Szeretsz írni? Szeretnél szerkesztői véleményt? Játssz velem!
A nyertes beküldheti a regénye vagy novellája első 10 ezer karakterét, és megszerkesztem.
Feladat:
Írj egy maximum 100 szavas részletet egy élőlény átváltozásáról. Bármi bármivé változhat, nincs megkötés. Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)
Határidő ma éjfél.
Eredményhirdetés: február 19, vasárnap de. 8 óra
A beküldött írás szerkesztett változata kikerül: február 25, szombat.
Mi is ez a szerkesztés, amit nyerhetsz? Lapozz bele az írástechnikai rovatunkba!
http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/tag/irastechnika
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd wordbe, az megszámolja a szavakat
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)
– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan
Jó játékot!
Pokoli fájdalom hasított földön fekvő alakomba, a csontok fülsértő reccsenéssel mozdultak el, hogy átalakuljanak, átformálják az egész testem. Az izmok tehetetlenül cuppogtak, próbáltak ellenállni, de nem tudtak, hiszen az átalakulást nem földi erők mozgatták. Halk sikoly hagyta el kiszáradt számat, sötét alakom némán vergődött a hűvös talajon, az ujjaim karmokká alakultak, a testem vastag, grafitszürke bunda lepte el. Éreztem, ahogy a szőrszálak egyenként furakodnak át a bőrömön, éreztem, hogy a csontok kifordulnak, az arcom megnyúlik, a fogaim éhesen a levegőbe marnak.
Lelkem rejtett zugában felvonyított egy állat, emberi énem reszketve bújt meg a sarokban.
Náccságos úr, én tisztessíges cigánylán’ vágyok ín, ne tessík mán rám fogni, nem ín loptam e’ áztát a lóvít, de megmondom ín a felügyelő náccságosúrnák miféle jövője lész mágánák, ággyá ide a tenyerít, no nefíjjen mán, gyöjjík közelebb, no, így e, hájoljon ide, megsúgom, nézzék á szemembe!… Jól figyeljen. Kéri Mária vagyok, két éve beépültem ebbe a cigánycsoportba. A vajda megölésének ügyében nyomozok. Úgy tűnik, hogy a közvetlen környezetében kell keresnünk a tettest, olyan összefonódásokra bukkantam, amelyek ezt támasztják alá. Még nincsen bizonyítékom, dolgozom rajta, mondja meg az alezredesnek… hát drágá urám, mágárá hosszú, szíp élet vár! Látom á vonálákbú!
Már olyan régóta üldögélt a tóparton, hogy egészen megmerevedtek a tagjai. Kétségbeesésén nem tudott, és nem is akart úrrá lenni már. Megérezve a nap melegét, nyújtózkodni kezdett, s közben különös érzés fogta el. Mintha karcsúbb, vékonyabb lett volna, mint eddig bármikor. Az érzés könnyed, lebegő volt, ahogy emelkedett. Mintha hirtelen ezer karja nőtt volna, és tényleg: vállából karcsú ágak indultak ezerfelé, rügyek pattantak, levelek zöldelltek. A víz felé hajolt, s tükörképe láttán mély elégedettség fogta el: végre a helyére került, a világ igazságot szolgáltatott. Megszűnt a fájdalom, eltűnt a félelem, csak a természet egyszerű törvényei maradtak a szép szomorúfűznek.
Az injekció beadása óta fél perc telt el, máris megduzzadt a bőre. A puffadás egész testére kiterjedt, nemcsak az arcára; mintha durva allergiás reakció kerítette volna hatalmába. Mosolygott, habár ebben az állapotban ez senkinek sem tűnt fel. Zárt ajkai mögött emberi fogai meglazultak, hogy átadják helyüket az ő sűrűbben álló, jóval erősebb, hegyes fogainak. Félrevezetése, miszerint cukros és be kell adnia magának a soron következő inzulinadagot, bevált. Nem sejtették, feldagadt testének mélyén zsigerek és izmok járták bűvös, fájdalommentes táncukat. Metamorfózisa lassan a végéhez ér és felhasíthatja emberi burkát az alkarja csontjai közé ágyazott organikus pengével. Egyedül annak kivájását fogja megszenvedni.
Trigger az Öregekre mosolygott. Épp most döntötték el, hogy ő lesz a fáklyahordozójuk. Még néhány órája is madarat lehetett volna vele fogatni, ha valaki azt mondja neki: Hé, öcsi, holnaptól bizalmi ember leszel a Di Maggio klánban! Csakhogy azóta látta azt a képet a kis Judy Morellről, aki mindössze abban hibázott, hogy rossz időben járt rossz helyen. Egy kislányt megölni… ez annyira taszította. Neki is volt egy gyermeke, akiről ezek az aszott, vén gazemberek semmit sem tudtak.
