Szenczi Ildi: Ne kísértsd a sorsot!

Az óbudai panel ötödik emeletén Tamás lehajította a táskáját a fotelbe. A rézkehely, amit a reggeli szelleműzésnél használt, kiesett a félig nyitott hátizsákból, és csörömpölve elgurult a kopott parkettán.

– Ezennel feloldozlak, köcsög! – vigyorgott, és visszahajította a kelyhet a táskára, aztán elindult a megérdemelt melegszendvicséért a konyhába.

Büszke volt magára, igazán jól sikerült a mai nap. Kora reggel kiautózott Budafokra, megkereste a megadott címen a kedves kis meseházat, amit ügyfele, egy szőke lányzó nemrég vásárolt. Magára kapta a rituális köpenyét, és előadta a szokásos kis műsorát: fojtogató mennyiségű tömjénes füstölő, netről tanult kelta kántálás, sóból szórt pentagramma, meg ami kell, és a végén látványosan erőlködve bezárta a szellemet az új, rúnás rézkehelybe, amit két hete vett a bolhapiacon. Mosolyogva tűrte a nő könnyes szemű hálálkodását, majd a borravaló fájó hiányát is. Nem könnyű manapság okkultistának lenni.

Tamás persze szigorúan véve nem volt okkultista. Inkább afféle mentális placebónak tekintette magát, aki elhitette az ügyfelekkel, hogy minden nyomoruk természetfeletti okozója – egy ártó szellem, vagy egy rontás – varázsütésre megszűnt, és mostantól boldogan élhetnek. De hát ezt ugye nem lehetett marketingelni, úgyhogy megszületett Tadeus, az okkultista, akit maga Belenus, a gyógyítás istene ruházott fel segítő erővel, bla, bla, bla. Néha kapott egy-egy hálálkodó e-mailt, és voltak visszajáró ügyfelei is, úgyhogy nem érezte különösebben rosszul magát azért, amiért ilyen bődületes marhasággal keresi a kenyerét.

Még az is lehet, hogy a szőke kiscsaj is felkeresi majd egy-két jóslásért, vagy egy házszentelésért. Hiszen a saját szemével látta, hogy elűzte azt a rendkívül rosszindulatú szellemet, aki a beköltözése óta randalírozott: leverte az orchideát, szétszórta a macskaalmot, és belehugyozott a legdrágább cipőjébe.

Nem, jobban belegondolva, ő nem fogja többet keresni. Kénytelen lesz belátni, hogy szellemek nem léteznek, és a macskája egy seggfej.

Ettől függetlenül kifogástalannak ítélte a mai munkáját, és eltökélte, hogy kiélvezi a nap többi részét.

Amikor azonban tányérral a kezében belépett volna a szobába, visszahőkölt a küszöbnél.

– Bazmeg! – köhögte teli szájjal, és pislogni próbált, olyan jó huszonötször egymás után, hátha eloszlik a furcsa pára a szeméről.

A könyvespolca előtt ugyanis egy kora hatvanas, kopaszodó, pocakos pasas ácsorgott piros rövidnadrágban, fehér trikóban, és a könyveket vizslatta. Az alakja olyan halvány volt, mintha egy eső áztatta üvegen keresztül nézné, és az istennek nem akart eltűnni, akárhogy dörzsölte a szemét.

Tamás lenézett a gombakrémes melegszendvicsre, gépiesen visszasétált a konyhába, és tányérostul a kukába hajította. Ennyit arról, hogy jó napja lesz.

Amikor visszatért a szobába, az alak még mindig ott volt.

– Ezt te fúrtad fel ide, zsenikém? – bökött a fazon a polcra, amikor végre méltóztatott ránézni Tamásra. A hangja mintha egy távoli hangszóróból szólt volna, de azért érthető volt.

– Mi a szar…? – kérdezte Tamás, de őszintén, fogalma sem volt, hogy mit lát, vagy mit kellene mondania. – Mi folyik itt?

– Ezt inkább én kérdezhetném, taknyos – förmedt rá az öreg. – Minek rángattál el otthonról?

Tamás köpni-nyelni nem tudott.

– Már hogy én?

– Ja – vakarta meg az alak borostás állát. – Mondhatom, nagyon kényelmetlen az a talpas pohár. Rosszabb, mint simán halottnak lenni.

– Halottnak?!

Ez nyilvánvalóan hülyeség volt, a halottak nem mászkálnak mások nappalijában, hanem jól nevelten fekszenek a koporsójukban. Kivéve, ha…

De nem, az még nagyobb hülyeség.

– Miért, láttál már ilyen seszínű élőt? – zsémbeskedett az öreg. – Amúgy meg te vagy az ördögűző, vagy mi a frász, nem kéne meglepődnöd. Bár az a sok füstölő tényleg nevetséges volt.

Tamás lerogyott a fotel karfájára, és belekapaszkodott a támlába.

