Ismét 100 szavas játékra invitálunk titeket, mégpedig azt mondjuk, hogy adjatok különleges feladatot azoknak a karácsonyi ajándékoknak, amelyek amúgy felesleges kacatnak tűnnének 😉
Hogy mire gondolunk? Íme a részletek:
Feladat: Végy egy olyan karácsonyi ajándékot, ami felesleges kacat lenne (pl. huszadik bögre, pizsama, egérpad, vagy bármi, amit te ilyennek érzel), használd eredeti funkciójától eltérő, rendhagyó módon, és adj neki fontos szerepet egy maximum 100 szavas, pörgős akciójelenetben!
(Megjegyzés: nem fogjuk ellenőrizni az otthoni karácsonyi ajándékaitokat, de bármi is a választott tárgy, érdemes minél kreatívabb szokatlan felhasználást hozni 😉 )
Határidő: 2023. január 21. (szombat) éjfél
Eredményhirdetés: 2023. január 25. (szerda)
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat itt az oldalon kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Akcióra fel! Jó írást mindenkinek! 🙂
Úgy huppantam a kád forró vízbe, hogy lecsaptam a szennyesláda komplett tartalmát. Három rokonokkal átitatott nap után megérdemlem. A polcon bámultam a hajlakkok tömkelegét. Miért vesz ilyen szart nekem mindig karácsonyra?
– Anya!
-Fürdök!
– Eltűnt Nózi!
– Hátrahajtottam fejem, hogy a zajokat se halljam. Felpillantottam, felettem a sarokban Nózi figyelt, szőrös póklábaival. Felugrottam, hogy elkapjam. Fújj, de meg nem fogom! Mi a francot csináljak? Kiugrottam, felkaptam a hajlakkot, meg egy szivacsot, felléptem meztelenül a kád peremére, és fújtam lakkal a madárpókot. Nózi leszédült az alátartott szivacsra. Lemásztam Nózival a kádról, és nyugtáztam, hogy végre ez is jó volt valamire.
Engar kirohant a házából. Eljött az újév reggele! Igaz, ez a sokezredik, de az isteneknek is kell szórakozni.
Odakint derékig gázolt a hóba. Éjszaka havazott, noha most a sarki fény zöld-kék-bíbor szalagjai világítottak az újévi meglepetésére.
Heves szívdobogással bontogatta az ajándékot, majd arcára fagyott a mosoly. A bátyja feje meredt rá a díszdobozból – persze csak márványszoborként, őt senki sem tudná lefejezni.
Egyetlen pillanatig tartott a megilletődöttség. Engar felnevetett, és varázsolt.
Három, kettő, egy…
Villámlás hasított a sötétségbe.
– ENGAR! – A viharisten vörösödő fejjel állt a hóban.
Felette ugyanez a fej nézett az égboltról, ahol korábban a Hold keringett.
A maffia megtalált. Pont karácsonykor. Szerencsére az asszony a gyerekekkel templomba ment. Egy öreg fickót küldtek, de még van benne erő; ezt onnan tudom, hogy éppen a fejemet csépeli Mari új serpenyőjével. Én sem hagyom magam, a könyökömmel gyomron vágom, aztán bevetődök a kanapé mögé. A maffia-fickó utánam jön, rohadt nagyot vág a hátamra. Rúgok egyet, az öreg lába kibicsaklik alóla. Vakon tapogatózom valami kemény után, amivel kiüthetném. A kezembe akad a Világ Legjobb Apukája feliratú bögre, amit a kölyköktől kaptam. Meglendítem a karom, de félúton megállítom, mikor meglátom, hogy az ürge szemében könnyek gyűlnek. – Fiam? – kérdezi, és szorosan átölel.
Sötét kis lelkem legmélyéből gyűlölöm ezt a vacak ünnepet. Legalábbis valami ilyesmi futott át az agyamon, miközben a szörny keresztülhajított a szobán.
Kiszáradt karácsonyfánk alatt értem földet, az éjsötét csomagolású ajándékok között. Megpróbáltam feltápászkodni, de a szörny máris fölém magasodott. Alighanem vicsorgó pofája lesz az utolsó dolog, amit látok. A szemem sarkából azonban megpillantottam egy közelben heverő fekete-fehér csíkos csomagot. Pugsley ajándéka. Megmarkoltam és amikor a lény le akart csapni, a szeme közé döftem vele. A szörny felordított, szeme fennakadt, hátratántorodott, és élettelenül terült el a padlón. Halványan elmosolyodtam. Milyen hasznos is tud lenni egy testvér. No meg egy méreginjekció.
Frissen összetörve, ragacsosan heverek a padlón, pedig néhány órája még egy személytelen, de díszes ajándéktasakban vártam másodmagammal, hogy valakinek igazi örömet okozzak. Alkalmi társam talán még izgatottabb volt mint én, és végeredményben ő lett a karácsony este sorsdöntő szereplője.
Amikor újdonsült tulajdonosunk megkapta a minket tartalmazó csomagot, feszülten vártuk, hogy mosollyal az arcán vesz majd kézbe, és örömmel használ bennünket.
– Válni akarsz? Egy rúzs miatt? – zengte egy mély bariton.
– Soha nem használok rúzst!
– …neked semmi se jó – visszhangzott, miközben súlytalanná váltam.
Így lett találó nevű „Bloddy Mary” barátomból válási indok, reggeli kávésbögre helyett belőlem pedig, gyilkossági bizonyíték.
Fanyalogva méregettem a súlyos serpenyőt, anyum karácsonyi ajándékát. Az öcsém szerint konyhai eszközt venni egy nőnek klisé és sértés is…
De legalább hasznos!
Felkaptam a többi csomagot is, hogy bevigyem a fa alá. Ahogy beléptem, megcsapott a nyitott teraszajtón bekúszó hideg.
Földbe gyökerezett a lábam.
Sötét, idegen alak görnyedt kutatva a komódunk fölé. Azonnal megfordult, ahogy az ajándékok kipotyogtak a kezemből.
Kivétel a serpenyő.
