Szeretnétek játszani? Ha igen, akkor elő a tollakat… 
Itt a tavasz, csicseregnek a madarak, és bagzanak a macskák… miről írhatnánk másról, mint a vágyról?
Feladat:
Meséld el valaki testi vágyakozását maximum 100 szóban, E/3-ban. Nincs tartalmi megkötés.
Figyelem! Nem kérek obszcén szavakat, sem az elsődleges nemi jellegek plasztikus leírását. Oldjátok meg korhatáros elemek nélkül.
Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)
Határidő: április 12, péntek éjfél.
Eredményhirdetés: április 19, péntek update: a szombati Hírekben
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első öt oldalát, és megszerkesztem, lásd itt.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)
– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan
Jó játékot!
Épp csak hogy megpillantotta a távolban, már feszíteni kezdte a türelmetlenség, hogy a közelébe kerüljön. Nem akart tudomást venni a gerincén lassan meginduló izzadságfolyamról sem a gyorsuló szívdobogásról, csak a találkozásra vágyott. Minél előbb érezni akarta a testét beborító simogatást, és azt, ahogy egy heves mozdulatnál letépi róla az aprócska nadrágot. Sikkantva húzza majd vissza, hogy újra és újra lerántsa, míg végül megadja magát és meztelenül merül a karjaiba, hogy eggyé váljanak és a robbanásszerű ölelkezés után elringassák a boldogság langyossá ernyedt hullámai.
Pillanatokba telt csak, hogy odaérjen hozzá. Lerúgta a gumipapucsát és belemerült a Balaton hűsítő habjaiba.
Gerda nyakán izzadság csordul végig a vastag sál alatt. Fene gondolta, hogy ilyen meleg lesz. Tekintete harmadszorra siklik a kövér bácsira. A húsos ujjak a karcsú kanálnyak köré fonódnak, aztán elindulnak a rózsabarackszín halom felé. Még gyümölcsdarabok is vannak rajta. Egy merítés, aztán mégegy, majd mégegy. A tölcsér ropog, ahogy átnyújtja. Szirup is lesz rá.
Gerda megnyalja az ajkát. A fagyis bácsi mosolyogva elteszi a pénzt, majd az újabb vevőhöz fordul. Az csokoládét kér, csokoládés tölcsérrel, csokoládés öntettel. Egy édes, csokoládés mosollyal távozik. Gerda behunyja a szemét, és nyel egyet. Remeg a gyomra.
Bár nála lenne az inzulinadagolója…
Lolita nehezen tudott koncentrálni a tanulásra, hiszen állandóan azon merengett, miként teperi le szerelmét, amint belép az ajtón. Volt már néhány randi, viszont házába először hívta meg a fiút. Tudta, hogy ezzel mire vállalkozik, de már nem kislány!
Az ágyon hasalva bizsergető érzés fogta el, miközben fészkelődni próbált. Melegség járta át testét, izzott a levegő, pulzált a csikló. Kéjesen dörzsölte magát a párduc mintás takaróhoz újra és újra, majd gyengéden nyögni kezdett. Minden porcikája remegett és a fiúért kiáltozott. Kívánta, éppen ezért nem tudott megálljt parancsolni vad és erotikus mozdulatainak. Heves izgalommal nézett ki az ajtóra. Már csak Ő hiányzott.
A kisujjai elzsibbadása, ez volt nála a vágy jele. Csalhatatlanul. Esti évődésükön andalgott, a másik kezének kutató vándorlásán, a szemén, ahogy nézett rá… és muszáj volt ökölbe szorítania a kezét, hogy enyhüljön a zsibbadtság. Kuncogott. Ki gondolta, hogy mindez megtörténhet még vele? Előhalászta a mobilját _ igen, azonnal tudatnia kell a férfival: majd megőrül érte!
„Hol vagy? Akarlak! Most!” – szólt az sms-s, s kapkodva kereste ki a nevet hozzá: Gábor. A legédesebb, a legférfiasabb_ olvadozott, megnyomva a „küldés” gombot. Aztán várt, várt, kalimpáló szívvel.
