Artair McKnight: Kristályszép – 10. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/kristalyszep” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Találkozások

Folyós, fojtogató köd csúszott szét az erdőn, és beterített mindent. Kopasz, göcsörtös tölgyfák reszkettek köröttem, és ijedt tündérmanók ficánkoltak a vacogtatóan hideg levegőben. A lélegzetem nagy gőzfelhőként szállt ki a számból, mintha cigiznék, és egyre jobban féltem. Leguggoltam egy furcsa, torz növésű bokor mögé, és onnan kémleltem kifelé. Egy domboldalról néztem az alattam húzódó ösvényre, ahol sötétpiros szárnyú démongyermekek serege vonult végig, hatalmas nagy zajt csapva. Ez a sereg nem volt valami jól rendezett; mindenki csak hangoskodott, és ide-oda lökdösték egymást. Szedett-vedett csapat volt, talán most verbuválták őket. Visszafojtott lélegzettel számláltam a féldémonokat, és már harmincnál tartottam, amikor az utolsó is elment előttem. De ennél az utolsónál totál elképedtem. Vastag láncon húzott maga után egy iszonyatos rémséget, amelyik láthatólag kissé irányíthatatlan volt, és tombolni szeretett volna. Alaposan megnéztem magamnak ezt a förmedvényt, amely leginkább egy medve és egy farkas keverékére hasonlított. Máris tudtam, hogy ez a zordfarkas. Nem lehetett más.

Nos, mik is voltak az esélyeim? Harminc féldémon és egy zordfarkas, egyetlen fekete tündérgyermek ellen. Tök jó, nem? Végig kellett gondolnom mindent, mert nem hagyhattam, hogy ez a sereg célba érjen. Tudtam, hogy az egyik tündértábor felé haladnak, ahol rengeteg a fiatal, de ugyanilyen sok az öreg is. Cselekedni akartam. A bátorságom megjött hozzá, és egy pillanatig egyáltalán nem féltem a haláltól.

Bevillant az agyamba egy remek ötlet. Ráfókuszáltam a zordfarkas láncára, és a nyakamban lógó kristály azonnal megremegett. Fel akartam használni a mágiáját. Lehunytam a szemem, összeszorítottam a fogaimat, és amikor újra felnéztem, a lánc vastag szemei eltörtek, s elszabadult a vadállat. Felordított, és feldöntötte a fogva tartóját. Egy másik démongyermek próbálta varázslattal lenyugtatni a zordfarkast, de én sem voltam rest újra bevetni a mágiámat. Kinyújtottam az ujjaimat, és egy új gondolatomra apró tüskék röppentek ki belőlük, hogy végül az állat bundájába fúródjanak. A fenevad felbőgött fájdalmában, és annyira felmérgesedett, hogy már senki sem tudta megállítani az őrületét. A szörnyeteg mindenkinek nekiesett, és ott harapta a féldémonokat, ahol érte őket.

Diadalittasan néztem a jelenetet, és közben észre sem vettem, hogy valaki mögém lopózott. Egy kemény tárgy nyomódott a tarkómnak, és egy reszelős, rekedtes férfihang suttogott a fülembe:

– Viszlát, fiú!

Nagyot nyeltem, és a következő pillanatban meghallottam a dörrenést. Aztán megszűnt minden.

 

***

– Ne hülyéskedjetek! Mit csináltok folyton abban az erdőben? – Terry nagyban értetlenkedett előttünk, és közben Julie törékeny kezét fogta az asztalon.

Már egy órája a Habzsoldában ültünk, mi négyen: Rose, Julie, Terry és én. Október 12. volt, egy borús, keddi nap. Miután Mrs. Ömlengősnél halálra untuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy a Habzsoldában fogunk megebédelni. Egyetlen korty alkohol nélkül, természetesen. Terryvel már tisztáztuk az efféle dolgokat.

Miután befaltuk a pizzát, a vörös üstökű srác egyhuzamban lökte nekünk a kérdéseit, és azt az elképesztően sűrű dumáját. Rose nagyon jól tűrte, pedig azt hittem, hogy zavarni fogja Terry pörgős, laza stílusa.

Az elmúlt egy hétben nem sok mindent csináltunk mi ketten, de gyakran sétáltunk a Kelta Erdőben. Rose úgy tanítgatott repülni, hogy hosszú perceken át fogta a kezemet, aztán egy váratlan pillanatban elengedte. Ennek voltak néha rossz következményei, de néha jó dolgok is történtek. Egyszer például nekirepültem egy fenyőfa csúcsának, de máskor meg sikerült végrehajtanom valami egészen fantasztikus manővert. Ilyenkor ha leszálltunk, Rose nagyon megdicsért, és csontropogtató ölelésben részesített. Nem mondom, hogy nem volt jó… Ezekért a pillanatokért érdemes élni!

Anyával és apával keveset beszéltem, de megígértem nekik, hogy nem szökök el, és nem is akarok öngyilkos lenni. Ez a kijelentésem jelentős mértékben javított a kedélyállapotukon, bár apának kezdett egyre beesettebb lenni a tekintete. Valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy milyen érzésekkel jár egy tizennyolc éves hazugság leleplezése. Most megtapasztalhatta. Nem volt kedvem megvigasztalni, nem akartam kiönteni neki a szívemet, de megesküdtem magamnak, hogy később még hosszabban is beszélgetni fogok vele.

Szóval a napjaim így teltek. Próbáltam kicsit kevesebbet tündéreskedni, és szép lassan lenyugodni. Aztán eljött ez a kedd. Rose-zal már előre elterveztük, hogy mit fogunk csinálni ezen a napon. Elmegyünk az antikváriumba, hogy meglátogassuk az apukáját, aztán elvisszük a pólóimat Una nénihez. Ám ebben a tervben nem volt benne a Habzsolda.

– Mondtuk már, Terry; amit az erdőben csinálunk, az titkos. Druidaszabály tiltja, hogy eláruljuk – csóválta a fejét Rose, és szomorkásan elmosolyodott. Egyébként ma különösen csinos volt. A hűvös idő ellenére kockás szoknyát vett fel fekete-fehér csíkos harisnyára, ami így tökéletesen passzolt a kesztyűjéhez. A pólója ma fekete volt, rajta egy lila, sebtapaszos szívvel. A koponya persze most sem hiányzott róla. – De ne parázz, nem áldozunk fel embereket, meg ilyesmi!

– Zsír, emberáldozat! – bólogatott Terry, és összehúzta a szemét.

– Mondom, nem! – nevetett Rose.

– Jól van, jól van. Akkor csak táncikáltok?

– Valami ilyesmi.