Forró pezsgés lódult végig az ereimen és anélkül, hogy átgondoltam volna, hatalmasat suhintottam a masszív edénnyel.
Tompán kongott. A betörő úgy csuklott össze, mint egy rongybaba.
Pár végtelen pillanatig csak kapkodva ziháltam.
– Hát, ez tényleg hasznos!
Kopasz faágak keserű dallamot játszottak, az eső az arcomba csapott. Mögöttem idegen léptek adták az alapot a süvítő szélnek. Hátrafordultam, mire megállt, a másik irányba pillantott.
Szép karácsony – ironizáltam. Sietősen továbbindultam. A magammal cipelt ajándéktasakban kutattam valami használható után. Milyen jó, hogy a karácsonyi vacsorán voltam korábban. Befordultam a sarkon, elbújtam egy bokor mögé.
Az idegen léptei bizonytalanná váltak. Fújtatva forgolódott. Mögé léptem, nyakára tekertem a nyakkendőt, amit a nővéremtől kaptam. Ez volt a huszadik darab. Tiltakozni próbált, mire a lámpaoszlopnak löktem. Addig húztam az anyagot, míg a test öntudatlanul zuhant a földre. Végre egyszer használtam, amit a családomtól kaptam.
Úgy döntöttem, hogy ma rendet rakok a spájzban, és ahogyan pakolásztam, kezembe akadt egy poros teáskanna. Sosem használtam, de emlékek kötődtek hozzá. Nagybátyám utolsó karácsonyi ajándéka volt. Másnapra eltűnt. Tizenöt éve, hogy nyoma veszett.
Felesleges kacat, csupán egy ócska kanna, de megérdemli, hogy áttörölgessem. Mikor belenéztem megdöbbentem. Nem egy dzsinnt találtam benne, hanem egy elsárgult üzenetet: „Gabikám, küldj egy e-mailt a hajdani címemre, és azonnal találkozunk.”
Amint elküldtem a levelet, dörömbölni kezdtek a bejárati ajtón. Az én eltűnt nagybátyám állt ott, pont olyan vitalitással, mint rég. Mert tizenöt év alatt látszólag semmit nem öregedett.
– Gabikám működik az időgépem!
Lottival egy csuromvizes januári estén találkoztunk.
Sűrű volt odakinn a sötétség, de az asztali lámpám fénye a teraszig ért, ahonnan egy mikulás-kertitörpe vizslatta az ablaküvegen keresztül, hogyan dolgozom. Anyám ajándéka… Mindegy, legalább elijeszti a betörőket – gondoltam, majd tovább javítottam volna a dolgozatokat, de összerezzentem. Odakintről éles csörömpölés hallatszott. Remegve pislogtam ki az ablakon, de betörők helyett csak négy tappancsot láttam. Amikor kinyitottam az ajtót, egy szakadt bundájú kutyus feje bújt elő a kertitörpe üreges testéből, szája tömve száraz csokis keksszel. Nevetve szedtem össze a cserepekre tört mikulást és a kekszmaradványokat.
Lotti azóta az ágyam mellett alszik – ő a valaha kapott legszebb karácsonyi ajándékom.
A vigyorgó mikulásfej körül táncoló angyalkák új szintre emelték a giccs fogalmát. A konyharuha, amit a nagyitól kaptam karácsonyra, az ünnepek után a kukában végzi, hasonlóan a tavalyihoz.
Keserű szag csapott meg. A pudingnak szánt tej kifutott, gőzölve-füstölve égett rá a vadiúj tűzhelyre. Szitkozódva kaptam fel a konyharuhát, az arcomra szorítottam, miközben elrántottam az edényt. Túl közel hajolhattam, a silány anyag azonnal lángra kapott, sötét füsttel árasztva el a konyhát. A félelem megbénított, majd víz loccsant az arcomra, sisteregve oltotta el a felcsapó lángokat. A nagyival kimenekültünk az udvarra, aki a vállamra tett kézzel felsóhajtott.
– Majd jövőre kapsz másikat
Fuss. Rohanj. Csak a lejtőig kell elérned, oda már nem követhet!
Nyomomban a Paktáló, akinek kell a lelkem, hogy kiválthassa sajátját. Nehéz teli ajándékzacskóval jeges járdán szaladni az életemért.
A forduló előtt kicsúszik a lábam alól a talaj és egy hajszál választ el attól, hogy én is alkura kényszerüljek a halállal. A zacskó alja kiszakad, ajándékok szóródnak szét a hóban. Kétségbeesetten próbálok talpraállni, közben a közeledő lélek-cserélőt lesem.
Szemem megakad a Renoir képgyűjteményen. Nagyapám ajándéka. Negyedszerre kaptam meg tőle – ilyen a demencia. Kétségbeesésemben könyv-gyalázó ötletem támad. Felpattanok, rátaposok, és leszáguldok rajta a lejtőn.
– Ficánka, vigyázz!
De már vetődött is, míg fegyvere elgurult. A feje csak úgy koppant a komódnak. Aztán újabb ugrás, immár a karácsonyfa gömbjei ütődtek össze. Újabb párharc, fegyvereikkel soroznak.
– Add ide Mici!
– Nem, az enyém! – pofozkodnak. Lábbal tiporják egymást!
DURR! Hoppá, ez egy váza volt. Mindketten lemerevednek. Vrrr-brrrr-rrrr. Mindenki követi fejével a körbe-körbe forgó tárgyat, míg megáll a talpán. Huuuhhh, kész csoda, hogy nem tört el.
– Hahahaha! Ha látnátok a fejeteket! Nagyon viccesek vagytok! – állt fel Tomi a kanapéról.
– Ugye mondtam, hogy kell az a tucat zokni neked fiam! Most mivel játszanának a macskáitok..