A választól _ „Gyere az irodámba!!!!” _ elfehéredve emelte közelebb a kijelzőt. Géza üzent. A főnöke.
Amint Jack észrevette a nőt, rögtön érezte, hogy az irányítás kicsúszik a kezéből. Susan olyan csábos mosolyt öltött magára, amivel bárkit könnyedén meghódított, buján csillogó tekintetétől a férfi ágyékába szaladt a vér. Tudta, mi következik. Minél szűkebbé vált a nadrágja, annál jobban látta maga előtt, ahogy odarohan hozzá, letépi a köntösét, és a száját mohón az övére tapasztja, miközben csókjával az utolsó korty levegőt is kiszorítja a tüdejéből. Látta maga előtt, ahogy az ágyra tántorodnak, ahogy izmaik könyörgően egymásnak feszülnek, miközben korábban soha meg nem élt magasságokba űzik egymást… Megborzongott. Susan szemébe nézett, és rájött, ideje, hogy mindezt valóra váltsa.
A fiú egy szál, fél combig érő törölközőben jelent meg. Hevenyészve megtörölt haja hátrasimítva, mellkasán vízgyöngyök csillogtak. Izabella számtalanszor látta őt félmeztelen, de így még sosem volt hozzá szerencséje. A frottírdarab veszélyesen lent akadt meg a csípőnél, jól láthatóvá téve az Adonisz övet. Ez az anatómiai jelenség a lány képzeletét még ígéretesebb délszaki tájakra vezette. Erőt kellett vennie magán, hogy ne győződjön meg tapintás útján a comb ruganyos keménységéről, és ne tépje le róla a törölközőt!
A fiú felragadta a ruháit, és ismét a fürdőszoba felé vette az irányt. Micsoda fenék… Izabella a legszívesebben rácsapott volna! Kigúvadt szemekkel bámult utána.
Gyorsan letussolt, majd törülközés után berohant a szobába. Elővette kis hiánypótló eszközét, és mint a narkós, aki napok óta hiányolja a megszokott szert, hanyatt vetette magát az ágyon, és megnyomta a kapcsolót. Várta a halk zümmögést, a könnyű rezgést, a zsibbadást, ami enyhíti a magányt, de a megszokott kattanást nem követte semmi, az elemekből valószínűleg elszállt az áram. Reggel zoknit keresett a fiókban a gyereknek, óvatlan mozdulattal bekapcsolhatta kis kedvencét, és a telepek lemerültek.
Elöntötte a keserűség, és sírva fakadt. Hasra vetette magát, fejét a párnába fúrta, és felzokogott; azután mert fázott, magára húzta a takarót, és észrevétlenül álomba szenderült.
Az idő megállt egy másodpercre, ahogy találkozott a tekintetük a nyüzsgő Főtéren. Mindkettejük szíve meglódult. A nő idegesen csavargatta egy hajtincsét az ujja köré, míg a férfi elszántan verekedte át magát a tömegen. Aztán csak álltak egymással szemben, némán. Mindketten a másik jelére vártak. Végül a nő, mosollyal az arcán, elfordította tekintetét. A csípős téli hideg ellenére, úgy érezte lángol az arca, ahogy egész teste is. A férfi pedig az álla alá nyúlt, és gyengéden maga felé fordította a fejét, hogy megcsókolhassa. Erre vágyott már mióta! A boldogsága határtalan volt, miközben kézen fogták egymást, és elindultak hazafelé a tündöklő éjszakában.
Kinyitotta az ablakot. Jack kívülről megragadta a párkány szélét, majd helyből fellendítette magát és belépett a szobába. Ez a mutatvány így, ruhátlanul, rendkívül izgalmas látvány volt.
Nem tehetett róla, nem bírta elfordítani a tekintetét. Szemérmetlenül bámulta. Ahogy hibátlan bőrén meg-megtorpantak, majd tovagördültek az eső vízgyöngyei… Ahogy mellén és húzódzkodó karjában megfeszültek a plasztikus izmok… a musculus deltoideus, a musculus biceps brachii… próbálta felidézni a biológia atlasz vonatkozó részeit. Hogy lehet az, hogy tanulás közben nem találta ennyire érdekfeszítőnek a témát? Hirtelen úgy érezte, bármit megtenne, hogy közelebbről tanulmányozhassa a fiú musculus rectus abdominisét. Ah… még soha nem érzett ilyen vágyat!
