Szeretnétek játszani? Ha igen, akkor elő a tollakat… 
Mai 100 szavas játékunkban megmozgatjuk az őszi punnyadásra ítélt, unatkozó agysejteket.
Feladat:
Párbeszédet írjatok (lehet egy kis narráció pl. mondta Gizi, de ne sok.) Téma: Halloween, idegen lény és ételleírás.
Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)
Határidő: ma éjfél.
Eredményhirdetés: október 30, szerda
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első öt oldalát, amit megszerkesztünk és bekerül a Szerkesztői látványpékségbe.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)
– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan
Jó játékot!
off, de az első, ami eszembe jutott E.T. volt és a Hollow Bean, ahogy ő értelmezte a Halloweent 🙂 (ha jól emlékszem, a fordításban Far Sallang lett belőle 🙂 )
A gondolatjel is beleszámít a 100 karakterbe? (mondatkezdő, amikor a párbeszéd kezdődik.)
– Nem értem ezeket a humánokat, Wildax! Igazán nem értem. Biolineáris létezésük hajnalán olyan egyediek, sokszínűek…
– Azok jelmezek, Dan.
– Ez a körülmény jelentéktelen attribútum. Nézd csak meg a felnőtt példányokat! Semmi jellegzetes nincs bennük.
– Értem, mire gondolsz. Az egyik ezt az izét nyomta a kezembe, amikor üdvözölni próbáltam, és közölte, hogy „öreg vagyok már ehhez egy kicsit”. Micsoda primitív faj!
– Mi ez?
– Nem tudom, de a színes poliészter valamiféle védőburkolat, és… Ne nyisd ki!
– Miért? Most mi van?
– Ez a felirat azt jelenti a humánok nyelvén, hogy bumm.
– De, Wildax, ez egy édességfajtának tűnik. Csak nagyon ronda!
– Micsoda otromba tréfa!
– Furán néz ki a kajád.
– Te nézel ki furán. Mik ezek a csápok?
– Halloween van.
– Nekem ezek igazinak tűnnek.
– Térjünk vissza a kajára. Mik azok a giliszták?
– Ez tészta! Spagetti tészta!
– De hát vérrel van leöntve.
– Dehogy van! Ez a mártás!
– És jól látom, azok ott olvadt kísértetek?! Ez még a mi bolygó… országunkban is furcsa lenne.
– Ez csak sajt, kísértetalakúra vágva! Nézd, a szemük apróra vágott olívabogyó! Semmi különös nincs ezekben! Kóstoljuk csak meg, minden rendben…
– Most miért vágsz ilyen fura képet? Még öklendezel is? Á, elfutott…
Halloweenkor…
Xirrinek elakadt a lélegzete. Három szeme kocsányon lógott, annyira kívánatosnak találta a látványt.
– Tetszem? – kacarászott Léna. – Eddig mindenki behalt a kifordult beleket mintázó sminkemtől… de a te jelmezed is ütős! Mint akinek szénné égett pizzát tapostak a képébe, hogy aztán megszórják kukacokkal.
Xirri vigyorgott, a kukacok tőrszerű nyúlványokká alakultak.
– Pfúúú! – borzadt Léna. – Milyen élethű! Csak nem akarsz letapizni a micsodáiddal? Hé, ne szurkálj!
Xirri mohón kitátotta táplálkozó nyílását.
– Szállj le a barátnőmről, pizzaképű! – vágott közéjük kaszájával Patrik. Halálfejarca villogott a haragtól, és Xirri futásnak eredt.
Egy gargoygarallal nagy merészség szembeszállni – gondolta. Életveszélyesek a mi világunkon is.
− Megálltál. Miért követsz engem? – fordult hátra Roland.
− Nehogy válaszolj, csak nézz rám, mintha néma lennél. Pont úgy festesz a kerek fejeddel.
− Sárga még a bőröd is az irigységtől? Fergeteges buli volt elmondhatom és téged be sem hívtak.
− Helloooo… − felelte a széllel együtt az idegen.
− Hello.o.o.o – válaszolta a fiú előre hajolva, vacsorája tartalmát figyelve a földön.
− Jó volt a party, volt tökmagos pogácsa is? Sörre emlékszem…
− A szemed is világít?! Mi vagy te? Egy Alien? Úgy pislogsz, mint egy tők.