– Ha jót akarsz magadnak, Szépségem, akkor leteszed azt a fegyvert, mielőtt véletlenül megbicsaklik a kezem a fiú nyakán – jegyezte meg a bőrdzsekis férfi, egy kést szorítva Eric nyakához. Pánik árulkodott el rajtam. Megpróbáltam tiszta fejjel gondolkodni és körbejártattam a tekintetem a helyiségen. Egyszer csak észrevettem egy fa tányéralátétet a karácsonyfa mellett, amiből már halomnyi porosodott a konyhaszekrényemben. – Most talán a hasznomra válhat – mormogtam magamban, majd lassan felé araszoltam. – Igazán nem szükséges túldramatizálni a helyzetet – óvatosan leengedtem a fegyvert, majd egy hirtelen mozdulattal felkaptam a tárgyat és megcéloztam vele támadómat, amely úgy fejbe találta, hogy azonnal sószsákként puffant el a földön.
A kiskutya pár perc elteltével holtan feküdt a karácsonyfa alatt. A lány a kutya nyakára kötött hatalmas masnit kezdte cibálni, mire az állat teste megrándult. Ha máshogyan használjuk, egy egyszerű, rózsaszín szalag is okozhat halált. A szülei feleslegesen fogadták be az állatot, és a nyakára tekert masni is igazán ostoba ötlet volt. Ő nem egy cuki kutyát, hanem a szülei szeretetét kérte karácsonyra. A mellette fekvő mozdulatlan kutyára nézett. A lány leroskadt a földre, és sírni kezdett a rengeteg drága ajándék között.
(Olvasd újra a szöveget, mintha az utolsó mondat lenne az első, és haladj visszafelé a sorrenddel.)
Drága Anyu!
Biztosan emlékszel még, milyen mérges voltam, amikor a Bélus tavaly éppen karácsonykor lépett le, és csak egy kék-sárga zseníliazoknit hagyott nekem a fa alatt azzal, hogy legyen mindig rajtam, mert folyton fázik a lábam… Aztán pár napra rá megjelentek azok a gengszterképű fickók. A falhoz csaptak, és valami pénzeket követeltek. Mindenünket összetörték, és miután átszöktem hozzád egy szál pizsamában meg a zokniban, együtt néztük az ablakból, ahogy a Bélussal közös házunk porig ég…
Most már minden rendben. Barbadoson vagyok. Itt a Bélus is. A borítékban van neked egy zokni. Kék és sárga, mint Barbados zászlaja.
Boldog karácsonyt!
Rozi
Gondolta, legyen valami haszna az ajándék illatgyertyának.
Meggyújtotta, amíg készülődött. Ami hiba volt, mert az erős illatot mások is észrevették. Például Az Alak, aki a párjának hívatta magát. Aki most a drogtól agresszíven feltépte az ajtót.
– Akarlak.
– Menj ki.
– Nem – tolakodott be az apró fürdőszobába.
Letette a fésűt a hajlakk mellé:
– Majd…
– Most – ragadta meg.
Különösen durván. Vagy a múltkori erőszakba fulladó verés emléke volt még élénk? Öntudatlan felkapta a hajlakkot. Ráfújt. A lángon át. Hirtelen minden égni kezdett. Még tíz döbbent másodpercig nyomta. Aztán kifogyott a gáz. Ő pedig futva indult lefele.
Eliza pocsék ajándéknak tartott. Mutathattam én selymesnek a haját, fitosnak az orrát, folyton elégedetlenkedett. Nem állhatta, hogy bennem mindent fordítva lát: mintha a jobb orcáján hordaná a szépségtapaszt, nem a balon. Azt a toryk teszik, ő pedig whig a javából.
Csak egyszer voltam a hasznára. Akkor, amikor Alex belopakodott a szobájába, csókot csenni. Elizát váratlanul érte a dolog, de Alexet is. Ahogy lehajolt, Eliza felkapott, és arcul csapta. Alex megsebzetten felordított, megtántorodott, és a földre zuhant, pompás hátsójára. A vére leszivárgott a homlokától az aranyzsinóros váll-lapjáig. Eliza ekkor megbocsátott.
Megrepedtem: kidobtak. A pék lánya kihalászott a szemétből. Neki nincs szépségtapasza.
– Elkapom! – kiáltotta Jenna Morris hadnagy a társának, majd rohanni kezdett a gyanúsított után.
A zsúfolt manhattani utcán már csak három lépés választotta el tőle, amikor nekirugaszkodott, és rávetette magát a hátára. Mindketten a földre estek, s heves dulakodásba kezdtek. A vicsorgó alak kezében megcsillant egy kés. Habozás nélkül a hadnagy felé bökött vele, ám a penge elakadt valamiben. E pillanatnyi szünetet kihasználva Jenna erősen állcsúcson vágta a fickót, aki azonnal kifeküdt. A hadnagy pedig lihegve vette elő zsebéből az unokatesójától két napja, karácsonyra kapott, fém öngyújtót.
– Hülye Kevin, nem tudja, hogy leszoktam – suttogta, miközben a penge okozta karcolást simogatta rajta.
Becsaptam az ajtót. Fél kezemben a Kalasnyikovval előrebotorkáltam. Ledőltem az ágyra. Megreccsent vonagló, ziháló testem alatt.
Füleltem. Jó ideig csak szívem vad zakatolását hallottam. Visszafojtottam lélegzetemet, amint lakásomba szüremlett a lenti hangzavar. Ajtócsapódások, székek felborulása, a kihúzott fiókok szerteszóródó tartalma…
Az ajkamba haraptam, állkapcsom megfeszült. Vaktában tapogatóztam, jóllehet, tisztában voltam vele, hogy rám fognak találni. Szivárgó vérem idevezeti az ellenséget. Sziszegve nyomkodtam egy ruhaneműt a sebnek. Kézhátammal megdörgöltem arcomat, mire felismertem a porcelánbabámról leszaggatott fehér, csipkés fátylat.
Kínomban elvigyorodtam. Fogtam a bemocskolt gyermekjátékot, melyet karácsonykor még a leendő sógornőm vágott hozzám. Résnyire kitártam az ajtót, meglengettem kezem tartalmát.
– Megadom magam!
– Megmondtam, hogy az enyém vagy, és az enyém is maradsz! – jelentette ki a férfi, és kiment a fürdőszobába, hogy megnyissa a csapot. Míg a kád telt, visszanézett a hálóba. A lány a gyűrött lepedőn hevert térdeit átkarolva. Talán sírt, mert a válla rázkódott.