– Ne basszál ki velem, hogy te vagy a szellem a szőke liba házából…

– Az az én házam – mordult fel a szellem. – És lehetne, hogy kevesebbet káromkodsz? Öreg vagyok én már ehhez.

– Nem lehetne, baszki! Szellemek nem léteznek! Én csak… Te meg…

Tamás csak hápogott; úgy érezte, mintha az agya és a teste nem lenne szinkronban a valósággal. Végül kibökte azt az egy dolgot, amiben biztos volt.

– Szerintem rohadtul annyit káromkodok, amennyit akarok!

Az alak vállat vont, és tovább tanulmányozta a könyvespolcot.

Ez agyrém. Ilyen nincs. Szellem van a házában. Egy létező szellem. Vagy idegösszeroppanást kapott. De akkor durvát.

A füle hirtelen csengeni kezdett, a falak is összegabalyodtak. Az ajtókilincs vészesen közeledett, aztán mégis inkább a dohányzóasztal sarkába akarta beverni a fejét. Végül a fotel karfája is elfogyott alóla, és bénán fél seggre esve a padlóra huppant.

– Azt hiszem, fekszem itt egy kicsit, amíg elmúlik – motyogta Tamás, és kinyúlt a hűvös parkettán. Csak nézte a plafont, ahogy örvénylik, hol jobbra, hol balra, és várta, hogy elmúljon a szédülés, meg az agylágyulás.

– Ahogy gondolod – ült le a szellemtestű ember a kanapéra, ami nem süllyedt be alatta. – Én ráérek. De a helyedben bedobnék egy pofa sört.

– Nincs itthon sör – válaszolta kábán Tamás, és megköszörülte kiszáradt torkát. – Egyedül nem iszom.

– Hát, most már nem vagy egyedül – vigyorodott el az ember.

 

A szellemalak negyven perccel később is ott volt még, amikor a szédülés már régen elmúlt. Épp a tévészekrényt tanulmányozta. Tamás nézte egy darabig, végül arra jutott, hogy nem fekhet örökké a padlón – már csak azért sem, mert kezdett alatta kihűlni a parketta, és a heréire is ráfért volna egy igazítás.

Óvatosan feltápászkodott. Ahogy a mozdulat felkavarta a szoba levegőjét, megérzett valami furcsa, ózonszerű szagot.

– Tudom, büdös vagyok. Más is mondta már – mondta a szellem mindenféle bűnbánat nélkül, amikor látta, hogy Tamás felhúzza az orrát. – Mentségemre szóljon, hogy nem igazán marad meg a szappan a kezemben.

Bizonyítékképpen meglengette sápadt, húsos karját, ami akadálytalanul suhant át a Gyűrűk Ura összesen.

– Ezt… Ne csináld – nyelt Tamás. Érezte, hogy megint közeleg a szédülés.

– El ne ájulj nekem – röhögött kedélyesen a szellem. – Amúgy Laci vagyok. Nem nyújtok kezet, mert attól aztán tuti kidobod a taccsot – vihorászott tovább.

Tamás gyanakodva nézte az elmosódott alakot. Nem is igazán tudta, mire számít, talán hogy megtámadja őt, vagy hirtelen köddé válik. De egyiknek se volt értelme. Semminek nem volt értelme.

Oda se nézve ledobálta a cuccokat a fotelről, hogy rendesen beleülhessen, biztos ami biztos. A kehely megint elgurult, éppen a szellem-papa felé. A pasas kissé elhúzódott tőle.

– Megtennéd, hogy azt elpakolod? – kérte. – Furcsa érzésem van tőle.

Tamás felvette a kelyhet, és ámulva nézegette.

– Szóval ebben jöttél ide? – kérdezte, és próbálta elhessegetni azt a rendkívül bizarr érzést, hogy épp egy szellem közlekedési szokásairól próbál információt szerezni.

– Ja. De hát te csináltad; nem tudtad, mi lesz?

– Nem én.

A szellem értetlen tekintetét látva Tamás felsóhajtott. Jöhet a gyónás.

– Egyetemista koromban volt egy wicca csajom. Boszorkány – egyszerűsített, amikor látta Laci ködös arcán az értetlenkedést. – Ő cipelt el mindenféle okkultista rendezvényekre meg táborokba, akkor jöttem rá, hogy ebben tök jó pénz lehet. A marketing diploma után beindítottam a vállalkozást. Középiskolában benne voltam a színjátszókörben, szóval nem volt nehéz ráérezni a szerepre. Niki akkor persze már sehol se volt. Pedig jó lett volna, ha szól, hogy nem kamu – sóhajtott. – Szóval hat éve többé-kevésbé ebből élek, de sose gondoltam volna, hogy valóban csinálok is valamit.

– Hát nincs is több ilyen cuccod, mint ez az ibrik – bökött állával a kehelyre Laci. – Csak attól borsódzik a hátam. Egy igazi balfék kókler vagy, ne aggódj – vigyorgott megint.

