[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/on-line-regenyek/almokon-tul”] Korábbi részek[/button]
A kórházban töltött napok nagyon lassan teltek. Bár Oliver nem volt egy izgága fiú, a semmittevés alaposan kikezdte az idegeit. Néha lejárt sétálni a kertbe, külön orvosi rendelvényre, vagy épp ráfanyalodott a szobájában lévő televízióra. Egy műsorban foglalkoztak a metróban történt eseményekkel, állítólag a szerelvény meghibásodása okozta a balesetet. Talán elviselhetőbb lett volna a kórházi lét, ha valaki meglátogatja, de ilyen nem történt. Munkahelyét fölhívta, hogy pár napig hiányozni fog, így társai, köztük Mikey, jól tudták, hol van. De egyiküknek sem jutott eszébe meglátogatni őt. Oliver igazság szerint nem is bánta, nagyon jól tudta, hogy barátságuk Mikey-vel kizárólag a Mézes határain belül szólt. Volt valaki, aki minden bizonnyal azonnal kocsiba pattan, ha felhívja, ám őt Oliver nem akarta fölzaklatni ilyen csip-csup üggyel.
A nap, amikor Oliver elhagyhatta a kórházat, egyszerre volt megváltás és átok. Egyrészről örült, hogy végre hazamehet, másfelől viszont elérkezett az idő, amikorra bejelentették a doktornőhöz, a neurológiai szakrendelésre.
Dr. Eagleton kedves, mosolygós, középkorú hölgy volt, irodáját rendkívül ízlésesen rendezte be. Mind a bútorok, mind a falakon sorakozó festmények, szőnyegek nyugtatólag hatottak a betérő páciensekre, Oliver mégis reszketve, sután ücsörgött a doktornő asztala előtt. Az asszony elegáns kosztümöt és sálat viselt, a fiú pedig többnapos, elnyűtt ruházatát, hiszen senki nem volt, aki holmiját bevitte volna utána a kórházba. Oliver a külseje miatt is szégyellte magát.
– Nos, Mr. Ralson – kezdte a beszélgetést Dr. Eagleton, egy kedves mosoly és felkínált cukorkás doboz kíséretében. – Először is szeretném megkérdezni, hogy valaha előfordult-e már önnel hasonló. Átküldték hozzánk a kórtörténetét, semmi különöset nem láttam benne. Viszont gyakorta előfordul, hogy a betegek nem fordulnak orvoshoz a problémájukkal. Legfeljebb csak akkor, amikor már képtelenek kezükben tartani a helyzetet. Az utóbbi években, vagy akár gyermekkorában, voltak hasonló tünetei?
– Nem… nem rángatóztam a földön fekve, ha erre gondol.
– Mint sok más betegségnek, az epilepsziának is vannak fokozatai. A családjában esetleg előfordult hasonló?
– Erre… sajnos nem tudok válaszolni. Örökbe fogadtak.
– Értem. Nos, az epilepszia bizonyos fajtái genetikus módon öröklődhetnek, ezért lett volna jó tudni néhány dolgot a hátteréről. Persze számos más oka is lehet a betegség kifejlődésének. Mondja, Mr. Ralson, fogyaszt tudatmódosító szereket, gyakran, vagy akár alkalmanként?
– Nem vagyok drogos.
A doktornő bólintott, majd páciense tájékoztatását így folytatta:
– Ezenkívül epilepsziát okozhatnak különféle elváltozások az agyban, sérülések, daganat. Mostanában nem volt balesete? Nem érte nagyobb trauma?
– Úgy érti, a metróban történteken kívül? Nem… nem emlékszem ilyesmire. – Oliver fejében folyvást különös álmai és látomásai zakatoltak. Az lett volna a leghelyesebb, ha őszintén mindent elmond magáról a doktornőnek… de egyszerűen képtelen volt rá.
– Szeretném, ha visszajönne hozzám. Mondjuk, úgy… egy hét múlva. – Az asszony lázasan kutatott a határidőnaplójában, hamarosan meg is találta a legmegfelelőbb alkalmat. – Kedd, délután négy óra. Mit szól hozzá?
A fiú tekintete leginkább ezt mondta: „Muszáj?” Ennek ellenére természetesen rábólintott.
– Remek. Neuropszichológiai vizsgálatok sorára lesz szükség, ezt én végzem majd. Ezenkívül el kell mennie EEG- és MRI-vizsgálatra.