− Jé, hiszen te egy Halogén tök vagy, apám! Mit ijesztgetsz itt éjszaka?
– Grang-grang!
– Beléd is.
– Találd ki mi az! Csak négy nyúlványa, egy feje van, hangot ad, értelmesnek tartja magát, alul-fölül szőrös és nátronlúgban pácolva, szárított csótánnyal fűszerezve elfogadható az íze.
– Kihalt faj – hajította messzire Gregg a lábszárcsontot.
– Hahahaha! … Nehezen fogunk elszakadni ettől a kék bolygótól. Mi az ott?
– Hol?
– Ott! Kerek, sárga, foghíjasan vigyorog.
– Egy tesó. Guruljunk oda!
– Grang-grang!… Ez nem köszön vissza!
– Pedig lobog benne az élet. Bökd oldalba!
– Elgurult. Nem lobog.
– Nincs nyúlványa. Együk meg!
– Tesót nem eszünk! Gurítsd! Otthon megadjuk a végtisztességet!
…
– Indulhatunk? Hova lettek a fogai?
– Így szebb a mosolya – nyalta meg Gregg a száját.
− Paraziták a bolygódról? − állt fel Milton, de szemét nem vette le a tányérjáról.
− Óvatosan mozdulj − suttogta Dret. − Ezek gyorsabbak, mint a gondolat. És bármilyen ételnek képesek álcázni magukat. Mondtam, hogy ne sózd meg annyira. Ez nem egy egyszerű csirkemell.
− Jó ég − dermedt meg Milton, és érezte, hogy kezdi kiverni a veríték.
Amikor Dret nevetni kezdett, először értetlenül, majd dühösen nézett rá.
− Marha vicces − ült vissza.
Dret vállat vont.
− Szerintem egy olyan ünnepen, ahol mindenki élőhalottnak álcázza magát, belefér.
− Azt hiszem − piszkálgatta az ételt Milton, − mára eleget ettem.
Melissa, igen. 🙂
– Anya, én félek kimenni az utcára! Nem lesz ebből baj?
– Xindu, nem kell félned. Halloweenkor az emberek jelmezt öltenek, mi fel sem fogunk tűnni nekik.
– Miért öltöznek be?
– Ünnepelnek.
– Mit?
– A holtaik visszatérését, kisfiam.
– Olyan jó dolog, ha visszajönnek?
– Nem tudom. Emberi fogalmak szerint a mi életünk végtelen, közülünk nem múlik el senki.
– Akkor mi vagyunk a szerencsésebbek, ugye?
– Nézőpont kérdése, kicsim.
– Kapok csokit, ha veled megyek?
– Igen.
– Nagy mogyorósat, ami ragad és nyúlik?
– Biztos kapsz olyat is.
– Akkor mehetünk. Remélem találkozunk szellemmel…
– Elhoztuk az éjjeliszekrényre ültethető csontvázat is, ugye?
– Igen. Ráteszem a kalapját is, hogy ne legyen túlságosan ijesztő.
– A dobozban mi van?
– A Frankeinstein-torta. Marcipánmázzal fedett gesztenyés piskóta, mint mindig. Ahogy Emma kérte.
– A műanyag űrlényeket ide teszem, a tök mellé. A plüss pókok szemét tartja a ragasztó, ugye?
– Két órája ellenőriztem, akkor még rendben voltak. A gyertyákat elrendezem, és majd este meggyújtjuk őket… Á, jó napot, doktor úr!
– Üdvözlöm önöket. Ismét ugyanaz a díszítés?
– Mint minden évben. Hátha pont ma ébred fel…
– Csokit vagy csínyt? Tudod, ezt kell mondanod – súgott Elenor, de a kisfiú különös, ibolyaszín szemével értetlenül meredt rá.
– Sajnálom, nem értem.
– Hm… mindegy, azért vegyél ebből egy marokkal! – nyújtotta felé a tálcát.
– Mi ez?
– Boszorkányujj alakú sütemény. A félbevágott mandula a végén a boszorkány körme.
– Nem ehetek ujjakat. Csak azután tehetjük, ha végeztünk az ellenségünkkel.
– Milyen vicces kisgyerek vagy! Akkor mit szeretnél? Csokoládét? Színes pralinékat? Cukrozott almát?
