Alex L. Hooper: Amiről csak a fák beszélnek

Belépünk a faházba, magamba szívom az ismerős illatot. Hazatértem. Csomagjaink hangosan koppannak a padlón, ahogy Ed leteszi őket mögöttem.

– Nos, hogy tetszik? – kérdezem.

– Nagyon… klassz. – Hazug!

Mosolyogva fordulok felé. Sötétbarna haja kócos, néhánynapos borosta terül el kisfiús arcán.

– Ez az én titkos helyem. Néha úgy érzem, csak ez a ház tudja lecsitítani a bennem felgyülemlő feszültséget. Itt nem kell megfelelnem a társadalom elvárásainak, vagy eljátszani, hogy tökéletes vagyok.

– Pedig szerintem tökéletes vagy, bébi. – Egy csókot nyom a számra, parfümje émelyítő szaga elnyom mindent körülöttünk.

Elhajolok tőle.

– A tökéletesség relatív dolog, Ed. Mint a szépség. Valakit elborzaszt az elfonnyadt rózsa, mások nem tudnak betelni a látvánnyal.

– Aha – dörmögi, mintha tényleg felfogná, amit mondtam. – Gyakran jársz ide?

– Havonta egyszer.

– Ahhoz képest elég fura szag van.

– Lehet, hogy egy oposszum tévedt a szellőzőrendszerbe, és odabent lelte halálát. Majd megnézzük.

– Én tutira nem! – csóválja a fejét, mire felnevetek.

Milyen ártatlannak tűnik most, krétafehéren, sápadtan. Elé lépek, kemény mellkasára simítom a tenyerem. Még a magassarkúm ellenére is lábujjhegyre kell állnom, hogy a fülébe súgjak.

– Van kedved játszani? – Ajkaimmal végigsimítok a nyakán. Megborzong az érintésemtől.

Megragadja a csípőm, magához húz, de eltolom magam tőle, és a konyha felé veszem az irányt. A tekintete szinte perzseli a hátam.

– Helyezd magad kényelembe – mutatok a kanapé irányába. – Hamarosan csatlakozom.

Megvárom, míg léptei zaja elhal mögöttem, majd a pultra támaszkodva kifújom a tüdőmben rekedt levegőt. Szétfeszíti az izgalom a mellkasomat. Kezemmel remegve markolom a hűvös márványt. Ha túl ideges leszek, elszúrom. Ha elszúrom, üvöltve fog menekülni tőlem.

Kiveszek két borospoharat a konyhaszekrényből. Az egyikbe vörösbort, a másikba rosét töltök, majd odaülök mellé a kanapéra. Automatikusan a vörösbort veszi el, pont úgy, ahogy számítottam rá.

Belekortyolok az italba. A folyékony keserűség szétolvad a nyelvemen, és adrenalinként lüktet tovább az ereimben. Rápillantok a pohár pereme fölött, aztán két hajtásra kiiszom a bort. Követi a példám, láthatóan nem akar alulmaradni.

– Be kell vallanom, már a kezdetektől fogva kinéztelek magamnak.

– Nem igaz. Én mentem oda hozzád.

– Természetesen. Mert úgy akartam. – Elégedetten dőlök hátra.

Verejték csillog a homlokán, szabad kezével megdörzsöli a szemét. Szólásra nyitja a száját, de egyetlen hang sem jön ki rajta, csak tátog, mint egy fuldokló hal.

Nagyokat pislog. Elejti a borospoharat, ami csilingelve törik darabokra a fapadlón.

– Ne aggódj – suttogom –, nemsokára játszani fogunk, ahogy akartad. Csak te és én. – Közel hajolok hozzá, teste remeg a mozdulatlanság béklyóitól. – Azt mondják, elég három nap, hogy a szervezet feladja a küzdelmet, és belehaljon a fájdalomba. Kíváncsian várom, te meddig bírod.