Oliver nagyra meresztett szemmel, falfehéren ücsörgött a székében, szinte dadogta:
– Ez… az… amivel az agydaganatot tudják kimutatni?
– Részben. Az elektroencefalográf az agy elektromos működését vizsgálja. Különböző hatásoknak kitéve a szervezetét, mint például a villanófény teszt, megtudhatjuk, hogy valóban epilepsziáról van szó, vagy más egyébről. Az epilepszia fajtájra is következtethetünk az eredményekből.
– És ha… többet nem történik velem hasonló? Ha csak… egyszer fordult elő?
– Az is könnyen megeshet, Mr. Ralson. Idegkimerültség, fáradtság is vezethet az effajta tünetekhez. – A doktornő elhallgatott, fürkész szemmel vizsgálgatta az előtte reszkető fiatalembert. Mivel látta rajta, hogy mennyire megviselték az elmúlt napok eseményei, kötelességének érezte, hogy a következőket is elmagyarázza neki: – Az epilepszia súlyosabb formái általában már kora gyermekkorban jelentkeznek, mivel önnek eddig semmiféle problémája nem volt, nagy valószínűséggel a kimerültség, túlhajszoltság, a stressz számlájára írhatók a tünetei. Ám ha mégsem, akkor is tudnia kell, hogy manapság már rendkívül jó gyógyszerek vannak az epilepszia kezelésére. Kérek magának időpontot az MR-vizsgálatokra is, szerencsére itt a kórházban nagyon jó felszerelésünk van. – Azzal a doktornő emelte is a telefont, pár perccel később pedig Oliver máris három beutaló tulajdonosa volt, mindegyik külön napra szólt.
Bár a fiú hálás volt, amiért törődtek vele és emberszámba vették, ráadásként egész szép, kerek tájékoztatóval is ellátták, mégis közömbös képpel méregette a cetliket. Amikor kilépett a rendelő ajtaján, már akkor jól tudta, hogy nem fog elmenni a vizsgálatokra. A beutalókat csak azért nem dobta ki az első kukába, mert félt, hogy valaki meglátja. Mondjuk, a kedves doktornő az emeleti ablakok egyikéből. Így a cetliket zsebre rakta, majd meg is feledkezett róluk. Miközben átvágott a kórház előtti parkon, rádöbbent, hogy a város még a megszokottnál is szürkébb, mintha esőfelhők takarták volna az eget. Pedig hétágra sütött a nap.
***
A téren rengeteg ember sürgött-forgott, kora délután hatalmas tömeg gyűlt össze a műemlékek egész hadát felsorakoztató városrészben. A köd fölszállt, a nap melegen sütött, az emberforgatag pedig oly színes volt, mintha a világ minden részéből érkeztek volna turisták a régi emlékek csodálatára. Fényképezőgépek kattogtak, a levegőben pattogatott kukorica, hot dog és hamburger illata szállt, a jó idő miatt a póló-, sapka- és különféle emléktárgyárusok is kinyitották a bódéikat.
Legnagyobb népszerűségnek a tér közepén trónoló, gigantikus szökőkút örvendett, a gyerekek visongva szaladgáltak az eltévedt vízcseppek között, néhányan érméket dobáltak a kút aljára, szerencsét remélve. Mások elbűvölten bámulták a csodaszép sellőket ábrázoló szoboregyüttest, a halleányok a szökőkút közepén csücsültek, és korsóikból öntötték a vizet. Egy városi legenda úgy tartotta, hogy a bronzból öntött sellők minden holdtöltekor varázslatos dalra fakadnak, ám ezt idáig egyetlen turistának sem sikerült elcsípnie. A szökőkúton kívül ott volt még a város alapítójának szobra, a mesemondó, hárfás leány, ő a változatosság kedvéért sírva fakadt minden harangkonduláskor, és csalárd módon elveszejtett kedvese után kesergett.
A rengeteg látnivaló ellenére mégis akadt egy kisebb csoport, akik nem törődtek sem a sellőkkel, sem a hárfás lánnyal, gondterhelten, már-már dühösen méregették a körülöttük hömpölygő tömeget. Bizonyára igen messzi országból érkezhettek, mivel beszédüket senki nem ismerte, sőt, még csak nem is hallott hozzá hasonlót.
