Szereted az írós játékokat? Szeretnél szerkesztést nyerni?
Ha igen, tarts velünk! 🙂
Feladat:
Családi balhé volt, és a szereplőd épp monológot mond valakinek. Ha férfi vagy, akkor egy női szereplőt kérünk, ha nő vagy, akkor egy férfi hangját. Bárhol, bárki, bármiről beszélhet, ezt rátok bízzuk, de maximum 100 szó lehet.
Fontos: ne legyen benne nemre utaló név, tipikus foglalkozás (pl. óvónő), sztereotip viselkedés (pl kocsik szeretete, körömlakkozás), hanem a gondolkozásmódból és a szóhasználatból derüljön ki a beszélő neme.
Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)
Határidő: június 14., kedd éjfél
Eredményhirdetés a jövő héten lesz, és a nyertes írásából az első 10 ezer karaktert megszerkesztjük 🙂
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja a rendszer, és lehet, nem vesszük észre)
– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan
Jó játékot!
Nem, kösz már nem vagyok éhes. Jól laktam ideggel. Mondd, mért kell neked folyton erről beszélned? Fogadjunk, hogy az anyád van a háttérben. Nna. Rögtön tudtam. Ha ti egyszer valamit a fejetekbe vesztek, arról az isten se téríthet le titeket, mi? És mégis ki a francot érdekel a szomszéd? Mióta függ a gyerek iskoláztatása a szomszédtól, elmondanád? Talán ő fogja fizetni a tandíjat? Ha igen szólj, mert rögtön beiratkozom én is. Csak a pletyka, meg a susmus. Ezért kell a facebook, mi? Hogy egész nap mehessen a diskurzus. Meleg vacsora? Na az nincs. Egyszer esküszöm elkapom ezt a Cukkenberget.
– És? És?! Akkor vegyél fel egy pulcsit! Ez is az én hibám, mi? Hogy szar helyre hoztalak! Egy szar, hideg, sötét lyukba! Hát sajnálom, én szeretem a hűvösebbet. Ez van. Nekem tetszik. És sajnálom, hogy nem tudsz magaddal mihez kezdeni egész délután, amíg én dolgozom. Azt is, hogy a hülye haverjaim csak akkor érnek rá társasozni, amikorra te már elfáradsz, mert hogy mi akkor végzünk. Máskor nem tudunk összeülni. Majd ha dolgozni kezdesz, te is rájössz, hogy így megy ez. De tudod, mit? Ha ennyire szenvedsz itt mellettem, akkor miért nem mész inkább haza?
Én csak annyit mondtam, hogy a főnökének igaza van, érted? Erre megint én vagyok az érzéketlen, meg a bunkó, meg miért nem tudom az ő pártját fogni. Mondom, de hát ő szúrta el. Erre visít, hogy végig a tévét bámultam, oda se figyeltem, azt se tudom, mi a baj, csak nem bírom elviselni, hogy ő panaszkodik, és egyébként is, miért nem lehet egyszer igaza? Pedig csak meg akartam mondani neki, hogyan hozza helyre a dolgot a főnökkel. Miért nem képes logikusan végiggondolni az egészet?
– Hagyjál! Nem vagyok részeg! Nah’ gyerünk! Valld csak be, hogy most is őrá gondolsz… Elég ránézni arra a bánat verte ábrázatodra. Ismerem már ezt: Ezt a szomorú kutyanézést… Otthon a falunkban is minden körülötte forgott. Apuci egyetlen gyöngye! A tökéletes! Mit nekünk ez a kis töpszli mellette?! A mostohám talán örült is, hogy leléptem… Végre nem volt, aki emlékeztesse rá, hogy anyámat éppen az ő legjobb barátja rakta meg azzal a nagy fehér… No’, de miket beszélek? Holtakról jót, vagy semmit…, bár ki tudja: Talán ha jobban gyűlölik egymást, elég erő marad bennük az életre… Talán akkor viszontláthatom őket… Picsába… Bárcsak újra megölelhetném a nővérem. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy mennyire hiányzik.
Buksi, most nem játszunk.
Már megint vitatkoznak. Nem tudom, miről. Nem is akarom tudni. Én most nem létezem. Ne áruld el nekik, hogy itt vagyok, jó? Hé, ne ugass, mondom!
Még mindig kiabálnak. Megint én tettem valamit? Mindig csak rosszat csinálok. Nem te, Buksi! Na ki a jó fiú? Te, te vagy a jó fiú.
Honnan esett az orrodra az a vízcsepp? Biztos nem könny, nem az enyém, mert én nem sírok. Apu megmondta, hogy azt nem szabad, hiszen már nagy vagyok.
Na, most állj le! Se kedvem, se erőm még egyszer lefutni ugyanazt a kört. Nem, nem érdekel a kollégád párafúvója, igen, egy érzéketlen barom vagyok. Ne vágj pofát! Megkérdeztem mi bajod, azt mondtad semmi. Akkor mit vársz tőlem? Nem vagyok gondolatolvasó, ha bajod van ide mondjad. A szemembe. Nem érdekel mi van a Rózsiékkal, nem érdekel az sem, hogy érezte magát Fifi a wellnesdarálóban. Láttam a nézésed… meg a járásod, azon voltál, hogy porig alázz előttük. Csak egy gond van; neked a pénzük kell, nekem az ebédjük. Mégis ki az a hülye, aki nem értékeli az ingyen karácsonyi ebédet?