Tamás körbesimította a kehely tetejét, és forgatni kezdte a hideg fémet. Semmi különleges nem volt benne. Egyszerű, kopottas rézkehely, vésett kelta rúnákkal az oldalán meg a talpán. A bolhapiacon vette két hete, jó drágán, hogy az isten verje meg, de ha tudta volna, hogy miért kerül annyiba, inkább ott hagyja. Talán előtte is valami wicca használta, aki kivételesen tudta is, hogy mit csinál. Mindenesetre megjegyezte magának, hogy Niki haverjainak nem szabad beszólni.

– Na jó – tette félre a kelyhet, és a problémát, amit a későbbiekben jelenthetett –, és most mi lesz? Nem maradhatsz a nyakamon.

– Hát, te hoztál ide – vont vállat a papa. – Szellem vagyok, valahová kötődnöm kell.

– Akkor visszaviszlek – vágta rá Tamás.

– Hiába, onnan már elszakítottál. Törődj bele, hogy itt maradok.

Tamás erre már nem tudott mit felelni. Magához vette viharvert laptopját, és a nap további részét azzal töltötte, hogy utánanézett a szellemjárásnak, szelleműzésnek, de annyiféle információt talált, hogy nem tudta eldönteni, melyik lehet valós, és melyik nem. Közben lopva figyelte Lacit, ahogy a lepergett festéket vizsgálgatja az erkélyajtón, a dohányzóasztal kilazult lábát nézegeti, és áttetsző virsliujjaival megpróbálja megmozgatni a szoba kilincsét. Egyszer a teljes felsőteste elsüllyedt a kanapéban, amikor valamit meg akart nézni mögötte, Tamás meg inkább elfordult, és a plafont tanulmányozva rágta a tegnapi maradék pizzaszeletet. Mindenesetre úgy tűnt, a szellem elvan a saját kis világában, így nem zavart sok vizet, amíg Tamás próbált valami használható információhoz jutni.

Estére azonban rájött, hogy az internet kivételesen nem fog neki segíteni, valahogy meg kell próbálnia egyedül megoldani a dolgot. Persze kérhetne segítséget, de nem akarta felkeresni a wiccákat – egyrészt mert utálják, amiért ebből csinál pénzt, másrészt meg úgy érezte magát, mintha valami bűnt követett volna el, amiért lecsukhatják, vagy ilyesmi.

Azt viszont még nem akarta végiggondolni, hogy mihez kezd most. Mármint az életével. Igaz, hogy kamuzással kereste a kenyerét, de mindig azt hitte, teljesen ártalmatlan, amit csinál, és a maga módján segítséget nyújt elképzelt problémák, vagy valós problémák elképzelt okai ellen. De ha a szellemek léteznek, akkor minden más is létezhet, sőt, valószínűleg létezik, és ő nem fogja tudni jó szájízzel tovább csinálni ezt az egészet. Hogyan mondhatná valakinek, hogy persze, levett egy rontást, vagy hogyan átkozhatna meg jó szívvel több hűtlen férjet? A szellemekről nem is beszélve… Ha elkezdi hazahordani őket, rövid úton egy rossz kísértetházas horrorparódiában találja magát. Hogy merjen olyan dologba belenyúlni, amiről valójában semmit nem tud? Egyáltalán mit ér az élete, ha az egyetlen dolog, amihez ért, teljesen haszontalan, sőt, ártalmas?

Végül este kilenckor megtépázott idegekkel elment aludni, ahogy szokott. Sosem imádkozott, de most minden létező istenséghez könyörgött, hogy tűntessék el reggelre a szellemet.

 

Kora reggel Tamás a kukásautó dübörgésére és a munkások füttyögésére ébredt.

Nem nyitotta még ki a szemét.

Az emlékei Laciról, a hazahurcolt szellemről teljesen szürreálisak, de legalább annyira valószerűek is voltak. Szóval mielőtt bármit kezdene a mai napjával, tisztázni kellene, hogy a tegnapi nap megtörtént, vagy nem történt meg. Esetleg is-is, és akkor skizofrénia.

A rejtély kiderítéséhez viszont mindenképpen fel kellett kelnie. Meg azért is, mert iszonyatosan kellett hugyoznia.

Néhány mély sóhajtással megerősítette a lelkét arra az esetre, ha Laci pislogna rá a szoba másik végéből, és átengedett egy kis fényt a jobb szemhéján. Abban a csíkban, amit látott, nem volt áttetsző testű kövér csávó, csak a dohányzóasztal pár bögrével és chipses zacskóval, meg a melós szekrény, ahol a rituális kellékeket tartotta. A tetején az átkozott rézkehely trónolt, oldalán a vésett rúnák kárörvendő vigyorával.

Teljesen kinyitotta a szemét. Semmi. A lakásban tökéletes csend honolt, már amennyire egy panelben csend tud lenni. Imola például már megint zúgatta a mosógépet; Tamás többször fohászkodott már, hogy törjön el a keze, ha még egyszer egy álmatlanságban szenvedő mosi-hurci-nowaste anyuka falszomszédságába írna alá bérleti szerződést. De Laci hangját nem hallotta, és ez volt a fontos.