Rájuk mosolygott.
Halott emberek vagytok ‒ gondolta.
Tegnap még a Család leghűbb emberei közé tartozott, ma már az FBI-ügynökön töprengett, aki együttműködést ajánlott.
Három sötét alak jelenik meg előttem, mire testem nekicsapódik a sziklafalnak. Vállamba iszonyatos fájdalom nyilall, jel izzik fel bőrömön, melyet mintha tüzes vassal égettek volna belém. Az elviselhetetlen kínok miatt megpróbálok megkapaszkodni az érdes köveken, de karjaim használhatatlanok. Az árnyak közeledni kezdenek, mitől fokozódik az égető fájdalom. Könnyek közt kiáltok fel, majd a földre rogyok. Még annak hidege sem képes megállítani a bennem terjedő pokoli tűzet. Nem tudok küzdeni ellene!
Minden elcsendesül… Csak sajgó vállam emlékeztet az előbbi kínokra. Vége!
Egy hűvös kéz ér mellkasomhoz, majd sötét erő kezd el a bensőmből áradni, amely arra késztet, hogy ártsak valakinek…
Csak ülök és várok.Várom, hogy előbújjon az az oldalam, amitől mindig is rettegtem.Az amelyik csak Rád vágyik.Érzem, hogy rám talál, folytogat bíztat, édes szavakat suttog a fülembe és egyre nehezebben tudok ellenállni.”Ott a kés, gyerünk, fogdd csak meg, tudom, hogy újra szeretnéd érezni, azt a selymes puha illatot, látni a bíborvörös színt az ujjaid hegyén, megízlelni az édeskés mámort az ajkaidon”…Vívódom, olyan könnyű lenne…”Csináld!”…Nagyon erős…”Tedd meg!”…Őrült!…”Megvagy”…
Hosszú ideje álldogáltam az ajtó előtt, ujjamat finoman a csengőn tartva. Bármennyire is akartam, képtelen voltam megnyomni azt a kis gombot. Túlságosan féltem. Persze ez nem csoda. Egy nappal ezelőtt még csak egy macska voltam, akinek halálát egy kamion okozta… Ha most beállítok, és azt mondom „Itt vagyok gazdim, én vagyok a te Blackied!”, minden bizonnyal az orromra csapja az ajtót. Elvégre is nagyon szeretett engem, s rossz volt látni mennyire lelohasztotta a halálom. S az, hogy miért vagyok itt, főleg emberi alakban, talán ehhez köthető… vagy az én szerelmemhez?
Nem tudhatom. Egy biztos: féltem megnyomni azt a fránya csengőt.
Mindig egy kicsit másmilyen volt. Ezúttal a végtagjaimban kezdődött, és onnan terjedt át fokozatosan a testem többi részébe. Először csak bizsergést éreztem, majd hirtelen mintha lángba borult volna minden porcikám. Egy dolog azonban sosem változott: a fájdalom. Most sem kellett rá sokáig várnom. Olyan volt, mintha minden csontom egyesével szilánkosra tört volna – vagy ki tudja, talán úgy is történt. Négykézlábra estem, és közben üvöltöttem a fájdalomtól. Láttam, ahogyan formára reszelt körmeim karmokká változnak, s éreztem, amint állkapcsom megnyúlik. Már nem is próbáltam meg ellenállni. A bennem rejtőző szörnyeteg lassan átvette felettem az uralmat, mint minden egyes teliholdkor. A farkas kiszabadult.
Mozdulatlanul feküdtem a hátamon, lehunyt szemekkel. Testemből eltűnt minden feszültség, az ereimben a vér hűsítő folyamként száguldott végig. Nem éreztem fájdalmat, tulajdonképpen az egész folyamatból nem vettem észre semmit. Csak a szokatlan hideg emlékeztetett arra, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem. Óvatosan felnyitottam a szemem, de nem voltam felkészülve a látványra, ami elém tárult. Körülöttem minden óriásira nőtt, Kelly arca pedig olyan homályosnak és távolinak tűnt, mintha egy másik univerzumból nézett volna le rám. Kétség kívül összementem, és ettől a ténytől kellemetlenül éreztem magam.
– Rám csók még nem volt ilyen hatással – próbáltam tréfálkozni, de csak öblös brekegés hagyta el a torkom.
Bukottként évezredeken keresztül csak a pusztításnak élt, de háromszáz éve egyik áldozata megátkozta, hogy addig ne leljen nyugalmat, amíg vissza nem kapja a lelkét.
