Vittorio Verossi: A kígyó szívében

– Muszáj elindulnom, Varu, nem maradhatok tovább!

– Bírnod kell még egy kicsit, Arli, azután mehetsz.

– De Lurda megígérte, hogy időben végezni fogunk.

– Nem is vagyunk késésben. Most maradj veszteg, és fogd be!

Arli kétségbeesetten meredt a padlástér roskatag falain egyre hosszabbra nyúló árnyakra, majd Lurdára fordította mocsárzöld szemét. Homályosan látott csak, sós könnyek csordultak le a pofiján.

– Sajnálom, Arli – suttogta a kisfiú, a hiányos deszkapadlóra szegve a tekintetét.

A két meztelen kiskölyök mozdulni is alig bírt, Varu úgy körbetekerte őket az urlamok füzéreivel. Az urlam egy ritka és megbecsült lepkefajta, sokméternyi tömött fonatban rakja le a petéit, a füzérekből végül mégsem kel ki, csak egy-egy lepke. A legrátermettebb lárva ugyanis a fejlődés hetei alatt felemészti a többit sajátos mérgével.

– Most vegyétek vissza a ruhátokat! – parancsolta az idősebb fiú, Lurda unokabátyja.

– De hisz nem tudunk lehajolni értük! – fakadt ki a kislány, a testükre csavart füzérekre utalva. Varu erre mormogva ügyeskedte rájuk a zsákszerű tunikákat, majd összecsapta a tenyerét.

– Indulás! Óvatosan!

Az árnyékok eddigre majdnem a mennyezetig nyúltak. Arlinak kedve támadt volna kínjában felvihogni. Ha tudja, meddig tart majd ez a kaland, nem szalad Lurda után, hiába kérdezgeti az, nem akar-e pénzt keresni.

Ebéd utánra járt akkor. Már befejezte a takarítást otthon, a varróleckének is végére ért a szomszédban lakó vén banyánál, aki nap közben felügyelte. Mikor mindennel elkészült, játszhatott, feltéve, hogy nem merészkedik messzebb a negyed határánál, és hogy újra jelentkezik az öregasszonynál, mielőtt a nap alábukna.

– Sikerült, Arli. Minden füzért összeszedtünk – vigasztalta Lurda, miközben a falhoz lapulva araszoltak vissza a mélység felett. A vén raktárépületnek immár csak a csontváza állt. Korhadás emésztette az emeletek deszkáit, a lépcsők is foghíjasan vigyorogtak, az oldalfalak több helyütt beszakadtak, beeresztve a késődélután narancsos sugarait. – Muszáj volt most végigcsinálnunk. A lepkék felfalták volna a maradékot, ha felfedezik, hogy megbolygattuk a költőhelyüket.

– Végem van – nyöszörgött a lányka, óvatosan tapogatva maga előtt az utat csupasz talpával. Őt küldték legelőre a rozoga terepen. Varu azt mondta, ha beszakadnak a deszkák, úgyis őalatta fognak, mert ő a legmegtermettebb. Akkor legalább a kisebbek jussanak ki épségben.

Arli sejtette, hogy az idősebb fiú hazudik. Hogy az élen haladó forog a legnagyobb veszélyben.

Ráadásul Varu egyetlen füzért sem vett magára, az összeset a kisebb bérenceire tekerte. Mintha kockázatos lett volna a ritka áruval érintkeznie.

Lurda bevallotta, fogalma sincs, mennyi pénzt zsebel majd be a füzérekért unokabátyja. Ám a ruha alatt való csempészésükért beígért három rezet az elején mindkét gyerek méltányos fizetségnek képzelte.

Arli akkor még nem sejtette, hogy a füzérek lefejtése a gerendákról órákig tart, vagy hogy a raktár roncsai közt centiről centire haladhatnak csak. Mindig a fal mellett maradva, ahol a lécpadló a legerősebb. Minden egyes lépést megfontolva, a súlyt lassan gördítve át egyik lábukról a másikra.

– Pénzt keresel, Arli. Apád is biztos örülni fog a pénznek – bíztatta tovább apró, egérfogú barátja. – Nem haragudhat rád, ha a pénz miatt késel el.

– Félek, hogy… – A kislány reszketeg hüppögését éles reccsenés váltotta sikolyra. A deszka beszakadt a talpa alatt, ő pedig combtőig eltűnt a hasadásban. Éles fájdalom hasított belé. Varu káromkodott mögöttük.

– Lurda, segíts neki! – Arli nem látta, csak hallotta, ahogy a kamasz vigyázva elhátrált tőlük.

Sokáig tartott, mire kijutottak a raktárból, majd eljuttatták az árut egy patikárius üzletébe. A füzérekből itt nyerik majd ki a lárvák mérgét.

Mikor végeztek, a vér még mindig apró patakban csordogált a kislány lábszárán, ő mégis inalt hazafelé a gyalogjárón, felnőtteket és jószágokat kerülgetve. Kis híján fellökött egy suhancot, aki csirkeketrecet cipelt a vállán. A lakli átkot szórva rázta felé az öklét.

A nap már csak keskeny, skarlát sávban fürdette a horizontot. A lámpásgyújtogatók körbejártak az utcákon, hosszú pálcáik végén olajlángok lobbantak. Arli döngve vágta ki a szomszédasszonyuk lécajtaját, szinte bezuhant a konyhába.

– Megjöttem! – kiáltotta. Zihálva a térdére támaszkodott. Csupán mikor lélegzethez jutott, emelte fel tekintetét, hogy körbenézzen. A helyiségben öt-hat hízott macskát leszámítva nem talált egy lelket sem. A ketrecbe zárt állatok lustán pislogtak rá parázsszemükkel.

A kislány kapkodva megigazította a tunikáját. A banya, Kahira mama szeme rég megromlott a varrásban. Arli azt remélte, nem veszi majd észre a vérmaszatokat az öltözékén.

Mivel nem érkezett válasz, keresztültrappolt a házon, ki a hátsó bejáraton. Az aszott vénasszonyt a mólóján találta, a lepárló fölött görnyedezve.

– Megjöttem – jelentette be újra. Az számítón emelte rá sötét gombszemét.

– Késtél. Nem kapsz vacsorát.

– De… – hápogott a kislány. – De-de… Amikor bejöttem a házba, még fenn járt a nap!

– Talán úgy volt. Talán nem.

– Ne mondja el apának! Egy perc, az mit számít? – rimánkodott.

– Még két napig nem kapsz vacsorát. Akkor tényleg nem számít – vartyogott a boszorka. – Te nem szólsz, hogy nem etetlek, én nem szólok, hogy elkéstél.

Arli talán jobban is járt, hogy nem kellett evésre fecsérelnie az idejét. Hiszen hatalmas gondba került. Két szabályt is megszegett, mikor elvállalta a csempészmunkát. Az egyik, hogy idegen kölyökkel, Varuval csellengett. A másik, hogy átlépett a városnegyed határán.

Pengeélen táncolt. Hiába nyerte meg a versenyfutást a nappal, az idő továbbra is ellene dolgozott. El kellett tüntetnie minden nyomot, amely elárulhatta, hogy tilosban járt.

Alig ért haza Kahira mamától, lekapta vérfoltos tunikáját. Kapkodva dugta el előbb az ágy alá, majd a ládába, végül a tűzhely mögé. Holnapután mosnak csak, Arli pedig két rend ruhával bírt. Majd holnap kicsempészi és kimossa ezt, holnaputánra megszárad. Az apja sosem tudja meg, hogy idejekorán átöltözött.