– Hoztam neked ajándékot karácsonyra – mondta neki. Előhúzta a reklámtáskát az elszakított harisnya alól – Tehetnél úgy, mint aki örül neki!
Legyintett, majd beült a kádba. A lány két perccel később jött be utána, kezében a hajszárítóval.
– Rózsaszín! Hogy tetszik? – vigyorgott a férfi. A lány letörölte a vért az ajkáról, és konnektorba dugta a hajszárító vezetékét.
– Imádni fogom!
Jézusom! Van itt valaki!
Zakatoló szívvel meredek a tükörképemre. Most mégis mit csináljak?
Lázasan kutatok bármi után, amit fegyverként használhatok, mikor megakad a tekintetem a mosdókagylón sorakozó üvegcséken.
Kínomban majdnem felnevetek.
Szenteste a harmadik illatszeres csomagnál adtam fel a reményt, hogy idén talán én dönthetem el, milyen illatom legyen, de most nem is örülhetnék jobban!
Odalopózom a falhoz. Megfeszülve várakozok.
Amint nyílik az ajtó, egyenesen a betolakodó képébe fújom az üveg teljes tartalmát. Artikulálatlan hangon felüvölt, mire kihasználva az alkalmat, gyorsan kislisszanok mellette, és rázárom az ajtót.
Futtában kapom elő a telefonomat:
– Halló? Rendőrség? Azt hiszem fogtam egy betörőt!
Sivítás. Amibe a kopasz fák is belereszkettek. Megint hallatszott: hosszan, élesen, akár a bordahasú fogai közt őrlődő préda vonyítása.
Most nem a szél fütyül.
A sötétben csak a zseblámpa pislákoló fénye mutatta az utat. Hamarosan lemerül az utolsó elem is. Egyetlen esély maradt: futni. Fel a hegyre, fel a bástyához.
Az ajtó zárva volt. A dörömbölés itt felesleges: az ablakok feketék.
Kialudt az elemlámpa.
Szurtos penészszerű sűrűsödött a levegőben. Olyasmi, aminek szeme és hófehér fogakkal berakott szája van.
Mi az a hátizsákban: gyertya, Csuma adta még egy régmúlt karácsonyra. A szegény jószívű Csuma.
Aranysárga derengés gyúlt. Táncolt, meg-megremegett a fénykör-pajzs.
Lilinél a szoknya, nálam a harisnya.
Nagyi már elment, nem tudja meg, mire készülünk. Anyáék alszanak.
Az ablakon mászunk ki. Megbotlok, magammal rántom az égősort és a csengettyűket. Lili megpróbál kiszabadítani, de a harisnya egyik fele beakad. A házban felkapcsolódik a villany. Égősorostól csengettyűstül a diófa mögé bújunk.
Karcsi lép ki az ajtón. A harisnyadarab a hóban hever.
Kijjebb hajolok, mire a csengettyűk megszólalnak. Karcsi tuti meghallotta. Felénk tart, de megbotlik az elszakadt anyagban. Lilivel nekiiramodunk.
Elértük a szegény negyedet. Karcsi szerencsére nem követett minket. Elvesztettem a harisnya felét, de a hordozókendőt így is el tudtuk belőle készíteni a kicsinek.
Kislány voltam még csupán,
Amikor megrontottál.
Elfújtad reszketeg lángját
Életem gyertyájának.
Kihalt bennem a lélek,
Zsákban temettem el.
Eljöttél hát,
Gonosz mostoha,
Minden évben,
Karácsony alkalmával,
Ugyanazzal áldottál meg.
Én pedig tűrtem,
Mert nem ismertem más utat.
Az évek múlásával,
Étvágyad növekedésével,
Ittam,
Törtem –
Zúztam,
Mert szenvedtem én,
Legbelül.
Hóvirág a tavaszi réten,
Ez voltam én egykoron.
Acélbetétes hótaposó bakancs,
Ez voltál te.
Míg az igazság meg nem talált,
S az általad kreált szörny
Fel nem zabált.
Kukás-zsákban végezted,
Ahogy kellett.
Feketében,
Pontosan olyanban, mint amit
A kezembe nyomtál,
Az első, s utolsó szent éjen,
Amikor vérem szennyezte a lepedőt.
Reggel felkeltem a pihe-puha ágyikómból. Apró léptekkel mentem le a lépcsőn, majd megpillantottam a nappali asztalán fekvő füzetet. Még karácsonyra kaptam a legjobb fiú barátomtól. Érdekes, hogyan került oda, mivel én elrejtettem az ágyam alá. A nap folyamán nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Egyszer csak kopogást hallok, kinyitom az ajtót. Ott állt előttem egy alacsony, szemüveges, szőke hajú, fiatal nő. Én csak pislogok rá, hogy mi a fenét akar. Erre meglök és a nappali felé fut. A kezében tartja az én füzetemet.
-Maga mégis mit művel?
-Fülest kaptam, hogy itt találom az év legjobb romantikus regényét.
-Ó, szentég! Köszönöm, Tomi.
Ne aggódj, imádni fognak! – mantráztam magamban Dave szavait, amikor a lakásba lépve meghallottuk a sikolyokat. Ahogy megtaszította a konyhaajtót, rádörrentek bentről:
– Ne nyisd ki!
Belökött a résen, majd ő is becsusszant mögöttem.
Végigpillantottam sokat emlegetett családtagjain. Az anyja eltorzult arccal hadakozott egy madárral, az apja készenlétben állt, kezében vadonatúj légycsapó, két húga összekapaszkodva sivított, öccse megbújt az asztal alatt. A madár megcélozta a mögöttünk nyíló szabadságot, mire felkaptam a szemetes mellől a piros masnis lábast.
Dave a megfelelő pillanatban csapta be az ajtót, én pedig a deszkájára az edényt.
– Otthon, édes otthon! – villantotta rám koboldmosolyát.
A beó elcsendesedett a sötétben.
Önsegítő könyvet karácsonyra? Köszönöm, jól vagyok.