A csapat tagjai teljesen átlagos, már-már jelentéktelen személyek voltak, mind arcvonásuk, mind öltözékük teljesen egybeolvadt a tér forgatagával. Csupán a hatalmas, tagbaszakadt fickó tűnt ki közülük, legalább két fejjel magasodott a körülötte hangyaként szaladgáló turisták fölé. Bár egyszerű kockás inget és nadrágot viselt, tartása leginkább egy strázsáló, szolgálatban lévő katonáéra emlékeztetett, szigorú tekintettel méregette a tér forgatagát. Sportos, már-már közönségesnek nevezhető viselete szöges ellentétben állt a sétapálcával, amit a keze közt tartott. Csinos, drága darabnak tűnt, amolyan régiségnek, nyele egy sárkány fejét mintázta.
Az óriás mellett fiatal lány ácsorgott, vörös haja és szeplői valósággal világítottak hófehér bőrén. Ő fekete esernyőt szorongatott a keze közt, pedig sötét fellegeknek nyoma sem volt az égbolton. De hát a turistáknak mindenre gondolniuk kell… A kissé csúnyácska, szemüveget viselő leány sokkal inkább érdeklődve fürkészte a várost és lakóit, fejét bizonytalanul forgatta, ebből láthatta bárki, hogy még sosem járt ezen a helyen.
– Hogy fogjuk megtalálni?! – harsogta az óriás, idegen, szép, dallamos nyelvet beszélt, a városiak közül persze senki nem figyelt fel rá, hiszen hangja elveszett a turisták izgő-mozgó forgatagában.
– Szükségem van egy térképre – mondta felszegett fejjel egy szöszke leányzó, ugyanezt a nyelvet használta. Büszke, merev testtartása az ő öltözékéhez sem illett, térd alá érő, kék szoknyát és bő, rózsaszín, kötött pulóvert hordott. Vállig érő haját pánttal szorította a homlokához. A csapat pontosan nyolc főből állt, láthatólag mindannyian egyetlen személytől, a vörös hajú lánytól vártak választ, vagy inkább parancsot. Ám az sokáig rájuk sem nézett, megilletődötten pislogott maga köré, majd hirtelenjében kijelentette:
– Ana, azt mondod, hogy csak egy térképre volna szükséged…
– Így igaz, fenség. Semmi egyébre. Na meg valami nyugodtabb helyre…
– Térkép… bizonyára vásárolhatunk valahol. – A vörös hajú lány gondterhelten fürkészte a körülötte hömpölygő tömeget és az árusok bódéit, végül határozott léptekkel elindult. Nem ment messzire, hamar kiszúrt magának egy idősebb hölgyet, akit külsőre szimpatikusnak vélt, majd kedvesen megszólította: – Bocsásson meg, hölgyem. Feltehetnék pár kérdést?
A lány egész jól beszélte a helyiek nyelvét, csupán kiejtése volt furcsa, az asszony azonnal kiszúrta, hogy külföldivel van dolga. Ennek ellenére, vagy épp emiatt, kedvesen elmosolyodott:
– Hát hogyne, kedveském, kérdezzen csak.
– Szeretnénk egy térképet a világáról, hogy juthatnánk hozzá? Van könyvtára a városnak?
– Ó, nem kell ahhoz könyvtár, kedveském. Nézze csak! – Az asszony hirtelenjében megpördült és vékony, csontos ujjával a legközelebbi újságosbódé felé mutatott: – Látja, ott mindent megvehet, amire csak szüksége van. Térképet, képeslapot, katalógust, bélyeget. Még feltöltőkártyát is.
– Nagyon köszönöm, az Ősök áldása kísérje útján.
– A magáét is… vagy mifene – vigyorogta az asszony, és mivel úgy hitte, hogy valami Krisna-hívővel vagy más egyéb vallás képviselőjével találkozott, kicsit meghajolt, tenyerét összeillesztette, és így köszönt el a furcsa idegentől.
A lány ezután az újságosbódé felé vette az útját, ezúttal már az egész csapat a nyomában volt. Egyikük sem titkolta meglepetését, már ami vezetőjük egész tökéletes nyelvtudását illeti.
– Honnan az ördögből ismered ilyen jól a helyiek beszédjét? – harsogta az óriás, miközben átküzdötték magukat a tömegen. A lány föl sem nézett a férfira, úgy válaszolt:
– Készültem a küldetésre. A nyelvtudás mindig hasznos lehet. Sőt. Elengedhetetlen.
– Én is készültem, és meg is tanultam néhány szót. Ám korántsem beszélek tökéletesen… Tudom, hogy…
A lány hirtelenjében mélységesen elpirult, hogy zavarát leplezze, határozottan kijelentette:
– Tiburon, ez már a pimaszság határát súrolja.