A kislány nem mert kimenni a mólójukhoz, nehogy bárki meglássa, kénytelen volt a mosdótálnál lecsutakolni sérült lábát. Sziszegve nyúlt a horzsolásokhoz. A combjába vaskos szálkák fúródtak, ám egyelőre nem állhatott neki kipiszkálni őket. Holnapig várnia kellett ezzel is.

Egy nedves gyolcsdarabbal, pánikszerűen dörgölte a lábára száradt vért. Neszezést hallott kintről, mire egész testében megdermedt. Tekintete riadtan röppent a lécajtó felé. Azt hitte, apja érkezett meg, ám a távolodó evezőcsobbanások megnyugtatták, hogy más késői csónakos siklott arra. Ez szokatlan volt. Elég félreeső dokkokon éltek.

Mégsem töprenghetett soká ezen az eseten. Amint végzett a tisztálkodással, a gyolcsdarabot a tűzhely hamuterébe dobta, gondosan betemette. Végül magára kapta a váltásruháját, és bezárkózott apró hálókamrájába, ahogy azt tennie kellett az egymagában töltött éjszakákon.

Szinte el sem hitte, hogy sikerült időben elkészülnie. Sekh akármelyik pillanatban betoppanhatott volna, sosem lehetett előre tudni, melyik este marad ki, melyiken nem. Ha tetten éri Arlit, ha felfedezi a sérülését, a kislánynak mindent meg kell vallania. Akkor aztán jaj neki!

A három réz fizetséget a párnahuzatba dugta, összekucorodott fekhelyén, ám továbbra is kerekre tágult szemmel pislogott a homályba. Sosem tudhatta, apja mennyit tud róla. Megvoltak a módszerei, hogy szemmel tartsa „egyetlenkéjét”.

Talán mégis mindent be kéne vallania. Talán úgy könnyebben megúszná…

Éjszaka vihar zúdult le Gion-Han tóvárosára. Meleg zuhatag, mely bömbölt, villódzott és morajlott. Arli izzadtan forgolódott az ágyban, lehunyt pillái alatt repkedett a tekintete. Csónakútról álmodott, a ladik oldalán kihajolva rézpénzek egész sugarát okádta a zavaros habok közé. Végig bőrén érezte apja részvétlen, kígyót idéző tekintetét.

– Ezért etetlek, Arli? Ezért ruházlak? Ezért cipeltelek magammal fél világon át, pedig hagyhattalak volna nyugodtan sorsodra is? – A jól ismert szólamok úgy melengették, akár napsugarak egy fullasztó nap. – Könnyebb dolgom lett volna, elhiheted. De ki törődne veled, hogyha én nem? Vagy annyira rossz sorod van? Erre fel titkolózol? Ahelyett hogy megbecsülnéd magad, amiért megtűrlek, te kis gyilkos? Hányjál csak, legalább nem otthon piszkítasz. Az hiányozna még…

Arli az apja szokásos reggeli káromkodására ébredt. Felült az ágyban, kábán fésülködött ujjaival. A beléfúródott szálkák miatt sajgott a combja, ám egyelőre nem kockáztatott rájuk egy pillantást sem. Inkább hallgatta odakintről Sekh motoszkálását. Esőszag terjengett a levegőben. Várakozott, mint oly gyakran, beszívva a balzsamos, friss illatot. Nem hagyhatta el a hálókamráját, míg az apja ki nem engedte.

– Mimóza, ébren vagy már? – A kamrácska ajtaja bő fertályóra múlva, dörrenve vágódott ki.– Ugorj föl, hallod? Ha jó kedvükben vannak az istenek, még ki tudunk mosni, mielőtt ránk szakad az ég. Majd utána reggelizünk.

Arli gyomra öklömnyire szorult össze, ahogy követte apját a konyhába.

– Kapkodd össze a rongyaidat meg a mosófát, az én szennyesem ott van egy kupacban nálam. No, mozogjál!

A kislánnyal szó szerint fordult egyet a világ. Hiszen ma nincs is mosásnap! Meg kellett kapaszkodjon az ajtófélfában.

Sekh bő gatyában jött-ment, meztelen felsőteste nedvesen csillogott a korábbi mosdástól. Külhoni ember volt, napcserzett kreol csupán. Távolról összetéveszthető a füstös bőrű helybéliekkel, közelről nehézkesen.

Arlira villantotta népe hagyománya szerint hegyesre reszelt fogú vigyorát. Kifejezése nélkülözött minden melegséget, mint mindig.

– Mi az, befostál? – gúnyolódott a kislány merev mozdulatain.

– Rosszul vagyok.

– Fú, te, csak nem ettél össze valamit annál a banyánál? Az az ordas vén kurva az anyját is eladná, ha még meglenne, de azért tudhatná, hogy az én kölykömet nem az aprólékkal kéne etetni. Most hogy így mondod, egész elzöldültél…

Arli kétrét görnyedt, és beterítette gyomorsavval a fásládát. Sekh összehúzta kígyószemét.

– Na, üljél ki a levegőre! Mindjárt jövök én is.

– Nem bírok… – A kislány súlyosan szuszogva imbolygott, apja így szemforgatva bár, de ölben vitte ki a ház mögé.

– Vetkőzni sem bírsz, mi? – Arli erőtlenül rázta a fejét. A férfi Kahira mamára morgolódva hajtogatta a kislány tagjait, hogy megszabadítsa őt a tunikától. A lányka szeme előtt karikák gyülekeztek. Hogy elhessegesse őket, igyekezett a tűrajzra összpontosítani apja éles csontú csípőjén. A minta mindig is elvarázsolta, stilizált madarat ábrázolt, a pusztákról, ahonnét elvileg származtak.

– Csak nem beteg szegényke?

A női hang fénypászmaként tört át a lányka beboruló tudatáig.

– Neira! Mi szél fújt erre? – Sekh eleresztette Arlit.

– Ó, olyan kellemetlen. Én nem is mondanám de… Igazán nem zavarnék… Nem sürgetném a dolgot, csak tudod, édesanyám beteg, és…

– Ugyan már, sosem zavarsz.

– Hát… – Arli a karikákon át elkezdte kivenni a mályvaszín szoknya szegélyét és rojtjait. – Az éjszaka az a nagy vihar… Megtépte a tetőnket. Pont anyus felett ázott be… Olyan nagyon kellemetlen… Tudod, minálunk nincs férfi…

– Hát persze, tudom jól. Nincs ebben semmi. – Sekh hangja negédesen csöpögött, ám lánya hallotta azt az apró, „fogam szívom” szusszanást is, amely rendszerint az ingerült monológjait felvezette. – Hiszen mi is csak ilyen elárvult család vagyunk az én egyetlenkémmel. Ha délután ránézek a tetőre, az úgy jó?

– Ó, nagyon, persze. Az is remek, csak… Látod, esőre áll, és szegény anyus…

– Igen-igen, igazad van. Csak elrendezem Arlirát, és…

– Tudod mit, majd én itt maradok vele! – ragyogott fel Neira. – Nagyon megszerettük egymást a szövők ünnepén. Ugye? – Arli immár tisztán látta ingó-ringó alakját. Húszas éveiben járt, de úgy tekergette magát, mint egy kislány.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – nyújtotta el a szavakat Sekh kelletlenül.