Minden a legnagyobb rendben, nincsenek problémáim!
A démon fogai a torkom előtt csattannak össze. Áldozata eszméletlenül hever a sikátorban. Meg kell mentenem. A démon rám veti magát és hátraesem. Táskámból minden kiborul, valami csörömpölve összetörik. A szenteltvizes üveg tartalma végigfolyik az aszfalton, eláztatva a cuccaimat. Végem van. Karmok szántják fel az alkaromat, kén szaga ingerli az orromat. Felmarkolom a béna ajándékomat, lapjai felszívták a vizet, ezért a démon szájába tömöm. Véres habot hány és fuldokolva nyüszít, de már túl késő. Mire felállok már csak egy füstölgő tetem.
Manci néni valójában távoli rokon. De mivel közeli hozzátartozója nincs, így a hidegebb napokon elsősorban hozzánk jár melegedni. Karácsonykor is gyakorlatilag váratlanul érkezett. Igaz, ideszólt ebéd előtt egy órával.
– Jaj, kedveskéim, csak egy kis meglepetés, tudjátok, ahogy szoktam. (Gyereknek egy baba, a ”zasszony”-nak varrókészlet, nekem egy sör.)
– Ugyan már nem kellett volna… (Főleg jönni.)
„Sajnos” nagyon bejön neki a halászlevem, így jó sokáig húzta a maradást. (Tényleg úgy csipegette, mint aki halat eszik.) Végre, csak elment. De most mit kezdjünk a „vackaival”?
Megvan! Voodoo baba! Nesze neked Manci néni! Ja, és persze egészségedre!
– Mi lesz már? Mozgás! – üvöltök az eladóra. A szívem hevesen ver, ahogy számolom a másodperceket. Nincs sok időm, mire a zsaruk ideérnek.
A srác kapkodva dobálja a papírzacskóba a bankjegyeket, miközben remeg a keze, és idegesen pillantgat a kabátzsebemből kidudorodó fegyverre.
Kicsit megsajnálom, de a mai katasztrofális családi vacsora után megesküdtem, hogy ez a karácsony más lesz.
Kész. A kassza üres.
Kitépem a srác kezéből a zacskót, kiviharzom a benzinkútról, majd bevágódom a kocsiba és tövig nyomom a gázpedált.
– Kösz a gyertyát, Nagyi! – vigyorgok, miközben benyúlok a zsebembe, és megérintem a szokásos karácsonyi ajándékom. – Idén végre az iPhone is meglesz.
– Jöttök már?- kiáltotta Kati- kész vannak a fegyvereitek, győzzön a jobbik!
Hét gyermek hatalmas zsivajjal szalad elő a hátsó kertből, és vették el a nekik tetsző műanyag játékot. Egyszerű a működésük, húzd ki a biztosító műanyag lapocskát, és már repül is ki a gyufaszálra erősített papírgolyócska.
– Kati- fékezett le mellette a húga- hogy csináltad?- tartotta fel a rózsaszín gumicskával díszített fegyverét.
– Egyszerű volt, emlékszel a papától kapott írószerekre? Amiket minden ünnepkor hozni szokott? – a kislány bólintott- ragasztottam bele egy rugót, hővel megnagyobbítottam az elejét, és középre ott ahol már feszül a gyufaszál, tettem ezt a lapocskát biztosítónak.
Egyetlen ajándék maradt csupán, amit még elpakolok mielőtt dolgozni indulok. Gyorsan letépem a csomagolást és grimaszolva konstatálom, hogy egy tusfürdő van benne. Ami persze lehet egy hasznos ajándék, csak ugyanakkor keltheti azt a hatást is, hogy az illetőre ráférne egy fürdés. Felkapom a flakont, de az átkozott a földre esik és a tartalma beteríti a padlót. Én pedig mivel a szerencsétlenség élő megtestesítője vagyok hanyatt is esem rajta. Káromkodva összekaparom magam a földről.
El fogok késni.
Percekkel később kilépek az ajtón pont mikor egy irányíthatatlanná vált kukásautó belecsapódik a kocsimba. Visszafordulok.
Azt hiszem át kell értékelnem a tusfürdőt.
Nagyon is.
Feleszmélve a kezdeti sokkból felmérem a lehetőségeimet. A mobilom megoldana mindent, de nem tudom, hova esett. Az isten háta mögött vagyok, késő este, mínusz hét fokban. Alig tudok mozdulni a fájdalomtól, meg a biztonsági-övtől, aminek a csatját betemette az anyósülés. Hamarosan szó szerint vérbe fagyok, ha nem tudom valamivel elvágni.
A táskám pont az ölemben landolt, kétségbeesve beletúrok. Szegény nagypapán csak mosolyogtam, amikor azt mondogatta: bicska mindig legyen az embernél! Ő biztos nem konyhai vackokat adott volna ajándékba, mint a nővéreim.
Előhúzom a nyeles fémkereket – pizzaszeletelő. Gőzöm sincs mitől jobb, mint egy kés, de remélem elég éles. Most életet menthet.
Az egyetlenegy ajándékát lóbálja. De neki nem kellettek tárgyak, a telefonját figyelte egész héten, és fuldokolt a csendben. Most remegnek, csattognak, kattognak, zúgnak a betonfalak, ha odatapasztja a fülét.
– Tizenötödik – mondja, szándékosan furcsán hangsúlyoz, bárhogy beszélhet. – Mutatok neked levegőt! Levegőt!
Nevet, dülöngélve lép előre, aztán még előrébb. A szmogtalanságba tart, ott lebeg egy pillanatig, tisztának érzi magát, teste és elméje mennyei fényben fürdik. Feltartja az ajándékát, teletölti napsugárral, értelme terem mindkettejük létezésének.
Kabátja alá befurakszik a szél, összeborzolja még a szemöldökét is, beszippantja az autózúgás, villamoskerekek csikorgása a síneken. Boldogan merülnek alá a városban, ő és a hófehér bögre.
— Tényleg örülsz neki? — kérdezte a feleségem
— Persze, nagyon hasznos — vigyorodtam el az újabb pingvines nyakkendőt kicsomagolva
Eszembe jutott, hogy mi lett az előzővel.
Szilveszter éjjel üldöztem egy spiclit a sikátorban.
— Állj meg, te szerencsétlen! — kiáltottam Kevin után
De ő csak futott tovább. Egy kuka fedelével dobtam fejbe. Zihálva fékeztem le mellette. A földön fetrengve nyöszörgött.
— Megadom a pénzt. Oké? Csak adj két hetet — könyörögte
— Sajnos a Télapó listáján a rossz gyerekek között szerepelsz
Ezután kikötöttem a nyakkendőt és a nyaka köré hurkoltam. Fuldoklott és vergődött, de én csak szorítottam tovább. Mire elszakadt az anyag, addigra Kevin is jobb létre szenderült.
– Igazán nem kellett volna! – bazsalygott Zorna öt pár kötőtű felett.
– Elkészülsz éjfélig? – A ritkán látott nagymamája hitt a téli napfordulós babonában: minden ajándékot használni kell aznap, különben átok sújtja a családot. – Ennyire szeretsz kötni, hogy mindenkitől ezt kaptad?
Zorna férje a kupájába prüszkölt, a lány megbökte egy pár tűvel:
– Önvédelmi fegyver! – vigyorgott.
A következő néggyel a falra szegezett egy térképet, kettőt a hajába tűzött, de az utolsó páros még a vacsoránál is égette a tenyerét.
– Egy zokni pikk-pakk elkészül! – A nagymamája már aggódott.
Zorna kanaláról a tészta a terítőre esett.
Ajjaj!
A pálcákkal felcsippentette a huncut falatot.
– Köszönöm, megvagyok!
Amikor a lény hirtelen felbukkant a lakásában, a maradék bejglitől elpilledt István gyorsan a levegőben találta magát, ráadásul röptében még a karácsonyfát is magával sodorta. A lény diadalomittas üvöltést hallatva célozta meg a fegyvertelen férfi nyakát. István gyorsan felkapta a fa romjai alatt talált első dolgot és remélte a legjobbakat. A hosszú karmok egyenesen belefúródtak az anyóstól kapott huszadik testápoló flakonjába. Az átható kamillaillat miatt megtorpanó lény egy szempillantás alatt a kandalló lángjai között találta magát. István sajgó porcikákkal, de elégedetten tápászkodott fel. Az életben egyszer végre hasznát vette anyósa ajándékának! Csak végezzen a takarítással, mielőtt az asszony hazaér…
Jozsó gyakorlatilag rám töri az ajtót. Fújtatva, káromkodva trappol végig a konyhán. Kivágja a konyhaszekrény ajtóit. Csörömpöl. Semmit sem talál, tudom.
– Az erkélyen vagyok, ne túrj fel mindent, légyszi!
Végre előbukkan izzadt feje az erkélyajtó résében.
– Jól vagy? – Végigmér. – Szarul festesz, karácsony óta nem hívtál.
Felé fordulok, kezemben a harmadik elvonóm logójával díszített kék bögrémmel.
Szeme, mint a sas, keze, mint a villám. Kikapja az enyémből, és már szaglássza is. Muszáj felröhögnöm a döbbenetén, amikor rájön, mit lát.
– Víz. Karácsonyi aranyhal. Kellemesebb, mint bármelyik terápia. Ellenzem az élő állat ajándékozását, főleg felszerelés nélkül, de hát sörben mégsem tarthatom, nem igaz?
Anyósom a karácsonyi vacsora után vizet forralt a mosogatásra váró zsíros edényben. Körülpillantott a konyhaasztalon, meglátta a fiam vadi új Xboxát. Szemében elszántság csillant: lerakni készült rá az edényt!
Rögtön vetődtem. Székek borultak a mozdulataim nyomán, szinte repültem az asztalon át. Hiába.
– Anyuka! Az az Xbox, nem alátét!
– Miféle bakszi? – kérdezett vissza lanyha érdeklődéssel.
Az edény alja már hozzá is ért, sisteregve olvadt meg a fekete műanyag.
Belefagytam a mozdulatba. Félhavi fizu füstölt el egy pillanat alatt.
– Anyuka… Ez volt az Ádi karácsonyi ajándéka!
Anyós összevont szemöldökkel nézett rám.
– Egy vacak edényalátét? Egy kisgyereknek? Tudsz te ennél jobbat is, fiam.
Évekig lapult egy kis vörös dobozban. Egyszer gyönyörködhettek benne az emberek a lányon, azóta se került elő soha, csak azon a magányos hűvös éjszakán. Egyedül volt a lány, a sminkje elkenődött a sírástól. Jéghideg kezeivel előkereste az ékszert és majdnem széjjel szakította bánatában. Sokáig a kezében tartotta míg gondolt egyet és felrakta a nyakába. Odament a tükörhöz és könnyes szemét bámulta. Hirtelen zajt hallott. Megrémült, mert teljesen egyedül volt a házban. Az idegen elkezdte feszegetni az ajtót, végül sikerült neki. A lány a nyakláncot letépte magáról, szétszóródtak a gyöngyök, így az ismeretlen a küszöböt se tudta átlépni a sérülései miatt.
A karácsonyi asztalnál ülve zsebemre csippentem az ajándék golyóstollat, miközben apám ugyan azokat a szavakat mondja, mint minden évben:
– A jó orvosnál mindig van kéznél egy toll.
A sütő csipogni kezd, majd egy robbanás rengeti meg a házat, és apám, mint egy rongybaba repül felém, miközben én hátraesem a belém csapódott testétől. Kétségbeesve próbálok kikecmeregni alóla, de megérzem, hogy nem lélegzik. Hirtelen ötlettől vezérelve a tollért nyúlok. Ösztönösen metszem fel a bőrét egy szilánkkal és tolom bele az immáron kibelezett tollat, hogy tracheosztómiát alkalmazzak. Néhány szívdobbanással később megmozdul a mellkasa.
Könnyezve olvasom a tollon lévő gravírozást:
„Életeket fogsz menteni kislányom.”