Azóta nem érzett kielégülést a gyilkolásban. Kétszáz éve nem is tapadt vér a kezeihez. Tanulta az alázatot, félelmet, remélte a bocsánatot.
Elérkezett az idő. Felemelte lángpallosát, s lehasította a szárnyait. A kíntól remegve szenteltvizet locsolt az eleven sebekbe, majd lenyelte az első kortyokat.
A pokol minden kínját átélte, amíg a cseppek felemésztették.
A születés fájdalma térítette eszméletére. Érezte, ahogy újraépülnek a szervei. Belenézett a medencébe, melyben egy hófehér angyalt látott, leeresztett szárnyakkal.
Kapott egy újabb esélyt!
Pillangó-metamorfózis
Az első érzület, amely életében meglepte, ez a rettenetes, fojtogató rándulás volt. A mindenség egyre jobban összeszorult körülötte, önnön részei küzdve-nyomakodva feszültek egymásnak, mígnem kiviláglott, most mozdul vagy megsemmisül. Ahogy oldalára fordult, hasogató kínnal lepte meg a felismerés: a világ egy részét az ő akarata irányítja, és mindebből az egyre sűrűsödő anyagból, amely őáltala éled, lassan megteremti önmagát. Már nem létezett az áldott feloldottság-érzés, kiszilárdult, kikeményedett korábbi langymeleg állapotából, amelynek addig az egész gyöngyházfényű világát hitte. Fájt, hasogatott, de tovább kellett fordulnia, egyre észveszejtőbb kínok közepette, mert a világfal megrepedt, és oldalán megpillantott egy magasra felfutó, vakítón csillámló sávot.
Amikor egy reggel zaklatott álmából felébredt, szörnyeteggé válva találta magát az ágyban. Sebezhetően puha hátán feküdt, és ha kicsit megemelte a fejét, megláthatta domború, szőrös, középen kissé bemélyedő, sápadt hasát, amelyre az undor hirtelenségével rángatta fel a paplant. Számtalan vékony lába visszahúzódott a testébe, helyükön négy hosszú, idétlen végtag kapálózott tehetetlenül. „Mi lenne, ha visszaaludnék, és elfeledkeznék erről az egészről?” – gondolta, de feladta, mert sehogyan sem sikerült elég kényelmesen elhelyezkednie hozzá. Hallgatta az ablakpárkány bádoglapján koppanó esőcseppeket – nem tudta, miért, de mélabússá vált tőlük –, és próbálta elfogadni a tényt, hogy egyszerű féregből utazási ügynökké, név szerint Gregor Samsává változott.
Nem tudom, hogy csináltam! A lényeg az, hogy sikerült. A tenyerén lapulok, és nem fél tőlem. Pedig lehetne rá oka, de mégsem. Fölém hajol, ajkaival megérint, és érzem, reped a gonosz varázs, foszlik rólam az álca.
Bukok alá, zuhanok, szédülök, helyet cserél az ég a földdel, kapaszkodnom kell. Amikor pislantok, halványan látom a szempilláimat. Sosem gondoltam, hogy ennek még örülök egyszer.
Mellső lábammal… Nem! Kezemmel megfogom vékony ujjait. Tekintetemmel, amely már nem az eget pásztázza, hanem előre lát, szép szemébe nézek. Arcán könnyek folynak, az öröm könnyei.
– Istenem! – kiáltja. Megölelem, ő folytatja. – Királyfi lett a rút varangyból!
A műtét jól sikerült. Pár órája még görcsbe rándult a gyomrom, amikor a műtőbe toltak, mostanra viszont ez a feszültség elmúlt. Felemelő megkönnyebbülés vette át a helyét, mert elértem, amit akartam. Végre önmagam lehettem, kiszabadultam a testem börtönéből. Bódító érzés volt. Türelmetlenül vártam, hogy elhagyhassam a kórházat, vásárolhassak, és olyan ruhákban mutatkozzak, amikért korábban megvetően végigmértek, vagy kigúnyoltak. A vágyaim már nem csak álomképekként élhetnek, hanem valóság is válhat belőlük.
Boldogságom következő fokát az új személyi igazolványom jelentette. Az arcom keveset változott, de a nevem sokat elárult. Már nem Henry hanem Hannah volt a keresztnevem.