– Ugyan! Olyan megható, mennyire aggódsz érte! Te csodás apa vagy, de nyugodtan rám bízhatod őt. Mégis csak nőből volnék, tudok bánni a kicsikkel.

– Ó, Neira, annyira jólesik, hogy ezt mondod. – Az érzelgős választ megint csak a szusszanás vezette be. Arli már hozzászokott, hogy apját mintha kicserélnék, ha a szomszédokkal vagy más csónakosokkal cseveg. – Sietek, hogy hamar visszaérjek. Rendben lesz így, életkém? – Kuporodott le újra a férfi a lánya elé. Csókot nyomott a buksijára, azzal elsietett.

Valamivel később az émelygő Arli az ágyában heverészve bámulta a mennyezetet. Neira a konyhában tett-vett, az ő munkáját végezve. A gyerek tudta, Sekh szinte rosszul van a tudattól, hogy idegen matat a lakásban. Mégis negédesen dicséri majd a nő háziasságát.

Már megint egy ötletszerű nagymosás! Apjával közös életüket számtalan szabály fogta keretbe. Sekh szerette a szabályait, és szerette leverni Arlin, ha sértve érezte valamelyiket. A házimunkák általában katonás rendben folytak, csak a mosás képezett kivételt. Apja néhány hetente mintha megzavarodott volna, a legképtelenebb időpontokban rendelt el ruhacserét.

Így vagy úgy, Arli ezúttal megúszta a lebukást. Amint Sekh távozott, sírva mesélte el Neirának, hogy összepiszkolta a tegnapi tunikáját. Esengett, hogy hazudják azt, hogy most hányta össze. Az özvegy megindultan ringatta a kislányt, majd kimosta a vérpecsétes anyagot. „Majd azt mondjuk, én öltöztettelek át. Nincs semmi baj, kincsecském!”

Sekh hamar visszatért, noha szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.

– Te jó ég, miért nem maradtál nálunk, míg csillapul a vihar? – rezsgett körülötte Neira.

– Mikor beteg az én egyetlenkém? – Rázta le magáról a férfi.

Arli a hálókamrájából hallgatta őket. Alvást színlelt, tudta, hogy apja mindjárt bejön leellenőrizni. Úgy is lett. Nem lepte meg a férfi puha, óvakodó mozgása, sem gyengéd simítása.

– Kimerült szegényke – suttogta Neira a küszöbről.

Rácsukták az ajtót. A lezúduló víz moraján át immár alig hallotta a felnőtteket. Kimászott hát az ágyból, az ajtólapra tapasztotta a fülét.

– Nagyon jó kislány, ráadásul rajong érted – duruzsolta Neira.

– Tényleg?

– Borzasztóan meg akar felelni.

– Megfelelni? – A csodálkozás még Sekh hangszínén is átsütött.

– Szegény drágám összehányta a ruháját. Annyira szégyellte magát, teljesen kétségbeesett!

– De hisz az csak egy rongy!

A nő hangja mosolygott.

– Ki hibáztatná, hogy nem akar csalódást okozni neked? Ritka az ilyen lelkiismeretes szülő.

Arli hallotta a másik hálókamra nyílását-csukódását, Sekh nyilván öltözködött, levetette ázott gönceit.

– Próbálok mindent megtenni érte. Mióta az én Vikám elment… – A férfi belekezdett özvegyi sirámaiba, majd fürgén átváltott az apaság örömeire. Untig ismerhette mindenki, ahogy a mindennapok csodájáról áradozott. Ahogy Arli először megszólalt, az első lépést megtette, rémes sársütiket készített, vagy csigaházban remeterákocskát talált, amit aztán pesztrálni kellett…

Neira vonakodva indult haza, mikor az égszakadás alábbhagyott. Sekh haragos fújtatással reteszelte be mögötte a bejárati ajtót. Arli visszaiszkolt az ágyába, rémülten préselte össze a szemhéját.

A kamrácska ajtaja vészjósló koppanással szélesre tárult.

– Szóval panaszkodol. – A két komor szó súlyosan hömpölygött át a helyiségen. – Sose tanulod meg, hol van a helyed, Arli?

Mielőtt észbe kapott volna, apja grabancon ragadta, mint egy kismacskát, és kikapta a vackából. – Én nem akarom ezt tenni, de te folyton rákényszerítesz. Hát hányszor mondjam még, hogy senkinek semmi köze a mi dolgainkhoz, mi?

A férfi karjából lógva, halkan nyüszítve, szinte fel sem fogta az utat a másik hálókamrában található szégyenládáig. Sekh fél pillanat alatt belegyűrte őt, és rácsapta a fedelét. Majd színpadias sóhajjal letelepedett a láda tetejére.

– Miket meséltél Neirának, Arli? Összejársz vele? Megszerettétek egymást a szövők ünnepén, he?

– Én jó voltam, jó voltam! – vinnyogott a gyerek a sötétben vergődve.

– Azt majd én eldöntöm. Van pofád panaszkodni? Hát rosszul bánok én veled? Nem dolgozom ki a kosztodért a belemet is? Te meg csak sipákolsz a fülembe? Rossz híremet kelted? Tudod te, kinek kellenél még? Egy ilyet ki tart meg, mi? Én szeretlek egyedül, te meg, te utolsó, hálátlan kis féreg, még máshoz törleszkedel?

– De én nem… Én soha…

– Gondolkozz ezen, Arli! Tudod, most ki kell mosnom. Egyedül. Soká el fog tartani.

– Ne hagyj itt! – jajdult fel a kicsi. Ám nem kapott kegyelmet, csak a lakat kattant a ládán.

– Meg ne halljam, hogy vinnyogatsz!

A szégyenládában Arli mindig úgy érezte, hogy fuldoklik, bár Sekh több lyukat is fúrt belé, hogy levegőhöz jusson. Most szorosan tapadt az egyikre, a szemét erőltetve próbált kilesni rajta. Esti sötétség borult a városra a viharos idő miatt, hiába járt csak délire.

A férfi a konyhában mosott, majd teregetett. Arli hallgatta a motoszkálást. Miért ragaszkodott a mosáshoz ebben a pocsék időben is? A kislány egyenletesen szedte a levegőt. Kényszerítette magát, hogy hosszan szívja be és fújja ki. Ha nem erre fókuszál, elkezdte volna kapkodni. Az hamar csapkodó pánikban, vagy sípolva ziháló rohamban csúcsosodott volna ki. Akkor kapott volna csak igazán az apjától!

 

Talán elalhatott a ládában, vagy a rémálmok nyúltak át az ébrenlétbe, hogy ragacsos kezükkel szorongassák? Mindenféle szörnyalak kapkodott Arli felé, amikről Lurda mesélt neki, aztán amikor kinyitotta a szemét, hatalmas urlam lepkék vonszolták puffadt testüket a hálókamrája falain. Hímporos szárnyuk súrolta az arcát. Próbált elhúzódni előlük, nehogy beszennyezzék őt a mérgükkel. Az egyik szőrös, nagy lepke akkorára dagadt, hogy betöltötte az egész mennyezetet fölötte. Üstnyi, osztott szemével Arli képébe bámult, majd kinyújtotta pöndör nyelvét, és a gyerek combját kezdte nyalogatni.

A nyelv érintése érdes volt, szúró fájdalom járt a nyomában. A kislány vergődött.

– Ejnye már! – Nyomta vissza a párnára egy határozott kéz. Apja hangját hallotta. – Nincs nekem elég bajom, akkor még a hisztivel is vernek az istenek?

