Bökös Borbála: A toronyórásmester

Szilke a háztetőn sétált, és az utcát kémlelte. A nap már régen lebukott, szürke fátyol borult a nagyváradi háztetőkre. A csípős szél megrezegtette a villanyoszlopok között feszülő drótokat. Esőre állt.

Idén hamar beköszönt az ősz, gondolta Szilke, miközben hosszú, vékony lábain hintázva jött-ment a cserepeken, és fázósan összébb húzta magán a kendőt. Két varkocsba fonott haja izgágán ficánkolt a szélben, az arca kipirosodott, és fitos orrával többször beleszagolt a vízillatú levegőbe. Amikor pillantása a közeledő alakra esett, elmosolyodott.

Apó a városközpont felől jött a Körös partján. Bottal araszolt előre, törődött testét nehézkesen vonszolta. Végül megállt a ház előtt és belökte a kiskaput. A feljövő hold fényével fogócskázó Szilke árnyéka az udvarra vetült. Zörgött a bokrok dérverte, elfeketedett levele.

– Csakhogy hazajöttél! Itt már mindent belepett a moha, olyan régóta elmentél! – nyafogott Szilke, és a hidegtől vöröslő orrát törölgette.

– Csiba te, kislány! Hiszen alig voltam el száz esztendeig! – krákogott Apó.

Szilke egy könnyed mozdulattal az udvarra szökkent, és hízelegve Apóhoz dörgölőzött.

– Elkészítettem mindent, úgy, ahogy szereted! – kuncogta, és azonnal tovainalt.

Apó végignézett a házon, és szomorúan csóválta a fejét. Idegenné lett előtte a tornác: a deszka recsegett és nyikorgott a lába alatt, a korlát megkopott. Odabent a falfesték nagy darabokban szakadt és pergett a padlóra. Hogy nem vettem eddig észre, hogy milyen barátságtalan és elhanyagolt lett ez a ház? – morfondírozott. Alig lépett be, eleredt az eső.

A tűzhelyen egy lábasban víz rotyogott. Apó letelepedett a sarokba, elővett egy maréknyi babszemet, és válogatni kezdte őket. Hallotta Szilkét a padláson motozni.

– Gyere le! – kiáltotta neki.

Szilke először bedugta a fejét a kéményen, szippantott egyet-kettőt a koromból, aztán sebbel-lobbal leereszkedett.

– Pfúj, embernek való eledel! – fanyalgott.

– Majd megszokod – vigyorgott Apó.

– Meséld el, merre jártál, mit hallottál!

– Az emberek, egyre bolondabbul viselkednek! Itt, ebben a városban is… Annak az ostoba Sudának az óriásfűzek hetedik családjából már nagyon viszket a tenyere, akarom mondani az ága-boga, hogy megleckéztesse az embereket!

– De miért?

– Az emberek már három óriásfűz családot irtottak ki csak itt a Körös mentén! Ha továbbra is ilyen kártékonyak maradnak, elpusztítanak mindent maguk körül!

– Akkor háború lesz a mi világunk és az övék között? – ijedezett Szilke.

– Még nem. Tanácskozást tartottunk, és a Gübbenők is úgy látták: a városlakók nem szándékos rosszindulatból cselekednek, hanem tudatlanságból.

A Gübbenők, ezek a fekete arcú, pikkelyes testű, mogorva lények a folyómeder alján laknak, és nagy, lapos kövek alatt kincseket őriznek. Megfontolt népség, de ha valami felbosszantja őket, hatalmasat kiáltanak, és olyankor megárad a Körös. Szilke megborzongott, mert iszonyodott a vízi világtól. Ő jobban szeretett szabadon lófrálni a magasban.

– Ne tátsd már a szád, Szilke, inkább gyújts be éjszakára! – szólt rá Apó.

A kislány duzzogott. Felállni nem volt kedve, így összecsapta a tenyerét és tüzet parancsolt. A fahasábok megindultak, mintha láthatatlan kéz rángatná őket, a kályhába ugrottak, és alattuk magától meggyulladt a tűz. Abban a pillanatban megcsikordult a kiskapu. Valaki bejött az udvarra.

– Ember! De régen ettem a húsukból! Ez igazán nagy szerencse, hogy egyikük éppen idejött! – kacarászott Szilke. Többször beleszagolt a levegőbe, és szaporán nyeldeste a szájában összefutott nyálat.

Apó egy pillanatra megállt a munkájában, és fülelt.

– Nem. Ez csak félig ember. És arról a másik énjéről még nem is tud – mondta.

Egymásra pisszegtek, és lélegzetvisszafojtva vártak. Kinyílt az ajtó, és betoppant az idegen. Fiatal legény állt előttük, sáros csizmában, átázott kabátban. Vállán jókora hátizsák. Egy pillanatig meghökkenve toporgott, aztán összeszedte magát, és hangosan, bátran köszönt:

– Jó estét, öregapám, és neked is, kis hölgy!

– Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál – mosolygott Apó. – Mi járatban vagy errefelé?

– Én csak… Azt hiszem, nem jó címre jöttem. A Szabó Ida néni mondta, hogy van itt szoba kiadó, de azt nem mondta, hogy már mások is laknak benne! Nem zavarok tovább, inkább odébbállok!

– Maradj csak, Vince fiam, megférünk itt hárman is!

– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte meglepetten Vince.

– Ó, én sok mindent tudok! De most már emlékszem: Ida néne említette, hogy jössz!

Vince vállat vont, és az asztalhoz ült. Szilke mellé sompolygott, és azonnal elárasztotta a kérdéseivel:

– Mi van a zsákodban?

– Könyvek.

– Minek azok neked?

– Diák vagyok, és folyton tanulnom kell!

– És mi lesz belőled, ha elvégzed az iskolát?

– Mérnök. Mindenféle gépeket fogok építeni.

– Hát Váradot hogy szereted?

– Szeretem! Másodévbe megyek idén, és már tavaly is nagyon tetszett a város, de akkor még kollégiumban laktam. Ott nem szerettem, mert zajosak voltak a többiek, és nem lehetett tanulni.

– Hiányoznak a szüleid?

– Nincsenek szüleim. Mondja csak – fordult a fiú Apóhoz –, mennyibe kerülne itt a szállás?

– Majd megegyezünk fiam. Majd megegyezünk – hümmögött az öreg.

Hallgattak egy sort, majd Apó újra megszólalt:

– Hoztál magaddal valami elemózsiát?

– Van egy kis kenyerem, és egy vég kolbász is akad a zsákomban! – nevetett Vince.

– No, várj, amíg megválogatom ezt a babot, megfőzzük a kolbásszal, aztán megvacsorázunk!

– De hiszen az a fél fogunkra sem lesz elég!

– Nem ismered Apót! – nyelvelt Szilke. – Az nem akármilyen bab, alaposan ki kell szemezni! És Apó olyan vacsorát rittyent, hogy megnyalod mind a tíz ujjadat!

– Lám, hát ezt is megértem, hogy szükség van még az öreg munkájára! – hencegett Apó, és a babot a fortyogó vízbe szórta.

Vince nem szólt semmit, de nagyon tetszett neki a másik kettő évődése. Egymás mellett szorgoskodtak a konyhában, és a diák legnagyobb megdöbbenésére csakhamar három tál sűrű, ízletes főzelék került az asztalra.

– Ez… Ez meg hogy lehet? – hüledezett.

Aztán, hogy választ nem kapott, beletörődött a dolgokba. Vacsora után hirtelen elálmosodott, alig bírt a többiek szavára figyelni.

– Ideje lepihenned! – súgta-búgta a fülébe Szilke.

A nyugtató, kedves hang ellenére Vincén furcsa szorongás vett erőt. Lappangó láz kerülgette. Megbabonázva követte a kislányt, aki az egyik vendégszobába vezette.

Az áporodott szagú ágy, a fülledt szoba kripta hangulatát árasztotta. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. A földön megsárgult napilapok és gyertyacsonkok hevertek. A falakon üres képkeretek lógtak. Kint egyenletesen zuhogott az eső, nehéz, sűrű fátylat vont az ablak elé, s a vízcseppek úgy gördültek végig az üvegen, mint a halántékán gyöngyöző izzadtság. Nehezen lélegzett a szobában. Mégis, lehunyta a szemét, és szinte azonnal elaludt. Kínzó álomképek gyötörték. Szilkét látta, ahogy hirtelen átváltozik: a kedves, mosolygós arc szörnyeteg arccá lett, hegyes fogait csattogtatta, sárga szeme gonoszul villogott. Ujjainak végén hosszú karmok nőttek, azokkal kapott Vince felé. „Bestia, maradj távol tőlem!” – morogta a fiú, és abban a pillanatban eltűnt a rémkép.

Apó a vacsora maradványait takarította. Hosszan nézegette Vince tányérjában a maradék babszemeket. Fel sem emelte a fejét, úgy kérdezte a háta mögött lebzselő Szilkétől:

– No, megkóstoltad?

– Nem. Ereje van! Igazad volt, nem teljesen ember! Mit mutatnak a babok?

– Nagy jövő vár a fiúra! Lehet, hogy éppen ő az, akire vártam!

– Csak nehogy bajba kerüljünk miatta! – dünnyögte a kislány, és felkapaszkodott egy gerenda tetejére. Elvackolta magát, és néhány másodperc múlva már nagyokat szuszogva aludt.

***

Vince hamar megszokta a különös ház rendjét. Elfogadta, hogy kérdéseire nem mindig kap választ, és bár nem tudta miért, de igyekezett nem rálépni a küszöbre, amikor hazajött. Szilkének mindig ugyanabból a csorba csészéből adta a tejet, ha kérte, és amikor a toronyóra éjfélt ütött, nem nézett ki az ablakon, pedig mindig pusmogást és jövés-menést vélt hallani az udvar felől. „Boszorkánytanya ez!” – viszolygott eleinte, de az ágy meleg volt, a vacsora kitűnő, és Apó még nem kért tőle lakbért.

Napközben órákra járt, délután a városban csavargott, aztán sötétedés előtt hazament, és lefekvésig a könyvei fölé görnyedt. Sokat és jól tanult. Egyik este aztán rosszkedvűen ült az asztalhoz, és csak ímmel-ámmal vett részt a társalgásban.

– Talán baj van az iskolában?

– Bizony, ott mindig akad! – felelte Vince.

– Nem jól tanítanak? Vagy te nem tanulsz eleget?

– Nem azzal van a gond… Hanem a tandíj! Megint felemelték, és nekem arra már nem elegendő az ösztöndíjam! Lássa, Apó, én nem szeretek senkinek adósa maradni! Szégyellem, hogy itt sem tudok fizetni a szállásért. Ezért aztán úgy döntöttem: munkát vállalok!

Az elhatározást tett követte. Vince egy álló hétig járkált az újságban meghirdetett helyekre. Keserűen mesélte tapasztalatait:

– Voltam egy műhelyben, ahol régi rádiókat, elromlott háztartási gépeket kellett javítani. Mindig is szerettem a különféle szerkezetekkel bíbelődni, gondoltam, ez lesz a nekem való munka! Két hétig tartottak próbaidőn, elégedettek voltak velem. Aztán mégsem vettek fel!

– Miért nem?

– Mert a műhelyvezető unokaöccsének fájt a foga arra a helyre, és meg is kaparintotta, éppen az orrom elől! Pedig az a fiú semmihez sem ért, egész nap csak lopja a napot! Hiába, manapság kapcsolatok nélkül nem boldogul az ember!

Apó a fejét csóválta, és elgondolkodva nézte a fiút. Majd felállt, behozott egy kis batyut, és a tartalmát az asztalra borította. Különféle órák kerültek elő: régi és új vekkerek, zseb- és karórák.

– Most megtanítalak az órásmesterségre! Ez ritka tudomány, és mindig szükség van rá. Besegíthetnél nekem néha a lakbér fejében!

Szilke azonnal ott termett, sápadtan, reszketve.

– Elment az eszed, Apó? Ezeket nem adhatod a kezébe! – sziszegte dühösen, de az öreg nem törődött vele.

Vince ámulva forgatta az elromlott órákat. Mindegyiket alaposan megvizsgálta, és Apó útmutatása mellett, egykettőre megjavította őket. Bámulatos ügyességgel illesztette össze az apró fogaskerekeket, cserélte a rugókat, és pár perc múlva annyira a kezére állt a dolog, mintha világéletében ezzel foglalkozott volna. Apó odafordult Szilkéhez, és rákacsintott. A kislány eltátotta a száját, aztán elismerő pillantást vetett a fiúra. Vince teljesen belemerült a munkába, lázasan csillogott a szeme, megszűnt körülötte a világ. Azon kapta magát, hogy látja, érzi az óra baját, még mielőtt felnyitná.

Aznap este a cserfes Szilke leszaladt a folyópartra, majd besurrant a zegzugos házakba és kikürtölte a nagy hírt:

– Apó megtalálta az utódját! A fiú már beteg szívórákat javít!

A kovácsoltvas ajtódíszekben lakó manók, az ereszeken hintázó hosszú fülű Orja törpék, és a part menti fűzek izgatottan adták tovább: „Itt az új órásmester! Minden meg fog változni!”

***

Vincének az új tudás hatalmas önbizalmat adott. Az addig hallgatag fiú az órákon is remekelni kezdett, éles meglátásai ámulatba ejtették a tanárokat.

– Mircea Petrică bácsi, a gyakorlatot vezető professzor egy ösztöndíjra javasolt! – újságolta boldogan Apóéknak. – Egy magyar alapítvány hirdette meg, és csak annyi a feltételük, hogy ha megnyerem, öt évig nem költözhetek külföldre. Viszont két éven át szép havi járadékot biztosítanak! Beadtam az önéletrajzomat, és behívtak egy beszélgetésre!

– Akkor elkísérlek – mondta Apó, és Vince hálásan megszorította a kezét.

Másnap megilletődve léptek az intézmény fogadótermébe. Rajtuk kívül még tucatnyi diák és hozzátartozóik várakoztak. Az ablaknál álltak, kissé távolabb a többiektől. Melléjük sodródott egy lány.

– Szervusz, te is pályázol? – szólította meg Vince.

– Igen, és nagyon izgulok! Te hol tanulsz?

– Mérnökin. És te?

– Tanítóképzőben.

– Vince vagyok!

– Én meg Kata!

A lány közben intett az édesanyjának, aki a terem túlsó végében felállított padon foglalt helyet.

– Eljött velem a mamám – szabódott –, mert van egy betegségem, és aggódik, nehogy felizgassam magam!

Vince figyelmesen megnézte a lányt: bolondos, kusza szőke haj, tág barna szemek és… lila száj! „A szíve” – döbbent rá Vince, és abban a pillanatban meghallotta a zabolátlan szívverést.

Elszomorodott.

– Téged is elkísért valaki? – kérdezte Kata.

– Igen, az öregapám – mutatott Vince Apó felé, aki megbiccentette a fejét.

Kata elmosolyodott, aztán lehunyta a szemét és a falnak támaszkodott. Megszédült. Kiderült: nem reggelizett, és Vince megkínálta egy szendviccsel. A következő percben kinyílt az ajtó, és beszólították a fiút.

Kínos várakozással telt az idő, Katát kiverte a víz a fülledt teremben. Lopva Apóra pillantott, aztán meg az ajtóra, ami egyszer csak kivágódott. Vince jött ki vörös fejjel, ökölbeszorított kézzel, a könnyeivel küszködve.

– Mi volt? – kérdezte Apó.

– Nem sikerült! Minek bolondítottak ide, ha már mindent előre eldöntöttek? Megalázó volt az egész… Először a terveimről, a jövőmről kérdeztek. Mondtam: órásmester szeretnék lenni! Erre kinevettek! Azt mondták: az semmit nem ér, és nem kell hozzá egyetem, meg ösztöndíj.

Vince szeme villogott, Apó elkomorult, Kata pedig riadtan figyelte őket.

– Történt más is – folytatta rekedten a fiú. – Azt kérdezték, miért nem a magyar egyetemre mentem tanulni? Azért, mondtam, mert ott nem volt ilyen szak. És én szeretek ott, ahol most vagyok, románul is jól beszélek! Kedvelem a tanáraimat, érdekesek az órák!

– Varjú varjúnak vájja ki a szemét – dohogta Apó.

– Sok sikert neked! Remélem, még találkozunk! – fordult Vince Katához, aztán sietve elhagyta az épületet.

Odahaza aztán eltörött a mécses. Apó és Szilke akárhogy vigasztalták, ő csak leszegte a fejét és reszketett. Még soha nem volt ilyen magányos, ilyen csalódott. Csak akkor eszmélt fel, amikor Apó eléje rakott egy míves svájci zsebórát. Mohón látott a feladathoz, egyszerre minden mást elfelejtett. Elcsodálkozott, mert az óra beteges össze-vissza ketyegése kísértetiesen emlékeztette Kata szívverésének szabálytalan ütemére.

Aznap este Apó így szólt hozzá:

– Vince, szeretnék neked megmutatni egy nagyon különleges órát. Én vagyok a városháza toronyórájának a mestere, a toronyban van a műhelyem. Az a toronyóra igazán remek szerkezet, látnod kellene!

A fiú elcsodálkozott. Azt már sejtette, hogy Apó órajavításból éldegél, de soha nem gondolta volna, hogy ilyen fontos ember. Gyanakodva méregette az öreget, vegyes érzések kavarogtak benne.

– Menjünk! – mondta végül izgatottan.

Elindultak.

– Több mint száz éves az a torony – folytatta a mesélést Apó. – Az egyik tartóoszlopát a második világháborúban eltalálta egy ágyúgolyó, azóta is úgy van, meggörbülve!

Ahogy a városháza felé közeledtek, Apó egyre fürgébben, egyre frissebben lépegetett, Vince viszont úgy érezte, nagyon fáradt, zihálva vette a levegőt. Mire a kapuhoz értek, a fiú úgy vonszolta magát, mint egy öregember. Apó könnyedén kaptatott fel a lépcsőkön. Vince homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, szédült, de összeszorította a fogát, és becsülettel küzdötte fel magát az első emeletig. Nagyon vágyott rá, hogy megpillanthassa az óramű szerkezetét, de amikor lenézett elsápadt és megtántorodott. A kilencvenkilencedik lépcsőfoknál megtorpant:

– Nem bírom, Apó! Szédülök… Forduljunk vissza!

– Semmi baj, majd legközelebb megnézzük! – mondta Apó, és biztos kézzel segítette a lefelé támolygó fiút.

A hazafelé úton Vince jobban lett, kezdte visszanyerni az erejét. Szégyellte a gyengeségét, nem mert a mellette araszoló öregre nézni. Most Apó lépkedett bizonytalanabbul, most neki volt szüksége Vince támogató karjára.

– Elhamarkodtam a dolgot, még nem készült fel a fiú! – mondta később Szilkének, aki csak bosszúsan fújt egyet, majd odébbállt, jelezve, hogy nem kíván több részletet hallani.