– Téged kell magammal vinnem.
– Tessék?
–Szükségünk van rád a kísérlethez, és ma este senkinek sem tűnik fel egy ember eltűnése.
A tálca fülsértő csattanással esett földre, és az ujjak végéről lepattantak a mandula-körmök.
– Hallo, Vín! Indulhatunk?
– Egy perc és kész vagyok. Kérsz valamit?
– Mid van?
– Szemgolyó nyalóka és hajcukor.
– Köszi, kihagyom. Tetszik a jelmezed.
– Nekem is. Belebújni viszont fél órámba került.
– De megérte. Dögös vagy benne.
– Csak sajnálom az előző gazdáját. Harcolt érte rendesen, de végül én nyertem.
– És ő most hol van?
– Elvitettem a kórházba. Csont és bőr volt szegény.
– Nem lep meg. Manapság mindenki csak fogyni akar. Tudsz adni egy vese turmixot? Kövérít a ruhám.
– Hogyne. De aztán siessünk, mert ha nem érjük el az éjféli hajót, itt ragadunk.
– Hogy tetszik a Halloween-party? – kérdezte Rebeka igen csábosan.
– Jó.
– Teee… Zombi vagy, igaz?
– Igen.
– Annyira jó a jelmezed! Te vagy itt a leghitelesebb! – áradozott.
– Ez nem jelmez.
– Haha, tipikus Zombis duma! Nagyon bejön!
– Elég guszta vagy.
– Ó, köszönöm. Boszorkánynak öltöztem be.
– Íncsiklandozóan nézel ki.
– Jaj, mindjárt elpirulok! – kacérkodott a lány.
– Lágy fekete selyemruha, csipkés szaténkalap…
– Képzeld, én varrtam! Sokat szenvedtem vele!
– Hosszú sötét haj, fehér bőrszín, vérvörös ajkak… – sorolta a Zombi különösen nagy áhitattal.
– Bejön?
– A kedvencem! – kiáltotta, majd a lány nyakába harapott.
– Huhh, micsoda űrutazós álom. De végre újra „itthon vagyok”!
– Üdv, polgár! Élethű jelmez.
– Tessék?
– Ime! Droxaggyal töltött andromédakakukk falatok. Vegyél csak, ma ünneplünk!
– Mit ünneplünk?
– Ó, először jársz a Tau Ceti Béta Fajbarát Központjában? Én SyxZeth Q vagyok, Aranqisról.
– Ööö… Béla. Ez valami láma Star Trek buli?
– Nem tudom minden kifejezésedet értelmezni, polgár, de sebaj. Melyik bolygóról érkeztél?
– Ja hogy, most akkor én is…? Az izé… Marsról.
– Messzire keveredtél otthonról, Béla polgár!
– Hisz ez a Föld, te geek!
– Ó, dehogy! Csak ma van Halloween. Ilyenkor beöltözünk a legborzalmasabb szörnyeknek.
– De hát, senki nincs beöltözve!
– Dehogynem, mindenki embernek. Hát nem vérfagyasztó?!
– Ez az első utad a Földre? – kérdezte az idősebb lény.
– Igen. Még nem vadásztam itt. Te már tudod milyen?
– Szórakoztató. Az embereknél ez egy ünnep, Halloween a neve.
– Ünnep? És szórakozás?
– Igen. Szeretnek félni, és attól jobb is a húsuk.
– És nem is zavarja őket?
– Nem.
– Azt se, akit megeszünk?
– Azt lehet, de mire észreveszi, már késő.
– És tudják, kik vagyunk?
– Azt hiszik, szellemek, vagy démonok.
– Érdekes. És az elkészítés?
– A fiatal egyedek zsenge izomzatát nyersen és melegen ajánlom. Az idősebbeket átsütve. Az implantátumokkal óvatosan!
– Ez meg mi?
– Nem látod? Tök.
– Nagyon vicces… Miért hoztál haza egy tököt?!
– Mert suliba menet jutott eszembe, hogy be kell vinnünk valamit angolra, ami a Halloween-hez kapcsolódik. Így hát vettem egy tököt.
– És mégis mit kezdjünk vele?
– Megehetnénk. Nincs finomabb a mézes sült töknél… A karamellizálódott méz és az édes, puha tökdarabok harmóniájánál…
– Á, nem szeretem a tököt. Faragjuk ki!
– Még csak az kéne!
– Úristen! Ez tud beszélni!!
– Persze! Multifunkcionális vagyok: ehető, kifaragható és még beszélek is! Csakhogy futni is tudok! – kiáltott fel szegény tök és gyorsan elszaladt.
— Látod a szőkét a sarokban?
– Ez költői kérdés? Persze, hogy látom.
– Tetszik?
– Nem. Kicsit kövér.
– Mindjárt megcsappan a termete.
– Arról volt szó, hogy ma nem eszünk.
– Haver, Halloween van. Pont ilyenkor ne élvezném ki a „szörnyűségemet”?
– Ez nem vicces.
– Szerintem jó poén volt. Nekem bejön a csaj. Innen is látom a nyaki ütőerét. Pirospozsgás az arca a whiskytől. Kiváló kombináció a vér az alkohollal. Ránk fér a lazítás.
– Én nem vagyok éhes.
– Nem hiszek neked. Mindenesetre én majd’ kiszáradok. Az a nevetgélő szöszi pedig kiváló előételnek mutatkozik.
– Tessék, most már csak előétel?
– Rég laktam jól. Ideje kicsit kirúgni a hámból.
Nem erről volt szó
– A Főnöknek olyan hülye ötletei vannak.
– Nem az ötletei hülyék, hanem ő maga.
– Azt mondta, ünnepeljünk Halloweent. A ruhát még értem…
– Hallgass!
– Csak szorít a bőr.
– Jóllaktál, nem?
– Igen, a szív finom volt, de ekkora májat még életemben nem láttam!
– Na, látod, jó ötlet volt a kocsmába jönni. Te minek öltöztél?
– Alkoholistának. És te?
– Utcalánynak. A Főnök beöltözött?
– Igen, ő az alkoholista felesége, és erre tart.
– Most mit csináljak?
– Fogd meg a lábam közét!
– De csak enni jöttünk!
– Markolj már rá!
– Ha visszamegyünk a Marsra, én felmondok! Csapatépítésről volt szó, és nem morbid játékról a kajával.
Figyelem! Megy a gondolati adás. Beléptem az otthonukba. Óriási a felfordulás, a hipergalaktikus térben nem láttam, ekkora szabálytalan kavarodást. Négyen közülük, sehol nem azonosítható űrlakónak mutatkoznak. Ketten, a legendáikban létező, a testfolyadékukon élősködő, erősen sápadt lények alakját vették fel. Négyen különböző korosztályú, planétántúli képességű, nőstény egyedek bőrébe bújtak. Kételkedem, hogy elég jól viselem az álcatestet, amibe beleköltöztem. Elindult felém egy hím. Izmos felsőtestén egy sárga „ S” jelet visel. Még nem azonosított teljes pontossággal, de már kommunikál velem : – Anya, elhoztad az almás pitét? – Most pontatlanul, de beazonosított: – Anya…, mitől vibrál zölden a szemed? – Ettől tartottam!
– Hatra ígérte, hogy itt lesz…
– Bízz bennem, nem fog elkésni a vacsorátokról!
– Azt mondják, tényleg vért iszik. Te is hallottad a pletykákat, igaz? Hogy ő igazából nem is ember, és csak ezen az estén, Halloween-kor mutathatja magát olyannak, amilyen.
– Emma, ne vegyél be mindent, amit hallasz! Nincs abban a srácban semmi különös vagy rémisztő, esetleg csak annyi, hogy eddig nem jutott eszébe randira hívni téged. De most végre észhez tért.
– Igaz… Ennek ellenére én egy kicsit tartok tőle, ezért hívtalak magammal.
– Nem lesz semmi, nyugi. Nézd, itt van! Várj, mit akar a… Emma, fuss!
(versenyen kívül)
FFFFvvvvvKrrrKrrrrKrrrK
Jó a jelmez, haver!
Hrrjeeelmez.
Öcsém, jól tolod az űrlényt, te csináltad a szerkódat is, mi?
Eeeecseeem. Jó a szerkó.
Vidéki űrlény, méteres csápokkal, hát ez óriási. Melyik Halloween partira mész?
Haaalloween parti. Buuudapest.
A Marson van gomba? Mit szívtál, haver?
Jóóó a gomba. Fűszerpaprika, hagyma. Gomba. Nokedli.
Szóval szakács vagy. A haverom is járt oda. Baromi nehéz volt bekerülni.
Nehéz. Szakács. Főzés.
Ahova megyek, abban a buliban a haver főz.
Finom gooomba.
Azt mondod, gombát főz? Szerintem nem főzi meg, hallod?
Nem főzi meg. Nem.
Na végre, itt a busz!
–
Most mi van, nem szállsz fel?
–
– Höhö. Állat a jelmezed.
– Nem értem.
– Mondom, királyul nézel ki, haver. Az a csáp azé’ nem semmi.
– Hol vagyok?
– Höhö. Tisztára jól csinálod. Totál zöld a búrád, és hülyén meresztgeted a szemed. Ezt bírom a Halloweenben, itt egy csomó baromarc, meg a jó kaják…
– Kaják?
– Ja. Ilyenkor megyek a csajomhoz, az anyja csinálja a legjobb pörköltet. A szaftja jó sötét és sűrű.
– Az ember szaftja is az.
– Marha vicces. Na húzok haver. Az a csáp…. díjnyertes öreg! Mozgatod is? Király. Hé, meghülyültél? Ez fáj, te barom! Engedj el! Jesszusom, mi az isten??
Békési Anita!
De jó az írásod! Úgy tűnik, egy rugóra járt az agyunk, de a tied nekem sokkal jobban tetszik!
(másik írásokat is élvezettel olvastam, de ez az egy annyira hasonlított, hogy muszáj volt megjegyeznem)
– Merő képtelenség! – sziszegte Kitti, és mélyen Clare szemébe pillantott.
A félelem gyászos leple az összes jelenlévő szívét beborította.
– Ostoba vagy! Mikor fogsz végre észhez térni?! Itt állunk, egy eget verő kastély előterében, a tükrökön a fény tompán törik meg, és ahogy a fénysugár kimorajlik az ablakon, bevilágítja a várkastély temetőjének sírtábláit. Én látom, érzem, hogy a köddel testesültek testtelen, láthatatlan lények!
– Én nem hiszek a természetfelettiben! – dünnyögte Kitti, és megpördült tengelye körül, majd éles sikoly szakadt fel a torkából:
– Elnyeeel!!! – a fények kialudtak, és zavaros hangok együttes dallama szőtte be a termet.
A távolban egy Tükörszemű…
Kósza és Veréb Ani a dobogóra!!!!!
– Elmondod, hogy készítetted el?
– Igen, amikor majd tizenhét éve leszünk együtt.
– Csak tíz év múlva fogod elárulni?
– A parázsburgonyát megfőztem, összeturmixoltam. Hozzáadtam a pirított szalonnát és nyersen az újhagymát. Sokkal több tejet vett föl, mint amire számítottam. Visszatöltöttem a lábosba, hozzáadagoltam a sonkás krémsajtot. Megkevertem, aztán beletöltöttem a maradék főzővizet.
– Nagyon érezni benne a hagymát.
– Igen, mert azt hittem, kevés, amennyit először adtam hozzá. Ettél már a tojáskrémből? Bords Eve van benne.
– Nincs itthon mustár? A recept írja.
– Most nem vettem. Ami volt, már apránként elfogyott.
– Jó lesz így is. Finom.
Óóó!! Pedig kínosan ügyeltem, hogy ne olvassam el a többit, mielőtt megírom az enyémet, nehogy befolyásoljon, erre tessék! Luca köszi, aranyos vagy, legközelebb mégis csak olvasok előtte. 😀
– Szóval svédasztal?
– Figyelj, elemezz és válogass igényesen. Ez például frissnek látszik.
– Igen, de azt hiszem, sok benne az alkohol. Az a másik pedig biztosan rágós.
– Úgy érted, öreg a húsa. Az aromája attól még lehet jó…
– Nekem ez tetszik. Nem túl állott, de nem is túl éretlen.
– De valószínűleg száraz. Látod, milyen fakó?
– Igaz. Akkor ezt a zsengét választom. Jó az illata. Szinte érzem is az ízét.
– Előre szóltam, hogy nem nyúlhatsz semmihez a helyszínen! Halloween-kor nyugodtan mehetünk emberek közé, hiszen sokan öltöznek vámpírnak. De nem kelthetünk feltűnést.
– Emlékszel, mit mondtál nekem gyerekkoromban?
– Mire gondolsz?
– Azt mondtad, a lyukakat az égen apró jégcsákánnyal egy angyalka ütötte, aki azt szeretné, hogy mi is lássuk a mennyei fényt, ami odafent van.
– Emlékszem.
– Mi lesz, ha elfelejtem őket?
– Az emlékezés nagyon szép dolog.
– Sokat gondolok rájuk.
– Ez természetes, hiszen a halállal a létezés fogalma nem szűnik meg, mindenki tovább él csak egy kicsit másképp. Az emlékek teszik naggyá azokat, akik eltávoztak közülünk. Én is szoktam szép emlékeim közt merengeni. Néha jól esik anyádra gondolni.
– A pitét muszáj kiraknunk a holtaknak?
– Kicsim, a lelkek a túlvilágra vándorolnak. Hosszú az út odáig.
– És pont a mi mogyorós-tökös piténk kell nekik?
– Nem tudhatod, mire van szükségük.
– Igaz. Talán le kell kenyerezniük az angyalokat. „Á, tökös pitét hoztál? Milyen puha, a mogyoró milyen ropogós! Nyami. Na, irány a menny!”
Anya nem törődik a szarkazmusommal.
– Nézd, jönnek!
– Az csak Roger, idén kísértetnek öltözött. – Felsóhajtok. – Tudod, egyes családoknál filmnézés helyett nem szeánszot ülnek, és sütit az élőknek sütnek. Ma, Halloweenkor, a gyerekeik jelmezben cukrot kunyerálnak…
– Aztán odaadják a holtaknak? Milyen kedves!
Reménytelen. Teljesen reménytelen. – Szóval hova tegyem a pitét?
-Látod őket? Nézd! Ne tévesszen meg a fickók egyszerű bőrszerkós jelmezük! Rád sem kell néznem és tudom, hogy izgat a karjaikon feszülő bőrkabát.
-Jól tudod. –felelte Am.
-Ti nők! Hol marad ilyenkor a női megérzésetek? Elveszik az ellenség sármjának mustrálása közben?
-Pontosan. Ellentétben veled, én nem rendelkezem semmiféle emberfeletti megérző képességekkel és nekem ők egyszerű jelmezbe bújt emberek.
-Próbáld meg őket másképp látni! Mint például két ínycsiklandó karamellás alma, amikről ha letörlöd a mázat, kiderül, hogy igazából két sátánian vigyorgó veszélyes tök, akik csak arra várnak, hogy elszippantsák az energiáidat.
-De attól még vonzóak.
-Lapulj, csinibaba! –mondta Hiroshi. –Erre néznek.
– Sanyi. – Semmi válasz. – Sanyi, kelj fel!
– Mi van?
– A Béla azt mondja, itt az idő.
– De én még aludni akarok!
– Hetven éve alszol.
– És akkor? Különben is, mit akar a Béla? Azt hiszi, ő fog trombitálni nekünk? A botfülével?
– Szerinte már nem kell megvárnunk az ítéletnapot. A ma jó lesz.
– Miért, mi van ma?
– Halloween, nagyokos! Alaposan kitervelt mindent, még édességet is hozott. Állítólag Dianás cukra is van!
– Annyira unom már ezt, blablabla így, élők fúj úgy… várj. Dianás cukrot mondtál? – mondta mohón, odakint pedig fellángolt a felirat. Fel! Támadunk!
– Mi a rák ez?
– Hal, pontosabban cápa.
– Tényleg, hisz itt van Halloween!
– De talán nem is jelmez.
– Remek. Úgyis éhes voltam egy kis cápauszony levesre.
– Szerintem inkább cápa-iszony levesben leszünk, ha tovább hergeled.
– De várj csak. Négy lábon jár, és nincs is uszonya. Inkább kétéltű lesz, nemde?
– Fantasztikus megállapítás, pedig nem is készülsz tengerbiológusnak.
– MEGFIZETTEK GÚNYOLÓDÁSOTOKÉRT, FÖLDLAKÓK.
– Vagy végzünk veled, te kutya.
– A kutya az emlősök csoportjába tartozik, és nem a gasztronómiai értéke miatt tartjuk.