A lepke egy időre beleveszett az árnyékba, majd amikor Sekh feltámogatta őt, hogy poharat illesszen az ajkához, újra előbújt. Az ajtórésből leselkedett. A mérgét akarták Arlival megitatni!

A lányka csapkodva verte ki az italt apja kezéből. Az agyagedény darabokra robbant a falon, permetezett az édeskés lepkeváladék.

– Ó, hogy folytál volna le anyád lábán, nem igaz!

Mire Arli kótyagosan, rászáradt izzadságtól csapzottan magához tért, aranyló sugarak ragyogták be a kamrácskát. Tálcán egy kancsó vizet, egy kis cipót, és pár szelet szárított halat talált az ágya mellett.

Arlinak nem szabadott felkelnie, míg engedélyt nem kapott rá, függetlenül attól, hogy emlékezett-e, hogyan került az ágyába.

Lehorzsolt combja tompán sajgott. Felgyűrte a tunikáját. Úgy tűnt, Sekh kiszedegette a belé fúródott szálkákat. A helyükön gyulladt, tűzpiros pontok szemeztek vele. A kislány egyáltalán nem értette, miért fest így a lába.

A gyomra éhesen morgott, így szinte rávetette magát a halra. Egy pillanat alatt befalta az egészet, majd vadul kezdte el csipkedni a cipót. A sokadik, sebesen legyűrt falat után megdermedt. A párnahuzathoz kapott. A három rézgaras szőrén-szálán eltűnt.

Rájött, ó jaj, rájött! Engedetlen gyerek volt! Ideje sem lett volna vallani apjának a csempészésről, az mégis azzal bünteti, hogy magára hagyja! Mikor jön? Mikor engedi ki a kamrából? Arli már megette majdnem az összes kenyeret. Mi lesz, ha nem eresztik ki napokig? Elég lesz a maradék víz? Hová fog majd pisilni? Sekh nem állhatja, ha bepiszkít.

Az szóba sem jöhetett, hogy egyszerűen csak kisétáljon. Nem hagyhatta el a hálókamráját, míg engedélyt nem kapott rá. Apja arra is rájött volna. Ha pedig világgá megy, két pillanatig tartott volna, hogy a csónakosok ráleljenek. „Rossz híremet kelted?” Abból kerekedett volna csak patália!

Arli gondolkodott, reszketett, a bőre langyossá, nyirkossá vált megint. Sóvárgott apja után, ugyanakkor rettegett is, hogy a férfi majd ráfüggeszti hüllőhöz illő pillantását.

A nap bejárta égi vándorútját. Szürkébe majd narancsba fordultak a sugarak. A lány órákig szorította a hólyagját, végül feladta. Gombóccá gyűrte a lepedőjét, afölé guggolt a sarokban.

A narancsfény homályba csavarodott. A kékbőrű békák esti koncertet adtak odakint. Majd darak madár rikoltott. Elmúlt éjközép.

Arli ernyedten hevert lecsupaszított fekhelyén, mikor megnyikordult mellette az ágy. Bágyadtan lesett föl. Sekh mécsest rakott a falon futó keskeny párkányra, így a kislány tisztán ki tudta venni a letelepedő felnőtt napcserzett vonásait, az ajka sarkába kanyarodó, örömtelen mosolyívet.

– Mielőtt sebeket mosol, fel kell forralni a vizet, Arli, különben ez lesz a vége. – Nagy keze a lányka loncsos tincseibe túrt. A mozdulatban otthonosság honolt, de nem gyengédség.

A gyerek tétován felült, térdét ölelve az ágytámlához kucorodott. Hosszan méregették egymást Sekh-kel. Vajon mennyit tud?

Krokodilkönnyek kezdtek csorogni a kislány arcán.

– Én szót akartam fogadni… – tört ki belőle lefelé görbülő szájjal.

– Akkor miért vagy mindig gonosz? Miért nem bízhatok benned, Arli? – A kislány rázkódó zokogása szirénázásba csapott. Sosem mondanék rosszat rólad, szerette volna bizonygatni. Nem beszélek rólad senkinek! De mindössze bömbölésre futotta tőle.

Kétségbeesve próbált apja ölébe bújni. Rettegett, hogy az ellöki magától, ám Sekh a mellkasára ölelte. Tenyerét megnyugtatóan támasztotta meg a buksiján.

– Ugye tudod, hogy mindent megérdemeltél, Mimóza? – duruzsolta nem sokára. – Nem elég, hogy tilosban jársz, még belé is betegszel? Két napig nem bírtam mellőled elmozdulni.

Ringatta. Újult erővel tört föl a kicsiből a zokogás. Taknya-nyála összefolyt, eláztatta a férfi ingét. – Csak gondot csinálsz nekem amellett, hogy hazudozol is. A titkolózás semmivel sem jobb a hazugságnál, Mimóza. De látod, még én vigasztallak téged. Mert egyedül én szeretlek. Ki más is szeretne? Egy ilyen aljas kis bajkeverőt.

A lepkés incidens után a vezeklés hosszas hetei következtek. Ám Arli nem bánta, minden egyes büntetéssel úgy érezte, mintha megtisztult volna.

– Rendes lányt kell faragnom belőled, Arli. – Rótta mögötte végtelen köreit Sekh, mikor lencsére térdeltette. – Nekem jobban fáj, mint neked, hidd el. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem vernél át. Hogyha megbízhatnék benned. Épp benned, ugye, a gyerekemben. Csak hát te szarsz a szabályokra, Mimóza. Mintha azok nem azért lennének, hogy megvédjenek.

Máskor Sekh minden gondolatának egy-egy karcolással adott nyomatékot. A széttört agyagedény cserepével vagdosta Arli bőrét ott, ahol el lehetett takarni a ruhákkal. Pedánsan tisztán tartotta azt a cserepet.

– Ahányszor ránézel ezekre a hegekre, Arli, jusson eszedbe, hogy nekem nem hazudozhatsz. A titkok is hazugságok, megértetted?

Persze folyton történt valami, a lepkés incidens előtt és után is. Sekh sosem fogyott ki a keservekből, a lányka mártírrá tette. Egy idő után Arli magától mászott be a szégyenládába. Immár lakatra sem volt szükség, előbb ölte volna magát a kanálisba, semhogy emelgesse a láda fedelét magára maradva, csak hogy több levegőhöz jusson. Apjának bíznia kellett benne. Bármi áron bizonyítani akart neki.

*

Hat év telt el azóta. Meleg eső szitált Gion-Han tóvárosára, fojtó pára ült meg a bazár bűzei felett. A cölöpökre emelt, hatalmas placc dokkok és mólók labirintusává tagozódott. Magasabb szintjei gólyalábon egyensúlyoztak, ingatag függőhídjai egymást keresztbe-kasul átszőve, nyöszörögve lengtek ki. Hátukon tarka népek kerülgették egymást. A helyiek sietősen, a külhoniak gyakran a kötélzetbe kapaszkodva, bizonytalan lépteken.

Az alsó sor bodegái szűkös csatornákat fogtak közre. Ponyváik szinte összehajoltak. Két ladik sem fért volna el egymás mellett ezekben a sikátorokban. Még két irala sem, pedig ezek a hosszúkás, fülkével ellátott személyszállítók a legkeskenyebbek tartomány-szerte.