***

Kata az órarendet tanulmányozta az egyetemi hirdetőn, amikor valaki hátulról megérintette a vállát. Megfordult, és elpirult. Vince állt előtte.

– Szervusz, hogy vagy?

– Képzeld – mesélte izgatottan a lány –, meggyógyultam! Az orvosom szerint mégsem lesz szükségem szívritmus-szabályozóra.

– Ennek örülök! Nézd, ez itt a kishúgom, Szilke!

– Ez az a lány? – biggyesztette le az ajkát Szilke. – Azt hittem, sokkal szebb!

– Elhallgass! – mordult rá Vince. Zavartan hümmögött, majd így szólt Katához: – Mi most a várkertbe megyünk egy koncertre. Van kedved velünk jönni?

A lány furcsán nézett rájuk.

– Most nem tudok – nyögte ki végül.

– És holnap este? Vacsora a Tavernában? – próbálkozott rendületlenül Vince.

Kata feszengett.

– Én kedvelem azt, akinek humora van, de azt hiszem, nálad ez már komoly betegség, Vince! – bökte ki végül.

– Nem értem. Miről beszélsz?

– Ó, mindenhová magaddal viszed őket, és beszélgetsz velük!

– Kikkel?

– Az állataiddal – mutatott Kata Szilkére. Vince is odapillantott, és…

… a kislány helyén egy cirmos, szürke macska állt! Felborzolta a szőrét, mordult egyet, és eliramodott.

Vince előtt elsötétült a világ. Lerogyott a földre és a kezébe temette az arcát.

– De hisz az előbb beszélt hozzám! Kata, te is hallottad! – hebegte.

– Nyávogott, és te visszanyávogtál.

– Mondd csak – nyelt nagyot a fiú –, két héttel ezelőtt, ott az alapítványnál kinek láttad azt, akit az öregapámként bemutattam?

– Nagy, fekete holló volt. Az ablakpárkányon gubbasztott és károgott.

– Én is károgtam?

– Igen.

Kata a kijárat felé oldalgott. Sajnálta ugyan a szemmel láthatólag beteg fiút, de odakint már várták a barátai. „Milyen kár érte, pedig egészen jóképű! De jobb az ilyen gyagyástól távol maradni” – gondolta, és csendesen meglépett. Vince nem vette észre a távozását, ahogy a körülötte tolongó diákokat sem. Kizárta agyából a világot. Kétségbeesetten meredt maga elé, órákig ült egy helyben.

Amikor feleszmélt, üresen kongtak a folyosók. Szinte félelmetes volt ez a csönd, és Vince menthetetlenül árvának érezte magát. Felállt, és kiment az épületből. Látta, hogy megvastagodott az este, és feljött a hold. Fázósan, sápadtan botorkált az utcákon. „Mi történik velem?” – őrlődött. „Kinek higgyek? Melyik a valóság?” Rohanni kezdett, miközben már görcsösen rázta a sírás. „Elmegyek ebből az elátkozott városból! Úgysem viszem itt semmire, nem kellek senkinek! Ha tovább maradok, még inkább megőrülök!”

A holmijáért sem ment vissza a házba. Villamosra szállt, aztán meg buszra. A városszéli gyár kormos kéményei és a felszálló füstbokréták hirtelen karnyújtásnyira kerültek. „Külföldön fogok szerencsét próbálni!” A borsi út elején járt, a határ felé indult. De minél messzebb került a várostól, annál nehezebb lett a szíve. Zakatolt az agya, kiszikkadt a torka, és szédült. „Nem! Nem futamodom így meg! Végére járok ennek az egésznek!” Amikor ezt eldöntötte, megkönnyebbült. Visszafordult, és a városközpont felé vette az irányt.

Késő éjszaka lett, mire a házhoz ért. A tompa égen üvegesen csillogott a telihold, hideg sugarait az udvarra karcolta. Vince feszülten figyelt minden árnyra és neszre.

– Csakhogy végre hazajöttél! Apó odabent vár, igyekezz! – kiabálta Szilke a tetőről.

„Macska! Beszélő macska!” – állapította meg Vince. Igyekezett tudomást sem venni róla, pedig kiverte a víz a rémülettől. Összeszedte a bátorságát, és belépett a házba. Az asztalon petróleumlámpa finom sárga fénye derengett. Minden ugyanúgy volt, ahogy aznap reggel hagyta, azzal a különbséggel, hogy Apó helyén egy borzas fekete holló ült.

– Magyarázd meg: mi vagy te? És mi vagyok én? – törte meg a csöndet Vince.

– Ne félj – kezdte Apó. – Az vagy, aminek lenned kell. Okkal jöttél ide. És oka van annak is, hogy úgy döntöttél: nem hagyod el a várost. Neked itt fontos dolgod van! Mi segítünk, hogy beteljesítsd a sorsod!

– Ugyan! – fakadt ki a fiú. – Már azt sem tudom, mi a valóság, és mi a képzelet! Lehet, hogy éppen saját magammal beszélgetek, hogy teljesen őrült vagyok! Aztán meg: semmi nem köt engem ide! Megaláztak, kidobtak, nem kellettem senkinek. Akit szerettem: eltaszított! Akiben bíztam: hazudott nekem!

– Kő a kőhöz, fa a fához, víz a vízhez, ember az emberhez… Te pedig mindegyikhez, és ehhez a helyhez!

– Nem értem – mondta Vince.

– Nem tartozol sem ide, sem oda, és mégis, mindenhová tartozol. Nem ismerted a szüleidet, igaz? Nos, gyanítom, bűbájosok vére csörgedezik benned. Az emberek között jársz, de közben látod és hallod a mi világunkat is. Minden helynek van vigyázó szelleme. Benned egy erős helyőrző szellem lakik: ahol otthonra találsz, ott gyökeret versz, és életed végéig védelmezed!

– Nincs nekem otthonom sehol a világban!

– Dehogyis nincs! Talán éppen itt van, hisz visszajöttél! Csakhogy: most még félúton jársz. Döntened kell, hogy felvállalod-e a sorsodat. Ha igent mondasz, gyere és vedd át a helyemet! Pontban éjfélkor jöjj a városháza tornyába az órához! De vigyázz: három próbán kell átesned!

Vince kábultan figyelte, ahogy Apó megrázza magát, kitárja szárnyát, és kirepül az ablakon.

***

Egyedül maradt. Azt sem tudta, sírjon, vagy nevessen. Titokban vágyott rá, hogy meghódítsa a tornyot, de félt az ismeretlentől. „Talán csak egy rossz álom az egész” – nyugtatta magát, de abban a pillanatban belépett Szilke.

– Gyere, fogj meg! – incselkedett a fiúval, és elslisszolt a ház végébe.

„No, megállj, most meglakolsz minden hazugságodért!” – mérgelődött Vince, és a cirmos nyomába eredt. Szilke egészen a padlásra csalta. Gerendáról gerendára ugrált, végül kibújt egy ablakon, és kiült a háztetőre. A fiú ide is utána mászott.

– Hová lett a híres tériszonyod? Lám, lám, ha már idáig feljöttél, a toronyórához is fel fogsz jutni! – kacagott Szilke.

Vince egy gyors mozdulattal nyakon ragadta, és többé nem eresztette.

– Mi van abban a toronyban? Miféle próbatételekről beszélt Apó?

– Túl sokat nem mondhatok, de segítek neked, ha elengedsz! – vinnyogta Szilke.

Vince szabadon engedte, és Szilke abban a pillanatban a zsebébe csúsztatott három kis skatulyát. Aztán sebtében kereket oldott, de még pimaszul visszaszólt:

– Igyekezz, méregzsák, mert hamarosan itt az éjfél!

A fiú haragosan utánakapott. Egy cserép eltört a lába alatt és Vince megcsúszott. Zuhanni kezdett, és véresre horzsolta ujjait, ahogy kapaszkodni próbált. Sikerült megállnia, de csak egy másodpercre: az ereszen függött. „Le fogok esni!” – esett kétségbe.

– Ugorj, te mamlasz! – hallotta Szilkét.

Jobb híján engedelmeskedett. Olyan puhán, olyan könnyedén érkezett a talpára, mintha csak egy lépcsőfokról ugrott volna. Csodálkozott, mert nem tört el semmije, és macskává sem változott át. Tátott szájjal bámult a tornácon sétáló Szilkére, aki hirtelen a ház felé iramodott. A macska ezúttal nem átugrotta, hanem rálépett a küszöbre, és… eltűnt benne!

Vince alig hitt a szemének. Odament, hogy megtapogassa, de a küszöb ugyanolyan kemény és rücskös volt, mint máskor. A toronyóra háromnegyedet ütött, és a fiú összerázkódott. Valóban nem maradt sok ideje, és szaladni kezdett. Nem tudta mi vár majd rá, de az óra kongása mágikus erővel vonzotta. Mindennél jobban vágyott rá, hogy végre tisztán lásson.

Végighaladt a Körös partján. Jobb felől, a bolthajtásos kapualjakban manók neszeztek, bal felől a vízből furcsa lények leselkedtek, és amikor Vince visszanézett rájuk, halk csobbanás kíséretében eltűntek a mélyben. A gubancos, meztelen fűzfagyökerek alatt árnyak zizegtek. Eddig nem vette észre ezeket a különös alakokat, pedig nap mint nap elment mellettük. Most azonban kinyílt a szeme erre a csoda-világra, ahol – legnagyobb ámulatára – ismerősként üdvözölték. Mintha évszázadok óta itt élne közöttük. Ahogy a városháza felé közeledett, egyre bátrabbnak érezte magát, egyre otthonosabbnak tűnt minden. Az a másik élete, amit az emberek világában töltött kezdett elhalványulni, mint egy régi, kopott fénykép.

