Amira Stone: Az elfeledett requiem

Végighordozta tekintetét a bozóton. Árnyakat látott elsuhanni. Eva izmai megfeszültek, szíve ijedten zakatolt, már a menekülés ütemét verte. Ekkor meghallotta a háta mögötti zihálást, az avar reccsenését. Megperdült. Egy torz alak futva közeledett felé. A holdfény megvilágította a lény görnyedt testét, sápadt, foltos arcát. Különös tartása ellenére gyorsan és fürgén mozgott, miközben cserepes ajkát nagyra…

Olvass tovább

Boros Csilla Andrea: Osztálytalálkozó

Azt mondják, kövesd az álmaid, bárki lehetsz, aki csak akarsz. Az én esetemben ez nem igaz. Nézem a hosszú asztalt körülülők arcát, az idő múlása mindenkin meglátszik. Petyhüdt, tésztaszerű arcok, melyet túlkelesztettek, és most formátlanul futnak ki a tálból. Lapos, lángosszerű arcok, melyek az áll alatt húsos táskaként domborodnak. Próbálom felfedezni bennük a harminc évvel…

Olvass tovább

Alex L. Hooper – 37-es blokk

Tekintetem az energiamezőnek csapódó meteoritok vonták magukra, amik tűzijátékként robbantak szét, fel-felvillantva a hálószerű pajzsot. Teo zavartan fészkelődött mellettem. – Olyan kihaltnak tűnik ilyenkor – mondtam. Napközben diákok százai nyüzsögtek az udvaron, de most csak Eow, a fűnyírórobot forgolódott a gyepen. – Én így jobban szeretem. Elmenjünk? – Ne! Azt hiszem, nekem is jobban tetszik…

Olvass tovább

Claire Devos: Virtuális szerelem

Hogy a fenébe lehet megfordulni? Ha így folytatom, nekimegyek a falnak. Állj, állj! A francba. Hülye avatár. Komolyan. Óvatosan megpróbálok néhány újabb lépést tenni. A pultok mögött álló figurák bárgyún mosolyognak felém. Hú, de fura! Hogy lehet itt bármilyen komoly tárgyalást lebonyolítani? Ha a főnök nem parancsol rám, hogy keressek néhány potenciális új partnert, gondolkodás…

Olvass tovább

Kiszely Réka: Szilorom titka

Szilorom úgy gubbasztott az alacsony hegy oldalában, akár egy szemérmes kisasszony, akiről mindenki megfeledkezett. Sziszegővadon ősöreg fái körbe zárták az épületet, mindössze egyetlen elhanyagolt kocsiút vezetett Temeran irányából az udvarházhoz. Az egymás mellé fektetett kőlapok közt fű sarjadt, az egykori árok partján magasra nőtt a gaz. Látszott, hogy jó ideje nem járt erre sem hintó,…

Olvass tovább

Magyar Anna: A fiú, aki szerette a telet

Régen Gidának sokkal egyszerűbb dolga volt, amikor az apja hangoskodott. A nagyi még ott élt a szomszédban, és anya a lelkére kötötte, hogy mindegy, hány óra van éppen, nyugodtan sétáljon át hozzá ilyenkor. Mármint amikor vitatkoznak – anya legalábbis így mondta. Gida – ugyan még csak nyolcéves volt – kiforrott véleménnyel rendelkezett ebben a témában,…

Olvass tovább

Huszár Nóra: Palimadár

Éhes a gyerek. Egyfolytában. Eszik napkeltekor, napközben, alkonyatkor. Enne éjjel is, ha nem fáradna el az ordítástól. Szerencsére alszik hajnalig. Etetjük az anyjával, de ennek semmi nem elég. Az asszony szerint nagyétkű. Szerintem zabál. Sokkal nagyobb, mint a testvérei voltak ilyen idős korukban. Ordít, eszik, növekszik. Ja, és ronda. Eleinte nem szóltam semmit, a többiek…

Olvass tovább

Rajhona János: A varázslant

− Nézd meg, gyerekként milyen jól megvoltak, két kis imádnivaló csöppség, most meg már nem kellenek egymásnak. − Valamit ki kell találni. Mi lesz vagyonnal, ha ezek a saját fejük után mennek? − Rikának folyton csak a szerelem jár a fejében. Nem mondom, lánykoromban én is gondolkoztam rajta, de az már túl sok, amennyit ő…

Olvass tovább

Guttyán Piroska: Akarsz-e játszani

A terem elcsöndesült, a lámpákat hangos kattanással oltották le. A közönség halkan suttogó, alaktalan feketeséggé tömörült. A színpadon álló régi zongora hívogatta a fiút, mint hideg téli estéken a kandalló melege. Mikor leült elé, és ujjaival puhán végigsimított a billentyűzeten, úgy érezte, hazaérkezett. A kotta szintén ismerősként üdvözölte. Friss illata volt, mint amit most hoztak…

Olvass tovább

Rezeda Réka: A kulcs

Garzik rátaposott a tarkómra, és csónaknyi bakancsa talpával a posványszagú dagonyába nyomta a fejemet. – Lépj vissza, testvérgyilkos! – A tagbaszakadt mágustanonc minden szavát egy-egy fájdalmas ökölcsapással nyomatékosította. Levegő után kapkodva vonaglottam a sáros erdei ösvény közepén. – Hagyd békén! Megdermedtem a vékony gyerekhang hallatán. Lilia sosem tudta, mikor kellene befognia a száját. Amíg Garzik…

Olvass tovább

Kiss Zsuzsanna: Egy új élet felé (Az ösztöndíj 2.)

Megállok a hatalmas, betonszürke gyárépület előtt. Mielőtt belépnék, jól megnézem magamnak a derengő hajnali szürkületben. Ma látom utoljára. Veszek egy nagy levegőt, erőt gyűjtve megmarkolom tömött hátizsákom szíját. Előveszem a zsebemből a belépőkártyámat, becsipogok, a fotocellás ajtó kinyílik. Az öltözők felé veszem az irányt. Közben reménykedem, hogy nem futok össze a pletykásokkal, mert ők biztosan…

Olvass tovább

Leta Hollin: Panelkert

Dávid Már a karanténban sincs nyugta az embernek. Pedig jól indultak a dolgok. A Candide felét két óra alatt ledaráltam, most jönne a legizgalmasabb rész, de ekkor hangos csattanás zavar meg a lépcsőház felől. Lerakom a könyvet, és kinyitom a bejárati ajtót, hogy megnézzem, mi a franc folyik odakint. A padlót virágföld borítja és törött…

Olvass tovább

P. Molnár Petra: Fehér Fátyol

Anyám szélesre tárta a szalon ablakainak szárnyait. Az Arrochar hegység felől fújó hűvös, áprilisi szellő meglibbentette a bútorokat takaró fehér lepedők szélét, melyeket hamarosan le is húztam a bársonyszófáról és a hozzá tartozó karcsúlábú fotelekről, felkavarva az évek óta gyűlő port. Két éve járt itt utoljára a kastély gazdája, Mr. Chesterton egy nagyobb nemesi társasággal….

Olvass tovább

Amira Stone: Bumm, alma! Bumm!

− Gyorsan átugrom a 9-es szektorba, biztos megengedik, hogy használjam az eszközeiket. Csak nem fogadhatod ezeket gyűrött ingben. − Szívem, ők mind tudósok, nem hiszem, hogy bármelyiküket is érdekelni fogja az ingem, és kétlem, hogy ki tudnád játszani az atmoszféra szabályzót. − De jól kell kinézned, élőben fognak mutatni minden hálózaton. − Nem, a sajtóengedélyeket…

Olvass tovább

Garzó László: Az emlékmű

Erősen sötétedett már, a város fényei olyanná lettek, mintha ezer színnel izzó árnyak lennének, és egy homályos üveglencsén át szemlélném. Talán álnokul foglyul ejtették a lelkem és a képzeletem. Ez a legjobb szó rá. Az Önfeláldozás Lángja földbe süllyesztett emlékműve felé tartottam. Szerettem ezt a különös helyet, mert amint végighaladtam a száz méteres rámpán, lent…

Olvass tovább