A házak mellett síkos gyalogjáró futott. Két csónakos támasztotta az egyik talponálló deszkafalát. Ladikjaik nélkül is könnyen felismerhetők voltak konyult karimájú kalpagjukról, bő gatyájukról, rőt mellényükről. Éppen gőzölgő gyíkhús tekercseken rágódtak.

– Rosszul intézted a dolgaid, én mondom – szólt az egyikük, egy füstös bőrű, köpcös kis helyi.

– Jaj már, te mindig jobban tudod. – A második alak inas volt és sovány. Távolról szintén őslakosnak látszott, ám kalpagja alatt zöldesen rikított a szeme.

– Én csak azt mondom, előbb-utóbb magadra maradsz. Nem való nőtlenül élni egy életerős férfinak.

Sekh annyira sem vette a fáradságot, hogy hümmögjön feleletként. Ez is csak a nővérét akarta rátukmálni. A nő férje két hónapja fúlt bele a csatornába részegen.

– Arli nemsoká lelép majd – ütötte tovább a vasat a füstös. – Nagyocska. Csinosodik is.

– Csinosodik. – Sekh sunyi oldalpillantást vetett társára. Az nagy harapásokkal habzsolt, és teli szájjal osztotta az észt.

– A minap is azzal a Lurda gyerekkel rohangált. Aztat meg láttam egy szalagosnál. Vásárolt, nem csak ténfergett.

– Lurdának három nővére van, egyetlenkém pedig kölyök.

– Hát… Nem marad mindig az.

– Aztán merre rohangáltak?

Négyevezős csónak szorongott át a sikátoron. Az egyik ladikos cifrát füttyentett oda nekik.

– Balhé az ikerhidaknál? Megnézzük? – élénkült fel a köpcös a jel hallatán. Még a csámcsogást is abbahagyta.

– Biztos valami borzalom megint. Felszabdalt szajha, ilyesmi – legyintett Sekh. – Nem hiányzik az nekem, húzok vissza dolgozni ebéd után.

Fölösleges lett volna az ikerhidakhoz csődülnie. Gion-Han kanálisain a szóbeszéd sebesebb, mint a szél. Bolha sem tüsszenthet úgy, hogy ne tudná minden csónakos egy órán belül. Így esett, hogy Sekh az iralája végében állva, hamarosan maga is ontotta a hírt:

Förtelmesen nézett ki. Az egész hullát megnyúzták, tetőtől talpig, egy darabban húzták le róla a bőrt. A torzó meg, mint a nyers hús, csak ott lebegett a vízben. A móló alatt találták a kikötői kölkök, mikor le akartak merülni egy shenka fenekét lekagylózni.

Kénytelen volt cifrázni a mondókáját. A fuvarosok a jó pletykákért kapták a borravalót. – De meg foga sem maradt neki, az összeset kihúzgálta a beteg állat. A legjobb, hogy a csontnélkülijét is levágták. Vish főhadnagy pont akkor kódorgott arra a nőjével, mikor kiemelték a tetemet. A réztoronyból gongattak riadót, fel volt bolydulva az egész vámdokk. A vámőrök nem tudtak mit kezdeni a hullával, ráadásul éppen ott szédelgett valami flancos delegáció. A fővárosból jöttek adóügyben, ellenőrizni, vagy micsoda. Na képzelheti! Egy szó, mint száz, Vish ért oda elsőként, hát mivel kezdte? Lezáratta a dokkot, a fővárosi fejesek pedig ott ragadtak, összezárva a dögletes valamivel… Mert rothadhatott jó pár napja… A vámfőnök meg Vish-sel őrjöngött, hogy kirúgatja. Vish nőjével tudja, mi lett? – Nevetett fel. – Arról úgy megfeledkeztek…! Az egyik csónakos látta meztélláb, a szoknyáját felkapva caplatni az ikerhidak felé. Nem való, tudja, azokban a csúszós cipellőkben meg úri göncökben a gyalogjáró. Úgy pofára esik egy úrasszony, mint a szél. Hanem napestig mégse várhatott a gavallérjára.

Amint az utasa kiszállt, Sekh hegyes fogú vigyorát rezignált fintor váltotta. Cseppet sem boldogította, hogy estig legalább hat-nyolcszor kell még előadnia ugyanezt.

A tizennégy éves Arli a szövők házában dolgozott délutánonként. Sekh a munka végeztével úgy döntött, ma elmegy érte.

Mikor megérkezett, a lány gyors biccentéssel hagyta faképnél a barátnőit. Csendesen, jól nevelten szállt be az iralába.

– Muszáj lesz kimosnunk még az este – közölte Sekh.

– Hisz tegnap már… – A hüllőtekintet súlya alatt Arli kis híján lenyelte a nyelvét.

– Egyébként új szabályok jönnek, Mimóza. Mostantól csak akkor állsz szóba fiúval, ha a családját mész látogatni. Meg ne lásson egy csónakos bármelyikkel is kujtorogni!

Arli dermedten meredt a vízre. Az ólmosan fodrozódott, kékeszöld árnyalatai beleolvadtak a szürkületbe. Jó pár perces csend terpeszkedett közéjük.

– Mi lesz a névadóval? – lesett föl tétován a lány.

– Milyen névadóval?

– Neira új babájáéval, ma este. Emiatt jöttél elém, nem?

A férfi mormogva káromkodott. Tökéletesen elfeledkezett az eseményről, noha semmiképp sem hagyhatták ki.

A névadó szertartást követő ünnepségen persze még mindig a Nyúzó története volt terítéken. Sekh kénytelen volt húszadszorra is előadni, csak mert ő volt az iralás. A szomszédok, barátok, rokonok benépesítették a habok ölelte teraszt, amely szárazföldi városokban parknak vagy közös udvarnak felelt volna meg.

– Mintha néhány éve is akadt volna hasonló eset, nem? – vetette fel egy vendég a terebélyes asztalnál. Erre föl mindenki őrá nézett.

Iralásnak lenni magában foglalta a hírverő és mesemondó tisztségét. Külhoniak gyakran csak azért rendeltek fuvart, hogy kifaggassák őket, hogy állnak az ügyek Gion-Hanban.

– Öt-hat éve talán. De csak a nyúzásban vagyok biztos, a foghúzgálásra nem emlékszem – vonogatta a vállát Sekh. – Annyi hülyeség történik, én már a nagyját elengedem a fülem mellett. Csak addig érdekel, míg az utasokat is.

– Nyilván ez is valami szektás leszámolás volt megint. – Ez hálás témának bizonyult. A vendégek rögtön belebonyolódtak a legvéresebb históriákba. Sorra vették a városban működő, bizarrabbnál bizarrabb egyházakat. Lelkesen találgatták, ki állt bosszút kin és miért.

Sekh csak akkor járult hozzá a társalgáshoz, ha pontosításért hozzá fordultak. Gion-Han népe élt-halt a pletykákért, a város pedig maga volt a vallási rivalgások és aberrált mészárlások melegágya. Utóbbiak általában az előbbiekből eredtek. Az összeesküvés-elméletek gyártása néphagyománynak minősült, mint solymászat a pusztákon.

Sekh néha imádta ezt a helyiekben. Néha a gyomra is felfordult tőle.

Füzérek és lampionok díszítették a teraszt. Mivel el nem mozdulhatott a helyéről szakértői minőségében, kénytelen volt beérni azzal, hogy imbolygó fényüknél távolról leste Arlit. A lány félrevonult Lurdával és a fiú nővéreivel. Sekh szemügyre vette a kölyköt, lesajnálóan ciccent lélekben. Gondom az lesz. De nem ezzel a mitugrásszal.

Szokásához híven ezen az ünnepségen is távol tartotta magát bármiféle kilengéstől. Szeretett a józanság szobraként tetszelegni. Folyvást azon igyekezett, hogy a legjobb szomszédnak, barátnak, fuvarosnak látsszon. Feddhetetlenül, a közösség pilléreként, kiszámíthatón és megbízhatón. Keresetlen szövegekkel felvidítva a népeket, lelke hét lakattal őrzött mélyén mégis talán kissé megkeseredetten.

Személyisége egyik felét az apaságra alapozta. A másikat az özvegységre. A lányka iránti túlzó odaadás emberséget kölcsönzött neki. A Vikához fűződő eszelős ragaszkodás megmagyarázta, miért nem nősül meg.

Harsogó rajongás és csendes agónia. Bő tizenkét éve játszotta a szerepét, az mára úgy tapadt hozzá, akár egy második bőr.

A hazaúton küzdött magával. Várhat a mosás reggelig. Rég elmúlt éjközép, mire visszaértek a névadóról.

– Mimóza, hozd a dézsát!

Arli lesütött szemmel, szó nélkül engedelmeskedett. A konyhában ügyködtek, mint mindig, ha Sekh szeszélye folytán éjjel kényszerültek ruhákat suvickolni.

*

Mimóza csinosodik. Immár Sekh is látta. További két év telt el. A gyerekek egyforma tunikáját Arli már tizenkét évesen lecserélte a fiatal lányok öltözékére. Viszont eddig nem volt alakja. Sekhnek legalábbis nem tűnt fel.

Ma egy baráti családot kísértek el Gion-Han legnagyobb piacára. A család Arlival egyidős lánya épp a menyegzőjére készült. A nők árustól árusig libbentek, hogy összeválogassák a kelengyéjét. Sekh és az örömapa lemaradva ballagott mögöttük.

– Bár az én lányaim volnának ilyen szerények! – dicsérte Arlit az örömapa. A lány társnőitől kissé eltávolodva épp színes szöveteket nézegetett.

– Azért odahaza kinyitja a száját ő is, mint minden asszony – hárított Sekh megrökönyödve. Eddig csupán magát kellett mentenie a házasságra irányuló puhatolózásoktól.

Igyekezett semleges arcot ölteni, míg szeme sarkából a lánya mozdulatait leste.  A menyasszony bátyja, aki szintén a menettel tartott, éppen odalépett Arlihoz. Mondott neki valamit, mire a lány lehajtotta a fejét, majd kapkodva csatlakozott nőtársaihoz.

Kezdek kifutni az időből, gondolta Sekh, mindössze fél füllel hallgatva az örömapa kedélyes fecsegését. Arli szerényen, lehajtott fejjel járt; mindig korábban ért haza, mint ő elrendelte; alig állt szóba más kamaszokkal, egy ideje már a lányokat is kerülte. Ám hiába fordult magába, a teste érettebbé, a szépsége egyre nyilvánvalóbbá vált.

Sekh viszont nem azért nevelte tökéletes rabnővé, hogy valaha is elengedje.

A menyasszony bátyja felzárkózott a nők csapatához. Élénken gesztikulálva mesélt nekik valamit. A húgai nevettek, Arli is mosolygott. Aztán a fiú őhozzá fordult, mire riadtan reppent körbe a tekintete. Össze is akadt az apjáéval. Gyorsan válaszolt, azzal megindult a két férfi felé.

– Takaros, és jól nevelt is! – áradozott az örömapa, aki szintén a jelenetet szemlélte, majd vállon veregette Sekhet. Sekh állkapcsa egy pillanatra megfeszült.

– Láttál valami érdekeset, Mimóza? – Bár mosollyal fogadta a lányát, az összerezzent a hangjától. Szavait ugyanis a jellegzetes kis szusszanás vezette be.

Arli semmiségekről kezdett kérdezősködni, Sekh pedig belement a csevegésbe, hogy egymás mellett maradhassanak. Az örömapa is bekapcsolódott a társalgásba, barátságosan évődött Arlival.

– Nyilván várod már, hogy te is kelengyét vásárolhass magadnak! – fuvolázta.

– Majd amikor megtalálta a szíve választottját, akkor beszélgetünk erről, ugye Mimóza? – avatkozott közbe Sekh, látva, hogy Arli egészen elsápadt a megjegyzés hallatán.

Az odaadó apa képe most alávágni készült a rideg valóságnak. Az elmúlt egy-két évben rendjén volt, hogy védelmezte Arlit, hogy ugrott még a széptevők árnyékára is. Ám lassan eljött az idő, hogy rajongó szülőként belássa, nem túl korai már a szerelem lánykájának. Lassan akarnia illett, hogy Egyetlenke révbe érjen.

Amint hazafelé tartva elváltak a népes családtól, Arli váratlan hévvel ragadta meg Sekh kezét.

– Engem hidegen hagynak a fiúk, ugye tudod? – meredt rá kétségbeesve. – Nem tehetek róla, hogy Rahab odajött hozzám annál az árusnál! Emiatt ne rám haragudj!

Az apja továbbra sem bízott benne, és ez kimondhatatlanul fájt Arlinak. Sosem akart mást, mint Sekhnek tetszeni.

– Elment az eszed, hogy jelenetet rendezel?! – rántotta el a kezét a férfi. – Nem okoztál még elég bajt mára? A hangodat se halljam, amíg nem kérdezlek!

Sunyin körülsandított, ki láthatta meg őket, ám a környék néptelennek tűnt. Némán tértek haza. Bár szokatlanul derűs volt az ég, Arli úgy érezte, viharfelhők gyülekeznek fölöttük.

Apja sokáig büntette a meggondolatlan kitöréséért. Bezárta a hálókamrájába, még annyira sem engedte ki, hogy könnyítsen magán. Végül, öt nap múltán kirohanást tartott arról, hogy Arli mocskos és gusztustalan.

– Az egész ház bűzlik tőled, azonnal takaríts ki!

Szabadulása után a lány többé nem járt társaságba Sekh nélkül, nehogy az gyanakodni kezdjen, hogy beszél róla. Hogy panaszkodik.

Sosem tett volna ilyet.

Ám hiába igyekezett egyfolytában, úgy tűnt, sosem elég hálás vagy alázatos. Lépten-nyomon hibázott. A szabályok túl sűrű hálót vontak köré, folyton belégabalyodott, így aztán még több szabályt kellett hozni.

Egy délelőtt épp otthon tett-vett, kopogtattak. Fakanállal a kezében nyitott ajtót. Görnyedt anyóka állt a küszöbön, aki a zathárus szekta szokása szerint kendővel fedte el az arcát.

– Igen? – kérdezte Arli bizonytalanul.

– Én vagyok az, Lurda. – A vendég félrelibbentette a kendőt. Arli az orrára akarta csapni az ajtót, ám a fiú beékelte a lábát a résbe, úgy hadarta: – Sokkal feltűnőbb, ha nem engedsz be.

– Öt percet kapsz. – A lány körülsandított, majd félreállt az útból. A konyhában a suhanc kiegyenesedett, alig volt magasabb nála. Sötét szemében aggodalom csillogott, feszültsége rögtön átragadt Arlira.

– Mikor jön apád?

– Fogalmam sincs. – Sekh rajtaütésszerű felbukkanásai bármely napszakban előfordulhattak. Ketrecekből két hízó kandúr parázsszeme követte a fiatalokat.

– Szörnyű dolgot láttam, úgy féltelek! – kezdte a fiú. – Muszáj elhagynod Sekhet, méghozzá azonnal.

– Ezért jöttél? Takarodj innen, te szerencsétlen! – Arli rögtön kifelé kezdte taszigálni, de barátja nem hagyta magát.

– Apád a Nyúzó.

– Micsoda?

Kicsit később Arli sűrű teát tett az asztalra. A cserépbögréket dédelgetve kuporogtak a székeken. Lurda elmesélte, hogy két éjszakával korábban a szülei veszekedtek, így ő szokás szerint kisurrant, hogy a csónakházukban aludjon. Épp csak ott szörnyű kátrányszag terjengett pár hordó csiriz miatt, amit a nagybátyja néhány napra, jobb híján tárolt el a családjuknál.

Gondolta, jobb szállás után néz. Arliék csónakháza esett leginkább félre mindentől.

– Amit ott láttam… – Nagyot nyelt. – Csak egy pillanatra lestem be a résen, mert furcsa zajokat hallottam. De azzal már hátraarcot is csináltam, mint aki ott sincsen. Sekh élve nyúzott egy nőt, Arli. Nem tudom, az miért nem üvöltött vagy sikoltozott, miért maradt néma… Viszont élt még! Mocorgott!

– Szóltál erről bárkinek? – A fiú a fejét rázta. – Miért nem?

– Sosem ártanék neked.

– Hogy érted?

Lurda rágcsálóarcán keserű grimasz suhant át.

– Gondolod, hogy nem képzelnének apád bűntársának?

– És nekem miért mondod el? – fújt a lány szinte dühösen. Villogott a szeme, akár a hízó kandúroké.

Barátja zaklatottan pattant föl, de rögtön meg is tántorodott. Az asztalba kapaszkodva Arlira fókuszált.

– Nem ez a lényeg. Hanem, hogy meg kell szöknünk.

– Elment az eszed? Szöknünk? Hova?

– Az nem érdekes. Csak az számít… – A fiú nyelve elkezdett akadozni. – Én a világ végére is elkísérlek. Sose hagynálak el. – Egyre nyilvánvalóbban imbolygott. – Hú, de szédülök…

Rádőlt asztalra, majd lecsúszott a padlóra.

 

Sekh délben tért haza. Arli sápadtsága azonnal elárulta neki, hogy gond van. A lány merev mozdulattal emelte föl a szégyenláda fedelét, hogy megmutassa Lurda holttestét.

Néhány végtelennek tűnő másodpercig hallgattak.

– Bántott? – Sandított rá végül a férfi laposan. Arli az ajkát harapdálta, nagyra nyílt szempárja fél arcát betöltötte.

– Nem. Téged akart. – A padlóra szegte zöldes tekintetét. – Azt mondta, látott éjjel a csónakházban embert nyúzni.

– Erre te elvágtad a torkát?

– Megijedtem. El akart szöktetni. Azt hitte, egy ilyen képtelen rémmesével rábírhat? – Fázósan ölelte át saját magát. – Ha pedig nem engedek, tán elkezd kukorékolni. Rossz híredet keltheti.

Sekh rezignáltan túrt hollóhajába. Fújtatott.

– Nem lesz semmi baj. Ezt majd éjszaka elintézem – legyintett a ládába groteszk módon begyűrt holttest felé. Azzal visszaindult a konyhába, hogy nekilásson az ebédjének. Arli dermedten fordult utána.

– Tényleg te vagy az, ugye? – Sekh hüllőt idéző pillantást vetett hátra a válla felett. – A Nyúzó. De… Miért?

A férfi a legnemesebb egyszerűséggel vállat vont.

Hamarosan visszatért a városba, magára hagyva Arlit a halottal. A lány egész délután majd egész este a lakást csiszatolta, akár egy megszállott.

– Fejezd már be, Mimóza! – reccsent rá Sekh, miután este megérkezett a munkából. Talpra ráncigálta Arlit, és erővel fejtette le az ujjait a felmosórongyról. – Viselkedj normálisan! Soha senki nem fog gyanakodni rád, hogyha nem hagysz jeleket.

– De mi lesz, ha megtalálják a hullát? – jajongott a lány.

– Mit találják? – Apja ingerülten felképelte. Ettől, mint általában, a lány azonnal kijózanodott.– Miért keresnék rajtad? Titkolsz valamit?

Arli kavargó gyomra egy pillanat alatt tűhegynyire zsugorodott.

– Dehogy! – Sekh a könyökénél fogva tartotta őt, és soká kémlelte rémült arcát. Végül kelletlen szájhúzással biccentett.

– Mi lesz, ha megtalálják? – szajkózta később is Arli, mikor az éj leple alatt zsákba tömték a hullát. Sekh idegei már tikkeltek a hangjától. Mi lesz ha, mi lesz ha! Egyvégtében ez a maga elé motyogás.

– Sosem kerülnek elő – tagolta lassan lányának. Az természetesen nem mert ellentmondani neki, ám nagyra nőtt szempárja szinte üvöltve árulkodott kétségeiről.

A férfi sóhajtott.

– Mi van? – adta meg az engedélyt, hogy Arli kérdezzen, vagy megjegyzést tegyen. A lány tekintete menekült az övé elől, a zsákot gyűrögette, míg beszélt.

– Eddig mindkettő előkerült, nem?

– Milyen mindkettő? – morrant Sekh értetlenül.

– Hát a Nyúzó legutóbbi áldozata. Meg az azelőtti, akiről a Kis Neira névadóján annyit meséltek.

Sekh kelletlenül tolt egy utolsót Lurda alfelén, majd egy határozott mozdulattal összehúzta a zsák száját.

– Azok nem a két áldozat voltak. Csak két baleset. Tizennégy év alatt kettő, és amint látod, hiába buktak felszínre a holttestek, nem tolong itt a városőrség a küszöbünkön. Ha hiszed, ha nem, tudom, mit csinálok.

Arli borzadó tekintete megállapodott ösztövér vonásain.

– Mi van? – ismételte Sekh, a zsák száját csomózva. Kezdett kifogyni a türelméből.

– Mennyi volt? Hány áldozat? – Sekh csak egy futó, szuroksötét pillantásra méltatta.

– Ugye nem gondolod, hogy épp neked számolok majd el, Mimóza? – Elég volt a leckéztetés hangneme, hogy Arli válla előre essen, megadó tartást vegyen föl. – Inkább örülj, hogy ilyen apád van! Más már hatszor megfojtott volna a helyemben, vagy legalábbis átad valami inkvizítornak. – Lefitymálóan fújtatott. – Éjnek évadján takarítom itt a te szemeted. Egy átlagember most hisztériázna.

Mielőtt zsákkal a vállán kilépett volna a hátsó ajtón, megcirógatta Arli arcát.

– Nem mondom, hogy jól csináltad, Mimóza. De tetszik az indokod.

Arli szíve szinte összetört a cirógatástól. Szilánkosra zúzta a boldogság. Oly ritka pillanat volt ez, melyet elraktározhatott emlékei kincsestárába, hogy örökre ott dédelgesse.

Az érzelmi kavalkádtól kissé meg is szédült. Hogy lehetsz boldog, mikor megölted a barátod? A barátja volt Lurda? Mi az, hogy barát? Mindez egyre távolibbnak tűnt az évek múlásával. Arli világa Sekh szeszélyei körül forgott, és mialatt elhúzódott másoktól, hogy őt válassza, a külvilág amúgy sem mély lenyomata elhalványult benne.