Ledőlök az ágyra, valami a fenekembe szúr. Kibányászom a lepedő alól a játékautót. A kisfiam kapta karácsonyra; holnap majd berakom a hatszáz másik közé, addig elfér az éjjeliszekrényen. Olvasás közben el-elbóbiskolok, hosszú volt a nap.
Felriadok: valaki figyel! Hosszú, fekete kabát, sápadt bőr, hegyes szemfogak. Megborzongok. Messziről is látom, hogy egy vámpír az, nem akarom közelebbről megnézni. Felkapom a kisautót, és felé mutatom:
– Távozz!
Meglepetten vonja fel a szemöldökét.
– A kereszt már nem dívik?
– Ez egy mentőautó – oktatom ki. – Van rajta kereszt.
– Ó, ne! – Ezzel köddé válik.
Felriadok: micsoda különös álom! Aztán a kezemben szorongatott autóra pillantok.
Ketten vannak. A körfolyósóra nyíló ajtón át próbálnak bejutni. Nincs másik kijárat, nincs menekvés. Rámtör a pánik. Levegőért hápogok. Engem akarnak, és a pendrive-ot. A háromirányú biztonsági zár egy ideig feltartja őket. Ki kell jutnom. Az ablak. A bal szélsőn mozog a rács. Kiférhetek. Mit érek vele? Simán elkapnak. Le kell építenem őket. Zsebre dugom a pendrive-ot. A polcon tíz darab Spitz rumos üveg sorakozik. Apámtól kapom minden évben karácsonyra. Sosem iszom. Egyet megmarkolok, a harmadát kilöttyintem, konyharuhát tuszkolok bele. Csendesen kiemelem az ablakrácsot, gyufa sercen, repül a lángoló üveg. Ordítás. Kipattanok az ablakon, a lépcsőház felé száguldok.
Ezek a mexikói törpe vérfarkasok rohadt idegesítőek idén.
Az egyik nagyon vonyít, tuti felakadt a kerítésre, Beperelem a villanypásztorosokat… De előbb elkapom a szőrös szemétládát, és reggel elbeszélgetek vele.
Már félig bent van a lyukon, és teper tovább, mint egy eszelős. A sintérbotot meg kölcsönadtuk anyának karácsonykor. Franc…!
– Joe, adj már valamit bekötni a száját. De kurva gyorsan!
Oda se nézve hurkot formálok a kezembe nyomott rugalmas anyagból, kis küzdelem után ráhúzom a szájára. Még egy hurok az álla alatt, csomó a füle mögött, és kész.
Röhögve lefotózom, megy a netre. A farkas, akinek egy rénszarvasos térdzokni lett a veszte…!
– Ne káromkodj!
Pedig csak káromkodni tudtam, amikor Adél, a mostohanővérem letepert és hátraszorította a karjaimat. Hogy lehet egy lány ennyire erős? Moccanni sem bírtam a saját szobámban, miután rám tört ez a két méteres amazon, és leterített. Birkózni az utolsó tábla csokiért, nevetséges. Habár az is nevetséges, hogy srác létemre nem bírtam vele.
Küzdöttem még egy darabig, mielőtt megtalálta a keze ügyébe kerülő első tárgyat: a karácsonyra kapott fenyőfa mintás zoknimat. Pár másodpercre elmélázott, majd felvonta a szemöldökét és rám nézett. Egy gyors mozdulattal betömte a számba, ami véget vetett a belőlem áradó szitkozódásnak. Elvigyorodott.
– Máris jobban kedvellek!
Kedvenc fantasy regényemet rejtő csomagot adtam barátnőm kezébe, aminek illatát jobban szerettem a fenyőénél, ami alatt ültünk, de még a karácsonynál is. Mindig bonyolultnak gondolta ezeket, de hátha egyszer ráveszi magát alapon vettem neki.
Monológba kezdtem volna, hogy mennyire izgalmas, romantikus, testnedvektől csöpögő, mikor zörgést hallottunk.
Egyedül voltunk a sötét házban így kirohant, olyan bátorsággal, mintha a történetből lépett volna elő. Mire lámpát kapcsoltam, már visszafordíthatatlanul repült a könyv betolakodónk felé, aki csörömpölve elejtett valamit.
Korábban nem erre gondolt nehéz-olvasmány alatt és nem így akartam megismertetni leírásommal, de ahogy barátján úgy folyt a vörösbor, mint a vér, azt éreztem megérte.
A szárnyatlan, vérengző sárkány a mélybe is követ. Sejtelmem sincs, mivel bőszíthettem fel, általában ügyet se vetnek az emberekre.
Kivéve ha arany van náluk!
Zuhanás közben előhúzom mobilomat, amin ott himbálózik a giccses, aranyszín szivecske, Medeától kaptam karácsonyra. A bestia tekintetével leköveti mozgását.
A verem alja sebesen közelít.
Lehámozom magamról a kötelet, a sárkány felé hajítom, az elkapja, és vele együtt engem is maga fölé ránt. Tekintetét le sem veszi zsákmányáról, nem érdekli, hogy szorosan belekapaszkodok pikkelyeibe. Csak az aranya számít.
Földet érés után lassan térek magamhoz. A szörnyeteg már nem lélegzik, nekem viszont eléggé tompította az esést, hogy túléljem.
Betti éjszaka osont át a bátyja szobájába, amikor már mindenki aludt, de még senki nem ébredt fel az éjszakai mosdószünetre. Nesztelenül vette elő a sminkkészletet, amit a bátyjától és annak barátnőjétől kapott karácsonyra, pedig pontosan tudták, hogy utál sminkelni. A lány negédes mosollyal és annyi kommentárral adta át az ajándékot, hogy egy igazi lány imádja az ehhez hasonló cuccokat. És végtére is…
Imádta, ahogy titokban, óvatosan kanyaríthat franciás bajuszt a bátyja arcára. Minden horkanásra hátratántorodott, de folytathatta. Ősemberes szemöldök szempillaspirállal, pipa. Csókos ajkak vörös rúzzsal, pipa. Agyonbronzosított almácskák, pipa.
A barátnő korán jön, a házban pedig nincs sminklemosó. Valóban imádta.