Én nem bántam meg semmit. Apám nem először ütötte meg anyámat. Nem lehetett tétlenül bámulni. Anya sírt, aztán a telefonjához rohant, de apa azt mondta, hogy belefojtja a kicsiket a párnájukba, ha kihívja a rendőrséget. Nem szedte a gyógyszereit. Visszajöttek a tévképzetei arról, hogy a kormány emberei követik őt, és hogy anya megcsalja valakivel. Fenyegetőzni kezdett, hogy szerez egy fegyvert valahonnan, és majd kicsinál mindegyikünket. Megijedtem, amikor előrántotta, de azt gondoltam, amúgy sincs megtöltve. Vagy, hogy amúgy se húzza meg a ravaszt. És most mégis itt vagyok. De nem bántam meg semmit. Mert anya és a kicsik nincsenek itt.
Dehogynem. Most jöttem rá, hogy mekkora vagyok. Igyekszek egy kis észt verni abba az üresen kongó tökfejedbe, de már attól hülyének érzem magam, hogy megpróbálom. A te korodban, én is forrófejű voltam, de itt megtanultam, hogy vannak dolgok, amik erősebbek nálam! Boríthatok annyi asztalt, amennyit csak szeretnék, de attól nem lakik jól a családom. A pénz nagy úr, és valahogyan meg kell szerezni, ha máshogy nem megy, éhbérért dolgozom. Ez a tisztesség ára.
Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek. Az én pénzemből vettem. Megbeszéltük, hogyha már nincsen rá szükséged, visszaadod. Látod, milyen hálátlan vagy. Azt kértem, hogy amíg pénzed van abból a lakásból, felezzétek meg a húgoddal. Nagyot csalódtam benned. Persze, neked is megvannak a saját sérelmeid. Mikor látogattad meg utoljára a nagymamádat? Senki nem tagadott ki téged. A múltkor arrafelé jártam és gondoltam, megnézem a lakást. Nem tudtam bemenni azon az új kapun, mikor szerelték fel? Majd kérek egy kulcsot hozzá. Hívjál fel és elmegyek érte. Mikor költözik be az új albérlő? Utald át a pénzt a húgodnak vagy majd én elhozom.
Már miért neked kellene igazat adnom? Csak mert házasok vagyunk, mindjárt te leszel minden vitában a győztes, mert van egy idióta párod, akit a magad oldalára állíthatsz, amikor kedved tartja? Nekiugrasz a szomszédnak valami pitiáner dolog miatt, és rendes érvek helyett létszámbeli fölénnyel akarod lenyomni? Mi vagyok én? A magánhadsereged? És ne mondd, hogy mindig ellened vagyok, mert ez kamu! Ne általánosíts! A múltkor is megvédtelek, mert akkor tényleg neked volt igazad. Most nincs. Fogadd el!
Na, így jó, így már végre nem pofázol. Látod, most mennyivel könnyebb beszélgetni? Ugyan már! Ne nyüszíts, mert ettől csak még jobban felbaszod az agyam! Harapd szépen a rongyodat! Nem azt mondtam, hogy nem bízom meg benned, hanem hogy kurvára nem szeretem, mikor arra jövök haza, hogy a szomszéd kertjéből látlak visszaszökni. Elég vacak. Nem úgy, mint ennek a pengének a sercegése a bőrön. Hallod milyen bizsergető? Ugye hallod? Érzed milyen hideg? Mondok valamit, eloldom a kötelet, sőt, még a rongyot is kiszedem a szádból, ha mostantól nem játszol kommandósat, és nem szólsz egy kurva szót sem. Áll az alku?
-Agyamat eldobom. Még egy normális pörköltet sem tudsz megfőzni! A lecsódról már nem is beszélve. Persze, ilyen karmokkal, akarom mondani, körmökkel nem is lehet zöldséget pucolni. A gyerek seggéről nem is beszélve, amit ezekkel szintén nem lehet kitörölni. Mindig engem szidsz, hogy szaros a gatyám! Persze, mert te hideg vízben mosol, mert azt mondod, hogy „környezettudatos” vagy. És a rózsakertbe is sárgarépát és petrezselymet ültettél. Ez válóok, tudod! És a múltkor is, amikor anyádéktól jöttünk hazafelé és te vezettél és egy kicsit rádordítottam, hogy kerüld már ki azt a sünt, majdnem belementél az árokba. Csak a hülye könyveiddel vagy elfoglalva.
Kedvesem, az eszem megáll a vénasszonytól! Tudom, hogy gyűlölöd, ha így hívom édesanyádat, de egyszerűen nem akarom már visszafogni magam! Elég volt! Jó, talán nem ilyen hangnemben kellett volna kiosztanom, de betelt a pohár! Nem hagy bennünket élni, mindig mindent jobban tud. A világ gondjáért is engem hibáztat, én vagyok a család fekete báránya! Napra pontosan megmondja, mikor mit követtem el! Mégis ki emlékszik már azokra az apróságokra?! Naptárban vezette a bűneimet, hogy egyszer majd a fejemre olvashassa?! Őszintén, te is így kiborulnál a helyemben, sőt! Ismerlek, te még ennél is nagyobb raplit csapnál, ha az én anyám szekálna téged.
Nem értelek, pedig nagyon szeretném átlátni, hogy mi van Veled. Nem mondasz semmit, csak a vállad vonogatod, hallgatod a füledben a zenét, nem kommunikálsz a külvilággal. Mégis mit tegyek még érted? Még a haveromhoz is beajánlottalak, de Neked büdös a munka.
Csodálkozol, hogy anyuék folyton fennakadnak mindenen, ami veled kapcsolatos? Nem dolgozol, csak élsz itthon. Ingyenélő vagy! Anyuék meg belerokkannak, hogy eltartsák a kényes feneked. Bevackolod magad ide, és nem érdekel, mi történik odakint. Még a házat is elvehetik, nem érted?
Szánalmas, amit művelsz! Felfogod? Áh! Leveszem Rólad a kezem, nem tartom többé a hátam miattad. Te és Én végeztünk.