Szédülök. Forog velem a világ, le kell ülnöm, és meg kell próbálnom ember módjára viselkedni. Sokan vannak itt rajtam kívül, nem dobhatom ki a taccsot. Nem bírom nyitva tartani a szemem, ezt a sebességet már nehéz ép ésszel kibírni, zúg a fülem, majd beleőrülök. Rosszul vagyok, már csak arra tudok koncentrálni, hogy mikor jön a vég. Egyszerre tompa puffanást érzek, szinte fáj a hirtelen beállt csend.Elkap valami baljós érzés, hogy ha kinyitom a szemem, talán még rosszabb jön. Bátorság, megcsinálom. Akkor lássuk. Lassan kinyitom a szemem. Az utca óriási és végtelen, a kezem pedig szőrös. Lássuk a hangom. Nyávogás??
Az ágyon ülve megéreztem a mérhetetlen fájdalmat, mely szét akarta szakítani koponyámat. Belsőmbe hegyes karmok vájtak, másik énem így jelezte át fogja venni felettem a hatalmat. A következő pillanatban már a földön térdelve meredtem egész alakos tükrömbe. Íriszeim a megszokott kékből sárga színbe váltottak át. Csontjaim halk roppanásai egyre hangosabb recsegéssé változtak. A farkasom vonyítani kezdett, felnyögve dőltem oldalamra, a kín, ami bennem uralkodott tetőfokára hágott. Vacsorámat kiadva magamból felüvöltöttem. Bőröm szúrni kezdett, mintha milliónyi százlábú szaladt volna át rajtam. Hamarosan felülkerekedik erőmön, és ismét egy másik világba csöppenek, ahol csak az ösztön létezik. Utolsó fájdalmas kiáltásom gyászos vonyításban végződött.
Sebesen száguldott a végtelen, obszidián sötét égen, versenyt futva az idővel. A felhőket szaggatva suhant át az árnyba borult városok felett, megvilágítva azokat. A főnixből kicsapó lángok egyre hevesebbek lettek, a madár színe már skarlátvörösre váltott. Pulzálása szüntelen erősödött, mintha robbanni készülne. Sebességét tartva alábukott a mélybe, nyílegyenesen egy barlang száját célba véve. Egy fiú észrevette a fénycsóvát. Landolva a barlang nedves, nyálkás talaján, fejét a plafon felé fordítva, éles vijjogás és vakító fény kíséretében finom hamuvá izzott a madár. A gyönyörű madár hamva megmozdult, nem sokkal később kopasz, hunyorgó fióka feje bukkant elő. Az átváltozás szemtanúja csak meglepetten pislogott.
Köszönöm, én már kaptam szerkesztői véleményt, ezért a versenyen nem veszek részt, csak a játék kedvéért másolom ide ezt a százszavas egypercest:
– Na milyen volt? – érdeklődött csillogó szemmel.
– Mi volt milyen?
– Az átalakulás.
– Átalakulás?
– Igen. Ilyen voltál – mutatta lelkesen.
– Görbe csont?
– Ne vágj fancsali képet! Nekem tetszel.
– Hm. Neked is tetszened kellene nekem?
– Aha – feszítette meg vigyorogva a bicepszét.
– Nincs egy tükröd?
– Az mi?
– Hagyjuk. Esetleg virágod, ha már akarsz tőlem valamit.
– Uram! – kiáltott az ég felé kétségbeesetten –. Nem értem, hogyan tudott így megváltozni a bordám?
– Ádám! – harsant az égi hang –. Amint kinő a melle, mind ilyen lesz, de ne feledd! Mindnek te vagy az apja!
Egész idő alatt hóesésért imádkoztam magamban.
Talán azt reméltem, hogy feloldozást nyernénk általa, amiért megszentségtelenítettük ezt a tökéletes reggelt. Elfedné a nyomokat legalább…
Az imént még a fák között társaival suhanó szarvasbika egy darab hússá vált, egy üvegszemű, dermedten heverő szörnnyé: inak, izmok, vagy százötven kiló hús és egy kapitális agancs. Zsigerek és értékes részek, gerinc, comb meg lapocka, csülök és szegy.
Bármit is mondtak a vadászatról, azon a napon csak az életre vágytam, erre a varázslatos téli mesére a Bakonyban, most azonban az egyik szereplőnek éppen a gőzölgő beleit ontotta ki a fagyos földre az egyik hajtó.
Jeanne Green!
Hehe! Melyikünk volt itt előbb a kis történetecskéjével? Valahogy egy srófra jár az agyunk?