– És Blase mikor kapja meg a jelvényét? A… koponyát? – Terry igyekezett a lehető legtitokzatosabban ejteni a koponya szót, és jó nagyokat vigyorgott rám.

– Ma kapja meg. Ha minden jól megy.

– Az fasza. Sosem gondoltam volna, hogy Blase-ből is Spirit Gleni Koponya lesz! Amikor először megláttam a szomszédban, rögtön azt gondoltam, hogy ez egy nyugis, okos, talán kicsit stréber gyerek, és tökre nem különc. Nagyobbat nem is tévedhettem volna!

– Terry, Koponyának lenni nem feltétlenül jelenti azt, hogy különc is vagy. Vannak köztünk teljesen normális emberek is – magyarázta Rose, és megitta a kóláját. Ő volt köztünk az egyetlen, aki még nem evett és nem ivott meg mindent. Egészen mostanáig.

Julie ránk villantott egy zavart kis féloldalas mosolyt, és óvatosan tette fel a kérdését:

– Orgiákat ugye nem rendeztek?

Az állam a padlóra pottyant. Legalábbis sejtettem, hogy annyira leesett. Én nem tudtam válaszolni. Ilyen kérdésre abszolút nem. Szerencsém, hogy Rose mindig frankón kész van egy felelettel.

– Nem, Julie, nem rendezünk orgiákat. Nincsenek szexuális jellegű rituáléink. De létezik egy félmeztelen tánc, ahol a lányok leveszik a melltartójukat, és körültáncolnak egy tábortüzet. – Rose-ra néztem, kerek szemekkel. Terry körülbelül ugyanígy bámulta őt. – Ezt persze a fiúk nem nézhetik végig. Nem vagyunk nudisták. – Terry érdeklődése rohamosan lankadni kezdett. Jót mosolyogtam rajta.

Pár percig csak néztük egymást, mert ez a druidás téma eléggé kikezdte az elménket. Szerintem mindannyian rendesen elgondolkodtunk. Terry és Julie valószínűleg azon, hogy épelméjűek vagyunk-e, Rose azon, hogy vajon mikor léphetünk le, én meg azon, hogy vajon összebarátkoznak-e a barátaim Rose-zal.

Az egésznek az lett a vége, hogy Rose az órájára nézett, és felsóhajtott. Megtörte a csendet.

– Nekünk mennünk kéne. Találkozónk van az apukámmal.

– Jaja – helyeseltem, és a kezemet nyújtottam Terrynek. – Szia, haver! Majd később beszélünk!

Terry kezet rázott velem, Julie adott két puszit, aztán kibújtam az asztal mögül, és vártam, hogy Rose megfogja a kezem. Julie őt is megpuszilta, aminek nagyon örültem, és valamit a fülébe súgott. A tündérlány elpirult, visszamotyogta a válaszát, majd megragadta a kezem, és elindultunk a kijárat felé.

– Mit súgott neked? – kérdeztem gyorsan, amikor már az utcán voltunk.

Rose megvonta a vállát.

– Hát, csak elhívott egy csajos vásárlós délutánra. Holnap a Thistlesbe megy a barátnőivel.

– Az Stirlingben van – ráncoltam a homlokom.

– Na és?

– Te nem mész oda. – Ezt nagyon jól tudtam.

Rose felsóhajtott, és megrovóan nézte az arcomat.

– Ez nem igaz! Jártam már ott, és Julie-val is elmegyek.

– Helyes – mosolyogtam.

A lány visszamosolygott, és haladtunk tovább. Azt hittem, hogy Rose-t nem érdeklik az olyan dolgok, mint a „csajos délután”, vagy a „shoppingozás”. De kiderült, hogy ő sem teljesen különbözik a többi lánytól. Neki is szüksége van a „normális” dolgokra. Az is lehet, hogy jobban, mint bárki másnak.

A mini-város egyetlen antikváriuma a főtérből kiinduló legkeskenyebb utcában volt, annak is a legvégén. Nem csoda, hogy Terry nem mutatta meg, amikor körbevezetett Spirit Glenben. A szürkésbarnás kőházikónak nem volt emelete, és olyan apró volt, hogy alig lehetett észrevenni a mellette tornyosuló hotel és pub között. Kovácsoltvas cégére pirinyó betűkkel hirdette, hogy ez a Staunton Antikvárium. Felvontam a szemöldököm, és a csukott, sötétpiros ajtóra néztem.

– Apukád tényleg itt dolgozik?

– Olyan rémes? – kérdezte Rose elszontyolodva, és keresztbe fonta a karját a melle előtt.

– Nem, dehogy! Nagyon aranyos ház!

– Komolyan gondolod?

– Persze! Menjünk be! – Izgatott voltam. Naná, hogy az voltam! Találkozni fogok annak a lánynak az apjával, aki tetszik nekem, és majdnem minden szabad percemben csak rá gondolok. Bizony, így volt ez.

– De figyelmeztetlek, hogy apa nagyon fura! – nézett rám Rose halál komoly ábrázattal. – Nem láttál még ilyen fura embert. Sokak szerint tőle örököltem a… zárkózottságomat.

– Hé, én tizennyolc éve élek együtt két totál dilis emberrel, de bírom őket. Nem hiszem, hogy még egytől kiakadnék – nevettem.

– Jól van, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – sóhajtott a lány, és elengedte a kezem. Úgy tűnt, nem akarja, hogy így jelenjünk meg az apja előtt. Én meg nem vitatkoztam.

Kinyitottam a csengettyűs ajtót Rose előtt, és előre engedtem. Gondoltam, hogy jobb lesz így. Mutasson be ő!

Az antikvárium belseje ugyanolyan barátságos volt, mint a külseje. Nem maradt egyetlen szabad falfelület sem, mert mindenhol könyvektől roskadozó polcok álltak, előttük pedig kisebb kosárkákban hevertek azok a kötetek, amelyek éppen akciósak voltak. Rose apját bezzeg sehol sem láttam.

– Apa! – kiáltotta Rose, s az egész terem visszhangzani kezdett. Vártunk egy kicsit, és a fülembe súgta. – Néha elfelejti, hogy egy boltban sok időt kéne a pénztár előtt tölteni.

Elmosolyodtam. Muszáj volt megnéznem a könyveket. Odamentem az egyik százéves polchoz, és végigsimítottam a könyvgerinceket.

– Scott, Burns, Stevenson, Doyle, Buchan… Azon a polcon csak skót szerzők műveid találod. – Rose csupa szürke apja most jött be egy alig látható ajtón, ölében egy nagy halom könyvvel. A cuccot letette a márványlapos pultra, mire hatalmas porfelhő szállt fel a borítókról. – Khm… Sose dolgozz antikváriumban, ha porallergiád van!

