, meg szellemekben hisznek, ezért a maga asszonykája is hozzájuk ment, hogy utánanézzen a pletykálódásoknak meg babonáknak. Kíváncsi volt rájuk, mint a fene.
– Maga néger vademberekhez vitte az én Abigailemet? – A megdöbbenéstől kiesett a kezemből a nugapa, amit Cletus gyorsan felkapott, és behajított az erjedő cefre közé.
– Ő maga akart odamenni.
– És végül nyoma veszett!
– Egyet se tessen félni, jól szót értett velük egyből, és mint mondottam, nem emberzabálók ezek. Nagyon elsápadt, uraságod, tessék, töltök ebből a jóféle nugapa pálinkából. Kóstolja csak meg, visszaadja a színt az arcába.
Némi habozással fogadtam csak el az alkoholt. Lelkiismeret furdalást éreztem, amiért megszegem a törvényt. Bár a tilalom még északon sem igazán érte el a célját, nem, hogy itt az isten háta mögött.
– Köszö… – akadt a torkomon a szó, ahogy köhögni kezdtem a szesztől. Nem szoktam hozzá ilyen erős italhoz, de meg kellett vallanom, utolérhetetlen a zamata. A nugapa mézédes ízt kölcsönzött neki. Elismerően bólogattam, miután lenyeltem, mire Cletus mosolyogva töltött újra. És magának is. Valamelyest megnyugodtam, kiváltképp, mert eszembe jutott, hogy Abigail antropológusként nem egy törzsnél járt már. Minden alkalommal elnyerte határozott fellépésével és ösztönös empátiájával a vademberek rokonszenvét. Jobban belegondolva egyáltalán nem aggódtam. Olyan helyzet volt ez, amelyben a feleségem boldogulna legjobban azok közül, akiket ismerek.
– Na, ugye, hogy ugye? – vigyorgott Cletus, majd lehajtotta az italt, és megállás nélkül töltötte újra az üresedő poharakat. – Holnap maga is megismerheti a fekete niggereket. Meglássa, még mindig náluk vendégeskedik a maga csinatos asszonkája. Biztosan sok babonaságot mesélnek neki, ami annyira érdekli őtet.
Abbie esetenként nagyon beleásta magát idegen kultúrák szokásaiba, meséikbe meg hiedelmeikbe, de azelőtt, Louisianába érkezéséig rendszeresen küldött nekem leveleket, telegráfokat. Elnézve ezt az Isten háta mögötti helyet, nem csodáltam, hogy nem tudott üzenni. Ám ennyi ideig sosem várakoztatott meg, biztosan talált volna valami módot, hogy kapcsolatba lépjen velem. Mégis…
Megfoghatatlanul kavarogtak a gondolataim. A kazánból áradó pálinkaszag egészen eltömítette az orromat. A himbálódzó petróleumlámpát figyeltem, amely árnyjátékot vonszolt keresztül a viskón minden kilengésével. Körülötte apró rovarok köröztek.
– Valamiféle szellemlátásokkal kapcsolatos pletykákról beszélt az én Abbie-m, meg furcsa álmokról. De nem csak itt voltak állítólag, mindenfelé a környéken. – Elvettem egy szelet nugapát, és jóízűen beléharaptam.
– A törzsieknek vannak rohadtul furcsa dolgaik, amikről a jó öreg, sokat látott és istenfélő Cletus se tudja, mit higgyen. De aztán tudja a rosseb, hogy az egyszerű népek mit láttak vagy mit nem, énszerintem bolondot beszélnek azok mind. Berezeltek a saját árnyékuktól is, aztán jött ez a kis áradás és szedték a sátorfájukat. Szégyellték, hogy itten hagyták a földet, ahol születtek, ezért ráfogták mindenféle istenverte babonaságra.
– Maga nem tapasztalt ilyet? – Éreztem, hogy kicsit kásásan ejtem már a szavakat. Ilyen sokat ittam volna? Egy úriembernek tudnia kell, hogy hol a határ. Én tudtam is. Cletus olyan kedvesen kínált, így egy-két pohár még igazán belefért.
– Amennyi nugapát én itten megiszom, találkoztam már minden jobblétre szenderült lélekkel innen Wichitáig – röhögött ízesen Cletus, majd emeltük poharunkat.
– És mi a helyzet az eltűnésekkel? Beszéltek ilyesmiről is.
– Átkozottul veszélyes hely az ingovány. Sokan vesztek már oda, és a mélyben, vagy pedig termetes aligátorok hasában nyugszanak. Másféle eltűnésekről egyáltalán nem tudok semmit sem. Ám maga, uraságod, nagyon bátor ember ám, hogy az asszonykája után gyütt a mocsárba, ilyen időkben, ráadásul egyes-egyedül.
– Senki nem mert velem jönni a Mississippi vidékére most, az áradás idején, hogy segítsen. – Kissé kavargott a fejem.
– Nagyon szeretheti uraságod a nejét, hát mit ne mondjak! Aztat hittem az északiakról, hogy mind pipogya pojácák, de magában akad a déliek spirituszából. A szentségit! Minden tiszteletem. Erre igyunk! – Cletus töltött. Nem kellett volna… Érte nyúltam.
– Nagyon hiányzik nekem Abbie. Máskor is elutazott rövidebb időre, de mindig egymás mellett álltunk. És most…
Miért érzelgek itt ennek a déli fráternek? – kóválygott át rajtam a gondolat.
Megdörzsöltem az arcomat, zsibbadó bőrömön már kevésbé éreztem a kezem tapintását. Szemem sarkában nedvességhez ért az ujjam.
Ó, hogy a macska rúgja meg!
Felhörpintettem egy újabb pohárral.
– … A szeme… úgy szeretem az ártatlan tekintetét. Ahogy az emberre tud nézni. Elképesztő egy teremtés, Mr. Hickey, higgye el nekem! Kedvességével még a pennsylvaniai telet is forró nyárrá változtatná. Nagyon hiányzik nekem Abbie.
Cletus rám nézett. Mosolyogott a szakálla mögött. Egy pillanatig, vagy hosszú percekig? Összefolytak a másodpercek. Hirtelen az asztalra csapott.
– Azt a rézfánfütyülőjét, jól elment az idő, én mondom. Aludjunk, Mr. Walsworth! Holnap bizony nehéz nap vár ránk.
Kótyagosan összeszedelődzködtünk, és nyugovóra tértünk. A szoba sarkában, földre helyezett pokrócokon hajtottam álomra a fejem.
***
Felébredek. Hirtelen úgy érzem, sokan tartózkodnak a házban, és engem figyelnek. Az egész testem lemerevedik. Képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár csak kinyitni a szemem. Erősödő hangorkán tölti be a fülemet, mintha megannyi ember üvöltözne egyre közelebbről. Félelem kerít hatalmába. Tagjaim fagyott jégcsapok, hiába próbálom mozgásra ösztökélni őket, meg sem moccannak. Rettegés rohan végig ereimen, a hangzavar feszegeti a dobhártyámat. Borzalmas a lidércnyomás. Összecsikordulnak a fogaim. És váratlanul vége.
Kiterülve fekszem a földön. Felpattanó szemeim az alacsony lángra állított petróleumlámpával megvilágított tetőgerendákat nézik. Cletus horkolása hallatszik.
– Van itt valaki? – Ezt akarom kérdezni, de a szám és a nyelvem zsibbadt, alig engedelmeskednek. Még kétszer próbálkoznom kell, mire képes vagyok tisztán kimondani. Már mozogni is tudok, így körülnézek. Hallom, odakint az aligátorfogak zörögnek a szélben, az éjszakai állatok neszezése sem hagyott alább, az ódon viskó pedig állhatatosan nyikorog. De Cletust leszámítva egyedül vagyok a házban.
Elképesztően ostobának érzem magam. Mire számítottam, ki volna még itt? Kitekintek az ablakokon. A hajnalnak semmi nyoma. Legfeljebb egy óra telhetett el, mióta lefeküdtem. Kicsit még mindig szédülök a pálinkától. Mégis, mit képzeltem? Úgy tűnik az elmém furcsa játékokat játszik velem ettől az erős szesztől.
Eszembe jut a holnap és a vademberek. Cletus megnyugtató szavai ellenére tartok tőlük, ezért beletúrok az egyik csomagomba. Előszedem az M1911-es Coltomat, betárazom. Eztán a pisztolytokot a lábszáramra kötözöm, és ráhúzom a nadrágot. A biztonság kedvéért néhány .45-ös töltényt zsebre vágok még. Egy úriember álljon készen minden eshetőségre! Az álom gyorsan jön a szememre.
***
A napot nézem. Szinte égeti a szemem, melegsége mégis jó érzéssel tölt el. Élvezem, hogy sugarai életerővel pumpálják teli a testemet. Az ég kristálytiszta, arcomat langy szellő simogatja. Mélyet szippantok, a levegő megtölti tüdőmet, buzgón áramlik bennem a vér. Jól érzem magam.
Ám a nap ekkor utolsót huny. Felszínén a lángnyelvek kialszanak, és csak egy rideg, lyukacsos kőgolyó marad az égen, amely a horizont felé zuhan. Sötétbe borul a táj, csontomig hatol a kegyetlen hideg. Fátyolos köd ereszkedik körém, nyúlós nedvességgel ér bőrömhöz, mintha nyálkás varangyokkal teli veremben volnék mezítelenül. A gerincemen reszketés fut végig, elönt az undor. Úgy érzem, aláhullok az örök homály honába.
Ereimben megfagy a vér, mikor arcok formálódnak a sűrű ködből. Szem és száj nélküli arcok, amelyek könyörögnek, szitkozódnak, imákat mormolnak. Mindannyiuk távoli hangjában kétségbeesés hallatszik.
– Nem, nem, nem… én… ide se akartam jönni – motyogja az egyik megszállottan. – Az nem lehet, hogy pont velem történik…
– Távozzatok, menjetek innen! – A második hangja nagyon távoli, mintha egy akna mélyéről visszhangozna, pedig az arc mellettem suhan el. – Hagyjatok békén! El innen!
Akármerre nézek újabbak jelennek meg. Mindenfelől sóhajok és mormogások olvadnak eggyé a köddel. A tagjaim nehezek, hideg vérem lassan araszol, szinte fájdalmasan végigmarja ereimet. Egy közeledő homálymaszk váratlanul semmivé foszlik, amikor egy alak botorkál keresztül rajta. Valaha new york-i újságíró volt, de már csak valószerűtlen árnyéka egykori önmagának. Honnan tudom mindezt? Csak egy fantomsziluett, öntudatlanul leheli maga elé a szavakat:
– Hol… hol vagyok? Mi ez a hely? A munkám… a munkámat el kell végeznem!
Foszladozni kezd a köd, újabb és újabb tévelygők körvonalai tűnnek fel. Látok egy fonott hajú néger nőt, egy vidéki gazda urat, egy hajlott korú ingoványjárót. Egy fekete férfi törzsi ruhákat visel, tollak és állatbőrök takarják testét. Úgy érzem, üres szemgödrével pont rám néz. Beleborzongok, mert mintha egyenesen hozzám intézné szavait.
– Itt van vége. Mindennek vége… De jó célt szolgálunk, közös célt! Ez a dolgok rendje.
Miért beszél hozzám? Hol vagyok? Legszívesebben elmerülnék a sötétben a sok vádló és könyörgő ábrázat elől.
– Én ezt nem értem. Nem tudom… én nem segíthetek – mentegetem magam. A hangom oly távolról zeng, mintha nem is hozzám tartozna. – Kérem, forduljanak… máshoz!
Újabb fekete bőrű törzsiek burkolóznak elő a homályból, néhányan lesújtóan bámulnak rám, mások csak kóvályognak a sötétségben. Ahogy egyre enyhül a köd, észreveszem, hogy öreg, vaskos gyökerek kígyóznak körülöttünk. Nedves föld pereg le repedezett kérgükről, melyen gyűrűsférgek tekergőznek. Néhány rángva hull alá. Emelem a tekintetem, a gyökerek egy vaskos fa törzsévé fonódnak össze, amely a semmiben lebeg. Ágai miriádnyi csontvázkéz gyanánt tapogatóznak az ürességben. Ekkor pillantom meg Abigailt.
Álomszerű alakja a fa tövénél áll, kedves szeme most ijedt és segélykérő. Fekete haja úgy úszik körülötte, mintha víz alatt volna. Kedvesem kísértetként suhan felém.
– Oliver! Tudtam, hogy el fogsz jönni, annyira tudtam! – Szavai a szívemben suttognak. Vékony kacsóját nyújtja felém, én is érte nyúlok. – Meg kell találnod engem, szükségem van rád!
– Itt vagyok, kedvesem – mondom neki megnyugtatásképp, érintése olyan valótlannak tűnik.
– Keress meg engem! – mondja, ám eközben az ágak és a gyökerek elkezdik körülfonni szellemalakját. – A fa… keresd a fát! – mutat maga mögé, de lassan eltűnik a szemem elől.
– Abbie, várj! – kiáltom kétségbeesetten. A szívem zakatol az ijedtségtől, hogy éppen megleltem a kedvesemet, és újra elveszítem őt. – Kérlek, várj!
– Várok rád! – hallom még távolról visszhangozni Abigail lágy hangját, már gyökérrengeteg vesz körül engem. – Várok.
Fehér fény vakít el.
Amint hunyorgó szemem hozzászokik a világossághoz, Cletus arca rajzolódik ki előttem. Az ablakon napfény szűrődik be, hallom a madarak dalát.
– Jó reggelt, Mr. Walsworth! – üdvözöl Cletus. – Minden rendben? Átkozott zaklatottan aludt.
(Folyt. köv.)