Ledobta magáról a takarót, és felkelt. Sehol semmi rendellenesség, leszámítva a borzalmas ízt a szájában, és a szagot, ami áramlott belőle. Mintha beledöglött volna valami az éjszaka, vagy inkább két nappal ezelőtt. Pedig tisztán emlékezett rá, hogy fogat mosott az este. Vagy azt is csak képzelte…?

Eltámolygott a fürdőig, kiürítette a hólyagját, kimosta a hullaszagot a szájából, lezuhanyzott, mindezt tökéletesen magányos békességben – bár azért dübörgő szívverése jelezte, hogy később illene végiggondolnia, mit tehet a mentális egészségéért, mert valami biztosan nem kerek. A szellemjárásnak viszont semmi jele nem volt. Köntösben, vígan dúdolgatva tette meg a konyháig a szokásos három lépést.

A lakás nem volt túl nagy, a bejárati ajtótól a fürdőn át a konyháig tizenkét lépésből kényelmesen be lehetett járni. Ideális agglegénylakás, mert akkora kuplerájnak nem volt hely, amit szükség esetén ne lehetett volna fél nap alatt eliminálni. Az ötödik emeletre már ritkán másztak fel a hangyák, hogy ellepjék a konyhában a három napos mosatlan tányérokat és kajásdobozokat, Tamás viszont simán felmászott a lépcsőn, ha elromlott a lift. Kész főnyeremény, ha az ember huszonnyolc éves korára annyira szerencsétlen, hogy többnyire egyedül kelljen élnie.

A kétlépésnyi konyhában félretolta a ketchupfoltos tányérokat, és kinyitotta a reggelizős szekrényt. Már épp nyakon öntötte volna a mézes-mogyorós müzlit, amikor megállt a kezében a tejesdoboz.

Ez a szekrényajtó tegnap – meg az előtte lévő fél évben – még le akart esni a helyéről, úgy kellett visszaemelni, hogy be tudja csukni.

– Két perc volt, csak hogy tudd.

Tamás ijedtében elejtette a tejesdobozt, ami csattanva landolt a földön, és fél pillanat alatt eláztatta meztelen lábfejét, meg a fél konyhát.

– Az isten verje meg! Mindegyik! – tört fel belőle. Felkapta a dobozt, és beleállította a mosogatóba. Miközben lemosta a kezét, hátranézett a válla fölött, bár mióta az ózonszag megcsapta az orrát, nem volt kétséges, mit fog ott látni.

Laci szellemalakja elégedetten ácsorgott a konyhaajtóban, ugyanolyan homályosan, mint tegnap. Csak épp sokkal szélesebben vigyorgott.

Tamás káromkodott még egy kört, de úgy, hogy azért bármelyik egyház kiátkozta volna a reinkarnációból is. Amikor kifogyott belőle a szusz, feltakarított, megcsinálta a müzlijét, bevonult a nappaliba, bekapcsolta a tévét, és tüntetően nem vett tudomást Laciról.

– Ne vágj már ilyen savanyú pofát – kezdte Laci, amikor megunta a hallgatást, és beállt a tévé elé. – Mások ezt meg szokták köszönni.

– Mit? – kérdezte ingerülten Tamás, és nem volt hajlandó letenni a müzlijét, vagy levenni a szemét az áttetsző sörhas mögötti időjárás-jelentésről. – Egyáltalán hogy a francba szereltél szekrényt, amikor tested sincs?

– Nekem nincs – dörmögte Laci némi bűntudattal a hangjában, és megvakarta a borostáját. – De kölcsönvettem a tiédet.

Tamás szájában megkeseredett a tej. Vissza is köpte a tálba. Megette a fene ezt a reggelt müzlistül, mindenestül.

– Most szívatsz, ugye? – kérdezte lassan. – Ugye nem azt mondod, hogy éjszaka megszálltad a testemet? Azért, hogy szekrényt szerelj?

– Hát, nem éppen azért, de ha már ott voltam… – vont vállat a szellem.

– Mesélj, kérlek, mit csináltam még az éjszaka? – kérdezte Tamás. Kihallotta a hisztériát a saját hangjából, de úgy volt vele, hogy a történtek fényében ez nem csorbítja a férfiasságát.

A felkelő nap aranyló fénye átsütött Laci kopaszodó feje búbján, ahogy hátra tett kézzel hintázott egyet a talpán.

– Nem csináltál semmit – jelentette ki. – Aludtál. Én meg főleg filmeztem. Aztán kimentem valami ropit vagy hasonlót keresni a konyhába, és rossz volt az a szekrényajtó. Különben vehetnél még egy pár szerszámot, az a kis doboz elég szánalmas, amit a fürdőben tartasz.

Tamás ernyedten hátraborult a bevetetlen kanapén.