Rose kuncogva rázta a fejét, és odament az apukájához, hogy jó erősen megölelje. Tehát mindenkivel ezt csinálja. Imád ölelkezni! Beleborzongtam, annyira édes volt. Miután eleresztette őt, visszajött hozzám, és bemutatott neki:

– Apa, ő itt Blase. Blase, ő itt apa.

Az alacsony férfi átnyúlt a pulton, és kezet fogott velem. Sokáig a markában tartotta a tenyeremet, és ezalatt tüzetesen megvizsgálta az arcomat. Ez elég idegesítő volt, de legalább én is megnézhettem, hogy mennyire hasonlít a lányára. Hát, nem sok hasonlóságot véltem felfedezni. Rose egyedül a barna szemét és a magasságát örökölte. Minden másban Mórra emlékeztetett. Az apja amúgy nagyon vékony volt, pajeszos, rettenetesen szőrös, és szemüveges. Sötétbarna haját hátrafésülte, és minden percben feljebb tolta az orrnyergén csúszkáló, kerek okuláréját.

– Igen-igen, Ian Staunton a nevem. Nagyon örülök, kedves fiacskám! Veszel egy könyvet is, vagy csak látni akartad a barátnőd öregét?

Rose elpirult, és dühösen közbeszólt:

– Nem vagyok a barátnője!

Elkerekedett a szemem. Egy pillanatra azt hittem, hogy fogja a kezemet, de nem így volt. Most is elhúzódott tőlem, mintha valóban semmilyen vonzás sem lenne köztünk. Pedig én úgy éreztem, hogy volt. Lehet, hogy tévedtem? Lehet, hogy ő nem érez semmi komolyat?

– Nem tudom… talán veszek valamit – motyogtam letörten.

– Ez a beszéd! – csapta össze a tenyerét Mr. Staunton, és kisétált a pult mögül. A por utána szállt. – Milyen könyveket mutassak? Sci-fit keresel vagy fantasyt? Manapság ezek divatosak a fiatalok körében. Meg a vámpíros izék. De nekem nem baj, beszerzek mindent, ami a srácoknak kell! Értek hozzátok.

Rose apja átbújt egy alacsony ajtófélfa alatt, és eltűnt a mögötte rejtőző szobában. Mielőtt követtem volna, Rose szemébe néztem, s kérdőn felemeltem a vállam. Csak az egyik szemét láttam, mert az arca másik felét eltakarta a haja, de így is megfigyelhettem a róla tükröződő sajnálatot.

– Nem úgy értettem… – mondta magyarázatképpen, de elcsuklott a hangja, és bement az apja után.

Mi az, hogy nem úgy értette? Most akkor a barátnőm, vagy nem? Simán csak haver, vagy micsoda? Tündértárs?!

Követtem őt, mivel mást nem tehettem. Egy olyan terembe érkeztünk, ahol lényegesen kevesebb könyv volt, de helyett kapott a kerek szőnyegen egy hatalmas kerevet is, és két jókora bőrfotel. A festményekkel és a freskós plafonnal együtt olyan hatást keltett ez a helyiség, mintha éppen a viktoriánus tizenkilencedik századba csöppentem volna.

– Igen-igen, itt vannak a fantasyk – mormolta Mr. Staunton az orra alatt, és a pajeszát vakargatta. Még neki is le kellett hajolnia, hogy ne verje be a fejét a csillárba, mialatt átsétált a szoba túloldalára. – Nézzük csak, klasszikusok érdekelnek, mint Tolkien, vagy…?

– Elnézést, Mr. Staunton, de én nem fantasyt keresek! – szóltam köze.

Rose apja homlokráncolva nézett rám, és visszadugta a Babót Tolkien művei közé.

– Szerelmes vámpírok sem érdekelnek? – csodálkozott.

– Nem, az… az inkább lányoknak való. – Nem árultam el, hogy magam is kedveltem az ilyen vámpíros történeteket. – A tündérek jobban érdekelnek.

– Fiacskám, Tolkien tündéi majdnem ugyanolyanok.

Rose felsóhajtott, és a derekára tette a kezét.

– Apa, Blase-nek olyan könyv kéne, ami igazi tündérekről szól.

– Igaz ez? – ámuldozott Mr. Staunton. – Te tényleg az a fiú vagy? A fekete tündérgyermek? A drágalátos Miranda kölyke? Rose mesélt már rólad, de azt hittem, hogy te egy új fiú vagy!

– Új fiú?! – hőbörgött Rose. – Apa, eddig egyetlen pasit sem mutattam be neked!

A féltündérlány apja hangosan nevetett (mi több, nagyon ijesztően), és megrázta a fejét.

– Jól van, bocsánat, drágám! Gyertek, megmutatom a fiúnak a túlvilági lények részlegét!

– Túlvilági lények részlege? – ismételtem, halkan ízlelgetve a szavakat.

– Biza’! Oda nem mehet be akárki! Csak tündér- és démongyermekeknek szabad a bejárás. Mások persze nem is tudnak róla, úgyhogy tartsd titokban, fiú! – Mr. Staunton megrázta a mutatóujját, és mélyen belenyúlt a farmerzsebébe. Egy ezüstkulcsot vett elő. – Gyertek, menjünk!

Kíváncsian elindultam a mélynövésű férfi után, s ide-oda szlalomoztam a könyvkupacok és kosarak között. Elképesztő, hogy mennyi könyvet sikerült összegyűjtenie!

– Sok holmit hosszú hajtóvadászat után szereztem be! – harsogta nekem, és büszkén mutatott néhány igencsak koszos-poros, ősrégi példányra. – Egyes kincseket múzeumoktól vettem meg. Nem titkolom, hogy van erre pénzem. – Az biztos! Láttam a kúriájukat, gyanítottam, hogy jómódúak. – Tudod, a Staunton család nagyon befolyásos errefelé. Jóban vagyok a polgármesterrel, mi több, én segítettem hozzá az állásához! A Stauntonok nemesemberek voltak annakidején, csak néhányan már megfeledkeznek erről. Szegény Rose sem kapott kellő tiszteletet az iskolájában. És mindez miért történik? Mert annyira más!

Nagyot nyeltem. Rose arca is kezdett céklaszínt felvenni. Nem szerette ezt a témát. De az apja hamarosan elcsöndesedett, mert megérkeztünk egy kopottas, hajdan talán kék színű ajtóhoz. Mr. Staunton bedugta a kulcsot a kulcslyukba, ügyködött vele egy ideig, majd kattant a zár, és kinyílt az ajtó.