Ahogy a villamoson ülve nézett ki az ablakon, észre sem vette, hogy az egyik megállónál felszálló férfi vele szemben foglalt helyet. A lány először a szeme sarkából pillantotta meg, aztán kissé ijedten szemlélte a borostás arcot, a kék szempárt, ajkának szív alakú vonalát. Fészkelődött az apró ülésen, mert zavarba jött saját gondolataitól. Izzadni kezdett, melege lett a tavaszi kabátban. Nyelt egyet, miközben arra gondolt, milyen érzés lehet, ha a férfi ajkai az övét súrolják, ha hosszú ujjaival végigsimít a nyakán. A lány úgy érezte, teste szétszakítja a ruháit, hogy kiszabadulva kielégüléshez jusson. Bárcsak… A villamos megállt, a lány pedig leszállt.
A jégporral feltöltött szél paradicsomosra csípte csupasz mellkasát, s a dér befedte korom haját, óceán szemeivel azonban mégis csak őt figyelte. Ruhátlan felsőtestét libabőrös önmagához szorítani, lapockáiba belemarkolni, hátának minden csigolyáját végigsimítani, a dús hajába beletúrni, beleszippantani. Karjaival körbeölelni, pehelyszőreit felpiszkálni, remegve hozzábújni. Ezt mindet akarta. A hajtövéről lefelé vándorló izzadság felhevítette, teste a legnemesebb tűzben, a gyönyör, a mámor, a vágy tüzében pirult. Lucskos szája őérte vágyakozott, mind a felső, mind az alsó ajkába bele akart kóstolni, sima homlokára csókot adni, kéjesen rámosolyogni.
Ilyen az ember ilyenkor. Egy lélegző pohár. Nem mozdul, nehogy kiömöljön az érzés, csak a szemével tekint körül. Biztos benne, hogy mindenki látja rajta.
Ő kint áll, darálja a szöveget, kit érdekel. Nem kell, hogy bármit mondjon, csak jöjjön, ide hozzá, tiporja lábbal a tíz évnyi korkülönbséget és adja magát. Nem számít, kit ki vár otthon, átlátszó az ürügy, elkísérte, holott a kiállítás nem érdekli,de hozzá tartozik, csak bírja ki valahogy a végéig. Ha még nem lesz semmi, kivárja a következő alkalomig. Bárhová elmegy vele, s úgyis hívni fogja. Még vezet az ürügy a vágy előtt – aztán úgyis utoléri.
Tudta, nélküle képtelen élni. Tudta, ott vár rá a nappaliban. Tudta elég egy ölelés. Ha az autó nem akadt volna el, már ott lenne…
Sebaj, megtette már gyalog ezt az utat, igaz akkor nyár volt, de most… Most legalább várják. És most ő is várja, hogy minél előbb ott legyen, mert hiányzik. Hiányzik a melegsége. Nélküle dermesztő a világ, ridegek az emberek, fagyosak a fák, még a medvék is hófehérben járnak. Nélküle ő is rideggé válik, akár az áttetsző üveg.
A ház ajtaját úgy találta, ahogy vásárlás előtt hagyta. Bakancsban, irhában rohant a nappaliba, és átölelte.
Sírva csüngött a kályhán.
Jean felhevült arccal sétált a zöldségesstand körül. Kézfejével megsimította az őszibarackok bársonyát, ujjait a pergő szemű babok közé dugta. Szeme sóváran pásztázta a zöldségek csábító színkavalkádját, ajkát megnyalta, szája réveteg mosolyra kanyarodott, miközben az eladólány az árakról beszélt. Jean elképzelte, majd beszívta Marie illatát, kezét ökölbe szorította, izzadó tenyerét nadrágjába törölte, miközben kereste az aprót. A tízfrankossal együtt érintette meg a lány tenyerét. Apró pillanat volt ez, de érezte, ahogy a levegő a tüdejébe szorul. Amikor a lány elvörösödve a reklámszatyor után nyúlt, Jean megszámolta a pillanatokat, míg Marie az övé lehetett, s egy kiló karfiol mögé rejtette sóhaját.
