[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/arnybol-az-angyal” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Mr. Etheridge távoztával végre néma csend telepedett a bíboros úr lakosztályára, tudott koncentrálni a fontos dolgokra, példának okáért a kincstárban gyülekező szép fényes ezüst és arany shillingekre. Ám Clayton úr nem sokáig örvendhetett magányának, kisvártatva határozott kopogtatást hallott a bejárat felől. A férfi még csak fel sem ocsúdhatott, az odakint várakozó személyek máris betrappoltak az irodájába, ezzel teljességgel feldúlva a szoba csendjét. A bíboros úr ezúttal azonban magába temette arrogáns, fensőbbséges énjét, kedélyesen, már-már alázatosan fordult a két idegen felé. Pontosabban csak az egyik személy volt ismeretlen számára, az a vékony, sötét köpönyegbe burkolózott fickó… A másikuk, John Brickford, a megye második prefektusa, már jó párszor megfordult a házában.
– Kérem, foglaljanak helyet – mondta nyájasan a bíboros, ajánlatát csupán Mr. Brickford fogadta el, székét egyenesen az íróasztal elé húzta, majd ledobta rá magát. Mindezt olyan hanyag mozdulattal, hogy hatásában hasonlatos volt, mintha lábait fölrakta volna az asztalra.
– Nos – kezdte John a beszélgetést. – Bizonyára egész nap epekedve várt ránk.
– Hmm… talán inkább úgy fogalmaznék, hogy… kicsit aggódom…
– Nincs miért, atyám. Bemutatom nevenincs barátunkat, én csak Árnyéknak hívom, mert mióta feladatul kaptam, hogy önhöz kísérjem, követ, mint az árnyékom. Ráadásként nem is egy színpompás fickó, mint azt látni. A szentszék teljes bizalmát élvezi, feladata mindennél előbbre való.– A bíboros úr ezúttal az idegen felé fordult. Valóban, ez az ember úgy tűnt, egy aprócska árnyékban is képes elrejtőzni, az éjszaka szülötte, a legkiválóbb gyilkosok közül való. Ember… A különös idegen egyenesen Clayton úrra szegezte a tekintetét. Ma már látta egyszer ezeket a szemeket, akár a sólyomé. Árnyék valójában valami átokverte félember lehetett, vagy talán tisztavérű elf… Mindegy, a szentszék tudja, mit csinál. Ehhez a feladathoz nyilvánvalóan egy ilyen lény képességei kellenek. És különben is, néha kompromisszumra kell jutniuk. Előfordulhat, hogy a legsötétebb erők ellen a gonosz segítségét is igénybe kell venniük. Tűz ellen tűz…
A Jacobs ház a falu központjában állt, egyszerű, ám felettébb takaros kis otthon volt. Falait agyagtéglákból húzták, tetejét nádból építették, az udvaron tyúkok szaladgáltak, a kifeszített kötélen ruhák száradtak, a tanya voltaképp teljesen átlagos lakóház volt, a környező épületekhez oly hasonlatos. Ám ha egy idegen először jár itt és valamilyen ügy kapcsán a Jacobs családot kereste, illetőleg annak fejét és eltartóját, nos, minden eligazítás nélkül, saját maga is rátalálhatott könnyűszerrel. Derek Jacobs ugyanis, ha épp nem a földekre szólította kötelessége, a fazekasmesterség szenvedélyének hódolt, és mint ilyen, elkészített műalkotásai már valóságos tornyokban álltak az udvaron. Felesége, fiai, sőt, alkalom adtán önmaga is vásározni jártak portékájukkal, ám bárhogy igyekeztek, a míves kancsók, tálak és egyebek csak gyűltek, gyűltek odahaza. Úgy tűnt, az a bizonyos korsó mégsem járt el oly gyakran a kútra, mert az istennek sem akart eltörni, a falubeliek csupán hébe-hóba vásároltak Derek úr portékájából, nagyjából kétnaponta egyet.
Yvon a tornácon állva épp azon gondolkodott, mi lesz, ha apja műalkotásai már itt sem férnek el, a fiú mellett valóságos tornyokban sorakoztak a cserepek, tányérok és tálak, odabent már egyszerűn nem volt hely nekik. Az utcáról is tökéletesen láthatta őket bárki, kell ennél jobb cégér? Maga Yvon rengeteget változott az elmúlt években, nem rég töltötte be a tizennyolcadik életévét, vagy legalábbis úgy hitte. Odahaza sosem tartották számon a születésnapokat. Mégis, édesanyjától úgy hallotta, valamikor késő ősszel születhetett, és mivel már igencsak a tél felé közeledtek, időszerű volt a dolog. Yvon lebaktatott a tornác lépcsőjén és egészen a kerítésig sétált. Épp semmi dolga nem akadt, a ház körüli munkákat elvégezte, még korán volt ahhoz, hogy a tűzhelyet begyújtsa. Bár az éjszakák már igen hidegek voltak, a tűzifával spórolniuk kellett, hisz a megye nagyon szigorúan szabályozta a fakitermelést és kereskedelmet. Yvon tehát, jobb dolga nem lévén, a kerítésnek támaszkodott és az utcán nyüzsgő falubelieket figyelte. Csupán egy pipa hiányzott a szájából meg ütött-kopott kalap a fejéről, és máris olyan lett volna, akár a falu öregjei, akik csupán a kerítésükig tudnak eltotyogni. A fiatalember tekintete megakadt egy asszonyon, aki a szemközti ház udvarán szedegette össze a kiterített ruhákat. Mert Bonnie Siggs már valóban asszony volt, hogy férjhez ment és három gyereket is kipottyantott magából, nem lehetett másként hívni. Természetesen a neve is megváltozott, Mrs. Jonson, így hívták.
Bár az elmúlt években bekövetkezett az, amitől Bonnie a legjobban rettegett, nevezetesen szép, kerek keblei alaposan megereszkedtek, nos, ez a tény egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy régi életét folytassa. Csak nyilvánvalóan nehezebb volt kiviteleznie találkáit férje háta mögött. Bár Tom Jonson, az a kövér, részeges disznópásztor, gyakran azt sem vette észre, ami az orra előtt volt. Egy nap például alsógatyában indult el a kocsma felé, és oda is ért, mert senki nem szólt neki, hisz jót mulattak rajta. Szó mi szó, Bonnie talán nem véletlenül választotta őt, hisz tudta, nem sok gondja lesz vele. Yvon elgondolva nézte, ahogy az asszony az óriási lepedőkkel küzdött, szokatlanul erős szél tombolt a falu fölött.
– Segítsek? – kiáltott át az utca túl felére, Bonnie mosolyogva visszaintett neki.
– Nem kell, köszönöm! Meg sem száradtak, hogy a csacsi rúgna beléjük. De nem merem kint hagyni őket, hatalmas vihar lesz. Nézd, Yvo! – Az asszony az ég felé fordította az arcát, maga a fiatalember is így tett. Valóban, amit odafönt láttak, mindkettejüket ledöbbentette. Soha életükben nem láttak olyan fekete felhőket, melyek a horizonton gomolyogtak, az eget szikrázó villámok szelték át, ám mindezt néma csend kísérte. Yvon megborzongott, nem is értette, miért. Hirtelenjében hatalmas fergeteg érkezett a városba, a fiú megkapaszkodott a kerítésben, mert olyan érzése volt, ha nem teszi, a szél elsodorja, akár egy tollpihét. A túloldalon Bonnie végleg elvesztette csatáját a hatalmas lepedővel szemben, a fehér vászon úgy rácsavarodott a testére, hogy végül lábai is összeakadtak és elesett. Vagy tán maga a szél döntötte fel, ki tudja. Az utcán lévő emberek is hasonlóan jártak, kendők, kalapok szálltak a széllel, és hatalmas pánik tört ki mindenhol. Yvon épp készült rá, hogy szembe szomszédjuk segítségére siessen, mikor ezt hallotta a háta mögött:
– Yvo, hol az öcséd? – Édesanyja a tornácon ácsorgott, fal és gerendák védelmében, az orkán erejű szél mégis tépte a kötényét, ruháját és fedetlen fürtjeit. Mrs. Jacobs rémülten tekintett az égre, még ő sem látott ehhez hasonló vihart. Pontosabban az előkészületeket, hisz eső egy csepp sem esett még és a mennydörgés is elmaradt. Yvon elgondolkodott egy pillanatra, aztán már tudta is a választ.
– A tónál láttam utoljára… Ott kell lennie.
– Haza hoznád? Uram isten… – Mrs. Jacobs gyorsan keresztet vetett. – Ez a hatalmas szél… még a végén vízbe sodorja nekem…
– Nem olyan bolond az, már biztos hazafelé tart. De elé megyek, pár perc és itthon leszünk. – Yvon az utcára lépett, kis ideig próbálkozott vele, hogy a kertkaput visszacsukja maga után, ám a szél irdatlan ereje felülkerekedett rajta. Végül fogta magát és futásnak eredt, hisz bár anyja előtt nem mutatta, igenis aggódott a testvére miatt. Nem olyan bolond, na persze… az a kis mulya képes és félelmében összekuporodik valamelyik fa tövében, a villám meg agyoncsapja. Vagy épp a tóparton teszi ugyanezt, egy hullám meg fölkapja, és már viszi is…
Míg Yvon az öccse után rohant, mérgében ilyesfajta gondolatok kavarogtak a fejében. Ő ennyi idősen sokkal életrevalóbb és erősebb volt. Testvére néha úgy viselkedett, akár egy elmeháborodott… legalábbis az utóbbi időben. Régebben, kisfiúként, totyogós pelenkásként több élet és önállóság volt benne. A fiatalember végigszaladt az utcán, senkivel és semmivel nem törődött, még Bonnie és rakoncátlan lepedője is kiszáguldott a gondolatai közül.
Néma vihar. Ilyet még a falu legöregebbjei sem láttak. A nappal éjjelé változott, olyan sötétség borult a házakra, akár szürkületkor. A villámok megállás nélkül cikáztak az égbolton, ám mennydörgésnek nyoma sem volt, csupán az orkán erejű szél tombolt az utcákon. Mindent vitt magával, ami mozdítható volt, ágak, falevelek, ruhaneműk, cserepek, kerítésdarabok sodródtak az utakon. Ez nem egyszerű vihar… több annál, valami rossz és félelmetes… A falubeliek kivétel nélkül így gondolták, és bár majd meghaltak a félelemtől, kíváncsiságuk felülkerekedett rajtuk, és a tornácról, ablakokból, az ajtóból figyelték az odakint zajló eseményeket. Kis ideig, a tovaröppenő törmeléken és villámokon kívül nem volt más, ami számíthatott volna az érdeklődésükre. Ám kisvártatva, szinte a semmiből, előbukkantak a farkasok. Először egy, aztán még egy, majd párban jöttek, végül hármasával. Ahogy maga a vihar, a vadállatok viselkedése is felettébb különös volt. Egyáltalán nem féltek sem a villámlástól, sem az emberek szagától. Teljes nyugalomban, lassú tempóban sétáltak végig a falu utcáin, zöld, villogó szemüket egyenesen az ajtókban tolongó emberekre vetették. A falusiak tátott szájjal bámultak, csak igen kevesen voltak, akik vasvillát, kaszát és egyéb fegyvert ragadtak, ám ők is igen hamar letettek gyilkos szándékaikról. Pontosabban annyira féltek, hogy inkább visszahúzódtak otthonaik biztonságába. Az emberek, akik túlontúl kíváncsiak voltak, és még a vadállatok megjelenése sem űzte el őket az ablakokból, tornácokról, keresztet vetettek és néma imádságba kezdtek. Különösen azután, hogy szörnyű felfedezést tettek.
– Nincs farkuk… Nincs farkuk! Ezek vérfarkasok! – ordította Mr. Gorman, az egyik tanya rejtekéből, a nagydarab férfi háza bejáratánál ácsorgott és olyan sűrűn vetette a kereszteket, hogy kék-zöldre ütötte hol a mellkasát, hol a homlokát. Valóban, az utcán vonuló farkasok igen különösen festettek, és nem csupán hiányzó farkuk miatt. Szemükben már-már emberi értelem csillogott. Mivel a vadállatok azon kívül, hogy csúnyán néztek, nem mutattak hajlandóságot a támadásra, néhány bátor férfi elszaladt a templom irányába, hogy a paplakból előráncigálják egyetlen reménységüket, Wooton atyát. Maga a lelkész minden prédikációjában szinte ordítva hirdette szüntelen harcát a gonosz ellen, hát most élőben is megmutathatja, mit tud!
Mr. Wooton egyáltalán nem repesett az örömtől, hogy kirángatták az árnyékszékről, minden esetre felszerelkezett, ahogy az illő volt, magához vette keresztjeit, a tömjéntartót és szenteltvizet, majd így sietett a bajban lévő hívek segítségére. Bátorsága természetesen csak addig tartott, míg a templom lépcsőjén maga is szembe találkozott a falu hívatlan vendégeivel. Szegény Wooton atya reszketett, akár a nyárfalevél, és mivel apró, vékonydongájú fickó volt, az orkán erejű szél kis híján elsöpörte. A férfi ennek ellenére tette a dolgát, szüntelenül dobálta a szenteltvizet és hangosan imádkozott, persze nem sok eredménnyel. Mivel a vihar az atya jelenlétével sem csitult, a farkasok pedig továbbra is városnéző túrájukat folytatták az utcákon, a kaszákon és vasvillákon kívül igen hamar egy másfajta fegyver is előkerült.
Mr. Chessman, a falu elöljárója, puskáját leakasztotta a falról és ennek társaságában jelent meg a bámészkodók közt. A fegyvert vállára emelte és egyenesen az egyik vadállat szeme közé célzott vele, felesége és fiai azonban még időben megakadályozták. Mr. Chessman, mint a település irányítója, gazdasági ügyek intézője, és természetesen fedhetetlen erkölcsű hívő, a megyétől fegyvertartási engedélyt kapott. Ez idáig még rendben is volt, ám rajta kívül senki nem gyakorolhatta eme jogot az egész faluban, a puska, ami otthona falán lógott, az egyetlen volt több mérföldes körzetben. Egy puska, benne két töltény, nem épp hadsereg. Ráadásként Mrs. Chessman váltig állította, hogy egyszerű tölténnyel úgysem mennek semmire, ezüstből készült, megszentelt golyók kellenek! Mivel érvek sorozatával meggyőzték, Mr. Chessman végül leengedte a puskáját és csatlakozott a többiekhez, már ami a keresztvetést és imádságot illeti. Nem tudták, mi mást tehetnének még.
A falu rendkívül ideális helyen épült, nem messze tőle az erdő fái nyújtóztak, télvíz idején gyújtósnak kiváló. Bár az egyházmegye nagyon szigorúan korlátozta a kivágható fa mennyiségét. Az erdőn kívül ott volt még a tó, egész közel, mondhatni a falu végében. Valóban, a legszélső házak lakóinak csupán néhány perc gyaloglásba telt és máris a parton lehettek, ezek a családok kivétel nélkül mind halászatból éltek. Yvon és öccse is gyakran horgásztak itt, gyönyörű, rózsaszín húsú halak tenyésztek a tó vízében. A part általában maga volt a megtestesült nyugalom, a környező fák ágain madarak csiviteltek, a szomorú, vízbe nyúló fűzfaágak kellemes árnyékot adtak. Ám aznap a tópart maga volt a káosz, Yvon még soha nem látta ilyennek, pedig tizennyolc év alatt azért már megélt néhány vihart. A vízen hatalmas hullámok tomboltak, a fák hajladoztak, hosszú ágaik valósággal röpültek a szélben. Yvon hangosan kiáltozott öccse után, bár hangja valószínűleg elveszett az orkán közepette. A fiatalember elsőnek arra gondolt, hogy testvérét a csónakházban keresse, erős, fából készült épület volt. Ésszerű lett volna, hogy a kisfiú ott keressen menedéket magának, feltéve, ha még nem indult haza.
Yvon hát a csónakház felé vette az irányt, ám félúton megtorpant, mert olyasmit látott, ami ledöbbentette. És emlékek egész áradatát csalta elő belőle, régi emlékekét. A part felé közeledve, a fűzfák mellett észrevette testvérét, ám a fiú nem volt egyedül. Két hatalmas, szürke farkas ácsorgott előtte, mozdulatlanul őrizték, mintha csak élethű, viaszból készült bábuk lettek volna. Maga Cailie is szoborrá dermedve állt a tóparton, csupán ruhája és haja hullámzott tova a széllel. Yvon első reakciója pontosan az volt, mint hat évvel ezelőtt, az orkán rengeteg törmeléket sodort magával, a fiatalember hamar rábukkant egy vastag faágra, amit fegyverként használhatott. Yvon közelebb óvakodott öccséhez, már készen állt rá, hogy a vadállatokra sújtson, mikor ismét kővé dermedt a meglepetéstől. Cailie végre megmoccant, ám ahelyett, hogy hátrálni kezdett volna, teljes nyugalommal a farkasok felé nyúlt. Apró kezét az egyik állat fejére tette, mintha csak egy kölyökkutyát készülne megsimogatni. A farkas ezután sem mozdult, csak várt, végül fogta magát és társával együtt eliszkolt. Yvon még mindig ugyanabban a testtartásban ácsorgott, a botot két kézzel markolta, készen arra, hogy akár élete árán is megóvja testvérét. Jó időnek el kellett telnie, mire fölfogta, hogy a veszély elmúlt. Fegyverét a földre hajította, megragadta Cailie vállait és alaposan megrázta:
– Ez meg mi volt?! – ordította, még mindig hatalmas orkán tombolt körülöttük. Yvon azt hitte, az eső is eleredt, pedig csupán a gigantikus hullámok permetje érte az arcát. Cailie hatalmasra nyitotta a szemeit, nem értette, bátyja miért dühös rá.
– Mi az..? Eressz el, ez fáj! Megmondalak anyának!
– Inkább kezd apánkkal, tudod, mit kapsz tőle, ha… ha… – Yvon képtelen volt rá, hogy kimondja. Persze, hisz nem is értette, mi történt az imént. – Bolond vagy?! Azok a farkasok… meglehet, hogy veszettek voltak!
– Nem is voltak betegek! Nem habzott a szájuk…
– Na jól van, erről egy szót se többet, világos? – Yvon megragadta az öccse karját és könyörtelenül vonszolni kezdte maga után. Igazság szerint nem is a fiúra volt dühös… sokkal inkább félt.
Elhagyva a partot megtorpantak és körülnéztek. Vajon látta őket valaki..? A vihar mindenkit elűzött a tó közeléből, Yvon bárhogy meresztgette a szemét, egy teremtett lelket sem talált. Ettől kicsit megnyugodott, szorítása is enyhült, így nézett le az öccsére. – Idehallgass, erről senkinek nem beszélhetsz. Érted?
– De miért?
– Akarsz egy nagy elnáspángolást?
– Nem…
– Akkor hallgass róla. Bízz bennem. – Cailie megadóan bólintott, bízott a bátyjában, jobban, mint bárki másban. A két fiú ismét elindult, ezúttal sokkalta nyugodtabban, mint néhány perce. Nem sejtették, hogy valaki mégis figyelt. A csónakház ablakából kíváncsi, rémült szempár leste őket.
Mr. Hudson még a vihar kezdetekor keresett menedéket az épületben, mindig így tett, ha az eső, vihar a tóparton érte. A szörnyű orkán kis híján elvitte feje fölül a tetőt, az öregúr szüntelenül az Úrhoz fohászkodott, hogy hagyja meg nyomorult életét… Leginkább mégis akkor hűlt meg benne a vér, mikor meglátta a farkasokat és a kisebbik Jacobs fiút. Tudta, ha túléli ezt a rettenetes napot, mint hívő embernek, cselekednie kell.
A házuk felé haladva Yvon igen hamar rádöbbent, hogy egy egész farkasfalka látogatott el aznap kicsiny falujukba. Különös módón már egyiküktől sem félt, persze nem is bízott bennük, így jobbnak látta, ha minél messzebbre elkerülik őket. Rögtön az első házhoz érve öccsét áttaszigálta a kerítésen, majd ő maga is követte. A hátsó kerteken keresztül haladtak otthonuk felé, kerítésről kerítésre másztak. Máskor ezért söprűvel kergették volna őket, vagy még rosszabb, ám azon a szörnyű, kísérteties napon senki nem hibáztatta őket, amiért nem az utcán, a járdán közlekedtek. Yvon vezényletével a fiúk végül eljutottak otthonukba, szüleik a tornácon ácsorogtak, ahogy minden teremtett lélek a faluban. Mrs. Jacobs megkönnyebbülten szorította magához kisebbik fiát, Yvonnak pedig egy hálás pillantást küldött. Derek úr azonban már cseppet sem volt ilyen elnéző. Igazság szerint maga sem értette, miért haragszik a fiaira, talán szörnyen aggódott miattuk és a feszültséget ilyen módon vezette le. Vagy csak ezzel palástolta feltörő érzelmeit, minden esetre fiait ordítva parancsolta be a házba, majd feleségével együtt követte őket. A Jacobs család bezárkózott kicsiny otthonába, az ajtókat, ablakokat elreteszelték, majd mindannyian az asztal köré gyűltek egy hosszú, csöndes ima erejéig. Hogy maguk a farkasok mikor távoztak, azt nem tudták, csupán akkor dugták ki orrukat a szabadba, mikor a vihar elvonult. Az orkán erejű szél hatalmas pusztítást végzett, sok helyütt megrongálta a tetőket, kerítéseket, az istállókat. A legnagyobb kár mégis a hívek lelkében esett, hisz tudták már, semmi nem védi őket a pokol fenevadjai ellen. Wooton atya kudarcot vallott, már ami a gonosz lelkek elűzését illeti, és ahogy az lenni szokott, rögvest megindult a pletykaáradat, a szóbeszéd… Hisz valami oka kell, hogy legyen, amiért az a szörnyű falka beette magát tisztességes kis közösségükbe, valamiért jöttek… vagy valakiért.
„A mindenható Örökkévaló a Világosság tengeréből figyeli gyermekeit, azóta, hogy az asszony és a sátán szövetségre lépének, és kiűzettek ők a világ dolgaiból. Tudjátok ti mindnyájan, hogy minden lépéstek vigyáznotok kell, őrizni önnön magatok, a világotok, és tudományotok. A legkisebb hiba, vétség és elvesztek, soha nem foglalhattok helyet az Örökkévaló jobbján, testetek, lelketek a bűn mocsarába süllyed. Óvakodjatok azoktól, kik lázadnak és a bűn útját suttogják fületekbe. Ne figyeljetek asszonyaitok szavára, ököllel hallgattassátok el őket, ha úgy kívánja sorsotok. Ti meghajoltok az Örökkévaló előtt, asszonyaitok előttetek térdepelnek majd. Gyermekeitek sem különbek, hisz az asszonyok méhében fogannak, bűnben és paráznaságban, kezdetektől a sötétség lakozik bennük. Ne hallgassatok hát gyermekeitek jajszavára, ha megfenyítitek őket, a szeretet vezérli kezeteket, bototokat, vesszőtöket, hisz gyermekeitekből csupán így lesz ember, ki majdan elfoglalhatja helyét az Örökkévaló jobbján. Engedetlenségnek, lázadásnak nincs helye köztetek, mert a bűnből gyökerezik, ezen gyökerek pedig egyenesen a pokol legmélyebb bugyraiból nyújtóznak az ember világa felé. A fát pedig, melyet a bűn gyökerei táplálnak, ki kell vágni nyomban, különben oly óriásira nő, hogy árnyéka eltakarja a napot előletek.
Az Örökkévaló mondá: férfi ne hordja asszonyok öltözékét, és asszony ne hordjon férfi ruhát, mert lázadás az, vagy a legrettenetesebb bűnök egyike. Fenyítsétek meg hát lányaitok, kikben a sátán munkálkodik, szertelenek és szemérmetlenségükben fiaitokkal játszanak együtt. De intsétek meg fiaitokat is, kik lánygyermekkel szóba állnak, hisz a kiskígyó is kígyó, és a bűn kezdetektől bennük lakozik. Gyermekeidet taníttasd, ám csak fiaid. Tudjátok ti mindnyájan, hogy az asszonyok értelme olyan, akár a földeken legelő baromé, nem értheti a bölcsek tanítását. Ám akadnak köztük, kik eltöltekeztek a sátán hatalmával, ők se juthassanak hozzá az Örökkévaló szent szavaihoz, mert a világ sötétségbe borul általuk. Asszony ne ismerje hát a betűvetés tudományát, és ne értsen más foglalatosságokhoz. Különösen ügyeljetek rá, hogy fegyver kezükbe ne kerülhessen. Az asszony csalárd fajta, sosem lehettek biztonságban máskülönben. Mondá az Örökkévaló: asszony ne hordjon fegyvert, mert lázadás az, és emlékezzetek Gettemar kurvájának történetére, az asszonyéra, ki különbnek hitte magát a férfiaknál, és kardot csatolt oldalára. Kínhalála legyen intő példa mindannyiótoknak.” (malói Thomas, Példázatok könyve)
Kedves Mindenki!
Készítettem egy blogspot oldalt a regénynek, ha van kedvetek, nézzétek meg:
http://lucasnovels-angelofshadows.blogspot.com/
Kedves Franciska!
„a második rész végén levő párbeszéd időutazóra enged következtetni”
Hát az pedig nincs benne, a telefon-találmány miatt gondoltad? 🙂
„fenti bekezdésben ott van a nem_rég, mint helyesírási hiba, és az idézet végén a „dolog”.
vagyis mi?”
Hát sajnos maradtak benne hibák, pedig nagyon sokszor átnéztem. Azt hiszem, ezeket már képtelen vagyok meglátni. Vagy egy év múlva kéne újraolvasnom, akkor talán észrevenném.
A mondat végén a „dolog” egyszerűen csak magára a születésnapra vonatkozik, semmi egyébre.
Úgy tűnik, van jó pár mondat, amit egyszerűsítenem kell.
„hehe, a Jacobs családnak igen nagy a tornáca, ha „eljutottak otthonukba, szüleik a tornácon ácsorogtak, ahogy minden teremtett lélek a faluban.”
XD
A dőlt betűvel szedett rész olyan, mint a fejezet elején lévő, ez a mostani tulajdonképpen a 2. fejezet leválasztója. Ez egy koncepció a regényben, minden fejezet előtt van valami, ami illeszkedik az adott rész történéseihez. Amúgy fiktív szöveg.
Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂
Kedves Attila!
„A bőbeszédűség, és az indokolatlan leírások tartottak fogva olvasás közben.”
Igen, ez még a rendezői változat! 🙂
Az eddigi hozzászólásokból kitűnik, hogy egyes mondatokat egyszerűbben kéne megfogalmaznom, a háttérinfó pedig sok.
Hát szegény Yvonról már a legelső részletnél is felmerült ez a probléma, de látom, hogy Franciska már belinkelte a nevek magyarázatát. Hát nem tudom, majd még meglátjuk. Cailie nevére már sok mindent felépítettem, azt nem hinném, hogy megváltoztatom, a másikat talán.
„…farkasok pedig továbbra is városnéző túrájukat folytatták …” Kicsit humorizáló, és a háttérhez egyáltalán nem illeszkedő mondat.”
Hát igen, HVV itt hagyta volna abba. Vagy itt is.
Köszönöm, hogy elolvastad!