Szuper! Biztos megint valami hülyeséget talált ki az anyád. Mint múltkor, amikor bepörgött azon, hogy kéne neki egy új autó. Mert persze, a régi Matiz nem jó neki, mert kicsi és nem fér el benne a hájas segge. Nem, neki egy Suzuki kell, bazmeg. Hála annak a drága síkagyú szomszédasszonyának, aki azzal tömte a fejét, hogy addig kell nézelődni, amíg lent vannak az árak, meg hogy nyáron kell kocsit venni, mert akkor olcsóbbak. Mit gondol, mi ez, TV paprika? Kérdem én, miből lesz új kocsira pénze? Megmondom: megint minket akar legombolni! Felőlem elmehet dubajozni, én biztos nem fizetem ki!
Nem hiszem el! Hogy lehettél ilyen szerencsétlen?! Direkt a te kedvedért festettem le azt a rohadványos garázsajtót méz, napraforgó vagy mit tudom én milyen idegbeteg színre, a szakadó esőben! Erre képes voltál beletolatni? Ennyire még te se lehetsz béna! Pedig ott volt az orrod előtt! Ráadásul úgy rikít, mint egy óriási, sárga Plutó kutya! Hogy mehettél akkor neki? Szinte sajnálom, hogy nincs itt egy rendőr, hogy elvegye a jogosítványodat!
Menj! Menj, ne nézz így rám. Most először vagyok őszinte hozzád, azt mondom amit én szeretnék, nem amit hallani akarsz. Akkor voltam életemben a legnagyobb marha amikor belementem a játszmádba, hagytam magam manipulálni, pedig már a harmadik szakítós jelenetnél tudtam, mire megy ki a játék. Úgy tettem, mintha megijednék, de tudod, mi járt az eszembe? A szex! Amikor minden dühömet kiadhatom majd, mert ez is a játszma része volt, de már ez sem izgat fel. Bármennyire is szeretnéd, nem hazudok tovább. Elegem volt, meguntam, hogy neked folyton hazudni kell. Szakítani akarsz? Én is!
Hogy nincs egy rongyod se, amit felvehetnél. Á, akkor biztosan nem a ruháid azok, amik kifolynak a szekrényből! Mondjuk, amiket magadra szoktál aggatni, alig lehet ruhának nevezni. Tessék, mi történt múltkor is? Hazaállít a kisasszony egy pólóval, de valójában mi volt az? Egy falatnyi zsebkendő. Ne forgasd a szemed, az volt, ha mondom! Máskor meg egy szoknyának csúfolt öv. Bezzeg az én időmben a lányok! Az volt a nagy szám, ha megleshettünk egy kivillanó bokát! Te is akkor rebegteted így a pilláidat, ha a pénzem kell, pont, mint anyád. Tessék, most is itt ölelgetsz. Na, jól van, itt egy tízes.
Nagyon szépen köszönöm az észrevételeit a gyereknevelésre vonatkozóan, majd átgondolom és megfogadom azt, amit úgy gondolok. Csak tetszik tudni, az az egyetlen probléma, hogy már itt van nálam a maga módszereinek egy eredménye, és hiába vagyunk házasok már nyolcadik éve, még mindig van rajta csiszolni való. Ne tessék már így rikácsolni, ha ennyire el akar menni, akkor ott van a seprű az ajtó mellett.
Megint nem jött össze a baba. Pedig mindketten vágyunk rá, tudod? A rokonok célozgatnak rá, hogy én vagyok a hibás. Veszekedtek velem, ide menekültem előlük. Az orvos nem talált semmi rendelleneset egyikünknél sem. Azt hiszik, hogy engem nem visel meg. Pedig nagyon. Én is vágyom rá, hogy legyen egy kis csöppségünk. Mégsem mutathatom ki, mennyire fáj. Nekem az a dolgom, hogy a drágám mellett legyek támaszaként. Őt még jobban megviseli, ebben biztos vagyok. Remélem, legközelebb már jó hírekkel jövök ki hozzád. Csak az a legnagyobb szívfájdalmam, hogy csak a sírodhoz tudok már kijönni, és nem adhatsz tanácsot, apa.
Hát megtörtént.
Tulajdonképpen nem lepett meg, mi több, számítottam rá, hisz ismerem a szabályokat, és mégis… Egyszer, még hetedikben Nyurga cimborám bombája gyomorszájon talált tesi órán, akkor éreztem utoljára ilyen szorító hányingert. Mindent elmondtam apáméknak. Próbáltam védeni az igazamat, mint azt a szerencsétlen kaput, de hiába. Apám becsületére legyen mondva, egyszer sem szakított félbe, de láttam rajta, hogy igazából mindegy, már úgyis döntött. Az anyám sírt.
Most itt állok a buszmegállóban két dagadt bőrönddel, és gőzöm sincs, hogy mi lesz ezután.
Úgy tudom, holnap hivatalosan is bejelentik a kiközösítésemet.
*** Ez szép, igazán szép. Komolyan nem fogod felvenni? Kölyök, tudom, hogy ott állsz a telefon mellett. Semmi? Nagyon érett, mondhatom. És még azon értetlenkedsz, miért aggódunk a kis nyaralásotok miatt Amalfiba. Egyszerűen lelécelsz a vacsoráról, se szó, se beszéd… Értem én, hogy már nem laksz itt, és azt hiszed, hogy ezzel a büszke elvonulással olyan hű de menő vagy. De egy duzzogó ötéves, az vagy. Még mindig semmi? Oké, csinálhatjuk ezt, játszhatod ezt a „nem szólsz hozzánk” dolgot ameddig, csak akarod. Engem biz’ isten nem hat meg. Majd ha befejezted, hívj vissza. ***
Tudod, elfáradtam. És ne, el se kezdd, hogy nekem is nehéz természetem van, ne is bosszants ezzel, mert te is tudod, hogy hiába teszek bármit, úgyis utolsó szemét vagyok, ha nem adok neki pénzt. Pedig mit csináltam, segítettem, ahogy bírtam, még a börtönből is kihoztam. Nagy hülyeség volt, az talán észhez térítette volna. Nem vagyok megértő, persze. Vele kéne megértőnek lennem, mikor arra sem képes, hogy gondoskodjon magáról, nem, hogy egy családról? Három felesége volt, egyiket sem bírta megtartani! Erre most ő dirigál nekem, és bosszúból eltiltja tőlem a saját unokáimat! Ez a te fiad, akit annyira védesz!
– Semmit nem ertesz! Gozod sincs semmirol! Rohadtul elvagy a sajat kis vilagodban, a gazdag kis ferjecskeddel. Meg csak nem is sejted, hogy milyen megdolgozni a megélhetésért. Ugyan honnan is tudnad? Hiszen amiota az eszemet tudom, te voltal a csalad szeme fenye. EN dolgozok meg a kezdetektől az utolsó fillérért vagy egy dicséretert. És te? Te csak csettintesz és minden el van rendezve. Elegem van! Unom a mártírkodásod, unom, hogy terelgetni próbálsz! Az isten szerelmere szállj ki az életemből és foglalkozz a sajatoddal. Messze nem olyan tökéletes, mint hiszed.
-Elgondolkoztam az utóbbi napokban zajlott veszekedéseinken. Végiggondoltam a te életedet és az enyémet. Szöges ellentétei vagyunk egymásnak: te a tűz, én a jég. Rájöttem, hogy mennyire megváltoztattuk egymást. A két makacs ember, aki soha nem enged a saját igazából… Ám az idők folyamán megpuhítottuk egymás szívét. A tűz hőmérséklete csökkent, a jég megolvadt. Ez nem a TE, és nem is az ÉN életem. Ez a MI életünk. Bármilyen kis veszekedés játszódik le köztünk nap, mint nap, ugyanazok maradunk. Te, a fekete ruhás nő, én a fehér inges férfi. Harmonikusak, akár a zongora billentyűi. Ezen nem változtathat semmi.
– Én még tüdőgyulladással is bejártam dolgozni, pedig nekem a város másik végére kellett mennem! Az ő irodája meg 5 percre van a háztól, mégse képes megmozdulni. Megmondtam neki, ha kirúgják az állásából, úgy falhoz vágom, hogy kiviszi a közfalat! Még nem is élt, mikor én már pénzért a vasúton gazoltam! Ez meg közben fekszik, játssza a beteget. Mindig is mondtam, tiszta idióta, nem jó semmire se!
Sajnálom, hogy nem vehetem le a láncodat, de megpróbálnál megszökni, mint a többiek. Azt nem viselném el. Itt maradsz, amíg meg nem szeretsz. És utána boldogan élünk! Már mindent elterveztem. Ha majd jó leszel, és nem ellenkezel, mint tegnap este, akkor majd egyszer elviszlek a tengerpartra is. Persze csak a csomagtartóban. De ahhoz az kell, hogy soha többet ne használj olyan csúnya szavakat. Fájt, hogy meg kellett üsselek. Nagyon fájt! És felbőszített, hogy fájdalmat okoztál nekem. Csak magadnak köszönheted, hogy eltört az orrod, mert ilyen megátalkodottan makacs vagy. Hagyd abba a sikoltozást! Ha nem sírsz, akkor talán kapsz enni is.
– Hát persze, így könnyű, tüntetőleg nem mondani semmit. Talán ha a füled, meg a szemed is befognád, akkor még tökéletesebb lenne. Tudom, hogy azt szeretnéd, ha megint neked lenne igazad, mivelhogy te vagy a tökéletesség mintaképe! Egy isten! A szuperlatívuszok szuperlatívusza! Aki mindenkinek megmondja a tutit! Én meg egy kis senki nímand, farokcsóváló öleb, aki csak a kis gazdikája kedvét keresi! Hát nem! Ennek itt, ezennel vége! Új életet kezdek! Reggel hazaköltözöm anyámhoz! Ne írj, ne telefonálj, és főképp ne meregesd rám azokat a boci szemeidet!
Most mondd meg őszintén! Mit lehet azon szeretni? Komolyan kérdezem. Egyfelől állandóan nézi azt az okádékot, bár mit lehet azon szeretni, nem tudom. Kettő, hát, holt unalom az egész. Múltkor kíváncsiságból odaültem mellé, hogy én is lássam ezt a baromságot. Most őszintén kit érdekel, hogy Lorenzóval mi történt korábban, és kivel akadt össze? Egy normális megmozdulása nem volt egész idő alatt. Aztán jön helyette egy másik, amiket csinált az is! Emberi ésszel felfoghatatlan, mi ebben az érdekes. Az a fekete ruhás fickó meg csak tetézi az egészet, úgy rohangál össze vissza, mintha ő lenne az atyaúristen. Ez a kurva EB…
Most mit ordítasz? Tehetek róla? Szerinted direkt csináltam? Amúgy a t@köm kivan az egésszel. Minek kellett új kocsi, a régi nem volt jó? Simán elmehettünk volna nyaralni az árából? És akkor, ha semmi köze az ügyhöz. Mindennek köze van mindenhez, csak mondom. Ne hörögj már, mi vagy te valami szaros zombi abból a hülye filmből? Nem hülye, persze, mert éjszaka annak a kalapos tetűnek a nevét sugdosod nekem. Nem, nem térek el a tárgytól. Tudnék? Baki, jó? Bárkivel megesik, tedd el a rohadt telefont, ne fotózz! Mit röhögsz? Mi? Laza galambnak szántam, a te kajád miatt fostam össze az ülést!