Piciny mag volt még, mikor utoljára érezte. Mióta kibújtatta lila fejecskéjét a külvilágra, azóta nem kapott egy csepp vizet sem. Tudta, rossz helyre született: nem egy gondosan ápolt kert dísze volt, csak egy járda repedésének megtűrt lakója. Körülötte a föld is tikkadtan sóhajtozott, és maga is érezte, mint epekedik minden sejtje a megváltó víz után. A perzselő nap fényében szomorúan végignézett kókadt levélkéin és fonnyadó szirmain. Meg fog halni. Pedig milyen izgatottan várta mag korában a föld mélyén, hogy előbukkanhasson. Egyszerre valami nedves koppant a fejére és folyt végig karcsú szárán. Felpillantott. Árvácska-szíve csordultig telt hálával. Mégis gondoskodik róla valaki.
Csupán barátnője karját nézi. A szeme sarkából mégis látja a blúz vágatában ziháló kebleket, a bőrre tapadó ruhát. Hallja a mély sóhajokat, a nedves ajkak cuppanó sóvárgását, érzi az izzadtság fülledt hullámait. Combja alatt nedves az ő széke is, gerincén olyan bizsergés támad, mintha bogarak futkosnának, homlokát kiveri a víz. Megborzong, mikor felé fordul a nő, fátyolos tekintet mered rá.
– Látom, te is azt érzed, amit én.
Szíve hevesen ver, kiszáradt torokkal válaszol:
– Igen, izzadok, mint egy ló. Elviselhetetlen a hőség.
– Kitartás Marcsi, nemsokára befejeződik az értekezlet – mondja a barátnő. – A büfében jéghideg italokat árulnak.
Megnyalta a száját. Szinte észre sem vette mennyire kiszáradt, másra sem tudott koncentrálni, csak a látványra.
A látványra, amitől valami izgalmas meleg áramlott szét a gerincén, szíve pedig egyre hevesebben vert. Vágyott rá. Tökéletes idomok, érzéki illat, ami elborította az agyát, szinte már gondolkodni sem tudott. Ó, ha megérinthetné…
Közelebb lépett, mozdulatlanságát biztatásnak vette, és már tudta: az övé lesz. Lassan megérintette, majd hagyta, hogy elöntse az adrenalin és már nem tudta fékezni mozdulatait, úgy törtek rá az érzések, mint a sodró árvíz, ami messzire visz mindent, ami az útjába kerül.
Miután magáévá tette, jólesőn felszusszantott. A tökéletes eper tortának befellegzett.
A hullámok lágyan, élvezettel simogatták a nedves homok halmokat. Alig emelkedtek el a felszínüktől, és visszavonultukban is kéjesen hozzádörgölőztek a sima domborulatokhoz. A part pedig ellágyult, formái változtak, emelkedtek, süllyedtek, ahogy a kéjes, lassú gyönyör megkívánta.
A tengeren lágyan fodrozódott az izgalom, a vágy. Félelmetes erejét visszafogva feszült kedvesének, és becézte végtelen türelemmel, csak néhány fehér tajték jelezte fojtott szenvedélyét.
Lágyan nyomult be ölébe, hogy aztán ízével gazdagodva ismét visszavonuljon. Csak azért, hogy a hiány, a visszahúzódás, ami részleges elválás, még édesebbé tegye a következő egyesülést. Hogy tudják elválaszthatatlanok, mégsem teljesen egyek. Nászuk örök, folyton változó, kiismerhetetlen, titkos, meghitt.
Lépteim alatt a tükörpáncél legyőzhetetlenül visszatapos, a fagyott süvítés átzúg fülemen, csontjaimat belülről tördeli egyenként a dér. Rá gondolok. A világ elsötétül.