:))))))
Attila! Egy rugóra jár, csak ellenkező irányba. 🙂
Az ötlet nem volt olyan vad, mint a kivitelezés, igaz? Átváltozni, ledobni magadról a múltadat, mindazt, ami Te vagy, hogy valami újba kezdj… hányszor is forgattad a fejedben sorozatos kudarcaid után vagy álmatlan éjszakáidon? Ha felkelsz, minden más lesz. Majd te változtatsz. Te, a puszta kezeddel megragadod azt az elcsatangolt sorsfonalat, és szépen feltekered, hogy aztán olyan mintát szőj belőle, ami a kedvedre való.
Látod, most reggel van. Szép szmogos, zajszennyezett budapesti reggel, nem különbözik a többitől. Te kilépsz az ajtón, összehúzod magadon a kabátot. Nem lettél vékonyabb, fiatalabb sem. Csak a bőrönd kerekei nyikorognak bíztatóan a hátad mögött.
Jeanne Green!
Tökéletesen igaz.A tükörképét írtuk meg, és bevallom, a te ötleted egy árnyalatnyival rafináltabb. Ezt még senki sem írta meg. Az én változatom, ha nem is így, de számtalan mesében ott van. A te változatod nincs meg sehol. Egyszer írtam egy mesét, ahol a varázsló félig tudja elváltoztatni a kisfiút, de a változásról ott sem írok. Szóval kalapot emelek előtted. (Kicsit irígyekdve)
A. Reynolds és Kósza Látomás írása tetszett a legjobban. 🙂
(és én is csak játszottam, ám nem nevezek, mert már szerkesztették a beküldött részletemet. 🙂 )
A Napfogyatkozás már szinte teljes. Testem ekkor megremeg, s érzem, hogy a mellkasomból áradó boldogság lassan szétárad egész lényemben. Beleborzongok a kellemes érzésbe. A szeretet átitat, lebegek a boldogságban és lelki teljességben. De hirtelen éles fájdalmat érzek hátamon két pontban, s szinte hallom, hogy felszakad a bőr. Sikítva térdre rogyok. Megérintem, és egy dudort fedezek fel, mely eszméletlen erővel tör elő. Könnyeim patakzanak, mint sebeimből a vér, s mikor már elviselhetetlen a kín és úgy érzem, hogy szétszakadok teljesen, a felszínre tör két hatalmas, véráztatta fehér szárny. Elmém elcsendesül, s újra körülölel a nyugalom.
Én is kiválasztott vagyok…
Ketzia amint belépett a terembe, meglátta az ablak előtt álló férfit. Vittorio – sziszegte, érezve, hogy az átalakulás közeleg. Régen próbálta legyőzni az átváltozást, ami a gwedon tündék átka, de ott örült, hogy jön.
Hullámos haja alól előbukkantak a hegyes fülek, amik a legkisebb neszt is meghallották. A kezei már inkább hasonlítottak egy faágra, mintsem egy emberi kézre. De ez nem csak külső átváltozás volt. Ilyenkor jobban megértette a természetet, a fák is nagyobb segítséggel szolgáltak. Olyan volt, mintha ő maga is fává alakulna. Végül a zöld szemek bosszúval telve néztek Vittorio-ra.
Köszönöm, Lynn! 🙂
Nem megyek. Elegem van mindenkiből. Folyton csak ugyanaz a nóta…baleset, öregség,betegség. Alagút, aztán irány a következő. De egyik sem jobb a másiknál. Kicsinyes problémák, unalmas nyafogás, giccses szerelem. Soha nem elégedettek, soha nem boldogak. Mért ne élhetnék nélkülük? Csak úgy, szabadúszóként. Ők így mondják.
Jaj ne!! Megint érzem! Érzem, ahogy magába szippant és a bizsergés…neeem!!!
Anna mosolyogva nézte a kezében tartott terhességi tesztet. Két csík, az két csík!
Az apró kavics megborzongott. Halovány repedés futott végig éjszínű felületén, a repedésekből színpompás füstpamacsok libbentek elő. A kavics nagyot rándult, és hopp, egy apró hajtás feszítette szét a követ, mintha csak vajból lenne. A világos rügy nyúlni, növekedni kezdett; smaragdszínű szár és arannyal-ezüsttel erezett levelek tömege bomlott ki az apró kövecskéből. A levelek között fénylő kelyhű virágok dugták ki hószínű bóbitájukat, sorban nyitották ki sárga pettyes szirmaikat. A szirmokból a selyemnél is lágyabb fény szivárgott, lenge permetként hullt alá. Ragyogásuk sejtelmesen ereszkedett le a bebarnult törzsön, és harmatcseppekként telepedtek meg a szellőben hajladozó fűben. A kavics helyén egy fa állt.
Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideje lehettem ezen a helyen. Néha kezdtem feladni a reményt, néha elfelejtettem, miért is vagyok itt. Ilyenkor az égre, a virágokra gondoltam, és a sok fájdalom máris csekély árnak bizonyult.