Elég legyen! Mi ütött belétek? Már megint apróságokon veszekedtek, tönkreteszitek a gyereketek estéjét! Ránéztetek egyszer is? Eszetekbe jutott, hogy talán ébren van? Ugyan, miket kérdezek? Hiszen ilyenkor csak ti léteztek, igaz? Meg ne szólalj, édes fiam, nem érdekelnek a kifogások! Percek óta sír a lányotok és még csak meg sem hallottátok, annyira hangosan ordibáltatok! Nézzetek rá, gyerünk, ne a szemeteket süssétek le! Megérte? Hm? Most legyen nagy a szátok! Megérte, hogy akit a legjobban szerettek, akivel korábban még együtt nevettetek, most szörnyülködve tekint rátok? A másikat hibáztatjátok, miközben ugyanúgy elszúrjátok! Gratulálok!
Hiába vonulsz a szobádba, akkor is el fogom mondani. Csapd csak rám az ajtót, nem érdekes, így is hallani fogod. Zenélni akarsz? Rendben. Keresünk egy zeneiskolát, és beiratkozol. Ha csinálni akarod, akkor csináld rendesen! Ugye nem gondoltad, hogy elég, ha összeálltok páran és rázzátok a fejeteket a színpadon?! A nagyanyádnak van egy régi zongorája, azon gyakorolhatsz. De ha nem tetszik, választhatsz mást is. Megtanulhatsz fuvolázni, vagy hegedülni. A múltkor az a kislány a tévében, milyen szépen hegedült. Neked is menne. Na mi lesz, kinyitod az ajtót? Nem tiltottam meg, zenélhetsz, ha akarsz. De nem leszel basszgitáros!
Nem látják, hogy amit csinálnak, az lelkileg megnyomorít. És nem merek visszaszólni, csak eltűröm csendben. Hiszen a jó szándék irányítja őket… De tudod, ma átléptek egy olyan határt, ahonnan nincs visszaút. Túlságosan óvni akarnak, és ebbe beleőrülök. Szeretnék egy kicsit élni! Szeretnék saját döntéseket hozni. „Magas vagy, kosárlabdázni fogsz!” Mi van, ha nem akarok? Ha inkább kéziznék? Vagy festeni tanulnék? Elképzelem a csalódottságot az arcukon, és újra meggondolom magam. A kosár jó. Ők a szüleim, és mindennél jobban szeretem őket. Csak annyi kell a teljes életükhöz, hogy büszkék lehessenek rám… Megadom nekik, hisz ez a legfontosabb. Ők a legfontosabbak. Ugye…?
Nem védhetem állandóan egy kis mágus seggét! Ez egy ilyen játék. Ha szép karakterekkel akar játszani, akkor Sims-ezzen, vagy ezt nyomassa addig, amíg hasznos nem lesz a csapat számára. Például a portálnyitás meg a jégpajzs már több, mint elég lenne. Aztán mikor ezt felhoztam, rendesen megsértődött. Mondjuk mindegy is, nem azért ülök le a gép elé, hogy épüljön a kapcsolatunk, hanem hogy végre feltoljam a mount-ot annyira, hogy griffem legyen. És ha nem veszem be a guild-be, az nem szakítás, ha új küldetést csinálok, az nem megcsalás, és nem, nem akarok szétköltözni azért, mert másik fogadóba állítottam be az otthonom.
Meggebedhetek, de akkor se értem miért csinálod ezt! Az egész gyermekkorod róluk szólt. Kijavítottad a hibáikat, eltűrted, miközben feléd se néztek. Egyedül nőttél fel, úgy téve, mintha te lennél a szülő, te felelnél értük, és azt mondtad gyűlölted. Azt hittem, ha mi itt leszünk neked megváltozik a fontossági sorrend. Értem, hogy szereted őket, sose kérném az ellenkezőjét, viszont nem bírom végignézni, ahogyan felőrlöd magad köztük, és köztünk. Már nem vagy egyedül, mikor érted meg végre? Mi minek vagyunk? Én miért vagyok?
Folyton csak nyávog, hogy csináljak ezt, csináljak azt, pedig néha ő is felemelhetné azt a selymes valagát. Egész nap a kandalló előtt terpeszkedik, míg én odakint az életemet kockáztatom. Tegnap is, az a hülye Józsi kiharapott a fülemből egy darabot! Aztán meg aszongya, a bolhákon kívül nem kapott tőlem semmit, pedig a múltkor is hoztam neki egy pockot. Élve! Jó, nem egy Rojálkánon, de legalább friss volt. Az se tetszett neki. Mindenért csak ledorombol! De tudom én, hogy mi a baja: az, hogy el van kényeztetve! De mostantól kutya világ lesz!
Hogyne lennék rád mérges! Az utolsó pillanatban közlöd, hogy összetörted az autó visszapillantó tükrét! Pedig a hét elején megbeszéltük, viszed a gyerekeket az állatkertbe. Addig én megnézem a kedvenc csapatom mérkőzését. Autó nélkül mit csináljunk? Holnapig nem lehet megjavítani. Még te mondod, hogy érzelmes vagy? Ne kiabáljak? Beszéljünk meg mindent,nyugodtan!Ezt hogy lehet? Persze! A te ötleted a jó! Utazzunk vonattal! Tudod, mennyire kényelmes vagyok! Még te vagy felháborodva, csak az autó, az autóval tudok létezni? Meg sem kérdezlek! Neked nem esett- e bajod? Jó megkérdezem! Lásd, az autó tükrét is megjavíttatom a barátommal! Ugye nincs harag? Utazunk! Persze, hogy autóval!
– Már megint megtörtént, ezt nem hiszem el. Képtelen vagyok felfogni, hogy nem bírod a feszített tempót. Nem segítettem a papírmunkában, de tudhatod, hogy sokat dolgozom enélkül is. A tűző napon húzom az igát, míg te csak a szobában pihensz. Tudom, ezt írta elő az orvos, de akkor is. Legalább ne vádaskodjál. Gondolj a gyerekekre! Ezt érdemlem meg? Figyelj rám! Nem, nem mész el, ezt most végighallgatod! És ne hozakodj elő a szétköltözéssel! Állandóan ezt a nótát fújod. Isten előtt mondtunk igent. Miért húzod fel az orrodat? Szívem, hallasz engem egyáltalán?
Azt hittem, menten lepetézek, mikor meghallottam, mi baja van. Emlékszel a tóra, amit a haverokkal ástunk a kert végében? Szent ég, mennyit szenvedtünk vele! Viszont megérte, mert a gyerekek imádják. Aztán tegnap hívatlanul betoppant az a boszorkány. Angyali türelmem van, sosem bántanék senkit, a barom Janit sem ütöttem agyon a múltkor a postaládával. Most viszont nemcsak betelt, de széttört az a kibaszott pohár! Ha eztán meglátom az anyósom hullasárga képét, máglyára küldöm azt a nőt, de legalábbis két méter mélyre a földbe!
Balszerencsét hoz a ház mögött lévő tó, tudtad? Ez áll a Feng Shui könyvben, amit tőlem kapott szülinapjára…
Miért gondolod azt, hogy még nem dolgoztam fel a családtagjaim halálát, csak azért, mert szoktam sírni és nem tudok viccelni az elvesztésükkel?! Lehet, hogy nézek filmeket, hallgatok dalokat, amik erre emlékeztetnek, ráadásul tudatosan, de te komolyan azt hiszed, hogy ezt csak azért teszem, hogy sajnáltatni tudjam magamat? Valóban gyengévé és érzékennyé tesz az, hogy vannak érzéseim és igenis hiányoznak néha azok az emberek, akiknek a jelenléte a világot jelentette nekem? Tudom, hogy nehezen érted meg, de nekem fontos, hogy időnként teret adjak ezeknek az érzelmeknek! Bármit mondasz, akkor sem fog érdekelni, hogy a barátnőd mennyire jól kezeli az édesanyja halálát!
Én… Á, sosem ment, hogy az érzéseimről beszéljek. Ebben végül mégis apámra ütöttem, látod. Élénken emlékszem a veszekedésük utáni hosszúra nyúlt csendekre anyámmal, a konok hallgatására… Nem tudott bocsánatot kérni. Szörnyű volt akkor otthon gyerekként, ezért megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint ő.
Szóval most beszélni fogok. Megbántottalak. Nagyon. És tudod, mit? Ez engem is hasogat belülről, talán jobban, mint téged. Egy barom voltam, egy tuskó. Fájdalmat okoztam annak, aki a legkedvesebb nekem. Mert az te vagy, elhiszed? Ne sírj! Hallod? Sajnálom! Nem akartalak megbántani. Kérlek, bocsáss meg! Kérlek, bújj ide, mert az mindennél jobb a világon. Így, igen! Köszönöm!
Nem lenne sportszerű, ha nem írnám ide: versenyen kívül. Én ugyanis már nyertem szerkesztést.
Íme a női karakter hangja:
– Apám nem volt üveges? Nem látsz tőlem? Most aztán nézhetsz! Nem fogom le a szemedet, bámulhatod a rohadt meccsedet! Nem láttad a lövést? Ne panaszkodj! Bámulj nyugodtan, tágra meredt szemmel! Élvezed? Én rohadtul. Ilyen jól még sosem végződött ütközet, mint a mai. Ez után már csak ilyenek lesznek. Egy jó lövéssel biztosítottam. Kár, hogy a fegyver hangja idecsődítette a rohadék zsernyákokat, és a Szulejmánt valószínűleg nem láthatom, azért szép lövés volt, megérdemelted! Ott az a luk a sörhasad felett, és vérzik. Viszont többé nem panaszkodhatsz, hogy nem látsz rajtam keresztül. Kicsit nagyobb lenne az a luk, én bizony keresztüllátnék rajtad!
Mindig én rontom el. Persze, hogy mindig én vagyok a rossz. Most is, elfelejtek egy ostoba évfordulót, és rögtön én vagyok a világon a legrosszabb. Csak egy pillanatra feledkezek meg az öcsémről, és máris én vagyok a család réme! Nem elég, hogy amióta az a kis vakarék a világon van, rólam teljesen meg is feledkeztek, de még normális életet se élhetek mellette! Hallatlan! Persze, az ősök meg se hallgattak rendesen, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy esetleg nekem is programom volt, mielőtt rám sózták a purdé pesztrálását. Csak azért, mert pár évvel idősebb vagyok, miért nekem kell lennem a mellőzött félnek?
Igazából sosem volt az enyém. Oké, talán még az elején. Ha idősebbek lettünk volna, szerintem össze sem házasodunk. Néha meghallottam, ahogy mosogatás közben magában beszél, de ha szóvá tettem, hárított. Igaza volt, úgysem értettem meg sosem. De tudod te, miről beszélek. Ti mindig is jól kijöttetek. El tudod képzelni, milyen szar érzés hallgatni, amikor veled egy óra leforgása alatt többet beszélget, mint velem egész héten? A tulajdon házastársával… Szóval most ultimátumot adott. Épp úton van az egyetemista barátaival. Valami kortárs festő kiállítását nézik meg Pesten. Mire hazaér, el kell döntenem, hogy hajlandó vagyok-e felnőni. Ne nézz rám! Ő fogalmazott így.