Selymes tüzek égnek a négy sarokban, és lángszín testét csak foltokban mutatja ki a feketeség. Megérintem: lankadatlan melegséget áraszt, mint egy kandalló, amit ropogós süteménnyel fűtenek. Bárhol simítom, kíváncsi ujjaim besüppednek lágy bőrébe. Gyümölcs és hús zamata egyetlen testben. Szívére tapasztom tenyerem: minden idegszálamat végiglebbentik a ritmikus dobbanások. Narancsszínű illata balzsamosan kisimítja kérges kezemet. Csilingelő nevetése bíbor füstcsíkot húz, megperzselve a levegőt, és fülembe érve belülről bizserget.
Láthatatlan láncok rántanak fel a halott jégről és húznak tovább utamon.
Válogatott sértéseket vágott a saját fejéhez. Hangtalanul szitkozódott, némám formálta a szavakat, mint tegnap Catherine, miközben a gyönyör hullámai söpörtek végig feszes testén. Élvezte beszéltetni, az elcsukló női hang felkorbácsolta a vágyát. Most viszont szerette volna elfelejteni az egészet. Nem örökké, de legalább addig, amíg bejut a medencébe.
Képtelen volt rá. Kecses nyak, ruganyos keblek, gyönyörű fenék… nincs az a férfi, aki ilyen képeket kiűzhetne a fejéből. Természetellenes már az erőlködése is. Ennek ellenére szorgosan átkozta a női nemet, amiért nem kell a kéretlen nemi vágy látható jeleitől szenvedniük.
Számára nem maradt más csak a napozás, szigorúan hason fekve…
Többet kapott tőlük, mint gondolta. Mert bennük buzog az öröm forrása s nem az ő dolgom elárulni, amit a természettől kaptak. Szenvedélyük emeli az égbe vagy húzza, a pokol aljára még nem tudta. Tökéletes párt alkottak. Elsöprő szenvedélyük láttán, mintha duettet énekelne belső önmagával álom és valóság határán. Olyasmit mutattak, amit rég eltemetett. Rezgéseket, vágyakat a másik nem iránt, amiket az ember kibocsát magából, csak nem mindig veszik adását. Sokat tanult tőlük. Rájött, nyitott új kapcsolat létrehozására, sőt talán megtartására is. Sok-sok szeretkezés, szép szavak kíséretében. Kimarad életükből és holnap az lesz az első, felhívja Erzsébetet és visszamondja a megbízást.
Összefut a szájában a nyál annak a szőke varkocsnak a libbenése láttán, melynek a végén – mint egy bohó pillangó – hatalmas, piros masni ül. Ölében heverő, összekulcsolt kezei meg-megrándulnak, mintha csak lüktető ágyékának moccanásait igyekeznék tükrözni. Fejében dübörög a tilalom tengermély hangja, mégsem tud megálljt parancsolni testének. Felkel a padról és lassan odasétál a parkban játszó kislányhoz. Beszédbe elegyedik vele, megsimogatja a fejét, végighúzza tenyerét a selymes búzakalász-szín hajfonaton, le egészen a gyermek derekáig, és egy hajszállal még alább is. Jól tudja, hogy a parkban sétáló emberek, sőt még a kislány édesanyja sem lát semmi gyanúsat tettében. A reverenda jótékonyan eltakarja.
Tikk-takk.
Var idegesen számolta a perceket, tekintete nyughatatlanul ugrált az ajtóról az órára, az óráról az ajtóra.
Tikk-takk.
Már itt kellene lennie. Megígérték neki. A Mester sosem hazudik. Ha azt mondja, a lány eljön, akkor az úgy is lesz. A másodpercek lustán vánszorogtak, Var pedig egyre idegesebb lett. Keze ökölbe szorult, ajka fölött izzadtságcseppek gyülekeztek.
Tikk-takk.
Késik. Var egyre türelmetlenebbé bált. Be akarta lélegezni az ismerős illatot, vágyott arra, hogy ujjait a lányba mélyeszthesse, érezze puha húsát, láthassa döbbenettől tágra nyílt szemeit.
Trepp-trapp.
Az ajtó hirtelen kicsapódott, a lány pedig belépett a szobába.
Végre. Var felemelte a kését.
Csepp-csepp.
A tollaiban érezte a napfényt. Ahogy ott ült az ágon, a feje búbja átforrósodott, mégse ez zavarta meg a pihenését. Különös, új vágyak húzták össze a belsőjét, olyanok, amik télen még nem tűntek fontosnak. Egy másik csőr csipkedése a szárnyán, egy puha test a sajátja mellett. A torkát egy régi dallam szorította. A fejét forgatta, és ekkor meglátta Őt. Emlékezett rá egy másik tavaszból, Fenyőnek nevezte el, mert folyton a tüskés fák odvában fészkelt. Fenyőt figyelte, miközben ő maga izgatottan billegett a levelek közt, az izmai megfeszültek, és már nem bírta tovább: feltartóztathatatlanul szakadt ki belőle a hívogató trilla.
A hetes busz becsukott ablakai benn tartották a fülledt levegőt. Nagy volt a tömeg és a szagból
hirtelen kivált az illat. Egy illat a múltból. Fahrenheit. Azonnal megismerte. Nem mert
körülnézni, hogy ki viselheti. Az ő illata. Az első igazi randijuk illata. Az első félszeg csókok
illata. Az övé… Amikor a sötétben előtört belőle a határozott férfi, acélosan kemény volt a karja
a feje alatt és erőszakos a szája, ahogy végigkövetelte minden porcikáját. Amikor a nyakába
suttogott és a hajába markolt… Arcát elöntötte a forróság. Ennyi év után még mindig… még
mindig csak őt kívánta.
Pusztán egy kis szabadságra vágyott. Lenézett a szikla tetejéről, s mikor megpillantotta maga alatt a feketés színű vizet, a szíve nagyot dobbant. A sötétség hívogatónak, bársonyosnak, vigasztalónak hatott. Közelebb lépett a peremhez, s egy halvány mosollyal nyugtázta, hogy a tagjai kellemesen zsibbadni kezdtek az izgalomtól. Fékezhetetlen vágyat érzett a szárnyalásra, arra, hogy az életben egyszer ő irányítsa a sorsát, és ne más. Szaporábban és szaporábban vette a levegőt, majd ugrott. Hangos csobbanás hallatszódott. A fájdalom, mint ezernyi tű hatolt testébe, mégis megérte. Ha csak egy percre is, de boldognak érezte magát.
Vágy
Vágyakozás. Sóvárgás, testi fájdalom.
Hiába szikrázik a fény, ontja a Nap melegét, szívemben hideg van, jég, éjsötét. Ellopta tőlem Őt az Ég, hiába vágyom megfogni a kezét, hallani hangját, hiába vágyom megsimogatni az arcát. Nem villantja rám haragvón a szemét. Mi kezembe akad, csak puszta kép.
Zsigereimben izzik a kín, hogy velem legyen, a bőröm minden pólusán át kiált a vágy. Mozdulatlanul, zárt szemmel kuporgok ágyam szegletén, s már csak arra vágyom, hogy engedjen kis szorító markából ez a fájdalmas, hiábavaló vágy.
Engedjen el, s lépjen végre helyére a mindent feloldó
GYÁSZ.
Az utcát elárasztó tömegben hirtelen meglátta azt, aki mindenkinél jobban képes megdolgoztatnia a szívét. És azok a sötétkék szemek, amik egyre jobban közeledtek felé a távolból… A lány csak arra vágyott, amit eddig sohasem kaphatott meg tőle: hogy átölelje és megcsókolja. És a fiú egyre csak közeledett. A gyomrában repdeső lepkéktől úgy érezte mindjárt felszáll ő is a mennybe, ahová ez a mámorító érzés vezeti.
Ám mielőtt szájuk egymáshoz érne a mindent elrontó ébresztőóra szörnyű lármával felébreszti a lányt legszebb képzelgéséből. És tudja, hogy sajnos ez az álom örökké csak álom maradhat…
Mint esőt érző hangyák, olyan képet fest az utca a tavasz első langyos fuvallatára.
Micsoda formák. Egyik kívánatosabb a másiknál. És mind ott megy el a férfi előtt. De nem csorgatja feleslegesen a nyálát, hiszen ez csak múzeum. Szeme mégis megakad egy különleges nőn. Nem riszálja magát, nem kihívó az öltözete, mégis van benne valami szemvonzó. Megáll a férfi előtt, barna haját, melybe finoman beletúrt a szél, a füle mögé igazítja, teljes egészében láthatóvá téve csodálatos arcát. Csillogó barna tükrével rámosolyog… És ahogy néz…
Ahányszor csak látja, mindig megkívánja ezt a tüneményt. Nem is véletlen, hogy őt vette el feleségül.
Bűnös elégedettséggel simogatja a kacéran felé domborodó gerincet. Pedig megfogadta, hogy nem hoz haza megint egy újabbat, de sosem tud ellenállni. Egyszerűen szüksége van rájuk, megőrül értük. Legszívesebben most rögtön rávetné magát, végigheveredne vele az ágyon, és kedvét töltené vele, ameddig bírja szusszal. Aztán úgyis rögtön hajtaná a vágy egy másik után. Mindegyik különböző: van kicsi, nagy, kemény, puha, izgalmas vagy andalító, de az illatuk mindig őrjítő. Végigszimatolja a kissé megsárgult lapokat, a szíve hevesebben ver: jó évjárat, nyomdatinta bukéval. Az oldalak hívogatóan suttognak, ellenállhatatlanul vonzzák az ujjait. Megadja magát. Elkezdi most, a mosogatás még várhat.
„Igen”. A férfi szava, mint egy adrenalin injekció, hatalmasat rúgott szívébe. Pupillája kitágult, a fekete-fehér foltok szürke fátyollá fakultak. Talán a ruháján felfeslő varrás fájdalmát hallotta – vagy a bordája adta meg magát a szív izgalmának? A soha meg nem történt, de számtalanszor átélt ölelések emléke váratlanul hatolt belé, gondosan őrzött álcája pedig úgy hullott le róla, mint menyegzői ruha az első éjszaka félhomályában. Nem törődött a tömeggel, szabadjára engedte az uralhatatlan beteljesülés zokogó sóhaját, hagyta, hogy kezéből kihulljon a tüskés rózsaszál, s rá egy csepp vér, amint méhéig gyűrűzött a fájdalom a fehérbe öltözött másik nő mosolyának láttán.
Szorosan mellette ült a buszon, így oldalról egymásnak feszült a testük. Érezte, milyen forró a férfi bőre, amitől az övé is lázba borult, és villámok kezdtek cikázni a gerince mentén. Hiába beszélgettek csak lazán, a lélegzete el-elakadt, pillangók tucatjai rántották görcsbe a gyomrát. Kívánta, oly annyira, hogy belesajdult a szája, az ujjai, az öle. Mindent porcikája érintés után sóvárgott, magába akarta olvasztani a másikat. Fizikai fájdalmat okozott a beteljesületlen vágy, ami megismerkedésük óta fojtogatta és gyötörte. Epekedve beharapta az ajkait, és tűrte vére forrongását, szíve veszett kalapálását, visszanyelte a mellkasából kitörni készülő üvöltést, és nézte az el nem lobbanó lángot.
Fogalma sem volt már, mióta nem figyelt oda az előadóra… Gondolatai egyetlen dolog körül forogtak. Sóvár vágyat érzett, szinte csillapíthatatlant, ami egy egész hete üldözte. Tényleg lehet ennyire szétszórtnak lenni? Szemei nyitva voltak, mégis álomszerű képek sorai röpködtek előttük – ahogy végigsiklik rajta a keze, ahogy hozzásimul, fejét a hihetetlenül ismerős kis mélyedésbe fúrja. Elhaló nyöszörgés hagyta el kiszáradt száját. Majd eszébe jutott apró érintéseinek mennyei viszonzása. Gyöngéden átölelte őt, és minden egyes éjszakán, amit vele töltött, teste úgy izzott, mint azelőtt soha. Remegett érte. Kívánta, akarta, most azonnal! Csakis a kollégium hibája: kialvatlanságában pusztán pazar minőségű franciaágyára tudott összpontosítani.
Berki Zsófi ez aranyos morbid. 🙂
Hű… nagyon sok ötletes megoldás született, mindenkinek gratulálok! : )