– Fáradjatok beljebb! – intett a sötétségbe.

Elég dermesztő látvány volt a nagy feketeség, de megrándítottam a vállam, és egyet előreléptem. Csakhogy Mr. Staunton megállított, és ügyefogyottan felnevetett.

– Bocsánat, a villany! – Bebújt a sötétségbe, hallottunk egy kattanást, és máris fény gyúlt a teremben. – Most jöjjetek!

Rose előre tessékelt, úgyhogy én léptem be másodikként az egészen tágas szobába. Nem is gondoltam volna, hogy egy ekkora helyiség is elférhet ebben az apró házban.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte Rose apja ölbe tett kézzel, és szélesen vigyorgott. Aztán váratlanul megszólalt a bejárati ajtó csengettyűje. – Ó, nézzetek szét, én addig kimegyek! – Azzal Mr. Staunton becsukta a rozoga ajtót, és magunkra hagyott minket.

Mély levegőt vettem (amit nem lett volna szabad, mert köhögni kezdtem a portól), és felfedező útra indultam. Ebben a teremben síneken görgethető fémpolcok sorakoztak, pontosan olyanok, mint amilyeneket a könyvtárak tömörraktáraiban szoktak használni. Emlékeztem rá, hogy Rose azt mondta, az apja régebben könyvtárban dolgozott, és arra is gondoltam, hogy Mr. Staunton tényleg rendkívül gazdag és befolyásos lehetett. Ezért nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy ezeket a berendezéseket a könyvtártól vette meg.

Megragadtam az egyik polc karját, és körbeforgattam, hogy a többi polccal együtt hátrébb guruljon a fémsínen. Ezután beléptem a kialakított zugba, és végignéztem a könyvek gerincén. Minden könyvhöz járt egy betű és egy szám. Ez volt a raktári jelzet; legalábbis azt hiszem. De én nem ez alapján kerestem, hiszen nem tudtam a sorrendet. Nekem csak az volt a lényeg, hogy találjak valami hasznosat, amiből kicsit tanulhatok ezekről a túlvilági, alvilági és tündéres dolgokról.

Egyébként egy órával ezelőtt még meg sem fordult a fejemben, hogy könyvet is vegyek Rose apjánál, de ha már idáig jutottunk, akkor jobb, ha körülnézek! Rose is belépett mellém, és együtt mustráltuk a furcsábbnál is furcsább könyveket.

– Tündéri bájolás mesterfokon, Démongyermekek hatalmi törekvései a tizenhatodik században, Túlvilági lények kalauza, A Kelta Erdő gasztronómiája, Mit tegyünk, ha megharapott minket egy bolondkóros brownie? – és erre egy egész könyvet áldoztak?! Amúgy mi az a brownie? – értetlenkedtem.

– Egy szőrös, alacsony, csúnya kis manószerzet.

Rémleni kezdett az egyik álmom brownie-hoz hasonlatos manója. Már akkor is megdöbbentett hihetetlen csúnyaságával, és persze azzal, ahogy feliszkolt a fára, és a nyelvét nyújtogatta a lombjából. Na igen, szerintem pont egy ilyen brownie-t láttam.

– Nagyszerű! Nekem ezek a könyvek nem kellenek.

Rose egy alacsonyabb polcsorra mutatott. (Ő simán láthatta, én viszont túl magas voltam hozzá.)

– Nézd, ezekre még szükséged lehet! A Túlvilági Lények Törvénykönyve. Ezt egyszer úgyis el kell olvasnod, mert kötelező. Ez ráadásul egy kis tündértörténelmet is tartalmaz, meg vannak benne képek. Láttam már ilyet egy öreg tündérgyermeknél.

– És az a másik?

– A mágia birtokában? Az egy varázskönyv. Vannak benne ötletek, hogy mire használhatod a varázserődet.

– Nekem nincs olyanom – ingattam a fejem.

– De van! Csak még nem kaptál kristályt. Ezért lenne jó, ha végre elmennél Drostanhoz.

Lenéztem a tornacsukámra, és a torkomat köszörültem.

– Nem is tudom… Még mindig nincs kedvem hozzá. Hogy őszinte legyek, kicsit félek tőle. Én ilyen töketlen vagyok, Rose. – Jaj, nagyszerű! Máris pesszimista lettem, és fájdalmasan önbizalom-hiányos.

– Ne butáskodj! – Rose lehúzta jobb kezéről a kesztyűjét, és úgy érintette meg az arcomat. Hűsítő volt, de nekem mégis csak felforrósodott tőle a bőröm. A szemébe néztem, és láttam, hogy még az is mosolyog. Olyan gyönyörűséges volt! – Blase, én… Nem bánom, ha… ha…

– Ha micsoda? – A szívem olyan brutálisan zakatolt a bordáim mögött, hogy mindenem beleremegett. Nahát, ilyen egy féltündér szíve?

Rose próbálta végig tartani a szemkontaktust, de amit mondani akart, az nagyon zavarba ejthette. A járomcsontján ülő kis szeplők erősen piroslottak, és amikor az ajkába harapott, már hallottam Mr. Staunton közelgő lépteit. Bólintottam a fejemmel, hogy mondja ki végre, amit akar, mert nincs sok időnk.

– Nem bánom, ha járunk.

 

***

Délután haza se mentem, csak küldtem egy sms-t anyának, hogy későn érkezem. Estig mindenképpen Rose-zal akartam lenni. Igen, a barátnőmmel. Gondolatban sokszor ízlelgettem ezt a szót, és minél többször ezt tettem, annál jobban tetszett. Még sosem volt barátnőm, amit amúgy nagyon ciki dolognak tartottam, de végre összejöttem valakivel! Jó, hát nem csókolóztunk, és bókok is ritkán hangzottak el, de attól még jártunk. Ez egészen felélénkített.

Miután megvettem az antikváriumban a könyveket, és begyömöszöltem a válltáskámba (ami tele volt pólókkal), útra keltünk az erdőbe. Alig vártam, hogy végre ne csak a kesztyűn át érezhessem Rose kezét!

Az időjárás most nekünk kedvezett, pedig úgy tűnt, hogy lóg az eső lába. Rose megint lerakta a táskáját az úgynevezett varázsfájához, és belegyűrte a csíkos kesztyűit. Láthatatlanná tette őket, és mentünk tovább. Én biztos voltam benne, hogy nem a fenyőfa mágikus, hanem egyszerűen csak Rose.