A hétvégi házban sötétség és hideg uralkodott. Emily a nappali közepén lévő kanapén ült, kezében egy műanyag málnácskával díszített hajgumit tartott, gondolatait az emlékezés és a miértek utáni kutatás töltötte be. Soha nem hitte volna, hogy nagynénje egykor giccsesnek tartott karácsonyi ajándéka lesz élete legfájdalmasabb rejtélyének kulcsa. Egy érkező autó hangja törte meg a csendet. Kis idő múlva nyílt a bejárati ajtó, aggódó férfihang szólongatta a bent lévőt. Egy kattintás. A nappali fénybe borult. Férj és feleség tekintete szinte azonnal egymásba fonódott. Mindössze egy pillantás. És a férfi tudta: vége.
Szirénázó rendőrautók közeledtek.
Emily öt éve eltűnt húgának rejtélye megoldódott.
Kocsi, ház, gyerek, kocsi, ház, gyerek… Ahogy a párommal kerülgetjük egymást, újra, és újra csak ezek vannak előttünk. Aztán visszafelé is: gyerek, ház, kocsi, gyerek, ház, kocsi… Sokszor elszállunk, aztán meg a padlóra kerülünk, de végül mindig felemelkedünk, csak hogy ugyanazokat a köröket rójuk. Van, hogy elmegyünk egymás mellett, máskor meg pontosan egy irányba tartunk. Le sem tagadhatnánk egymást, annyira hasonlítunk. A súlyoktól az évek során egy kicsit megnyúltunk, de még mindig bírjuk a strapát. Vigyázunk, hogy ne bántsuk egymást, és a tűzzsonglőrt se, aki a kezdet kezdetén úgy gondolta, ez a pár térdzokni lesz a legjobb edzőtársa.
A szárnyatlan, vérengző sárkány a mélybe is követ. Sejtelmem sincs, mivel bőszíthettem fel, általában ügyet se vetnek az emberekre.
Kivéve ha arany van náluk!
Zuhanás közben előhúzom mobilomat, amin ott himbálózik a giccses, aranyszín szivecske, Medeától kaptam karácsonyra. A bestia tekintetével leköveti mozgását.
A verem alja sebesen közelít.
Lehámozom magamról a kötelet, a sárkány felé hajítom, az elkapja, és vele együtt engem is maga fölé ránt. Tekintetét le sem veszi zsákmányáról, nem érdekli, hogy szorosan belekapaszkodok pikkelyeibe. Csak az aranya számít.
Földet érés után lassan térek magamhoz. A szörnyeteg már nem lélegzik, nekem viszont eléggé tompította az esést, hogy túléljem.
A szárnyas rettenetet eltátotta a száját, és lávaköpetet zúdított felém. Elhajoltam. A turhagolyó lyukat égetett mellettem a falba, és az izzó nyílás széléből fellobbanó lángnyelvek azonnal továbbterjedtek a nagyi szőttesén.
Dübörgött a szívem a mellkasomban. Úgy szorítottam magamhoz a karácsonyra kapott latinszótárt, mintha az életem múlna rajta.
Mielőtt újabb lendületet vett volna a rémség, fókuszáltam.
– Exaro! – suttogtam. A parancsra a könyv lapjairól hangyamódra lemasíroztak a betűk, végigvándoroltak a bőrömön, és a lény felé szegezett, széttárt ujjaim hegyéből egyenesen nekivágódtak. A rémálom elterült a nappali közepén.
Három éve tökéletesen tudok latinul. Ki hitte volna, hogy egy újabb szótár ennyire hasznos lesz? Köszi, anyu!
Az első pillanatban a macska seggel lelökte a borosüveget. A következő pillanatban próbáltam utánakapni, de hiába. A ‘86-os Tokaji hangos csattanással landolt, a bortócsa alatt pedig felszikrázott a szőnyeg. A karácsonyi party pánikba fulladt.
– Portálgyík!
A rokon visításával egyidőben az öcsémhez fordultam.
Adj valamit!
Ő feltúrta az asztalon hagyott ajándékokat, majd a kezembe nyomott egy tusfürdőt, egy pizsamafelsőt, és egy serpenyő üvegtetejét. Először hülyének néztem, de a portál egyre tágult, ezért a tetőre gyorsan ráhúztam a pizsamafelsőt, rálocsoltam a tusfürdőt és azonnal sikálni kezdtem vele az üvegszilánkos szőnyeget. Ekkor új felfedezést tettem; a portálgyíkok bőrét marja a ragacsos, keleti virágoskert. Ez új irányba terelheti a háborút.
Kedves Szerkesztők!
A 100 szavasomat szombaton 23:50-kor küldtem be, és azonnal meg is jelent. Az oldal most valamiért mégis vasárnap 00:50-et ír. Érdeklődni szeretnék, hogy beérkezettnek tekintitek-e a szövegemet.
Kedves Taryna, igen, elfogadunk minden szöveget 01:01-ig, tudjuk, hogy az oldal órabeállításával van a gond
Rendben, köszönöm. 🙂
Versenyen kívül, a kihívás kedvéért:
A nyolcadik hajszárító már nem fért a ruhásszekrény sarkába. Csalódottan lógó kezemben leng, kénytelen vagyok a fürdőszobában elhelyezni, mindennap nézni. Egy fürdés helyretesz, gondolom. Ekkor a dugó kilövell, a lefolyóból amperszag bugyborékol föl, majd egy darálthússzerű massza türemkedik elő. A hideg csempének ütközöm háttal. A massza lassan szörnnyé alakul, fölém emelkedik.
– Száríts hajat! Különben agyhártyagyulladást kapsz! – üvölti. Fülsiketítő zúgással törli minden gondolatomat.
Szemem elé kerül VII. Hajszárító, vízbe hajítom, hátha áramütést kap a lény. Ehelyett minden elsötétül. A szörny üvölt, azaz él. Kitapogatom a kábelt, nyakára tekerem, fojtogatom. Masszaszerű nyakába belevág a vezeték, fejetlen teste a járólapon puffan.
– Nagylány vagyok!