Ez biztosan a karma. Annyi éven át szórakozott szellemekkel, asztrális lényekkel és istenségekkel, hogy a túloldalnak tele lett vele a töke. Azt hitte, ezt a szakmát nem lehet jól csinálni, mert baromság az egész, de úgy tűnik, ez sem minősült enyhítő körülménynek.

– Van rá esély – kérdezte a plafontól, az utolsó csepp higgadtságát beleerőltetve ebbe a pár szóba –, hogy ha szépen megkérlek, akkor hagyod, hogy én vigyázzak a saját porhüvelyemre?

– Ne vedd olyan komolyan – hallotta jobbról. Laci biztos megint átment az erkélyajtóhoz napozni, hátha lebarnul. – A sajátomat kétszer annyi ideig tartottam egyben, mint amennyi ideje te egyáltalán élsz, fiacskám.

– Tényleg, mibe haltál bele? – szakadt el Tamás egy pillanatra a saját nyomorától.

– Rám esett egy zongora.

Tamás erre felegyenesedett.

– Pardon? – pislogott.

– Az unokáim nekiestek a lábának, kilazult. Alánéztem, gondoltam, úgysem borul rám, vagy ha mégis, időben kihúzom a fejemet. Tévedtem – vonta meg a vállát Laci.

– Akkor még egyszer megkérdezem: rád kéne bíznom a testemet?!

– A lumbágóm miatt volt! Húsz éve még körbe is táncoltam volna az a kurva zongorát, mielőtt leér a földre – pufogott az öreg.

– Te mondd, nem akarsz csak békében továbblépni? – kérdezte Tamás fáradtan. Kezdett a töke tele lenni. – Egyáltalán mit keresel ebben a világban, ha meghaltál?

– Nem tudom – vallotta be Laci. – Először azt hittem, a családom tart itt. De az asszony kemény, a gyerekek tökösek, meglesznek nélkülem. Persze fáj, hogy elköltöztek, mert én azt a házat a két kezemmel raktam össze. A villanyszereléstől a rózsákig. De talán pont ezért nem akart Vera ott maradni.

Laci nosztalgikusan nézte a kezét, és Tamás csak akkor vette észre, hogy szellemujján karikagyűrűt visel.

– Szóval aztán azt hittem, a ház miatt maradok – folytatta Laci a gyűrűjét forgatva. – De nyilván nem, mert még mindig itt vagyok. Pedig amikor jöttek azok a kislányok, és hallottam, hogy miket akarnak csinálni az otthonommal, tényleg ideges lettem. Kivágni a diófát? Nem azért permeteztem évente kétszer harmincnégy éven át! És hozták azt a rühes bolhazsákot, ami állandóan azokon a bútorokon élesítette a karmát, amiket én magam készítettem. Nem ám lapraszerelt legóból, hanem rendes fából a műhelyben.

– Akkor mégiscsak te cseszegetted a macskát?!

– Hát, kicsit szégyellem – felelte Laci –, de bepipultam, és megszálltam néha. Elég sokat alszik, szerencsére. Gondoltam, legalább őt kidobják, és akkor a bútorok megmaradnak. Vagy megutálják az egész házat, és elmennek. De egyébként macskát megszállni nem egy élmény – feszengett. – Nagyon furcsa volt.

– De hát ott volt a csaj! Ne mondd, hogy nem szórakoztál egy kicsit – humorizált Tamás, visszagondolva a szőkeség formáira, de Laci úgy nézett rá, mintha legalábbis megölt volna egy talicskányi újszülöttet. – Oké-oké – mentegetőzött. – De a macska legalább kandúr volt?

– Herélt – mormolta Laci. – Mindenesetre ő is túlélte, hogy megszálltam, pedig még utáltam is.

Tamás sóhajtott. Tegnap óta állandóan sóhajtozik. Nem lesz ez jó.

Az, hogy szellemek léteznek, egy dolog. Hogy mindez az ő lakásában történik, vele, az már húzós. De hogy éjszaka megszállja a testét egy nagypapa, aki négy éve agyonvágatta magát egy zongorával…? Az rohadtul nem oké.

Azon gondolkodott, hogy vajon miért nem űzi vissza Lacit a kehelybe, és hajítja ki a legközelebbi patakparton. Sokkal egyszerűbb lenne minden.

Talán egy kicsit fejet hajtott a karma előtt, mert ha szellemek léteznek, akkor ki tudja? Talán el kell viselnie, talán van vele valami dolga. Annyit magyarázott már ilyenekről átéléssel a kuncsaftoknak, hogy nem is volt olyan nehéz elhinnie.

Az is megfordult a fejében, hogy ha erre rögtön nemet mond, akkor élete legnagyobb kalandját dobja a kukába; végtére is hány embernek van saját háziszelleme?

De leginkább az tartotta vissza, hogy Laci – halott létére – nagyon is emberi volt. Visszajött a halálból, de nem bosszút állni, vagy a lét értelmetlenségén filozofálni, hanem tévézni és szekrényt szerelni. Most is úgy állt ott az erkélyajtó előtt, mint aki csak arra vár, hogy legyen valami dolga, hogy tudjon mit kezdeni magával a nézelődésen kívül. Embereket pedig nem dobunk ki csak úgy.

– Oké – mondta végül. – Egy hét próbaidő. De egy karcolást se akarok rajta látni, világos? Semmi vadulás.

Laci öreg szeme felderült. Kihúzta magát, és szalutált, ami különösen komikus látvány volt egy pocakos, piros rövidnadrágos nagypapától.

Laci a nap hátralevő részében elég pedánsan viselkedett, nem volt útban, hagyta Tamást dolgozni, azaz kitalálni, hogy milyen indokkal mondja le a közeljövőben esedékes munkáit, amíg nem tisztázza magában az újonnan felmerült morális kérdéseket. Komolyan, nem elég ez a szellem-história, kellett hozzá egy önismereti válság is? Ennyire elcseszte volna az életét…?

Miután egy kicsit szabadságra küldte magát, és ráunt a saját depressziójára, úgy gondolta, megérdemel néhány rész Vikingeket. Laci is leült mellé – bizarr módon nem a kanapé süllyedt meg alatta, hanem a füstszerű farpofák tűntek el az anyagban –, és próbált úgy tenni, mint akit érdekel a sorozat, de azért látszott az arcán, hogy türelmetlen.

– Nem vagy álmos? – kérdezte Tamástól, amikor elindította a következő részt is.

– Nem vagy egy kicsit tolakodó? – förmedt rá Tamás.

– Jó-jó, akkor legalább nem akarsz valami normális műsort keresni? Pornót, vagy mittudomén.

Tamás úgy nézett rá, mintha a saját nagyapja kérdezett volna ilyet. Emlékeztette Lacit, hogy ennyire sose lesznek jó haverok, és különben is, várja ki a sorát. Aztán amikor nem bírta tovább nyitva tartani a szemét, lefeküdt aludni, ismét imádkozva minden létező hatalomhoz, hogy túlélje az éjszakát. Különben isten bizony, itt marad kísérteni egy szellemet.

 

A következő napokban Tamás minden reggel úgy kelt, hogy megszámolta a végtagjait, a fogait – hála az isteneknek, eddig mindent rendben talált –, és gyanakodva indult felfedezőútra a saját lakásában. Laci szép lassan mindent megszerelt, amivel szerinte probléma volt, bár állandóan szidta Tamást, amiért nem tart tizenötféle méretű és kialakítású csavart a lakásban. Mindenesetre nagy tragédia nem történt.

Kisebbek viszont akadtak bőven. Amikor Laci éjszaka újrafestette az ajtófélfákat – még az előző bérlő hagyhatott ott egy barna festéket meg egy ecsetet a beépített szekrény mélyén –, Tamásnak két napig fájt a feje a szagtól, hiába szellőztetett állandóan. Ráadásul Laci minden étkezésnél panaszkodott, hogy ez a sok olcsó műkaja nem tesz jót egyetlen férfinak sem, szerezhetne már valami normális ételt. Nem mintha Tamás egészségét féltette volna, csak ő maga négy éve nem evett egy rendes cigánypecsenyét, és hiányolta. Tamás nem állt neki elmagyarázni, hogy főzni nem tud, nem is akar, és a kamuokkultista fizetésből különösebben nem telik a rendes éttermek kínálatára. Főleg akkor, ha nem dolgozik, ugye. Mert arra még mindig nem talált megoldást, hogy hogyan folytassa az életét ezek után. Marketingesnek bármikor elmehetne, de ki a franc akar főnököt hat évnyi önállóság után? És ki a franc akarja őt ilyen szakmai múlttal?

Egyszer aztán engedett Lacinak, és bevásárolt egy-két dolgot, amit kért. Isteni a marhapörköltje, ezt meg kell hagyni, de a mosogatás persze valahogy elmaradt az éjszaka. Azon is balhéztak. Laci kötötte az ebet a karóhoz, hogy az női munka, Tamás meg hiába hívta fel rá a figyelmet, hogy abból bizony hiány van a háznál, így végül rá maradt minden pörköltszaftos és odaszáradt nokedlitésztás edény lesikálása.

Minden alapos fogmosás ellenére reggelente menetrendszerűen hullaszagú volt a szája, talán a megszállás mellékhatásaként. De ami a legidegesítőbb volt: minden este, de tényleg minden rohadt este összevesztek azon, hogy mit nézzenek. Laci a retro filmcsatornát bámulta volna, Tamás meg a Netflixet. Laci szidta, hogy minek ennyi vér, meg nem is érti, mi történik, Tamás meg úgy érezte magát, mintha nem szelleme, hanem anyósa lenne, aki mindenbe beleszól.

Az ötödik napon kora reggel aztán átjött az egyik alsó szomszédja, hogy ő igazán értékeli a lelkesedést, hogy mostanában hajnali kettőkor áll neki kalapálni, de a ház többi lakója inkább aludna olyankor, szóval – és ezt szó szerint így mondta – szopjon lovat. Tamás sűrűn bocsánatot kért, égett az arca, hogy valójában azt sem tudja, mi történt. Laci aztán elmesélte, hogy megszerelte a konyhában a csapot, de akadt „az a szar”, meg kellett kicsit ütögetnie kalapáccsal. Aztán ha már a kezében volt, a dohányzóasztal kiálló lábait is visszakalapálta a helyükre, és az ikeás szekrényeken is végzett némi módosítást. Itt már Tamás kicsit bepöccent, és kerek-perec megmondta, hogy éjszaka nincs szerelés, kuss van, Laci pedig úgy megsértődött, hogy egész este nem látta. Tamás végre egyedül lóghatott a Netflixen, abban a biztos tudatban, hogy mostantól végre nyugalom lesz.

 

Másnap reggel aztán iszonyatos fejfájásra ébredt. A napfénytől lüktetett a szemgödre, Imola mosógépe mintha az agyában dübörgött volna, és megint dögszagú volt a szája. Nyögve lefordult a kanapéról, körbenézett, de Lacit nem látta sehol.

Ahogy lépett egyet, a bokájába fájdalom nyilallt. Visszaült, odanyúlt, akkor vette észre, hogy egy vágás húzódik a csuklójától a könyökéig. Nem volt mély, de már kezdett begyulladni, felszisszent, ahogy hozzáért. A combján is volt egy jókora lila folt.

– Laci! – bömbölte. Dühösnek szánta, de fájdalmasra sikerült. Elbicegett a fürdőig, rendbe tette magát, közben talált még egy púpot a homlokán. A szellemnek még mindig nem volt nyoma. Az erkélyre is kinézett, de ott csak egy pár vadiúj barna virágládát talált, tippre paprika- és paradicsompalántákkal teleültetve. Hogy a francba kerültek ezek ide?!

Még mielőtt újabbat üvölthetett volna, megszólalt az ajtócsengő. Vadul.

Tamás rátapasztotta szemét a kémlelőlyukra. Az a szomszéd volt, aki tegnap reggel is balhézott.

Mélyet sóhajtott, és kinyitotta az ajtót.

– A büdös kurva anyádért kell éjszaka az erkélyen kornyikálni?! – köszönt udvariasan a srác, egy harmincas, Tamáshoz képest elég kigyúrt alak.

– Ne haragudj, nem én voltam… – kezdett volna mentegetőzni, de a férfi félbeszakította. Úgy vöröslött az arca, hogy Tamás attól tartott, menten megüti.

– Lófaszt nem, láttunk az erkélyünkről! Csöngettünk, meg üvöltöttünk, négy másik szomszéddal együtt, de valahogy nem jutott el a tudatodig. Nem tudom, mit szedsz, de kurvára fejezd be, mert a következő ilyennél rád hívom a yardokat! Nem kell egy drogos faszfej a házba!

Tamás mentegetőzött, hosszan és szánalmasan, miközben a rettegés körülbelül két liter izzadtság formájában távozott belőle. Végül csak kifogyott a sértésekből a srác, és visszacsörtetett a saját emeletére.

Az ajtó csukódásától számítva húsz másodpercet adott magának, hogy értékelje a helyzetet, aztán megállt a szoba közepén.

– Laci! Kurvára gyere elő, különben esküszöm, hazaviszlek, és hátralevő napjaidban a herélt macska pöcsét nyalogathatod!

Végignézett a szobán, és mire körbeért, Laci már odasápadt a szokott helyére, az ablak elé, diszkrét ózonfelhőbe burkolva a szobát.

– Mi a fasz…? – mutatott végig Tamás a saját testén. Ami annyira már nem is volt a sajátja.

– Akadt egy kis problémám a fizikával – próbálta Laci mély hangú röhögcséléssel palástolni nyilvánvaló zavarát. Ködös felsőteste alig látszott az ablak mögött húzódó felhők előtt.

– Egy kis probléma?! – ordított Tamás.

– Négy éve nem ütközöm neki dolgoknak – magyarázta Laci, és bizonyítékként félig beleállt a könyvespolcba. – Te viszont igen – mondta ki a nyilvánvalót, és egy mozdulattal illusztrálta is, hogyan került a púp a homlokára.

– És a lábam?

– Belerúgtam az ajtóba, amikor megjöttem a boltból.

– A boltból…? És… Nem, ne is folytasd. Mitől fáj a fejem?

– Azt én honnan tudjam? Biztos frontérzékeny vagy – vizsgálgatta Laci a könyvespolcot, mintha bizony lenne rajta bármi, amire nem figyelt fel eddig. – Apropó, hol tartod a szelektív kukát?

– Nincs szelektív kukám! – üvöltötte Tamás. – Különben is, minek az neked?

– Gondoltam, kidobom a sörösdobozokat…

– A… Mi…? Te lementél sörért az én testemben, leitattál, részegen szétverted a testemet, ordítva énekeltél paprikaültetés közben, és… És basztál fogat mosni, azért volt olyan undorító minden reggel a szám, mintha belehánytak volna?!

– Bocs. Elszundítottam – piszkálta az ujját Laci. – Tudod, szellemként nem alszom, de a tévétől mindig elálmosodok.

Tamásban elszakadt valami.

– Na jó, kész, ennyi volt. Húzás vissza a kehelybe, visszapenderítelek a kéródba. Flangálj csak girhes herélt macskák testében éjszakánként!

Laci, mint egy rajtakapott gyerek, azonnal eltűnt a szeme elől; elpárolgott ózonostul, alig látható szellemködöt hagyva maga után. Tamást viszont ez nem hatotta meg. Előszedte a sót, félrerúgta a pulóverét, a táskáját, felszórt egy tökéletes pentagrammát a szoba közepére, és mindent ugyanúgy megismételt, ahogy Laci házában tette, csak most komolyan is gondolta. Visszazárta a szellemet a palackba. Felkapta a még meleg kelyhet, bevágta a táskájába, kocsiba ült, és visszaindult Budafokra.

Amikor fél órával később bekanyarodott a kis kertvárosi utcákba, egyszer csak megjelent mellette az ülésen Laci, pont egy pillanattal azután, hogy az ózon facsarni kezdte az orrát.

– A rohadt élet…! – sziszegte Tamás, a fékre taposott, és félreállt. – Hogy a szarba jöttél ki?

– Sose voltam bezárva – magyarázta Laci, mintha csak otthon lennének. – Hozzákötöttél a kehelyhez, de nem vagyok én dzsinn, hogy benne kuksoljak.

– Leszarom, akkor is visszaviszlek.

A gázra lépett, és elgurult a sarokig. Adott magának két percet, hogy átgondolja a stratégiát. Mégsem kopoghat be a csajhoz azzal, hogy „gázos a szellemed, visszahoztam”.

Laci viszont még nem adta fel. Ködös arcát Tamás felé fordította, és nagyon vívódott valamin.

– Ne haragudj – bökte ki végül, de úgy, mint akinek a fogát húzzák. Soha semmiért nem kért bocsánatot eddig. A tekintetéből is hiányzott a szokásos majd-én-jobban-tudom hozzáállás, és a tartása is olyan reményvesztett volt, hogy Tamás szinte megsajnálta. – Megígértem, hogy vigyázok a testedre. Sose voltam részeges, de te rosszabbul bírod a sört, mint hittem. Áron a harmadikon bezzeg tizenöt éve csinálja lebukás nélkül, én meg… – Megint megforgatta az ujján a karikagyűrűt. – Sajnálom.

Tamás nem felelt. Ehelyett egy új gondolatot ízlelgetett, ami valahogy befurakodott két anyázás közé az elméjébe.

– Több szellem is van a házban? – fújtatott.

– Csak Áron, meg a tizediken egy banya, de ő nagyon öreg, és kibírhatatlan.

– Mást is látsz? Átkok, démonok? Vámpírok…? – kérdezte szinte reménykedve.

– Vámpír nincs – szögezte le Laci. – A mosógépes szomszédodon viszont valami rothadt alma szagú rontás van. Nem tud tőle aludni. Ne kérdezd, honnan tudom, ez ilyen szellem-dolog.

– És azt is tudod, hogy lehet megszűntetni?

– Ha nagyon akarod, ebbe az ibrikbe bezárhatod – bökött a műszerfalon fekvő kehelyre az állával –, de utána én már nem másznék vissza bele, tényleg büdös az a rontás. Meg hát onnan hova teszed? Inkább be kéne szerezned pár rendes szerszámot ehhez is.

Mire a végére értek a bizarr beszélgetésnek, és kitárgyalták a lépcsőházbeliek természetfeletti problémáit, Tamás úgy döntött, hogy a karma létezik, és nem hülye. Alaposan át kell gondolni, de ha kibírják egymást, akkor mindkettőjük problémája megoldódhat. És másoké is. Sőt, még az is lehet, hogy felhívja Nikit egy kis segítségért.

– Akkor páros héten éjszakázhatsz, de maximum két sör, és te mosogatsz – bökött ujjával Laci áttetsző mellkasa felé. – Páratlan héten meg irány a kehely, és jössz velem dolgozni, ha már úgyis költöd a pénzemet. És rohadtul nincs több éneklés meg kalapálás, a szomszédok észre se vegyék, hogy ott lakom, világos? Különben mindkettőnket kirúgnak a lakásból, és az tuti, hogy nem viszem a tévét a híd alá.

– Igenis, főnök – szalutált megint Laci. Elmosódott teste fehéren ragyogott a boldogságtól, hogy újra hasznossá teheti magát.

Tamás beindította a motort. Úgy érezte, mintha az életét indítaná újra. Nincs több kamuzás, nincs több bűntudat. Rendes mágus lesz belőle. Fehér Tadeus.

Ránézett a háziszellemére.

– Szóval, mit nézünk este?

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (10 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük