Szeretsz írni? Szeretnél szerkesztői véleményt? Játssz velem!
A nyertes beküldheti a regénye vagy novellája első 10 ezer karakterét, és megszerkesztem, így kiderülnek a tipikus hibák.
Feladat:
Írj egy maximum 100 szavas népies nyelvezetű szöveget, vagy népmeséhez hasonló töredéket. Nincs megkötés hely, idő, narráció, karakter kapcsán; legyen ízes a szöveg, de nem erőltetett.
Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)
Határidő: szeptember 24, hétfő éjfél.
Eredményhirdetés: szeptember 28, péntek reggel
*
Mi is ez a szerkesztés, amit nyerhetsz? Lapozz bele az írástechnikai rovatunkba!
http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/tag/irastechnika
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)
– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan
Jó játékot!
——————
Egyéb hír:
Elkészítettem az Aranymosás Irodalmi Magazin hivatalos Facebook lapját, érdemes lájkolni, mert a jövőben ide teszem a híreket, nem az Aranymosó szerkesztői profilomra.
– Engedj már be Veronka!
– Már mér’ engedném? Így az ajtón keresztül is előadhatja, amit akar.
– Hát, az nehezen menne, mer’ nem disputálni akarok.
– Mit dörmög ott a bajsza alatt? Na, mondja vagy tisztuljon!
– Ejnye, Veron! Így kell a szeretőddel beszélni?
– Szeretője magának a Piros. Ott kérődzik künn az ólban. Attól kérjen bebocsátást!
– Ne pörölj már galambom, mert megvesz az isten hidege. Nyissad az ajtót!
– Édes jó Szűzanyácska, hát magának jéghideg a keze! Nincs magának kabátja?
– Vanni éppen van, de minek, ha úgyis leveszem.
– Tökkelütött embere, egyszál ingbe’ télvíz idején. Na, befelé gyorsan a dunyha alá. Még meggöthösödik itt nekem.
Történt egyszer, hogy Mariska elindult szerencsét próbálni. Vajákossá akart válni, mint a szomszéd Juli néni. Mondták neki sokan, hogy ilyet csak az ifjú legényeknek szokás, de ő hajthatatlan volt.
El is érkezett egy hatalmas palotához, be is kopogtatott szépen, és bébocsátást kért.
– Hát aztán mi járatban vagy erre, te asszonyi személy? – kérdezte a kapus.
– Én biza tanulni jöttem. – felelte Mariska.
– Oszt szültél-e már öt gyereket, ahogy kell?
– Én ugyan még egyet sem.
– Na, akkor fel is út, meg le is út. – szólt a kapus, és becsapta az ajtót. – Önmegvalósítás … cöh … – morogta még.
Teringettét, az a fránya sárkány má’ megint erre gyün, vihetné az Úr másfelé a dolgát neki. Hej de megjártam ezt is, minek kell mindenbe belekeverednem? Királylyányok meg fele királyság, kell az a rossebbnek, inkább mennék vissza apám diszanjai mellé kondásnak. Az volt ám a nyugodalmas munka, csak a farkas gyütt néhanapján, de azzal a Burkus kutya elbánt mindég. Kellett nékem világot látni, vitte volna édesanyámat a sors másfelé mikor hamuba sült pogácsát adott nékem a tarisznyába. Hát még aztat a csillagszemű leánykát az aranykoronával a fejin, aki most is ott rí a sárkány mögött, minek kellett elbabonáznia azokkal a szemekkel?
Az idők kezdetén minden állat egy hatalmas erdőben lakott, a madarak mind csodálatosan énekeltek. Volt, amelyik a hajnal első fényénél kezdte dalát, mások megvárták, míg a Nap az ég tetején jár. Volt, ki folyamatosan énekelt és csak addig szakította félbe a dalt, míg megtömte hasát egy-két kukaccal; mások időnként énekeltek, máskor meg nem; és végül voltak, akik csak akkor, ha énekelniük kellett.
Akkor régen, minden madár tudott énekelni. Akiket most ismerünk, a Vörösbegy, a Feketerigó, és a Fenyőrigó, mely az égig érő fenyő tetején, a tüskés ágak közül szól…minden madárnak megvolt a saját dala. Még a Holló is tudott énekelni.
(ez a régebben írt az „A holló meséje” c. mese első 100 szava.
Czimpa Julianna – röviden Julis – egy kis kalyibában lakott Szörcsögön. Édesanyjával, Örzse asszonnyal naphosszat korompért kapált a földeken, a hétvégéken pedig beült a helyi cseherlibe, és ott múlatta az időt, sós bürkét rágcsálva. Szívesen hallgatta barátja, Sunka számait, aki a Muzsikus Disznósajt nevű zenekarban húzta a talpalávalót verklin. Julis lassan elütötte a tizenhatot, és nagy szégyen volt, hogy még nem volt egy pulyája sem, sőt mitöbb, titkon számolni tanult a ványadt, háromacskós tehén fótjain.
– Vilmost az üzletből? Hát még mit nem! – rázta Borika a fakanalat. – Mikor tegnap este is a szomszéd inas kapart fel téged a kukuricásból, oszt tolt haza fúrikban, mert úgy beittál, hogy lábra se tudtál állni? Reggel meg még az ízes palacsintát is eletted az onokák elől! Miér ver engem veled a Jóisten? – sóhajtott fel, és hogy nem kapott választ, megbökdöste a fiút a fakanállal. – János, János, hát mondj már valamit!
Jancsi végigtolta a piros kis matchboxot a konyhaasztalon, és könyörgően nézett a nővérére.
– Nem játszhatnánk mégis inkább rendőröset?
Élt egyszer egy gazdag asszony meg egy szegény asszony. A szegény igen derék asszony volt, hanem a gazdag igen kevély volt. A dologra nem hajlott, csak az ura tarsolyát nyitogatta nagy buzgalommal. Hogy a kamara üres ne legyen, a szegény asszonyhoz járt élelemért. Egyszer éppen telerakta a kosarát tojással, tejjel, gyümölccsel, mézzel, mindenféle földi jóval, és járult a szegény asszony elejbe, hogy elszámoljanak. A szegény asszony megolvassa mindet, és mondja a summát, hanem a dölyfös gazdag asszony pénz helyett kuponokat húz elő az erszényéből, és azokat kezdi nagy gondossággal kiteregetni. – Ez biza mínusz huszonkét százalék lesz. Ami jár, az jár.
Óóó…a szívem szakad meg, hogy kihagyok egy százszavast, de itt labdába sem rúghatok. Csak népklisére vagyok alkalmas…:)))
Alighogy megvirradt, az öreg pásztor már talpon volt. Kibandukolt a legelőre, hogy elveszett báránykáját meglelje. Hosszasan körülkémlelt a vadvirágoktól tarkálló réten, csakhogy a jószág nem akaródzott felbukkanni, hiába telt múlt az idő.
– Ej, a mindenit! – kiáltott fel a pásztor megelégelve a várakozást.
Nagy üggyel-bajjal felkelt az árokpartról, és görcsös botjára támaszkodva elindult hazafelé.
– No? – fogadta az asszony a kapuban, botladozó urát.
Az öregember válaszul csak legyintett egyet, majd leült a ház előtti rozoga padra, és pipára gyújtott. Alaposan megtömte dohánnyal, úgy pöfékelt egész álló nap. A kanyargó füst könnyeket csalt fáradt szemébe. Vagy talán a néhai bárányra emlékezett?