Mi a bajom? Hogy képtelen vagy beadni a derekad! Kuss, én beszélek!… Hónapok óta élünk együtt, hónapok óta nem néztem másra, pedig te is tudod, ki vár az ország másik felén! Azt hiszed, hogy ez nekem csak egy rohadt játék?! Azt hiszed, nem veszem észre, hogy mindig elmenekülsz előlem, ha együtt vagyunk? Utálok veled kettesben lenni, mert olyankor még csak megjátszani sem vagy képes, hogy szeretsz! És csak, hogy tudd, én veled akarok összeházasodni, nem pedig vele, de te sosem viselnéd el a gyűrűt az ujjadon. Nem azt kérem, hogy add meg magad nekem… csak néha csinálj úgy egy kicsit…
Na akkor, vegyük csak sorra. Egy. Megnézem ma a meccset, mert egy férfi ezt ki nem hagyhatja! Igen. Jól hallottad, férfit mondtam. Hiszen mindig azt mondod, hogy végre legyek az, nem? Kettő. Ha már nézem, akkor ahhoz pár doboz hideg sör is dukál. Három. Gondolod, érdekel, hogy a kedvenc sorozatod megy a másik csatornán? Hát nem. Jobb, ha hozzászoksz, hogy július tizedikéig napi pár órára ki nem adom a kezemből a távirányítót. Ha nem tetszik, addig költözz anyádéhoz! Mi? Hogy ott nincs kábeltévé? Ja, tényleg. Most meg mi van? Drágám, ha már kimész, nem hoznád be a sörömet? Köszi!
Hát igen, megint veszekedtünk. Későn értem haza, túlóráznom kellett. A gyereket nem tudtam hazahozni a zongoraóráról, se bevásárolni, mert a Főnök plusz dossziékat hagyott az asztalomon, amivel nem tudtam időben végezni…Ehh, megint a kifogások, ugye Uram? Lehettem volna gyorsabb. Be tudtam volna ugrani a sarki boltba tejért, hiába örültem a zöldhullámnak az úton. Ő is dolgozott, elfáradhatott, mint én. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, de a munkahely nekem szent, miattuk. Erre szememre hányja, hogy elhanyagolom őket?! Hogy a haverok az elsők?! Nem igaz! Te tudod,Uram! Mindketten hibáztunk. Kérlek, segíts ezt rendbe hozni.
Az Isten verje meg! Ő akarta a harmadikat, húztam a számat, de belementem. Több gyerekhez, több pénz kell. Annyit dolgozok, mint egy állat, mert igények azért vannak. Mindent beáldoztam, hogy nekik jó legyen, ez is kevés. Lemondtam a hobbimról, a hobbimról, érted? Tudod mit jelent ez? A túlórákon és a családom folytonos hisztijén kívül nekem más nem jut. Erre ő azzal jön elő, hogy kevés a romantika a kapcsolatunkban. Nem fogja fel a csöpp kis agyával, hogy nincs energiám minden nap a kedvében járni. Tudod mit mondtam neki? Annyi romantikát kapsz ma este, mint amennyi ehető volt a vacsorában. Semmi.
Elmondtam nekik. Közben rád gondoltam. Hogy milyen jó neked, csak lógsz a falon, a „Világirodalom nagyjai” felirat alatt. Olvastam, hogy valószínűleg te is hozzám hasonló voltál. Látod, több száz év elteltével is téma vagy. Remélem, az én balhém nem tart ennyi ideig. Te elmondtad valakinek? Akkoriban ez nagyon szégyenletes dolog volt. Talán még most is az. De neked mentségedre szólt a hatalmas életmű, amit hátrahagytál. Hozzád képest apró hangyának érzem magam, de mégis jó arra gondolni, hogy ez a dolog talán közös bennünk. És hogy még én is lehetek valaki. Csak neked mondom el: Tibinek hívják. És tetszett a Hamlet.
Na, most van elegem! Folyton azzal jössz, hogy legyek jobb, figyeljek jobban, hogy bármit megadnál, ha neked ilyen családod lenne. Hát jó reggelt, ami az enyém az a tied is. Én igyekszem, de te nem látod. Valójában csak nem akarod látni, nehogy a saját problémáiddal kelljen foglalkoznod. Én megtettem mindent és változtam, az egyetlen amit nem csináltam az, hogy nem küzdöttem az ellen amit irántad érzek. Most rajtad a sor! Tégy róla, hogy ne bánjam meg!
Hogy miért hagylak el? Még kérdezed? Azt mondtad, nem is lenne időd megcsalni, annyira elfoglalt vagy és bármikor elhagyhatlak, ha nem mondasz igazat. A munka, és a munka a négyzeten. Én minden másodpercről, másodpercre rám törő gyomorgörcs ellenére bíztam benned. És talán jogosan, talán rászolgáltál a bizalmamra. De most, mikor végre kiveszed a szabadságod, mikor időt szakítasz, hogy velem legyél, minden rám szakad újra. Mert most, ha lesz időd végre, mi gátol meg, hogy ne tedd meg? Csak úgy kerülhetem el a fájdalmat, ha elhagylak. Bárcsak bejelentenéd egy nap, hogy nem szeretsz. Akkor nem lenne gond, hisz tudnám, igazat mondasz.
Nem. Nem fogok veled kiabálni, akármennyire is szeretnéd. Tudod miért? Talán azért, mert már nem szeretlek, talán azért, mert meguntam, hogy a kapcsolatunkat csak a veszekedés utáni szex tartja életben, de talán azért nem veszekszem veled, mert a három éves gyerekünk ott alszik a másik szobában. Te is beláthatod, hogy önző dolog, amit művelsz, és csak az ostoba ember nem tanul a hibáiból. Te egy ostoba ember vagy, de nem érdekel, nem követem el ugyan azt a hibát, mint a szüleim. Azt már nem! Itt maradsz szépen, és együtt, közösen megoldjuk a problémáinkat!
-Ne nézz rám kiskutya szemekkel, ezzel nem érsz el nálam semmit! Kicsi én is voltam, de szemtelen soha. A több órás érveléseddel pedig az őrületbe kergetsz. „De csak még ezért, de azért, így meg úgy.” Borzasztóan fárasztó, hogy valaki ilyen sokat tud beszélni a semmiről. Inkább mentél volna el vitaszakkörre, azzal mehetnél országos versenyre is. Az atyai szigor ugyan hiányzott az én gyerekkoromból, de nálad még pótolhatjuk. Nem mindegy, hogy kirándulni mész az osztállyal, vagy csak odaszólsz, hogy „hé, csak a szomszéd országba ruccanok ki a dizsibe az újdonsült haverjaimmal”. Gondolkozz el ezen, amíg segítesz fát vágni odakint. Megértetted, Picim?
Tudod mit? Kérek még egy sört, most szükségem van rá. Néha elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha nem lenne túlérzékeny a partnerem. Most is elmondtam neki a problémámat, erre sírva fakadt, én meg persze megvigasztaltam, mert szeretem. De aztán mindig rájövök, hogy a franc se tudja, végül is belé vagyok szerelmes, nem a képzeletembe. Ne vigyorogj, ezzel nem segítesz! Addig lesz csak jó kedved, míg rá nem jössz, milyen az, ha jön a vörös hadsereg. Na, akkor jobb, ha meghúzod magadat. És akkor még ott van az is, hogy fingom nincs, néha mi jár a fejében. Hoppá, bocs, tündér hapci.
– Látod, anya most fél füllel hallgat minket, apa meg mellette motyog az orra alatt. Nem értem, honnan vehették ezt a sületlenséget! Ő csak egy barátom, igen, vele megyek minden hétvégén bulizni, de csak azért, hogy egymás szárnysegédjei legyünk, nem hogy… Jaj, igen, tudom. Rózsaszín pólóban jár és az affektálása is néha meglepő, ráadásul mindenkit fenékpacsival köszönt. De nézzetek rám, én nem nézek úgy ki, mint ő! Nem, ez nem azt jelenti, hogy én vagyok az „aktív” fél, csak azt, hogy engem sápaszt a rózsaszín, én tél típus vagyok. Ne már, anya, most miért zokogsz?!
Muter, ne már! Gépbünti? Komolyan? Mintha valami pisis ötödikes lennék… Nem kell ekkora balhét levágni egy egyesért. Egy egész nulla nulla, az új egyessel tartom a színvonalat, oké? Majd kijavítom.
Egyébként, ha eltiltasz, sem fogok többet tanulni, akkor meg minek? Hidd el, hogy nincs rá szükség, csak egy újabb felesleges szabály lenne. Max még kevesebbet lógnék itthon, és többet a haverokkal. Meg gépezek náluk. Vagy mobilnettel.
Egyáltalán, ha megváltoztatod a jelszót, azt hiszed, nem töröm fel?
Tényleg, Muter… Hogy tiltod meg? Tudod egyáltalán, hol kell módosítani a wifi jelszót? Megmutassam?
A némaság falával zársz ki már megint. Tudom, azt hiszed, hogy majd magától begyógyul a dühöd, de már nem vagy egyedül. Nem kell mindig a legerősebbnek lenned. Azért vagyunk együtt, hogy gyenge is lehess. De ha kizársz, akkor nem tudok segíteni, csak ártani a felesleges aggódásommal. Inkább halljam a rosszat, mint hogy elképzeljem a szörnyűt. Hadd ne kelljen ütnöm a zárt kapuidat, az csak fájdalmat okoz mindkettőnknek. Az orvos sem tud gyógyítani, ha nem látja a sebet. Elmondtam már ezerszer, de elmondom még százszor. Kérlek, csak mondd el, hogy mi a baj…, engedj be.
– Öregem! Ekkora egy… Áh! Én csak annyit mondtam, hogy vacsorázhatnánk hármasban, erre az agyament húgomból kitört a hiszti. Osztotta, mint a bokrot! Érted?! Hiszen nem is ismeri! Rohadtul nem volt joga ehhez! Az gáz, hogy ha nem kapok észbe, lekevertem volna neki egyet? Még sohasem ütöttem meg őt, de akkor baromira viszketett a tenyerem… Visszagondolva olcsóbb lett volna felpofozni, mint a szobaajtómban üveget cseréltetni. Nyilván tudom, hogy egy ezeréves szar a házzal együtt! De épp nem érdekelt, mi lesz abból, ha százhússzal megküldöm! Most már ezt is tudom: négybe tört üvegtábla szigszalaggal rögzítve…
Ne forgasd a szemed! Tudom, hogy forgatod. Hagyd abba Drágám, ezzel nem érsz el semmit! Az áram attól még nem jön vissza! Ilyen előfordul. Az ember néha elfelejti befizetni. A felejtés emberi dolog! Különben is, napi tíz órát gürizek, kondizni járok, ráadásul ma hoztam tejfölt a boltból. Tudtam, hogy kelleni fog vacsora mellé! Gondoskodom rólad! Meglehet, a csirke pillanatnyilag nem tud megsülni, de én igenis hoztam tejfölt! Most forgatod a szemed, ugye?
– Mert neked nem volt elég, hogy az összes barátom hülyének nézzen miattad. De én vállaltam, én mondtam, hogy jó ember vagy. Hogy a valahol az iszákos, tapló külső alatt gyengéd és figyelmes tudsz lenni. De azt hiszem a két „bazdmeg” közé ragadt „szeretlek” épp olyan volt, mint a két feles közötti pohár sör. Próbáltad leöblíteni vele a rosszindulatot, amit másokban és bennem keltettél. Most már belátom, hogy a változás nem mindenkinek opció. Hogy sem a szavak, sem a bűntudatból elkövetett tettek nem jelentenek szart se.
Sajnálom…azt, hogy beléd szerettem.
Köszönjük a sokféle színes ötletet. 🙂