***

Bement a városháza épületébe, és nekivágott a lépcsőknek. Valamivel könnyebb volt, mint az első alkalommal, de a feladat így is megizzasztotta. Láthatatlan erők húzták vissza. Vince szentül elhatározta, hogy most nem futamodik meg. Minden lépcsőfokot nehezebb volt megmászni, mint az előzőt. Keservesen vergődött egyre följebb, és folyton attól rettegett, hogy le fog zuhanni. A sarkokban ravaszul megszőtt pókhálókból vörös szemű pókok pislogtak rá álmosan. Ismét eljutott a kilencvenkilencedik lépcsőfokhoz, és alighogy rátenné a lábát a századikra, észrevette, hogy a lépcsőn egy töpörödött, csúf vénasszony üldögél. Teste barna volt, mint a jóféle föld, lába helyén gyökerek meredeztek, és erősen kapaszkodtak a kőlépcső réseibe.

– Földanyó vagyok, a századik lépcsőfok őre. Íme, az első próba, de vigyázz, mert ha rosszul válaszolsz, megeszlek! Merre kell nézzen az ember szeme?

Vince rövid gondolkodás után kivágta:

– A jövőbe!

A vénasszony felsikoltott, a szeme dühösen villogott.

– Száz éve nem kaptam ilyen jó választ! De tudd meg, ember, akkor sem engedlek át! Nem mondok le a húsodról!

Vince ijedten hátrahőkölt Földanyó fekete karmai elől, és döbbenten tapasztalta, hogy mozog alatta a föld. Eszébe jutottak Szilke ajándékai. Kinyitotta az első skatulyát: harmat volt benne. Gyorsan a gyökerekre facsarta, és – maga sem tudta, honnét jött a tudása – ezt mondta:

– Friss harmatot a szomjas földnek, hadd éljen, duzzadjon!

A vénasszony elmosolyodott. Többé nem fenyegette, hanem megenyhülve tovább engedte a fiút.

Vince lába alatt most sebesen fogytak a lépcsők, forduló fordulót követett. A kétszázadik lépcsőfokon egy tűzben elevenen égő banya ült. Ez még rútabb volt, mint az előző.

– Tűzanyó kérdez tőled, jól figyelj! A fehér és a fekete közül melyiket választod?

– Mind a kettőt! – mondta Vince, és a vénasszony szemének villanásából tudta, helyesen válaszolt.

Tűzanyó sem szívlelhette, hogy túljártak az eszén: magasra csaptak a lángjai, körbefonták a fiút. Vince akkor felnyitotta a második skatulyát, és apró hársfaleveleket talált benne. Ismét maguktól jöttek a szájára a szavak:

– Hársfa csemegéje a nyughatatlan tűznek, hadd legyen füstje finom illatos!

Az öregasszony egyszeriben meghunyászkodott, és félreállt az útból.

Vince már szédítő gyorsasággal kapkodta a lépcsőket. Feje fölött csattogást hallott, azt hitte, a toronyóra fogaskerekei kattognak-forognak. Tévedett. Denevérek csaptak le rá, szárnyaikkal arcát verdesték, tépték, marták, ahol csak érték. Alig bírt kiszabadulni a karmaikból.

Eljutott a háromszázadik lépcsőfokhoz. Óvatosan rálépett, és körülkémlelt. Nem látta meg azonnal, mert az öregasszony alakja majdnem teljesen áttetsző volt.

– Szélanyó kérdezi, válaszolj, ha tudsz! Mikor nő szárnya az embernek?

– Amikor tisztát és igazat álmodik! – felelte Vince.

Éktelen haragra gerjedt Szélanyó. Hideg ködnyalábokat, erős széllökéseket küldött a fiúra. Vince felbontotta az utolsó skatulyát: Szilke kendőjét húzta ki belőle.

– Lebbenő szép kendő a szélnek, hadd táncoljon vele!

– Készen állsz az igazságra! – bólintott a vénasszony, és elfogadta az ajándékot.

Vince feljutott a toronyba, és kifújta magát. Lenézett a városra, és csodálatosképpen nem szédült.

– Több mint ötven méter magasan vagyunk! – hallotta a háta mögül.

Megfordult. Apó állt vele szemben öregemberként. Egy szobába invitálta. Vince bizonytalan lépésekkel követte.

– Lépj a küszöbre! – szólt rá az öreg, és a fiú engedelmeskedett.

Amint lábával a küszöbhöz ért, megpuhult alatta a föld, és ő süllyedni kezdett. Halálra rémült, menekülni próbált, de minél jobban kapálózott, annál hamarabb elmerült. Gyorsan beszippantódott, és utána ismét megszilárdult minden.

Egy hatalmas teremben találta magát. Körülötte több ezer csillogó óra ketyegett a falakon és az asztalokon. Némelyek jól jártak, mások javításra szorultak. Három szerkezet éppen akkor ütötte az utolsót, aztán végleg megállt. Vince az ablakhoz rohant, és kinézett. Odalent a városkép változatlan volt.

– Ezek szívórák. Mindegyik egy-egy városlakót jelképez. Testük, lelkük, egész személyiségük tükörképei e szerkezetek. Az órásmesternek az a feladata, hogy megjavítsa, ha elromlik valamelyik – magyarázta Apó.

– De ez lehetetlen! Senkinek nincs ekkora hatalma! Kinek van joga élet és halál fölött uralkodni?

– Félreértesz. Az órásmester nem adhat életet, és nem is veheti el. Csak segíthet, apróbb javításokat végezhet. Lelki bajok esetén tanácsot adhat. Igen, ha valaki válaszút elé ér a városlakók közül, finoman megsúghatod neki, hogy mi lenne a helyes döntés. Például álmában. Lesz, aki meghallja, és megköszöni, lesz, aki úgy tesz, mintha nem érdekelné, és nem figyel majd rád.

Apó megmutatta, mely órák tartoznak az emberekhez, és melyek jelképezik a varázslényeket: a Gübbenőket, a manókat, a fűzeket, a tündéreket. Majd egy külön kis szobába vezette a fiút.

– Ez itt magának a toronyórának a szerkezete. Ez a Város szíve. A Toronyórásmester a Város védőszelleme. Örökké egy helyben marad, és mindenkivel egyformán törődik. Szíve a Város szívével egy ütemre dobog. Jól figyeld meg, Vince, ezt a két fogaskereket! Látod, milyen tökéletesen összeillenek? Az egyik az emberek világát, a másik a csuda-világot jelképezi. Vigyázz, a nap minden órájában ellenőrizd, hogy nem-e került valami piszok a két kerék közé. Ennek a harmóniának nem szabad megbomlania, ez a Toronyórásmester legfontosabb feladata!

Kattogtak a kerekek, csörögtek a láncok, megreccsentek az emeltyűk. A hajszálpontos óramű lenyűgözte Vincét. Hallgatta a sok ezer óra ketyegését, bing-bangját. Már mindegyiknek látta a baját, és legszívesebben azonnal munkához fogott volna. Otthon érezte magát.

– Látom, már döntöttél! – nevetett Apó.

– Örömmel maradok, és mindent köszönök, mert jó tanítóm voltál! De mondd csak, Apó, mi lesz veled?

– Miattam ne aggódj! Ideje visszavonulnom, és különben is, régóta szeretnék egy kicsit utazgatni a világban. Isten veled, Vince, majd később meglátogatlak, és megnézem, hogy boldogulsz!

Apó ismét hollómadár alakját öltötte magára. Kirepült a toronyból, lassan, öregesen tett néhány kört a Körös fölött, majd elszállt nyugat felé.

Éjfél lett. A toronyóra ütései elkongtak az éjszakában, puhán hullottak az alvó városra. A varázslények ébren voltak, és ünneplésbe kezdtek. Az emberek furcsa álmokat álmodtak. Mindannyiukba friss, fiatalos erő költözött: rájuk ragadt az új Toronyórásmester lelkes hangulata.

***

Vince lenézett a Szent László térre, ahonnan kavarogva szálltak föl a galambok. A Sas-Palota csillogó, színes üvegein áttört a napfény. A folyón selymes gőzpára ült, a búsuló fejű vén fűzek éppen szomjukat oltották. Suda pudvás törzsébe lármás manócsalád költözött.

– Milyen híreket hoztál? – kérdezte, anélkül, hogy megfordult volna.

Szilke abbahagyta a lopakodást, és a korlátra ugrott.

– Baj van, nagy baj! Ez az új polgármester… Ki akarja vágatni a megmaradt óriásfűzeket, a folyópartot beton alá fogja szorítani! – hadarta.

Vince egy sötét, komor faliórát vett a kezébe. Meghallgatta ideges ketyegését, megnézte a belsejét. Rosszkedvűen morogta:

– Nehéz ügy. Igen makacs, és szűklátókörű ember! De azért megpróbálom! Szilke, mindenkinek szóltál a gyűlésről?

– Szóltam! Estére a háznál lesznek, izgatottak ám! Mondtam, hogy a város jövőjéről van szó!

– És az emberek közül jön valaki?

– Csak három gyereket találtam, akik láttak már manókat. Ők megígérték, hogy eljönnek!

– De hisz ez remek! Ügyesen elintézted, Szilke! – dicsérte meg Vince.

Szilke elégedetten nyalogatta a tappancsát, és nagyot nyújtózott a napfényben. Vince pedig hozzálátott, hogy a polgármester szívórájában kicserélje a rozsdás, kemény rugókat… hajlékonyabbakra.