Az óriás azonnal meghunyászkodott és zavartan motyogta:
– Bocsáss meg, fenség…
Ezután mindannyian hallgattak, egészen addig, amíg elértek az újságosbódéig. A lány kis ideig szemrevételezte a különféle felfüggesztett, fellógatott, kiragasztott kiadványokat, csak remélni tudta, hogy a pult mögött ácsorgó fiatal fiú érti a dolgát, és hamar megtalálja neki, amire szüksége van. Míg nézelődött, újabb dolgot is fölfedezett, a szemközt lévő polc hátuljában méretes, hátborzongató tükör villogott felé. A polcra különféle dobozokat és üvegcséket sorakoztattak fel, ám annyi üres hely mégis volt, hogy a lány viszontláthassa saját, falfehér képmását. Sok idejébe telt, amíg úgy helyezkedett, hogy eltűnjön a gonosz tükör elől, vagy ha épp nem sikerült neki, szemlesütve toporgott, így legalább önmagát nem látta. Az újságárus fiút is hasonló helyzetben szólította meg:
– Elnézést, kaphatnék egy térképet?
– Hogyne, szivi – vigyorogta a srác, az ő figyelmét sem kerülte el vevője különös viselkedése, de úgy gondolta, bizonyára csak nagyon szégyenlős. És roppant mód örült neki, hogy a sok szenvedés a konditeremben végre meghozta a gyümölcsét: ilyen hatást gyakorolt erre a külföldi bigére, még ha kicsit csúnyácska is szegény. – Van várostérképem, látod? Minden nevezetesség rajta van. Aztán van egy a teljes megyéről, ebben is benne van minden, műemlékek, szállodák satöbbi. És van térképem az egész szigetről…
– Az jó lenne! Meglehet, hogy… szükségünk lesz rá.
– Rendben, van hozzá valami kupon, amivel ingyen kajálhatsz.
– Remek…
– 5.50 lesz.
A lány kezdetben tétován ácsorgott, végül egyszerűen fogta magát, lehúzta az egyik karkötőjét és letette a fiú elé. Az újságárus nagy szemet meresztett a felajánlott ékszerre:
– Ez meg mi?
– Régi családi darab, sokat ér – válaszolta a lány mosolyogva.
– De ez… műanyag…
– Mit keresel rajta?
– A Made in China feliratot…
– Hát… valójában nem így néz ki, ezüstből van és a birodalom legkiválóbb ékszerészmestere készítette. A császári pecsét körül drágakövek is vannak, a szavamat adom rá. Csak épp… mikor megérkeztünk… minden megváltozott.
A fiú arca, ha lehet, még inkább megnyúlt a csodálkozástól, végül megrázta magát és komoly képpel kijelentette:
– Egy kukkot sem értek ebből az egészből, de ha a királynő arany cipőkanala lenne, akkor sem fogadhatnám el pénz helyett.
– Pénz?
– Igen, szivi! Tudod! – Azzal a fiú a kasszába nyúlt, előkapott egy bankót és gúnyosan meglobogtatta a lány előtt. – Font, dollár, euró, ennyi. Minden más kicsukva.
A lány megilletődötten bámult maga elé, majd a düh félreérthetetlen jeleként vörös pír jelent meg az arcán. A karkötőjét felkapta a pultról és visszaviharzott a többiekhez. Társai némán nézték végig a jelenetet, a párbeszédből keveset értettek, talán jobb is volt így.
Az óriás rögvest ezt kérdezte, mihelyst meglátta a visszatérő lány arcát:
– Az a kis nyikhaj. Csak nem pimaszkodott?
– Nem érdekes – legyintett a lány, majd gondterhelten fordult a társaihoz. – Niben mester szerint a Ködön túliak cserekereskedelemből élnek, ehhez képest saját pénzük van…
– Tudtál venni térképet? – kérdezte Ana.
– Nem… pénzt kell szereznünk valahogy.
– Pfff, mégis mit képzelnek ezek magukról?! – harsogta az óriás, és még mielőtt a többiek felocsúdhattak volna, döngő léptekkel elindult az újságosbódé felé.
– Tiburon! Mit művelsz?! Várj! – A vörös hajú lány megpróbálta megállítani a férfit, belecsimpaszkodott a karjába, de kudarcot vallott. Az óriás rendületlenül menetelt, majd amikor megérkezett a pult elé, ellentmondást nem tűrőn az újságárus szemébe nézett:
– Térképet! – harsogta.
A srác, aki épp arra készült, hogy beletemetkezzen a kedvenc képregényébe, döbbenten, halálra vártan nézett föl az óriásra. Pillanatot sem tétovázott, lekapott egy térképet a polcról és a férfi felé nyújtotta. Tiburon minden szó nélkül átvette a kiadványt és visszarobogott a többiekhez.
– Hát ez… gyors volt – mondta Ana óvatosan, hiszen még nem tudhatta, vörös hajú társnője mit szól az akcióhoz. Mivel vezetőjük csöndben maradt, csupán grimaszai árulták el, hogy nem egészen ért egyet a módszerrel, átvette az óriástól a térképet, és széthajtogatta. – Te jó ég… Ez a világ hatalmas…
Az egész csapat a lány köré gyűlt, mint eltévedt turisták, úgy szemrevételezték a térkép egyes részeit.
– Bárhol lehet… – suttogta a vörös hajú lány.
– Megtalálom neked, ne félj – mosolyogta Ana.
– Menjünk, keressünk valami nyugodtabb helyet.
A kis csapat ismét útra kelt, elhaladtak az újságosbódé előtt is, ahol a meghökkent fiú még mindig sápadtan, dermedten pislogott a képregénye fölött. Mielőtt végleg eltűntek volna a forgatagban, Tiburon, a különös óriás még néhány rosszalló, figyelmeztető pillantást küldött a pimasz senkiházi felé, így annak továbbra sem jutott eszébe segítséget hívni. Pedig mobiltelefonja ott volt a pult alatt. A fiú attól a gondolattól sem tudott szabadulni, hogy valójában valami gonosz tréfa áldozata lett. Talán holnap szerepel a tévében…
***
Ez az egész baleset, a sérülése, a kórház legalább arra jó volt, hogy kivehessen néhány szabadnapot és pihenjen. Legalábbis az első otthon töltött órákat ilyesfajta gondolatokkal kezdte, aztán Oliver igen hamar rádöbbent, hogy iszonyúan unatkozik. A munka legalább elterelte figyelmét a gondjairól. Most azonban rosszkedve, mélabús hangulata újult erővel tört rá, a megszokott magányosság és elveszettség érzése félelemmel is társult. A betegségétől való félelemmel. Mindig is tudta, hogy valami nincs rendjén vele, ám most, hogy valaki ki is mondta, mintha egy rémálma vált volna valóra. A második otthon töltött napon már nem bírt magával, és bár általában nehezen hagyta el menedékét, délután mégis úgy döntött, hogy egy kis sétára indul a városban.
Nem volt túl jól, oldala még mindig sajgott, feje fájt, Oliver mégis rendületlenül menetelt előre, maga sem tudta, hová. Sokszor azon kapta magát, hogy már megint egész percek kiestek az emlékezetéből, helyette különös dolgokat látott, furcsa szerzeteket, növényeket, állatokat, egy teljesen más világ szeletkéjét. Bár általánosságban véve egész jó kondiban volt, a hosszabb sétát ezúttal nem bírta, le kellett ülnie.
Oliver egy padon húzta meg magát, egyik percben járművek szaladtak el előtte, a következőben gyalogosok százai özönlötték el a zebrát és a járdát. A fiú közömbös képpel figyelte őket, láthatólag mindannyian rendkívül siettek valahová, mind ugyanazt a sémát követték, szaladtak, ahogy a lábuk bírta. Mintha a városi embernek nem is volna más feladata, mint hogy siessen. Ismét rácsodálkozott, milyen szürke körülötte minden, mintha egy szörnyeteg folyamatosan falta volna a világ színeit… Hogy lehet minden ennyire szürke, közömbös és idegen? El kell mennie, el kell tűnnie, amilyen gyorsan csak lehet! Az ötlet hirtelen jött, a fiú villámgyorsan fölpattant a padról, mintha sérülése sosem létezett volna. Van egy hely, ahol szívesen fogadnák, ahol a színek még nem hagyták el a világot, ahol megpihenhet…
Oliver megfordult, egy elegáns étterem csillogó üvegfalával találta szembe magát. Az odabent lévő világból semmit nem látott, csupán tükröződő képmását figyelte.
Félórával később a zötykölődő busz koszos, karcos ablaka hasonlóképp mutatta arcmását, akárcsak az étterem üvegfala, pont abban a szögben, hasonló közönnyel a tekintetében. Oliver oly hamar szállt fel a vidékre tartó buszra, hogy semmi mást nem vitt magával, csupán azt, amit még a séta előtt vett magához. Vele volt a tárcája pár kopott érmével és egy alma, ha megéhezne, megszomjazna. Ki tudja, míg fölbaktatott a lépcsőn és megvette a jegyét, talán nem is volt magánál. Legközelebbi emléke már arról szólt, ahogy az ütött-kopott jármű megindult alatta, az égig nyúló toronyházak sora pedig lassan ballagni kezdett mellette.
Az utazás izgalmával végre egy kis élet költözött a fiúba, bár tekintete közömbös maradt, szívében végtelen izgalmat érzett. Nemhiába. A kis busz hamarosan lélegzetelállító tájakon haladt vele keresztül. Az út java része magasan, a sziklák közt vezetett, alant a végeláthatatlan, csillámló óceán húzódott. A hegyekben és végig a parton varázslatos fenyvesek burjánzottak. Oliver képzelete valósággal szárnyalt, nem tudta, miként, de néha olyan képeket látott a mellette elsuhanó tájról, mintha egy repülőből szemlélte volna az eseményeket. A naplemente is csodás volt, bár ekkorra az út java részét már megtették. Az országút kiért a hegyek közül, eltűntek a fenyvesek, és az óceánpartot is mesterségesen kialakított strand, kikötő vette át.
A nap még késő délután is ragyogott, Oliver úgy érezte, mintha egy teljesen más világba csöppent volna. A közeli erdőből madárcsiripelés hallatszott, a szél virágillatot hozott magával és az óceán friss, sós levegőjét. Bár magát Sharstont is a tenger mellé építették, a rengeteg autó, ember, épület, a nagyvárosok szokásos bűze még az óceán illatát is elnyomta. A fiú telefonált a helyi ütött-kopott fülkéből, szerencsére annyi apró még akadt a tárcájában. Ezután leült a buszmegállóban és várt. Sokáig, de nem bánta, a csend, nyugalom üdítőleg hatott rá, nagyon jól érezte magát, így egész jókedve kerekedett, mire a rozzant terepjáró begördült a parkolóba. A kocsi köhögve, csikorogva fékezett, belsejéből apró, idős asszony kászálódott elő. Oliver elmosolyodott, föltápászkodott a földről és elindult.
– Oliver, kedvesem! El sem tudom mondani, mennyire örülök neked! – rikkantotta az idős hölgy, és korát meghazudtolva valóságos villámként cikázott a fiú elé. Megölelte, két cuppanós puszit nyomott az arcára, és bár Oliver láthatólag nemigen díjazta mindezt, eltűrte az asszony hóbortjait.
– Én is örülök, hogy itt lehetek, Cecil néni. És köszönöm, hogy kijöttél elém – mosolyogta a fiú szokásos közömbösséggel a szemében. Bárki más megijedt volna ettől a tekintettől, Cecil Ralson azonban már kiválóan ismerte fogadott fiát, tudta, hogy ilyen a természete. Hideg és nyugodt, de nagyon jószívű…
– Hogy az ördögbe ne jöttem volna ki eléd? – kacarászta az asszony, majd mindketten elindultak a kocsi felé. Amikor Oliver beugrott az első ülésre, Cecil néninek csupán akkor ötlött eszébe valami. Furcsállva nézegette a fiút, aki épp a biztonsági övvel bajlódott, majd aggódva tekintett vissza az állomás lépcsőjére.
– A csomagod. Hol van?
– Nem hoztam semmit – válaszolta a fiú egyszerűen. – Remélem, nem baj.
Az asszony vállat vont, már fia furcsa szokásain sem lepődött meg.
– Miért lenne baj? A ruháid a szekrényben, a fogkeféd a fürdőszobában… mi más kellhet még? – mosolyogta Cecil néni, és ő is beszállt a kocsiba, a sofőr oldalára.
Oliver sosem tanult meg vezetni, nem is vágyott rá, nevelőanyja ellenben valóságos profinak számított már, hiszen majd harminc éve szelte az országutat ütött-kopott tragacsával. Ennek ellenére semmi gond nem volt az autóval, azonnal beindult, majd rendületlenül fogyasztotta a mérföldeket egészen sötétedésig, amikor is utasai előtt egy apró, magányos tanya bontakozott ki a félhomályból.