Lilla a fejére húzta a párnáját, mégis hallotta édesanyja ringató hangját, ahogy a húgának olvasott. Hiába próbálta a saját álmait szőni, a fülében ott csengett az egyszer volt, hol nem volt…
A leány nyűgösen ébredt. Valami az oldalát böködte. Nyújtózkodás közben vette észre, hogy egy szál szalma furakodott át a lepedőn. Míg közelebb hajolt szemügyre venni, két varkocsba fogott haja előrelibbent. Csodálkozva nézte egy darabig a hajviseletet, majd tekintete tovább vándorolt. A lábaira hímzett szoknya simult, a falakon díszes tányérok sorakoztak. Mindenütt csupa ismeretlen csecsebecse.
– No lám, Lillám! – toppant be egy parasztlegény. Nap barnította arcán bajusz pöndörödött. – Végre fölébredt!
Böske a sparhelt mellett állt; a bölléreknek főzte a jó savanyúmájat. Hagy nyalják meg mind a tíz ujjukat! De hát az urak bendője nagyon kényes vót ám! Gánicát is főznie kellett, hogy ne csak árva kenyérbelet egyenek a kövesztett szalonna mellé, a jóemberek. Szép, kövérke zsírcseppek úgy fénylettek, mint az aranyérmék, a hagymakarikák ki-kikandikáltak a savanykás léből, a hús, és a máj viszont a kondér alján pihent, mint az igazgyöngy teszi a kagylóban. Ki-ki saját szája íze szerint étkezett, a vájlingokat viszont minden esetben csurig töltötték. Ennél szebbet egy háziasszony nem is kívánhatott volna.
Unottan hasalok az ódon kastély előtt egy páncélt görgetve ide-oda a karmommal. Az erdőből lassan kirajzolódik egy lovag alakja, ahogy peckesen ül fehér paripáján. Észrevesz engem, és egyik fejemmel látom, ahogy megállítja a lovát, leszáll róla, majd kivont karddal és buzogánnyal a kezében lépdel felém. A fülemet hegyezem, a másik fejem felfelé fordítom. A vártorony ablakában a negédes királykisasszony jelenik meg reménykedve. Kényszeredetten és unottan tápászkodom fel, kinyújtóztatva mind a hét nyakamat. Már megint ugyanaz a história. Meglengetem a szárnyaimat, felemelkedem a levegőbe, és kötelességtudóan megindulok a jövevény felé. Ha már egyszer erre hivatott a sárkánylét, legalább csináljam végig becsületesen.
– Lamentál itt az öreg! Jöjj bé kedves! – mutatott a sámlira, közben a pityókát hámozta. – Ösmerem én az ilyen piperkőc legényeket. Vót annak már sok éve. Jaj be szép is vót. Nem volt hálóskapocs…
– Internet?
– Az. Ha unatkoztunk, kimentünk, ráhuppantunk a szómára, azt danolásztunk. Az ilyen férfi aranyom csak egy sarlatán. Ösmertem én a menyecskét, aki a litánia után kereste a reverenda alatt a plajbászt.
– Úgy volt biz! – csatlakozott az öreg. – Ott hendergőztek a díványon, amikor a szomszéd asszony rájuk nyitott, amikor vitte az ebédet. Nem vót egy piszlicsáré dolog.
Imádtam, amikor mementóul máshogy kezdenek bele a történetükbe, élvezetesebbé téve azt.
Látja ám Palkó, hogy Szavanincs, a tündér bizony ott ül az Üres Éj Fájának koronája alatt. Szeme akár a nyíló kagyló gyöngye; haja örvénylő folyó, mely körbeöleli a tisztást. Fogja Palkó a szeredását, s a vízbe önti a kincseket, mit az Elkóborolt Szavak Ösvényén gyűjtött. „Mondd ki a nevemet, Vízhajú! – kiáltja akkor Palkó. – Mert meghoztam szavaid Kétség Tetejéről, Vihar Pereméről, Időnek Gyomrából!” S lám, a szavak, mik sáros kavicsként peregtek a tiszta vízbe, aranyröggé váltak Hajdanvolt Szavanincs kacagása nyomán. S mikor fényhaját megrázta a tündér, a száz apró csillag bévette magát az Üres Éj Fájának lombjába.