Nem bírtam magammal. Úgy éreztem a szimpla izgatottságommal szét tudnám feszíteni ezt a szűk és sötét burkot. Aztán egyik nap meghallottam azt a reccsenést, ami a legnagyobb örömöt jelentette számomra.
Pár szárnycsapás után a visszataszító test, amiben az átalakulás előtt éltem, végleg kitörlődött emlékezetemből. Sosem éreztem magam annyira szabadnak, mint amikor a szél hátán suhantam, miközben kéken csillogó szárnyaimon áttáncolt a végtelen Nap sugara.
…Képek villództak előttem. Újból átéltem a fájdalmat, mikor a kést a kezembe vágtam. Ismét átéltem a veréseket, a veszekedéseket…
Annyira fájt a lelkem, azt hittem belehalok!
Felsikítottam, és a körmeimet a bőrömbe mélyesztettem. Csak az járt az agyamba, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak magamnak.
A fürdőszobába vetettem magam. Bezártam az ajtót, majd a borotváért nyúltam. Megakadt a tekintetem a polcon lévő gyógyszeres dobozokon. Bevehetném, meggyógyulhatnék, új ember lehetnék, átváltozhatnék – Nora büszke lenne rám… De nem tudtam értelmesen gondolkodni. A kezemre nyomtam a borotvát, majd végigszántottam vele a bőrömön. Minden, amit lassan három hete ápolgatok… tönkrement…
– Ti húst raktatok bele? – sápadok el. Nem érzek félelmet, csak azt, hogy mélységesen csalódtam az emberiségben.
– Hogy jöttél rá? – kérdezi Anna. Ricsi csak vigyorog, várja, hogy leforduljak a székről az undortól. Megviccelik a vega lúzert. Pedig azt hittem, haverok vagyunk. Beleállítanám Ricsi kezébe a villámat, de az asztal távolodik, és a kezem már félig sertéscsülök. Még hallom, hogy Anna aggódva kérdezi, mi van, ha tényleg volt átok, aztán többé már nem rendeződnek szavakba a gondolataim.
Azért az, hogy nekem most csak úgy át kellene változnom valamivé, kicsit letaglózott, mert nem érzem magam olyan túlzottan átváltozásra hajlamos egyénnek. Mármint ha pillangó lennék, még elmenne. Vagy Gregor bácsi ükunokája. A Samsáé, tudjátok. De nem, most nézzen rám bárki, rajtam van ez az évek óta hordott, mosatlanságtól bűzlő, négy számmal nagyobb fekete póló, a döglött halas mintával. Hova tudnék én még innen változni? Majd fogok egy fekete filcet, és a homlokomra pingálok egy szivecskét. Röhöghettek rajtam. Új ember leszek! Halljátok, megváltom a világot! Legyőzöm a gonoszokat és a szegényeknek adom a pénzüket! Na. De most komolyan. Nézzetek rám.
Én is köszönöm kedves Lynn, de szerintem, te sem panaszkodhatsz, jót nevettem, amikor olvastalak. 🙂
Nekem könnyű volt, mert nem kellett részletet keresgélnem, az én szereplőim csak belül szoktak változni, és az, sokkal több, mint száz szó. Így hát, kitaláltam ezt az izét.
Egyébként, sok ötletes megoldást látok, nem lesz könnyű dolga Beának.
Köszönöm a hibás verzió törlését.
A kicsi gekkó fürgén futott felfelé a sima falon, majd megpihent az ablakpárkányon. Ahogy a holdfény rásütött, áttetszően vékony bőrén remegés borzongott végig. Teste fluoreszkálni kezdett, tagjai megnyúltak, párnás talpacskáiból finom kezek és lábak alakultak ki, szőke haja meglibbent a holdsugár érintése nyomán. Széles szája pici, piros ajkakká csücsörödött, a kerek hüllőszemek helyén mandulavágású, égszínkék szempár pislogott. Zöld bőre megfakult, rózsás fehérré vált. Pitypalatty, a tündér elégedetten nézett végig magán. Csilingelő hangján felkacagott. Aztán kidugta vékonyka nyelvét és beleszimatolt a szélbe.
Visszatérő álma úgy kísértette, mint elkárhozott lélek az ódon kastélyt.
Újra rohant a rét selymes füvén, szőre auraként lebegett körülötte. Szájában sípolt egyet a gumikacsa, amit Gazdája messzire hajít, ha ő azt félrelógó nyelvvel kéri tőle. Visszaérve, vigyorgó képéből a Gazda lábához ejtette a játékot. Megkapta jutalmát, a jóleső simogatást, majd ismét repült a kacsa. Utána iramodott volna, amikor meghallotta a morgást. A fenyegető hang széttörte álmát, mint kutyaharapás a csirkecsontot.
Felébredve egy ínyét mutogató harcias tacskót látott, akit egy jókedvű vakkantással akart megbékíteni, de csak egy elhaló nyávogásra futotta tőle.
Menekülhetett megint.
Kutyából szalonna, macskából kutya nem lesz soha…
Azt kérte, élete végéig a saját tükörképét csodálhassa. Hiszen mi gyönyörűbbet találna bárhol is a világon? Elégedetten nyitotta ki szemeit, ám a tökéletesség helyett borzalom tárult elé: egy festmény zárta magába, szemben a falitükörrel. Döbbenettől eltorzult vonásai kezdtek megdermedni. Ő mást kért, csodálni akarta magát, de nevetve, táncolva ünnepelve szépségét…
Próbált mosolyogni, amíg még tudott mozogni, legalább egy kevés maradjon meg egykori bájából. Hiszen nem maradhat csúnya a végtelenségig…
– Ha még egyszer kérhetnék valamit, az lenne, hogy örökké nézhessem a MOZGÓ tükörképemet! – gondolta keserűen, majd utolsó kétségbeesett próbálkozással a dühödt elkeseredést egy gúnyos grimasszá enyhítette az idők végezetéig.
Lélekszakadva futott, minden egyes nap az életért küzdött. A falon tátongó parányi lyuk egyre nagyobbodott, ahogy közeledett felé. Szíve zakatolva verte a ritmust, törékeny lábaiban bizsergés indult meg, mely egész testében szétáradt. Valami szokatlan történt kicsiny testével; áramütés rázta meg, melytől lábai összegabalyodtak, és esetlenül egészen a falig csúszott. Feje tompán puffant a meghosszabbodott szőrszálaktól, míg teste folyamatosan változott: erősödött, növekedett, hegyes karmait immáron vissza tudta húzni mancsaiba. Gömbölyded fülei kihegyesedtek, fekete szeme halványkékre válva fürkészte az előtte cincogó kisegeret.
– Miau! – szólalt meg. Üldözöttből immáron üldöző lett.
Sanyi bácsi a kerítés tövében lapult. Nyugdíjas feleségét kémlelte az ablakon át,amint az percenként a faliórára tekintett. Tenyerébe lehelt, beleszagolt. Pácban vagyok – konstatálta pityókásan, majd fejéhez kapott,látván,hogy az asszony a sodrófájával egy láthatatlan labdát próbál elütni a levegőben. Gyakorol az istenadta! Támadni fog! Sanyi bácsi nagyot nyelt. Essünk túl rajta – dünnyögte magában. Elengedte a közkerítést, majd dülöngélve vállig gyűrte az ingujját, hogy kivillanjon férfias védjegye, a vasmacska tetoválás, végezetül elszívta spenótleveles dohánya maradékát. Szeme villant a félhomályban, karján a bőr feszesen csüngött, ereje akár a bengáli tigrisé:
– Asszony, megjöttem! -Kiáltotta erélyesen, majd haladt tovább… Békésen, a fény felé!
A palackon hajszálrepedések futottak végig, anyaga ott opálossá vált. Tenyerébe zárta; érintése égette bőrét. Lehunyt szemei előtt látta, ahogy a benne lüktető erő szétrepeszti falát, és az üveg szilánkjaira hull.
A kiszabadult energia szétáramlott ereiben. Sejtjei régi ismerősként üdvözölték, és érezte, ahogy parancsszavára új formát öltenek.
Hajába fekete tincseket festett az őrület, szemei sötét tükrökké váltak, melyekben maga az Árnyék vert tanyát. Háborgó népek moraját vélte hallani, a világot is elemésztő tüzek füstjét érezte orrában.
A fény utolsó szikrája is elhamvadt tébolyult lelkében: a búja, bűnös, pusztító hatalom magáévá tette.
Lelke megremegett.
Tudta, bármire képes.
Kulonko, a kis hal, úgy vélte, az egész életét ott kell majd töltenie abban az átkozott üveggömbben, a hideg földön így amikor eljött érte a halál nem is ellenkezett, hagyta, hogy a láthatatlan kezek szétfeszítsék és valami merev tárgyat dugjanak belé, egy csontvázrendszert. Bőre megnyúlt, izmai feldagadtak, hirtelen minden olyan kicsi lett, az akvárium is összement, és pont mikor Kulonko gyorsfilm formájában idézte fel életét, összetört.
Kulonko úgy megijedt, hogy futni kezdett a szilánkokon de nekiment egy nagy falnak, ami hirtelen megszólalt :
– Te, Sarah, nem mondtad, hogy mostantól te vagy az öreg néne, s van egy sebesült őzikéd?!
Nem fájt, mikor a tengerbe csapódott. A hullámok körülölelték, megforgatták, mintha hazaérkezett volna. Érezték, hozzájuk tartozik. A haja lebegett körülötte, mint a mélység hajlékony szárú virágai, és egy pillanatig elhitte, semmi sem változott. Talán nem teljesedik be a varázslat… Váratlanul forrni kezdett a víz, a buborékok nyílegyenesen felfelé szálltak, abba a világba, ahova annyira vágyott. Egyre könnyebbnek érezte a testét, de nem félt: már nem volt mit vesztenie. Még utoljára végigbizsergett rajta, milyen érzés embernek lenni, aztán beteljesedett a sorsa: tajtékként felkapta a szél, magasra repítette.
A hajó folytatta útját a kikötő felé, senki sem kereste többé a kis hableányt.
A poloska végignézett a többieken a teremben. Tudta, hogy csak tartalmatlan üresség árad belőlük, melyet aztán megtöltöttek valamiféle nyúlós masszával, melynek erejét saját felsőbbrendűségük tudata adta. Íme, ők voltak az emberek. S a rovar ekkor kitárta kemény páncélja alatt szárnyait, s érezte, amint a strófák, melyek saját lényegét zengik, felkapják, s velük együtt szárnyal. Egy pillanat alatt bejárta az univerzumot, s eljutott a legmagasabb csúcsokra is, ahonnan letekintett saját magára; de nem volt többé megállás, a sorok, az ő sorai magukkal ragadták, benne élt mindenkiben és mindenben, együtt lélegzett velük, együtt élték az életüket. Ekkor ő volt maga a költő.
– Ne nézz így rám! – ordítottam. – Ez a szempár a tiéd, nem az enyém. A fekete sodró örvény, mely a múltat sötét homállyal fedi el. Nem, nem ezt akartam… A tiéd vagyok és nem tehetek ellene semmit. A mosolyom megvetéssel teli, mert hasonlítok rád. Nem fogom elkövetni ugyanazokat a hibákat!
– Tényleg? – egy tompa rémkép árnyékának játéka táncolt az idegeimen.
– IGEN! Elég… Nem válok a fiatalkori képmásoddá…
Öklöm tehetetlenül törte darabokra a tükröt. A szilánkok a bőrömön át a lelkemig hatoltak. Főleg, amikor megláttam a hátam mögötti árnyalakot…
Köszönöm a játékot! 🙂
Mi köszönjük! Kedves Bea!
A magam részéről élveztem, azt hiszem mások is így érzik. A sok írást olvasni is élvezet volt.
Jó éjszakát!
Azt mondták, egyáltalán nem fog fájni… hogy egy ilyen kis dolgot mindenki képes megcsinálni. Bevallom, így előtte állva elég rettentően fest az egész. Nem tűnik olyan jó ötletnek, még akkor sem, ha ezzel „más leszek”. Mert végülis nincs nekem bajom magammal… Tetszik a hosszú, semmilyen hajam, a teljesen átlagos ruháim és a smink nélküli arcom, de hiszek anyunak és a legjobb barátaimnak szavára is adok. Ha szerintük nem ártana megújulnom –bár szerintem sem–, akkor itt az ideje egy kis átváltozásnak. Remélem, hernyóból végre pillangó lehetek, és úgy szárnyalhatok, ahogy nekem tetszik, amikor kibújok végre a gubómból!
Megérkeztem. Lian nyitott ajtót. Egyszer csak arra lettem figyelmes, miközben a kínált helyet elfoglaltam, hogy a lány kezében egy furcsa, fényes amuletthez hasonlító tárgyat szorongat a kezében. Nem volt időm megkérdezni, hogy mi az, mivel egyből belém nyomta az „amulettben” található zöld folyadékot. Szédülést éreztem a fejemben. Émelyegni kezdtem. Leroskadtam a poros fotelbe. Éles fájdalmat éreztem a karomban, ami már nem is kar volt, hanem valóságos szárny. A szám helyébe hegyes csőr nőtt ki. Testemet tollak kezdték borítani. Lábaim helyébe két karomban végződő lábak álltak. Iszonyúan megijedtem. Nem tudtam mi tévő legyek. Lian eltűnt és én itt állok sas formájában.