– Részletkérdés. Akkor te földönkívüli!
– Kész, földön aluliak leszünk, ha maradunk, és megtámad.
– Mennyi időnk van még, mielőtt a Neila hajó ideér?
– Pontosan ötvenöt perc, kapitány.
– Annyi elég is, hogy rendesen megterítsünk.
– A szintetikus húst betegyük még egyszer az előkészítőbe? Nem lenne jó, ha rossz íze lenne. A Flotta számít rá, hogy ma megszületik a megállapodás! Nehogy ezen múljon!
– Ne aggódjon, fiam! A Neilák még az embereknél is nagyobb húszabálók! Mire mi kezünkbe vesszük a kést, meg a villát, ezek már el is tűntették az egész vacsorát, a krumplival együtt.
– Az Enceladus-2-ről hozott tauronvért felszolgáljuk? Hiszen Halloween van…
– Csak félre ne értsék, elvégre nem akarunk háborút…
Az ajtó kinyílik.
– Kedves Űrlény bácsi! Légyszi, ne ijessze meg a jelmez, amit viselek! Szeretném, ha a bácsi is velünk ünnepelné a Halloweent.
– Hro?
– Anyu, apu és én nagyon szeretjük ám az űrlényeket, és szerintünk szuper, hogy elfoglalták a Földet, és uralkodnak felettünk. Akkor játszik velem?
– Hgurha grizna!
– Klassz! Akkor cukrot vagy csínyt?
– Trututha rakatha! Hgurha!
– Nem értem…
– Molly! Hol csavarog ez a lány?
– Légyszi, válassza az édességet! Nagyon szeretnék űrlény-csokit kóstolni. Azt mondják, mindegyik kockája más színű…
– Hgurha!
– Jézusom! Azzal a ronda gyíkkal beszélget! Molly!
– …és más ízű, az egyik étcsoki, a másik fehér csoki…
– HGURHA!
Az ajtó becsukódik.
– Imádom a Halloweent! Végre önmagam lehetek!
– Vegyél már fel valami emberi ruhát, kérlek! Mégse mehetsz ki az utcára meztelen!
– Hát nem tetszem neked?
– Dehogynem, az én szememben te vagy a világ leggyönyörűbb Lilákja!
– Ez, jól esett! Még jobban esne egy kis vacsora!
– Mit parancsol hölgyem? Bő a választék: zombi, vámpír, boszorkány esetleg kísértet?
– Megfelel a sorrend. Ma igazán jól szeretnék lakni. Talán desszertnek megkóstolhatnánk azt a barna, olvadós valamit. Tudod, ami felpörget.
– Benne vagyok. Ünnepeljünk!
– Félek.
– Mitől?
– A haláltól.
– De halhatatlan vagy.
– Attól még megehet.
– Ugyan!
– Miért most?
– Mert Halloween van.
– És?
– Ez a mi időnk.
– Miért?
– Semmit sem tanultál az elmúlt tízezer évben?
– Elfelejtettem.
– Ne siránkozz! Menj, és etesd meg a tököt!
– És ha nem?
– Akkor mérges lesz.
– Az baj?
– Emlékszel a majákra? Egyiptomra? Atlantiszra? Jobb, ha megeteted.
Reginald villájára szúrta az egyik karamellás szkarabeuszt, de nem ette meg. Utálta az évnek ezen időszakát, amikor az embereké volt az éjszaka.
– Nem ízlik a szkarabeusz? – kérdezte Tutanhamon.
– De, csak egyszerűen fáj a gyomrom.
– Megértelek. Ez velem is gyakran előfordul. Biztosan az idegességtől.
– Tuti, nem okoskodni akarok, vagy valami, de a te gyomrod egy kanópuszedényben van.
– Ez benne a meglepő – mondta, miközben a poros, szakadt pongyolájába törölte száját. – Mostanában a veséim is rendetlenkednek.
Reginald a szemeit forgatta, de az egyik kocsonyás kis golyó a tányérjában landolt.
– Remek. A Halloweentól mindig szétesem.
Kocsis Noémi köszi, de én játékon kívüli vagyok, mert már nyertem egyszer.
Csak jó gyakorlásnak tekintem. 🙂
(Megjegyzem: Veréb Anié sokkal jobb, mint az enyém. 🙂 )
De vannak más jobb megoldások is.