Mialatt átszeltük a szebbnél szebb ösvényeket, azon jártak a gondolataim, hogy vajon nekem is kell-e olyan „küldetéseket” végeznem, mint Rose-nak. Tudtam, hogy Mór elég gyakran elküldi valahová, és néha brutális bestiákkal is találkozik. Még mindig nem árulta el, hogy mi vágta meg az állát, de éltem a gyanúperrel, hogy az a dög förtelmes lehetett.

A szárnyaimat nem nyitottam ki, a hátamban hagytam őket, mert nem volt kedvem félmeztelenül mutatkozni a tündértáborban. Különben sem akartam, hogy mindenki engem bámuljon. Egyrészt új vagyok köztük, másrészt meg fekete szárnyú. Lehet, hogy ki is fognak utálni, ha túl sokszor látnak ott. Nem voltam még tisztában a tündérek közti kapcsolatokkal, de emlékeztem még rá, hogy Rose semmi kedveset nem mondott a fekete féltündérekről. Azt viszont megemlítette, hogy lusták és vagánykodók, és másvilági tündérszüleik egy bizonyos köztes világban őrzik a békét meg a rendet. Úgy gondoltam rájuk, mint élő mágnesekre. Eltolják egymástól a démonokat és a (lila) tündéreket.

Nemsokára megérkeztünk a sídh, azaz a tündérdomb elé. Az agyaggal összetapasztott falú kunyhók még mindig ugyanúgy álltak, mint amikor először láttam őket, de észrevettem, hogy új lakók is beköltöztek. Az egyik házikó éppen most épült. A szorgos tündérgyermekek odahordták a fát, keverték az agyagot, és papírra rajzolva tervezték a nádtetőt. Én legalábbis ezt láttam a folyamatból.

Szerintem simán mondhatták magukat kissé naturalista druidáknak. Csak annyiban különböztek tőlük, hogy ők nem a kelta papok voltak, hanem azok, akikben a kelta papok hittek.

Rose elirányított az egyik legnagyobb kunyhóhoz, ahol két dárdás férfi állt őrt, összébb húzott szárnyakkal. Náluk vettem csak észre, hogy mennyire változatosak ezek a pillangószárnyak. Nem mind ugyanolyan lila, és a minták is mások. Az egyik őrnek például sötétkék színárnyalatok is belekeveredtek a lilába, míg a másiknak egészen bordós színek jutottak.

A féltündérlány nem hagyta, hogy zavarba ejtően sokáig mustráljam az őröket, és behúzott a bejárat piros függönyén. A kör alakú teremben bódító illat terjengett (még az is lehet, hogy ópium), és alig jutott be fény a ruhákkal eltakart ablakokon. Egy áttetsző szárnyú, hosszúszoknyás fiatal nő ült az egyetlen szoba végében, és ruhát varrt. De úgy, hogy a ruha a levegőben lebegett, és a tű a tündér intéseire végezte a dolgát. Csak úgy magától.

– Ő Una néni?! – hüledeztem. Én nem neveztem volna néninek. – Hiszen alig idősebb nálunk!

Rose kuncogott, mire a fekete blúz, a tű és a cérna leesett az agyagpadlóra. Una néni felpattant a hintaszékéről, és vidáman ránk köszönt:

– Sziasztok! – Nagyon kedves hangon szólalt meg, amely nagyban különbözött Mórétól. Már csak azért is, mert ez igazán őszinte volt. Una néni hegyes fülei éppen csak kibukkantak vörös, hullámos hajzuhatagából, és élénk fény csillogott ezüstös szemében. Csupa báj és pajkosság tükröződött róla. – Mit kértek, drágáim? Mi van a korommal?

– Ó, semmi, csak a barátom azt hiszi, hogy fiatal vagy! – mosolygott Rose, és egy pillanatra megölelte a tündért.

– Miért, nem az? – vontam fel a szemöldököm.

Una néni harsányan felnevetett.

– Kétezerkilencvenhat éves vagyok – mondta csacsogva, és döbbent ábrázatomat látva hozzátette: – Mi igazi tündérek nem öregszünk. Csak ebben a világban valós fizikai testünk van, és általában jobb szeretjük, ha jól nézünk ki. Ezért vagyok ilyen szép és fiatalos. Bocs, ha ez neked nagyképűen hangzik.

Megráztam a fejem.

– Tehát a túlvilágon máshogy nézel ki?

– Nem, én nem. De nem mindenki van így ezzel – kuncogott. – Ha látnátok Sorcha arcát! Szegény nagyon csúf!

Rose nevetett, és értetlenkedésem láttam a fülembe súgta:

– Te még nem ismered. Ő is tündér, csak ritkán jön át.

– Minek suttogtok folyton? Én mindent hallok! – csóválta a fejét Una néni, és közelebb jött hozzám. – Egyébként hogy is hívnak téged, helyeském?

Nyeltem egy nagyot. Közelről még szebb volt ez a nő. Persze engem csakis Rose szépsége érdekelt, de ennek a tündérnek volt valami bájoló képessége, amivel meg tudott babonázni.

– Blase… Blase Scott a nevem.

– És tündérgyermek vagy, érzem az illatodon. Tudtad, hogy mi tündéri lények sajátos illatanyagot termelünk, amit hosszas tanulmányozás után könnyedén fel tudunk ismerni a környező szagok közül?

– Ő… nem. – Segítségkérőn néztem Rose-ra, aki látszólag jót mulatott a helyzetemen. Nem, egy pillanatig sem féltékenykedett, pedig Una néni már egészen közel járt az arcomhoz.

– Hm… de te fekete tündér vagy – szagolgatott tovább a tündérnő, és egy kicsit magához ölelt. Aztán eltolt magától, rám mosolygott, és visszaült a hintaszékébe. – Engem persze nem zavar. Csípem a fajtátokat. Drostan kifejezetten tetszik, mert jóképű. Tudod, nagyon hasonlítasz rá.

– Ő az apám. Legalábbis azt mondják – sóhajtottam.

– Hát, akkor érthető!

Rose előre lépett.

– Blase hozott neked pólókat, Una néni.

– Nagyszerű, munka mindig kell! – mosolygott a tündér, és előre nyújtotta a kezét. – Adjátok ide őket, holnapra elkészülnek! Sajnos van még más dolgom is.

Kivettem a pólóimat a válltáskámból, de közben kipotyogtak a könyvek is. Una néni felcsillanó szemekkel figyelte a borítókat, de nem szólt semmit. Odaadtam neki a pólókat, elrejtettem a könyveimet, és máris búcsúzni akartam. De a nő újra felhozta azt a témát, amiről abszolút nem akartam beszélni.

– Látogasd meg Drostant, helyeském! Nem fogod megbánni.

– Nem is tudom – dünnyögtem.

– Nem akarod megtudni a tündérneved?

Már megint segélykérőn pillantottam Rose-ra.

– Szerintem sem rossz ötlet – mondta vállvonogatva. – Túlesel rajta, aztán kész. Lehet, hogy többé nem is kell látnod. Ő fekete tündér, más, mint Mór.

Mindketten mosolyogva néztek rám, mintha próbálták volna módosítani az akaratomat. Különben is, ki tudja milyen varázslásra képesek?

– Jaj, szépfiú, ne agyalj rajta ennyit! – csapott Una néni a combjára, és összevonta a szemöldökét. – Ha nem mész, magam ráncigállak el hozzá! Hm, várj csak, az egész jó lenne…

Na, oké, megijedtem! Nem kellett nekem, hogy ez a tündér egész úton csak flörtöljön velem, amikor én Rose kezét szeretném fogni, és vele szeretnék beszélgetni. Jobb, ha nem jön velünk!

– Rendben! – adtam be a derekam. – Beszélek vele, megtudom a tündérnevemet, vagy micsodát, és azonnal elhúzok onnét!

– Pompázatos! – csapta össze a tenyerét Una néni, és vidáman intett nekünk. – Nosza, menjetek, nekem dolgoznom kell!

Nem kellett kétszer szólnia. Bármennyire is kedves és közvetlen volt, kicsit kirázott tőle a hideg. Igazi tündérek között eddig csak két szélsőséget láttam: A szélsőségesen cukormázas kedélyűt, és a szélsőségesen szigorút. Una és Mór. Nos, ők tuti nem voltak rokonok.

Kint még mindig nagyban készült az új kunyhó, és az építkezők most először észre is vettek minket. Volt köztük egy körülbelül velünk egyidős, szőke, kristálymintás szárnyú fiú, aki olyan nagy ámulattal nézte Rose-t, hogy már én is zavarba jöttem. Gyorsan elhúztam onnan a lányt, nehogy szóba elegyedjen vele, és besétáltunk a fák birodalmába.

– Kik voltak ezek? – kérdeztem, mert azért a kíváncsiságomat nem tudtam elnyomni.

– Egy félnimfa család. Hárman vagyunk fiatal nimfagyermekek az egész országban, és az egyikük az a szőke hülyegyerek. – Máris megkönnyebbültem. Hülyegyereknek nevezte.

– Nem kedveled?

Rose megvonta a vállát.

– Nem igazán. Az egész család olyan, mint Mór. Csak náluk úgy van, hogy mindkét szülő tündérgyermeknek született, és közülük az anyának van nimfa anyukája. Tudod, az igazi nimfák csak nők lehetnek. De majd olvasol róla a könyvben!

– Aha. – Összeráncoltam a homlokomat. Ezt a dolgot kicsit át kellett gondolnom. – Tehát, azt akarod mondani, hogy a szőke fiúnak mindkét igazi szülője egy tündérgyermek, ráadásul az egyik nimfagyermek is.

– Igen.

– Szóval ezek a féltündér dolgok öröklődnek?

– Ja, sajnos öröklődnek, és sajnos gyakran előfordul, hogy az anya nem éli túl a szülést. Ahogy a baba sem. A felszabaduló mágia megölheti őket. De sokan vállalják ezt a kockázatot, és mindenféle csodaszerrel próbálják legyengíteni azt a mágiát. – Rose nagyot sóhajtott, és elkanyarodott egy hegyre vezető ösvényre. Követtem, és megfogtam a kezét. – Amúgy még mindig gyakori, hogy úgy születnek új tündérgyermekek, ahogy mi ketten születtünk… Te és én. Mi bizony álomban fogantattunk.

– Jó nagy hülyeség – motyogtam.

– Így lehet növelni a féltündérek népességszámát. Nem szeretnék, ha a féldémonok lennének többet. Az nagyon… szívás lenne.

Miután ezt megbeszéltük, sokáig egy árva szót sem szóltam. Emészteni kellett a hallottakat. Úgy tűnt, hogy ha egyszer majd saját gyereket akarok, ő is féltündér lesz. Ez valahogy nem nyugtatott meg. Újra kellett értékelnem bizonyos emberi dolgokat. Az én gyerekemet majd nem csak járni kell megtanítani, hanem repülni is. Durva.

Egyre magasabbra jutottunk, és óriási fenyőfák öleltek körül bennünket, amikor Ciaran, a farkasom váratlanul elszaladt mellettünk, és gyorsan köszönt. Egy nyulat üldözött. Elképedve haladtunk tovább az ösvényen, s már nem kellett sokat kutyagolnunk, amikor feljutottunk egy szép fennsíkra. A répafenyők a fennsík határán sorakoztak, a terület közepét pedig lerobbant lakókocsik, és elég felületesen megépített faházikók foglalták el. Mindenhol csak fekete pillangószárnyas féltündéreket láttam, akik közül a legtöbb fiatal fiú volt. Opálszív nem jelent meg előttünk, talán az egyik lakókocsiban tartózkodott.

– Hé, kik vagytok? Ide csak fekete tündérgyermekek és tündérek jöhetnek be! – lépett elénk egy kigyúrt fiú, felzselézett, fekete hajjal, és cingárabb hasonmása vigyorgott mellette. Ő persze nem szólt semmit.

– Én is fekete tündérgyermek vagyok – mondtam a srác barna szemébe nézve. Tudtam, hogy a keményfiút játssza, ezért nekem sem kellett teljesen hagynom magam.

– Bizonyítsd be!

Rose megszorította a kezem, és már mondani akart valamit, amikor elkezdtem lehúzni a kabátomat és a pólómat. Ha ez kell nekik, ám legyen! A ruhákat odaadtam a lánynak, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem ment még rögtön. Kellett egy kis idő. Összeszorítottam a fogaimat, és hallottam, hogy a srácok nevetnek, mert azt hiszik, hogy csak egy szerencsétlen lúzer vagyok. De a következő másodpercben már a torkukra forrasztottam a nevetést. Kinőttek a szárnyaim.

– Basszus, ez olyan, mint Drostan szárnya! Ugyanazok a sötétzöld foltok! – ámuldozott a fenegyerek, és azonnal félreállt. – Bocsáss meg, Drostan fiának szabad az út! Nem tudtuk, hogy te vagy az… Mondták, hogy érkezhetsz, de baromira nem számítottam rád.

– Semmi gáz, tesó! – vigyorogtam, és elindultam Rose-zal az oldalamon. Csakhogy Rose-t lefogta a néma féltündér.

– Ő nem jöhet. Lila – mormolta a cingár alak. Nahát-nahát, nem is volt olyan néma!

– Eressz el, te mocskos idióta! – húzódott el tőle Rose, és a kezemért nyúlt.

Egymásba fontuk az ujjainkat, és magamhoz vontam a lányt.

– Ő velem jön!

A cingár közbe akart szólni, s láttam rajta, hogy bármilyen durvaságra is képes lenne, még akkor is, ha ilyen vékony. Csakhogy az izomember szerencsére az eszénél volt.

– Hagyd a csajt, James! Nem látod, hogy ő Mór lánya?

– Kristályszép?! – kerekedett el a fiú szeme, és hirtelen megtántorodott.

– Kristályszép, igen! És ha az anyja megtudja, hogy rosszul bántál vele, elevenen kiherél téged! – köpködött a zselézett hajú útonálló, és arrébb húzta a barátját. – Na, menjetek már!

Mi bizony mentünk. Örültem, hogy nem kellett tovább győzködnöm őket. Tulajdonképpen mindkettő jó nagy bunkónak látszott. Elképzelni sem tudtam, hogy együtt éljek velük ebben a táborban. Jó, hogy nem tündérgyermekek neveltek, mert akkor valószínűleg tényleg itt kéne laknom! Egy olyan „gyönyörű”, rozsdásodó lakókocsiban.

– Sokan nem találják a helyüket az emberek között, ezért az erdőbe költöznek – magyarázta Rose, és én tökéletesen megértettem. Ha úgy vesszük, félig már én is ide tartozom. Akár tetszik nekem, akár nem.

Nem tudtuk, hogy merre menjünk, mert még Rose sem találkozott Drostannal. Ellenben nagyon úgy tűnt, hogy a fennsík végében álló hagyományos agyagkunyhó lehet a tündér otthona. Persze nem mertem megkérdezni senkitől, hiszen mindenki csőbunkónak látszott ebben a társaságban. De minél közelebb jutottunk a kerek épülethez, annál biztosabbá vált, hogy itt találjuk az igazi apámat. Ugyan ki mást védhetett az a két felnőtt testőr, aki a bejárat mellett állt kivont, éles kardokkal?

– Drostanhoz jöttünk – feleltem a kérdésükre, amit még ki sem mondtak, de már nyilvánvalóan megfogalmazódott bennük.

A bal oldali őr bólintott, és szó nélkül átengedett minket.

Az agyagkunyhó belsejében kimondottan meleg volt, és nagyon furcsa illatú pipafüst töltötte be a szoba terét. A fal mellett könyvektől roskadozó polcok sorakoztak, és hátul egy baldachinos ágy foglalt helyet, rajta a pipázgató Drostannal. Egy nagyon vastag regényt olvasott, amikor beléptünk, és sokáig nem is tette le.

– Drostan! – szólítottam meg. – Maga Drostan, ugye?

A fickó morrant egyet, és felemelte a mutatóujját. Azt akarta, hogy várjak. Ez valamiért roppantul idegesített. De addig legalább megnézhettem, hogy tényleg hasonlít-e rám. Nos, a hegyes fülektől, az ezüstszínű szemektől, a rövidre nyírt hajtól és az óriási izmoktól eltekintve valóban láttam némi hasonlóságot. Még az öltözködésében is a mai alternatív divatot követte, amiben semmi tündéresség nem volt. Farmernadrágot, Converse cipőt és kockás inget hordott. Amikor becsukta a könyvet, és lerakta a fenyőasztalra a pipájával együtt, kiegyenesedett, és közelebb lépett hozzám. Vigyorogva szemlélgetett, s Rose ezalatt egyre erősebben szorította az ujjaimat. Mintha tartott volna valamitől. De Drostan nem akart bántani, ő is csak ugyanazt csinálta, amit én az előbb.

– Roppantul emlékeztetsz rám, gyerek! – nevetett. Tűrhetően kellemes bariton hangja volt.

Elővettem minden tartalékolt makacsságomat, és keresztbe fontam a karom.

– Nem vagyok gyerek. Tizennyolc éves vagyok.

– Attól még az én gyerekem vagy – kacsintott Drostan, és a kezét nyújtotta.

Először nem akartam kezet rázni vele, de Rose oldalba bökött. Azt szerette volna, hogy jól viselkedjek, és én nem akartam csalódást okozni neki. Viszonoztam a tündér gesztusát.

Drostan összedörzsölte a tenyerét, és egy percre elfordult tőlünk. Az egyetlen szekrényében kutakodott.

– Ha már eljöttél hozzám, szeretném odaadni az első kristályodat! Nem lesz akkora, mint amilyet a nimfa barátnőd használ, és naponta újra kell töltened, de hát ez jutott az ilyen „mezei” tündérgyermekeknek… – Drostan gúnyosan kacarászott. – Na, meg is van!

A tündérapám kihúzott az egyik fiókból egy nyakláncon függő lila kristályt, és azonnal a kezembe nyomta. Komoran nézett a szemembe.

– Egy idő után elhasználódik, és újat kell kérned. Ne légy rest idejönni! Fekete tündérek és fekete tündérgyermekek vagyunk, de összetartók. Bármit is mondtak neked rólunk, tudnod kell, hogy ránk számíthatsz!

Elhúztam a kezem, és a nyakamba akasztottam a kristályt. Máris megéreztem a benne lüktető energiát. Nem kérdeztem, hogyan kell feltöltenem, de Rose-t már láttam, amint ilyesmit művelt egy nagyobb kristállyal. Most inkább csak az zavart, hogy Drostan ennyire közel akart kerülni hozzám.

– Számíthatok rátok? – kérdeztem homlokráncolva. – Nem maga volt, aki csak úgy lefeküdt az anyukámmal, és hagyta, hogy egyedül boldoguljon velem?

Drostan felhúzta az orrát, és felsóhajtott.

– Tudtam, hogy talál majd valakit, aki apád lesz helyettem. Én már sosem pótolhatom őt, és nem is próbálom meg pótolni. Ezt tudnod kell. De attól még számíthatsz rám! Tovább megyek: Muszáj számítanod rám! – A tündér megdörzsölte apró szakállát, és visszalépett az asztalhoz. Felvette a pipát, és újra pöfékelni kezdett. – Ja, és ne magázz, mert azt utálom!

Zavarba hozott a tündér laza stílusa, és az, hogy ennyire a szívén viselte a sorsomat. Pontosabban az, hogy a törődéséről biztosított. Nekem nem ment olyan könnyen ez a ragaszkodás, elvégre most találkoztam vele először. Még az a szerencséje, hogy nem akar apapótló lenni, mert különben most nyomban elhúztam volna a csíkot. Így viszont érdeklődő maradtam, és közelebb merészkedtem az asztalához. Rose nem eresztette el a kezemet.

Lenéztem a méretes könyvre, és hangosan felolvastam a címét:

– Háború és béke. Te ilyeneket olvasol? – Valóban meglepődtem. Drostan úgy nézett ki, mint Farkas az X-menből, és totál nem passzolt hozzá a klasszikus szépirodalom.

Drostan felemelte a vállát, és elvigyorodott. Vakítóan fehér fogai voltak, ami egy cseppet meglepő volt, hiszen pipázott.

– Nézd, gyerek, én tündér vagyok! Nem tudom, hogy mi a menő az embereknél, de próbálom keresni a menő dolgokat. Láttam, hogy a Converse-et faszának tartjátok, hát felvettem. Láttam, hogy sokan füstölgetnek valamit, ezért beszereztem egy ilyen pipát. Azt is megfigyeltem, hogy a szakáll férfias.

Nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy hangosan röhögjek.

– Jó-jó, de mi van a Háború és békével? Miért hiszed, hogy az menő?

– Miért? Nem az? – húzta össze a szemöldökét Drostan, és komoran ránézett a regényre. – Csatlakoztam nemrég az internetre, és azt láttam, hogy népszerű. Amúgy meg tök jó!

– Nem mondom, hogy nem jó, de a menőknek iszonyatosan unalmas.

– A francba… – fintorodott el Drostan, és a csöndes Rose-ra kapta a tekintetét. – Hát te, lány? Szerinted menő?

– Ő… Én nem olvastam. Keveset olvasok. – Rose furcsállva nézett rám, és megvonta a vállát. – De rosszakat kérdezel. Blase és én nemrég a Szentivánéji álmot olvastuk, és az is eléggé klasszikus. Szóval mi… azt hiszem, nem vagyunk elég menők.

Drostan megvakarta az állát a szakálla alatt, felhorkant és nevetett egyet.

– Na szép! Tudjátok mit? Nem is érdekel! Nekem tetszik, és kész. Téma lezárva! – A tündér letette a pipát, és mellém lépett. Átkarolta a vállamat, és nekem szegezte a szemét. Nehéz volt állni az ezüstszínű pillantását. – Kijönnél velem egy pillanatra? Szeretnék veled négyszemközt beszélgetni. A kislány bent maradhat addig, nem lesz semmi baja.

Újabb segélykérő pillantást vetettem Rose-ra, aki megnyugtatóan rám mosolygott, és intett a fejével, hogy menjek. Nem volt hát mit tenni, engednem kellett az „apámnak”. Rettenetes volt apaként gondolni rá. Ugyan már, hiszen ő inkább lehetne Greg Cole apja, mint az enyém!

Szó szerint kitolt a kunyhóból, és elsétált velem a fennsík végébe, a nagyon vékony, és nagyon magas fenyőfák közé. Kicsit lejjebb ereszkedtünk a hegyoldalon, és egészen egy vízesésig bandukoltunk. A patak vize hangosan morajlott mellettünk, s fehéren habzott a tajtéka. Fekete kövek állták az útját mindenütt, s fölötte apró tündérmanók táncoltak. A táj egyszóval is leírható volt: Igéző. De Drostan nem igazán hagyta, hogy elragadjon az ámulat, és amint megálltunk, rögtön maga elé fordított. Kicsit félelmetes volt, mert iszonyatosan erősnek éreztem a markát, ahogy megragadta a vállamat, és a v alakba húzott szemöldöke is elrettentő hatást keltett. Ettől függetlenül, volt benne valami megnyugtató. Tudtam, hogy jó védelmező, és nem is akar semmi rosszat. Talán éreztem némi rokonszenvet, de mindeközben örömmel eltávolodtam volna tőle.

– Kérlek, most jól figyelj rám, gyerek! – mondta szigorúan, és farkasszemet nézett velem. – Tudom, hogy nagyon új itt neked minden. Nekem is. Csak egy éve járok ide rendszeresen. Előtte a barátom, Cé felügyelte ezt a tündértábort. Ezzel azt akarom mondani, hogy én sem régóta ismerem az összes szabályt. De sokat beszélgettem Mórral, és tudom, hogy milyen az a nő. A legerősebb tündér, nemhiába született nimfának. Ha ellenkezel vele, az komoly következményeket von maga után. Viszont tudnod kell, hogy ő a legjobbat akarja az egész tündértársadalomnak. Én másképp látom a dolgokat… én nem vagyok tökéletes. Nekem csak a nyugalom kell. Ha a démonok nem cseszekednek velünk, akkor részemről minden oké. De Mór nem szeretné, ha a fajok egymással haverkodnának. Úgy gondolja, hogy ebből csak baj lehet.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Próbáltam rájönni, hogy mi értelme van ennek az okításnak, de nem jártam sok sikerrel.

Drostan a fogain szűrte át a levegőt, valami rosszat készült mondani. Ennek abszolút nem örültem.

– Figyelj, gyerek! Kristályszép nem jó választás neked. Lehet, hogy sokat tud mutatni a Kelta Erdőből, és kedves lány (ez is biztos), de nincs közös jövőtök. Mór mást szemelt ki neki, és ezer százalék, hogy nem örül a barátkozásotoknak.

– A nimfagyerek… – motyogtam megsemmisülten.

– Az ám! Egy igazi nyálgép. De hiába vagy te őszintén rendes és érzékeny kölyök, hiába vagy tökéletes a lánynak, Mór még akkor sem akarná a kapcsolatotokat. Egy félnimfa nem jöhet össze egy fekete féltündérrel. Még ha csak közönséges lila tündérgyermek lenne, akkor sem mondanám, hogy jó ötlet. De azt is tudnod kell, hogy én mindenben támogatlak!

– Nem is ismersz! – csattantam fel.

– Dehogynem. Mit gondolsz, Ciaran megtartja magának a megfigyeléseit?

Ez eszembe sem jutott. Megvontam a vállam.

– Jó, és most… most mit mondjak Rose-nak?

Drostan széttárta a karját.

– Amit akarsz! Legyetek okosak.

– Meglesz – fanyalogtam, és máris elindultam vissza a fennsíkra.

A fekete tündér elnevette magát, és a következő pillanatban elém ereszkedett a magasból. Hihetetlen gyorsan utolért a szárnyaival. Egyébként csak most vettem észre, hogy tényleg ugyanolyan mintázatúak, mint az enyémek.

– Csak ne olyan gyorsan! – vigyorgott. – Még nem is tudod a tündérneved.

Igazából jelenleg nem is érdekelt, de kérdőn néztem Drostanra.

– A neved: Küzdőszív!