Mialatt apja a hulla ügyét intézte, a lány századszor is elmosta Lurda bögréjét. Könyékig a dézsába merülve egyetlen edény miatt, egyszer csak kitört belőle a zokogás. Ám nem a gyilkosság miatt. Hirtelen megértett egy rejtélyt, miáltal közelebb érezhette magát Sekh-hez. Immár tudta, miért mosnak a legváratlanabb időpontokban. Mosás vagy mosogatás, egyre megy.

Nem azért sírt, mert gyilkolt. Hanem azért, mert megérte.

 

Beadja a kölyöknek a macskák levágás előtti altatóját, aztán elmetszi az ő torkát is, épp mintha hízó lenne. A csónakját hajtó Sekh nem bírt napirendre térni lánya gyakorlatiassága felett. Saját magát látta benne, és pont ez nem nyugtatta meg. Velem is bármikor megtehetné.

Egy hitvány híd árnyékában, a legmélyebb közönnyel eresztette a holttestet rejtő zsákot a habok közé. Mikor Gion-Hanba érkezett a kisbabájával, még nem is sejtette, hogy a valaha volt legjobb helyet találta meg üzelmeihez.

A tóváros hemzsegett az aberrált gyilkosságoktól. Ezerarcú népét millió indulat feszítette. Szüntelen karattyolásukkal összezavarták saját magukat. A csatornák, kanálisok pedig mindent és bármit elnyeltek.

Ez a zsák is úgy süllyedt el, mint a kő. Néhány pillanat, és már a feltörő buborékok sem árulkodtak semmiről.

Számtalan mészáros mégsem élt ezzel a lehetőséggel. Közszemlére tették művüket, üzengettek általuk a világnak. Sekh úgy vélte, a hullamívesség épp olyan népszokás Gion-Hanban, mint a pletykálkodás. A többség valószínűleg nem is az ölésért gyilkolt, hanem a kifejező erőért. A különböző csoportok brutális tettekkel adtak súlyt a mondókájuknak.

A Nyúzó különbözött tőlük. Bár őt sem boldogította a halál aktusa, magasztos cél helyett nem szűnő éhség hajtotta az áldozatok nyomába. Idejét sem tudta, mióta ölt. A meggyilkoltak oszlopa arctalan masszaként nyújtózott messzire, a múlt homályába. Semmi sem létezett a holtak előtt, ugyan a személyük semmit sem számított neki, ő elsorvadt volna, ha az agónia nem vergődik, nem vonaglik rendre a kezei közt.

Őt nem érdekelte sem a külvilág, sem az áldozat. Egyedül a pillanat, mely rövidke időkre elverte mardosó sóvárgását. Az egész értelmetlen volt és céltalan. Végzett is volna magával, ha az nem jelenti, hogy nem csonkíthat embert többé.

A népek végső soron a lélegzést sem bírták abbahagyni csak azért, mert elhatározták.

Arli tőlem is megszabadulhatna, de nem fog. Kísértetjárta mólók mentén hajtva az iraláját, most először töltötte el valamiféle büszkeség. Arli önként vállalta a rabságot. Ahogy hajdan a szégyenládát zárta saját magára, úgy immár az egész világot taszította el. Sekh nevelése beérett. Már ölt is értem. Ez a lehető legerősebb kötelék.

A lány illedelmesen, az asztalnál ülve várta, mikor hazaért, de Sekh rögtön észlelte a felszín alatt üvöltő kérdést.

– Mondd! – vetette oda, helyet foglalva a szemközti széken.

– Nem kéne elköltöznünk?

– Most biztos nem – vágta rá a férfi a halántékát masszírozva. – Miattad pár hónapig semmi váratlant nem csinálhatunk, Mimóza.

Hátradőlt. Hüllőhideg tekintettel pásztázta Arlit.

– Jól keresztülhúztad a tervem. Néhány hét múlva készültem elhurcolkodni, tovább, még keletebbre. Na nem mintha én is a városőrségtől félnék. – Felmérte a lány minden apró rezdülését. Az félrefordított fejjel a lécpadlót tanulmányozta, ám előle így sem rejthette megdöbbenését. Noha nem is próbálta, csak hozzászokott, hogy nincs szava, emiatt ritkán adott erős reakciót. – Tudod, lassan már nem illik együtt élnünk. Egy új helyen ez megoldódik, ha házasoknak hisznek minket.

Arli hallgatott, ám szemébe kis idő elteltével könnyek gyűltek.

– Miért sírsz? – kérdezte apja tárgyilagosan, mikor az első cseppek legördültek az arcán.

– Szóval te… Még így is… Meg akarnál tartani? – hüppögött a lány. Nem a gyilkosságra gondolt, csupán a tényre, hogy ő általában véve mihaszna gyermek.

– Igen – csóválta a fejét kelletlenül Sekh –, még így is. Ki más, ha én nem?

Nagyvonalúan intett, mire lánya úgy bújt az ölébe bömbölni, ahogy azon a régi, lepkés-lázas éjszakán.

*

Bár nem minden városban találni hullamíveseket vagy kanálisokat, mindenütt fuvarosok róják az éjszakát. Egy magányos kuncsaft, egy bénító méreggel átjárt tű az ülésben… Sekhnek mindössze ennyi kellett a boldoguláshoz.

Ifjú felesége rendületlenül várta haza szárazföldi otthonukban.

– Szegényke nagyon félénk, rossz sora volt előttem – magyarázta a férfi az új szomszédságuknak.

Arli pedig, ahányszor Sekh elrendelt egy ötletszerű nagymosást, vágyott vigasztalóan hozzá simulni. Immár tudta, hogy ilyenkor a Nyúzó érkezik meg, és hogy apját a kezéhez tapadó temérdek vér ugyanúgy bántja, ahogyan őt Lurdáé.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (6 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Napokkal ezelőtt elolvastam a novellát, és mindenképp akartam véleményt írni róla, csak nem egyszerű a megfogalmazás… Még most sem, de azért megpróbálom.:-)
    Sok mindent nem olvastam tőled, az az egy-két novella, amit igen, azt a szót juttatta eszembe, hogy “idegen”. Más stílusban, más témákról, más megközelítésben írsz, mint az átlag, és olvasás közben ez kezdetben egy kis diszkomfort érzést keltett bennem. Viszont, mivel teljesen kiszámíthatatlan volt számomra az útvonalad, végig intenzív figyelemmel olvastam, miközben alig volt sejtésem, végül mi fog kisülni belőle, de nagyon érdekelt.
    Viszont érzelmileg nem vont be pl a Vágyom rád kötetben megjelent novellád, de ez… Le a kalappal!
    Így megjeleníteni az érzelmi folyamatokat, személyiség változást/torzulást, ilyen profin és hitelesen, csak gratulálni tudok. Szóval, őszintén gratulálok! 🙂

  2. Kedves Csilla!

    Sokat jelent nekem, hogy írtál. 🙂 Azt hiszem, ez az egyik legszebb értékelés amit eddig kaptam, hiszen “idegenként” nehezebb megkedveltetni magunkat, mint ízlésbe vágóként. Köszönöm, hogy kitartottál a diszkomfort ellenére. Remélem, a jövőben is tudok majd olyat írni, ami fenntartja az érdeklődésed. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük