Nissa Norden: Ütött az órád

A padlás csupasz villanykörtéje ide-oda himbálózott, miután Peti beleütötte a fejét. A fiú káromkodva megdörgölte vörösesbarna üstökét.

– Ha ezt a nagymama meghallja, kimossa szappannal azt a mocskos szád – vihogott föl Emma azon az irritálóan erőteljes hangján, ami Petinek mindig a szamárbőgést juttatta az eszébe.

– A mama úgysem hall olyan jól, és különben sem tudna fölmászni ide – morogta a fiú visszapillantva a rozoga lépcsőfokokra. – De azért inkább fogd vissza az esztelen nyerítésedet!

– Egész nap ilyen nyafka vagy. Havibaj? – piszkálódott tovább Emma, de úgy tűnt, már nem kíváncsi a bátyja válaszára, mert hátat fordított neki, és a sarokban terpeszkedő régi faládához guggolt.

 Peti vissza akart vágni neki, de semmi frappáns nem jutott az eszébe, és miután elszalasztotta a pillanatot, értelmetlen lett volna tovább agyalni rajta. Lenyelte sértettségét, és összegörnyedve tovább indult, ügyelve az egyre csökkenő belmagasságra.

– Csak tudnám, miért olyan fontos a mamának, hogy megnézze azokat a régi képeket – dohogott két megviselt küllemű dobozt célba véve, és kelletlenül – na, meg nem túl óvatosan – kinyitotta a jobb oldalit.

Orrát ingerelte a felszálló por, amely a padlás áporodott levegőjébe vegyülve rátelepedett a ruhájára. Hatalmasat prüszkölt. Húga felsikkantott, aztán a kezébe kerülő nád szőnyegporolóval Peti hátára sózott.

– Rám hoztad a frászt, te barom – visította sértődötten, miközben újra bátyja felé legyintett.

– Szerinted direkt csináltam? – háborgott Peti. Bőre fájdalmasan égett azon a ponton, ahol a szőnyegporoló eltalálta, de nem akarta szóvá tenni. Tudta, hogy akkor a húga ismét a havibajos dologgal jönne.

Emma sértődött képpel visszatért a faládához, és folytatta a munkát. Tipikus, hogy ezek után még neki áll feljebb, gondolta Peti, miközben ő is a félig felnyitott dobozhoz fordult. Ahogy beletúrt, csupa haszontalan kacat került elő belőle: egy ropogósra száradt, színét vesztett rózsa, néhány molyrágta kesztyű, kötőtűk, mindenféle méretben, színes fonalak meg egy csomag üveggolyó.

Grimaszolva maga elé cibálta a következő, megrogyott dobozt. A karton szinte szétmállott a kezében, ahogy kibontotta.

– Végre! Megvannak a képek, mehetünk le – közölte húgával megkönnyebbülten, és megdörgölte az orrát.

Még mindig piszkálta a levegőben kavargó por, de igyekezett elkerülni a tüsszentést. Nem akart újabb szőnyegporoló csapást a hátára.

Emma azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a hozzá intézett szavakat, tovább matatott, háttal a bátyjának. Pár pillanat elteltével aztán megfordult, és Petire tekintett. Pupillája olyan hatalmasra tágult a gyér fényben, hogy szinte teljesen felemésztette az íriszét.

– Nézd, mit találtam! – hangja rekedt volt, bizonyára az ő torkát is irritálta a por.

Peti lusta volt, hogy megemelje a dobozt, így inkább maga előtt tolta, úgy araszolt a húga felé. A lány egy órát tartott a kezében. A faborítású ketyere kicsivel nagyobb volt egy cipősdoboznál, aranyozott mutatói körül római számok sorakoztak. Háromnegyed kettőt mutatott. Számlapja fölött félig látszódott egy másik tárcsa is, amelyre groteszkül mosolygó, pirospozsgás napot festettek. Peti karja libabőrös lett a látványától.

– Értékesnek tűnik – törte meg a csöndet Emma. – Nem emlékszem rá, hogy láttam volna odalent, a házban.

– Szerintem giccses – közölte Peti nemes egyszerűséggel, és megköszörülte kaparó torkát. – Na, tedd vissza, aztán menjünk.

A fiú a lépcső felé tolta a képeket, a deszkapadlón súrlódó karton hangja betöltötte az apró padlásteret. A lépcsőhöz érve azonban kénytelen volt megemelni a dobozt. Két oldalról alányúlt, és kelletlenül magához szorította. Remélte, hogy nem szakad ki.

Vontatott léptekkel vette a fokokat, a karton kitakarta a látótere egy részét. Ha most nem esek le, akkor soha, gondolta. A húga még akkor is a padláson szöszmötölt, amikor ő már leért.

– Emma? Jössz már? – kiáltott fel Peti türelmetlenül.

– Szerintem akkor is jól néz ki – jelentette ki a lány, és egy pillanattal később megjelent a lépcső tetején. – Lehozom, és keresünk neki valami szép helyet.

Peti megvonta a vállát, és elindult a nagymama szobája felé. Nem érdekelte, mihez akar kezdeni Emma azzal a vacakkal, sokkal inkább az járt a fejében, hogy ha letudja a feladatot, akkor fogja a füzetét meg a ceruzáit, kimegy a kertbe, és keres egy helyet, ahol nyugodtan rajzolhat.

A mama hálószobájában átható levendulaillat terjengett. Petinek megfájdult tőle a feje, pedig csak egy pillanatra lépett be, hogy letegye a dobozt az ágy végében álló rozoga asztalra, aztán gyorsan iszkolt is kifelé. Remélte, ha elég gyors lesz, a konyhában sürgölődő édesanyja nem veszi észre, és akkor megússza újabb feladat nélkül. A vendégszobában fölmarkolta a hátizsákját, és sietős léptekkel célba vette a bejárati ajtót. Már a kilincsen volt a keze, amikor a nagymamája kicsoszogott a spájzból.

Az utóbbi év során sokat fogyott. Elvékonyodott, májfoltos bőre ráfeszült a járomcsontjára, ritkás, ősz haját fekete kendővel takarta. Mazsolaszerű, aszott arca komor volt, mintha a papa temetése óta elfelejtette volna, hogyan kell mosolyogni.

– Petikém, segítenél nekem? – kérdezte reszketeg hangon. Inas keze ügyetlenül babrált a köténye szalagjával, de sehogy sem tudta megkötni.

– Persze – sóhajtotta a fiú, megadón. Ledobta a hátizsákját, a cipősszekrény elé, és odalépett a mamájához. – Egyébként megtaláltam a régi képeket. A szobádba tettem a dobozt, az asztalra.

– Megnézzük együtt?

Peti kétségbeesett pillantást vetett a bejárati ajtó felé. Legszívesebben már az elvadult udvart járta volna, de ahogy észrevette a nagyi arcára kiülő bizakodást, nem volt szíve nemet mondani.

A fénykép nézegetés – Peti legnagyobb bánatára – egész délutánt betöltő programnak ígérkezett, mert a mama előkaparta kissé hiányos emlékeit, és minden fekete-fehéren megörökített pillanathoz mesélt valamit. A felénél már Emma is csatlakozott hozzájuk, de ő – Petivel ellentétben – láthatóan élvezte a nosztalgiázást.

– Johanna – sóhajtotta a nagyi, ahogy előkotort egy aranyozott keretbe foglalt képet a doboz aljáról. – Szegény nővérkém.

Pétert egészen kirázta a hideg, ahogy a régi fotóra pillantott, amelyen egy lány feküdt a felravatalozott koporsóban. Első ránézésre alig lehetett több tizenhatnál, szeme csukva volt, haját gondosan megfésülték és eligazították, egy fehér lepellel nyakig betakarták. A kép alján hatalmas virágcsokor pihent, a halott jobb oldalán a gyászoló hozzátartozók álltak. Arcuk szinte világított a sötét háttér előtt.

A fiú torkát feszítették a visszafojtott, kíváncsiskodó kérdések, de nem merte feltenni őket. Ahogy azonban a nagymamája az asztalon álló kupac tetejére tette a képet, Peti szeme megakadt valamin, amitől görcsbe rándult a gyomra. Az óra, amit a húga talált a padláson, a halott lány fölött díszelgett, a polcon. Háromnegyed kettőt mutatott.

Késő délután Peti feje már zsongott a mama történeteitől, ezért amikor a fiú édesanyja elment az osztálytalálkozóra, ő is meglógott a rozoga házból. Lelkiismerete nem hagyta, hogy messzire elbóklásszon, hiszen a mamának szüksége lehet rá, de a kertben legalább ki tudta szellőztetni a levendulaszagtól bódult fejét. Valójában szerette Völgyfüzest; az erdőillatú, friss levegőt, a csöndet és a nyugalmat. Bár a helyi lakosok kutató tekintetében és a hátsó kertben álló fenyők susogásában volt valami nyugtalanító, de leginkább mégiscsak az zavarta, hogy amikor ide látogattak, édesanyja hiperaktív takarítórobottá vedlett, és őket is rendesen ellátta tennivalóval.

A lopott perceket legtöbbször festéssel, rajzolással töltötte ki, ezúttal azonban a halott Johanna és az óra képe annyira beleégett az agyába, hogy megfeledkezett a hátizsákjában pihenő vázlatfüzetéről. Háromnegyed kettő, hajtogatta magában szüntelenül, mint valami morbid mantrát, közben a fantáziája vadabbnál vadabb ötletekkel állt elő, hogy mi is történhetett abban az időpontban. Az, hogy Johanna akkor halt meg, furcsa megérzés volt, nem több, de mégis igaznak érezte.

Hat előtt pár perccel ért vissza a mamához, mert az anyja a lelkére kötötte, hogy pontban hatkor vacsorázzanak. Peti a vendégszobába ment, amin mindig a húgával osztozott, amikor Völgyfüzesre látogattak. Emma éppen az órát bütykölte. Annyira belemélyült a tevékenységbe, hogy csak akkor tekintett fel bátyjára, amikor az meglökte a vállát.

– Gyere, terítsük meg az asztalt! – mordult rá bosszúsan. Bár a lány ez egyszer nem csinált semmit, amivel kiérdemelte volna ezt a hangnemet, Petit zavarta, hogy azzal a vacakkal szöszmötöl.

– Jaj, hagyjál már! – ciccentett Emma, lankadatlan figyelmét továbbra is az órának szentelve. Homlokán apró izzadságcseppek ültek, haját idétlenül kusza kontyba fogta, arca teljesen átszellemült. – Hadd húzzam fel, aztán megyek!

– Mi a fenéért piszkálod? Hagytad volna fönt a padláson! – Peti hangja már a hisztérikusan magas tartományt súrolta, és inkább otthagyta a lányt, mielőtt hülyét csinált volna magából amiatt a zsigeri ellenérzés miatt, ami az óra közelében elfogta.

Valahogy rá kellene kérdezni Johanna halálára, gondolta a folyosóra érve. Azt remélte, ha tudná az okát és a körülményeket, akkor nem pörögne az agya továbbra is ilyen morbid dolgok körül. De miként hozza föl a témát anélkül, hogy arcátlanul kíváncsinak tűnne? Már bánta, hogy a délutáni nosztalgiázásnál elszalasztotta az alkalmat.

A konyhába érve Peti megtorpant. Nagymamája az asztalnál ült, és nagyítóval nézegette az előtte heverő képes Bibliát. Olyan sebezhetőnek, olyan törékenynek tűnt, hogy a fiú azonnal meggondolta magát a faggatózással kapcsolatban. Biztosan nehéz neki a testvére haláláról beszélni, hiszen az volt az egyetlen kép, amiről nem mesélt semmit.

Peti szótlanul a szekrényhez lépett. Bögréket, tányérokat, evőeszközöket vett elő, és megterített. Közben igyekezett a mamát minél kevésbé zavarni az olvasásban. Amikor Emma belépett, már minden az asztalra került; vaj, kenyér, lekvár, szalonna, paradicsom és egy kancsó gőzölgő, zsályatea. Fűszeres illata körüllengte őket.

Emma leült a nagyi mellé, és töltött magának egy csészével. A szeme izgatottan csillogott.

– Találtam egy nagyon szép órát a padláson – jelentette ki jó hangosan, hogy a mama is meghallja. – Felhúztam, de nem működik. Ismersz valakit, aki meg tudná javítani?

– Elromlott az, lányom – legyintett a nagyi, és egy puffanással becsukta a Bibliáját. – Nem érdemes bolygatni!

Ez után csak a mama kattogó állkapcsa törte meg a csöndet. Szegény olyan nehezen rágott azzal az utolsó, megmaradt fogával, hogy a kenyérhéját meg sem tudta enni. Peti szánalma nőttön nőtt iránta.

Vacsora után a fiú lepakolta az asztalt és elmosogatott, Emma meg segített a mamának megfürdeni.

– Péter kapitánynak jelentem, a nagyi már az ágyban van – tisztelgett a lány a konyhaajtóban.

Gyerekkorukban úgy tettek, mintha a szüleik által kiszabott feladatok veszélyes küldetések lettek volna, hogy legyen benne valami móka, aztán ha végeztek, jelentést tettek egymásnak. Peti egy kicsit még neheztelt a húgára a havibajos dolog miatt, meg azért is, mert azt a giccses órát bütykölte, mégis belement a játékba.

– Küldetés teljesítve, közkatona! – válaszolta szalutálva.

Hajára mosogatóhab kenődött.  Emma prüszkölve felnevetett, mire Peti odaugrott hozzá, és összekente az ő haját is. Sosem tudott sokáig haragudni rá.

Később letelepedtek a ház előtti cementlépcsőre, és onnan figyelték, hogyan közelíti meg a nap a horizontot. A látóhatár rózsaszín, narancssárga és vörös színben pompázott, és Petinek az járt az eszében, mivel tudná hűen megörökíteni a pillanatot. A pasztell túl giccsesen adná vissza, az olajfesték meg rettenetesen erőteljes lenne, bár imádná az illatát. Az akvarell lenne a nyerő, azzal gyönyörűen érzékeltetni tudná az egybemosódó színeket. Gondolatban már létre is hozta a megfelelő kompozíciót, aztán a képet elraktározta az agyának egy olyan zugába, ahol már halomszámra álltak a képzeletben elkészített festmények.

Lustán nyújtózkodott, mint aki jól végezte dolgát, és húgát kicsit meglökte közben a könyökével. Remélte, hogy Emma ettől magához tér az álmodozásból. A lány azonban nem reagált.

– Nézünk egy filmet lefekvés előtt? – vetette fel Peti. Nem, mintha olyan könnyű lett volna térerőt találni a házon belül, de néha azért összejött.

– Nincs kedvem órákig bámulni a telefon kijelzőjét – válaszolta Emma. Hangja távoli volt, tekintete messzeségbe révedő. Pár pillanatig mindketten hallgattak, aztán a lány nagyot sóhajtott. – Szar lehet megöregedni. – A hirtelen témaváltással sikerült alaposan meglepnie a bátyját. – Nem csak azért, mert kihullik a hajad, ráncos lesz a bőröd, kipotyognak a fogaid, hanem mert rohadtul rá vagy utalva másokra. – Petinek önkéntelenül is a mama inas keze jutott az eszébe, amivel hiába babrált, nem tudta megkötni a kötényét, és az iránta érzett szánalma ismét felizzott. – Alig hallasz, alig látsz, aztán még ott vannak a különféle betegségek; reuma, cukorbetegség, magasvérnyomás, amikre marokszám szedheted a gyógyszereket. A demenciáról meg ne is beszéljünk. – Emma teste teljesen megfeszült, ahogy beszélt, arca szokatlanul komor volt. Tekintetével még mindig a látóhatárt kémlelte, de Peti számára úgy tűnt, hogy húga, a fejében kavargó gondolatok miatt, inkább csak nézi, de nem látja azt.

– Te aztán nagyon képben vagy az öregkori megbetegedésekkel – nevetett fel könnyeden a fiú, hogy oldja a feszült pillanatot.

Emma azonban nem értékelte a csipkelődést, mogorván a bátyjára pillantott.

– Akkor majd nem nevetsz, ha magatehetetlenül fekszel az öregek otthonában, és az ápolóknak kell pelenkázniuk.

– Fölösleges ilyenen agyalnod – nyugtatta Peti. Emma különös kitörése egyre jobban ráhozta a frászt. – Ez az egész még annyira távoli.

– Hogy lehetsz ennyire nemtörődöm? – csattant fel a lány, és még folytatta volna, de elakadt a hangja. Homlokráncolva körbenézett, felállt, és lesétált a lépcső aljára. Lábujjhegyre állva kilesett az utcára. – Mi a fene ez? Te is hallod? – értetlenül Petire pillantott, aztán tovább nézelődött. – Honnan jön ez a kattogás?

– Miről beszélsz? – A fiú is fülelt, de a tücskök ciripelésén és a szomszéd kutya ugatásán kívül nem hallott mást. – Most vagy szórakozol velem, vagy megkezdődött nálam az öregkori halláscsökkenés – szúrta oda gúnyos éllel.

– Már elmúlt, de mintha a közelből jött volna. – Emma a ház felé pillantott, aztán vissza Petire. Az arcán csodálkozó kíváncsiság tükröződött. – Lehet, hogy odabentről jön? – vetette fel bizonytalanul, és szöcske módjára, kettesével szedve a fokokat a bejárati ajtóhoz szaladt. Peti komótosan fölkelt, leporolgatta a farmernadrágját, és kelletlenül követte őt.

A nagymama szobájából valóban zaj szűrődött ki, de olyan halkan, hogy a fiú arra gondolt, képtelenség, hogy a húga odakintről meghallja.

– A híradót nézi – suttogta Emma, az ajtóra tapasztva a fülét.

– Jobb, mintha valami betelefonálós jósműsor menne. – Peti feszengve hátrált pár lépést. Kényelmetlenül érezte magát a hallgatózás miatt, és a húga különös viselkedése is aggasztotta.

– Hát, legalább megoldottuk a rejtélyt, Scooby – fordult hátra Emma vigyorogva. A korábbi ingerültsége addigra már teljesen elpárolgott. – Na, akkor nézünk egy filmet?

– Azt hittem, nincs kedved hozzá. – Petit összezavarta a lány viselkedése. Bár az már eddig is világos volt számára, hogy Emmának vannak megmagyarázhatatlan hangulatingazozásai, és ezt fel is írta a női hormonok számlájára, de ez most mégis másnak tűnt.

– Meggondoltam magam – vont vállat a lány könnyeden, és elindult a vendégszoba felé.

Peti még kulcsra zárta a bejárati ajtót, és ellenőrizte a gáztűzhelyet a konyhában – bár tudta, hogy kikapcsolta, miután felmelegedett a teavíz, de ez is egyike volt azoknak a rossz szokásoknak, amiktől nem tudott megszabadulni –, utána követte a húgát. A mama addigra kikapcsolta a tévét, a ház elcsendesedett.

Amint Peti belépett a vendégszobába, fullasztó meleg csapta arcon. Kitárta az ablakot, hogy felfrissítse az állott levegőt. Alig érezhető fuvallat szökött be.

Emma az új hobbijának élt; ismét az órát piszkálta. Mohó kíváncsiság tükröződött az arcán. Talán észre sem vette, hogy ujjaival közben úgy cirógatja a faborítást, mintha a szerkezet egy kövér macska lett volna.

Most azt várja, hogy doromboljon? – villant Peti agyába. Csöppet sem lelkesedett a húga váratlan, bizarr ragaszkodásához. Nagyon remélte, hogy a lány még a napokban kiéli óramesteri hajlamait, és nem akarja hazacipelni magával azt a vacakot.

– Nézd, műkődik! – jelentette ki Emma gyermeki izgatottsággal.

Peti pillantása a számlapra siklott. A szerkezet ezúttal valóban a helyes időt mutatta, és a pufók napocska helyett kékes-fehér holdsarló vigyorgott rájuk. Széles mosolya legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő.

– Nagyszerű – mordult Peti, még mindig az órát méregetve. – És ezt az izét most tényleg itt fogod tárolni a szobában? – Egyre kevésbé tudta leplezni, hogy hidegrázást kap attól a giccses vacaktól.

– Persze. – Emma leült az ágy szélére, és előrehajolva, egészen közelről figyelte a vékony mutató mozgását. – Szerintem szép darab.

Peti a saját ágyához sétált, és hanyatt fekve elterült rajta. Inkább keres valami filmet, ami elvonja a figyelmét az óráról, de hiába pötyögött be bármit, nem töltött be.

– Neked van térerőd? – kérdezte a lányt, miközben a levegőbe tartotta a mobilját, de a kijelzőjén nem villant fel egyetlen egység sem.

– Nincs – válaszolta Emma rá sem pillantva a telefonjára. Úgy tűnt, teljesen megigézte az óra. – Hallod, milyen szépen ketyeg?

Peti felkönyökölt, és a húgára meredt. A szobában néma csend honolt.

***

Emma hangos kongásra ébredt. Riadtan felült az ágyban, hirtelen azt sem tudta, hol van. Csak annyit fogott fel a körülötte levő világból, hogy az orráig sem lát, és mintha közvetlen közelről harangoznának. Dobhártyája olyan fájdalmasan beleremegett a zajba, hogy reflexből a fülére tapasztotta a kezét. Levegőért kapkodva pislogott körbe.

Szeme egyre jobban hozzászokott a sötétséghez. A nyitott ablakon csak félig volt leeresztve a redőny. A fehér függönyt mesebeli kísértetként lebegtette a szellő. A túlsó falánál vitrinesszekrény sötétlett, benne tányérok, talpaspoharak álltak. A tetején hátborzongató árnyakként sorakoztak a porcelándíszek; béka, kislány, róka, templom. A kurtalábú kisasztalon halkan ketyegett az óra.

Beletelt néhány pillanatba, mire ráeszmélt, hogy a nagymamája vendégszobájában van. Addigra abbamaradt a kongás, de a visszhangja még tompán zúgott a lány fülében. Emma mélyen beszívta a levegőt, megpróbált úrrá lenni zihálásán. A szíve eszeveszettül zakatolt, és mellkasát összeszorította a rémület.

Bármi is okozta az előbbi zajt, úgy tűnt, Petit nem ébresztette fel. A lány bátyja ágya felé pillantott, de a szobának az a sarka távol esett az ablaktól, nem látta jól.

– Peti? – Emma cérnavékony hangja remegve elhalt a levegőben. Nem jött válasz. – Peti! Ébren vagy? – próbálkozott újra.

Még csak mocorgás sem támadt.

Emma tétovázott. Kiskorában mindig félt az ágya alatt lakó szörnytől. Még a takaró alól sem dugta ki a lábát, nehogy karmos ujjaik érjenek hozzá, de azóta megnőtt, és rájött, mekkora baromság az egész. Ennek ellenére győzködnie kellett magát, hogy kikászálódjon.

– Peti! Peti, alszol? – szólongatta a bátyját hol suttogva, hol félhangosan, miközben felé araszolt. A fiú felől továbbra sem érkezett semmilyen zaj. Emma egyre ingerültebbé vált. – Ha ez valamilyen idióta vicc, hogy rám hozd a frászt, akkor előre szólok, nem fog működni. – Ez persze hazugság volt, de remélte, Peti nem jön rá.

Óvatos léptekkel haladt előre, készen rá, hogy lekeverjen egy pofont a bátyjának, ha az elé ugrik. Már majdnem elérte az ágyát, amikor a tarkója kellemetlenül bizseregni kezdett. Megtorpant. Rátört az érzés, hogy valaki figyeli őt. Lélegzetvisszafojtva körbepillantott, majd tekintete megállapodott az órán. Az ezüstös holdfény pont rávetült, és megcsillant a számlapján. Emmát gyermeki rettegés fogta el.

– Peti ébredj! – Egy ugrással a fiú ágyánál termett, ám hiába túrta szét az ágyneműt, ő nem volt ott.

Kattogás töltötte be a szobát. Ugyanaz, amit Emma korábban, a ház előtti lépcsőn ülve hallott, csak ezúttal sokkal tisztábban szólt. A lány az órára pillantott. Mutatói egyre gyorsuló ütemben pörögtek visszafelé, és vele együtt forgott a mögötte levő tárcsán a Hold és a Nap motívum is. A fogaskerekek gördülékenyen egymásba illeszkedtek. Az apró alkatrészek finom, olajozott mozgása halk dorombolással töltötte meg a ketyegés közti másodperctöredékeket. A sápatag sarló vigyora mintha egyre szélesebbre húzódott volna, ami persze képtelenség, hiszen a festmények nem kelnek életre, de akkor is úgy tűnt.

A végére már olyan sebesen forgott a két tárcsa, hogy a holdsarló egészen egybeolvadt a pufók Nappal. Emma beleszédült a látványba, de nem tudta elszakítani a tekintetét. Az óra nem eresztette. Még pislogni is elfelejtett.

Villámcsapásként sújtott le rá a fájdalom. A levegő úgy préselődött ki tüdejéből, mint a fogkrém, ha jó erősen rámarkolnak a tubusra. Emma hiába próbált lélegezni, légcsöve úgy összeszűkült, ahogy az évekkel azelőtti asztmarohamkor. Rémülten a mellkasához kapott.

Szeme előtt fényes pöttyök villóztak, a ketyegés erőszakosan befurakodott hallójáratába, míg végül teljesen kitöltötte elméjét, a valóság elmosódott körülötte, talán meg is szűnt létezni, csupán az órát látta, és egy szívdobbanásnyi csönd után kongás töltötte be Emma világát, maga alá temetve a lányt.

A mutató pörgése abbamaradt.

Háromnegyed kettő volt.

***

Peti másnap arra ébredt, hogy a szemébe tűz a nap. Fintorogva pislogott párat, aztán az oldalára fordult. Már régen aludt ilyen jól, mint előző este. Ásítozva felült az ágyban, és húgára pillantott. A takaró miatt nem látott mást Emmából, csak a sötét haját.

Álomittasan kikóválygott a folyosóra, amikor édesanyja rontott be a bejárati ajtón.

– A kutya – lihegte kifulladva. Pirospozsgás arca arról árulkodott, hogy futott.

Peti homlokráncolva meredt rá.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – fintorgott. A nagyi már évek óta nem tartott állatokat.

– A szomszéd kutyája, tudod, a Hektor, megdöglött – pontosított az anyja, miután mély levegőt vett, és megigazította a hajgumiból kiszabadult gesztenyebarna tincseit. – Valaki kitekerte a nyakát, és a nyakörvénél fogva felakasztotta a Karcsi kerítésére. –  Peti döbbenten pislogott. Gondolatait egy pillanatra leblokkolta az a rengeteg kérdés, ami egyszerre rázúdult. – Biztosan azok az irtásszeri suhancok voltak, azok ilyen vadak – bosszankodott az anyukája csípőre tett kézzel, vállszélességű terpeszállásban. Peti magában ezt csak perlekedős póznak hívta, mert mindig akkor tűnt fel, amikor ő vagy Emma irdatlan nagy baromságot csináltak. Magában jót szokott derülni a testtartás ösztönösségén, de ezúttal nem volt kedve megmosolyogni. – Mindjárt kiér a rendőrség, aztán akkor majd…

Peti a gondolataiba mélyedt, már nem is hallotta édesanyja szavait. Sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy a kutya bizonyára nem tűrte némán a támadást. Hogyan lehetséges az, hogy ennek ellenére ő átaludta az egészet. Semmilyen zajt sem hallott.

Anyukája, miután kimérgelődte magát, a konyhába ment, hogy előkészítse a reggelit. A nagy felfordulásban bizonyára megfeledkezett arról, hogy Petit is munkába fogja. A fiú nem várta meg, hogy eszébe jusson, inkább kiment a kertbe. Egyenesen az utcafront felőli kerítéshez sétált, és a falécekre könyökölve megtámasztotta a fejét. Nem akart túl feltűnően bámészkodni, de azért néha-néha a szomszéd háza felé lesett. Bár a mama terebélyes orgonabokra eltakarta a látnivaló felét, de le merte volna fogadni, hogy ilyen horderejű dolog már nagyon régen történt a faluban. Akkora tömeg gyűlt össze, hogy talán meg is bénította volna a forgalmat, ha járnak arra autók. Az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve sutyorogtak az úttesten. Némelyik hangosabb szó – vandálok, kegyetlenség, állatkínzás – eljutott Petihez is.

Amikor a rendőrautó szirénázva megérkezett, a fiú visszasétált a cementlépcsőhöz, és leült.

– Sápadt vagy – jegyezte meg az édesanyja.

Peti reflexből vissza akart szólni, hogy ezt mégis miből állapította meg, talán a tarkójából, de amint hátrafordult, rájött, hogy anyukája Emmához beszél. A lány az ajtóban ácsorgott, és álmos szemekkel bámult maga elé.

– Nem aludtam olyan jól – válaszolta a lány ásítozva, és beletúrt frissen mosott hajába, amiből még csöpögött a víz.

– Szárítkozz meg, különben megfázol – aggodalmaskodott az édesanyjuk. Emma grimaszolva hátraarcot csinált, és mezítláb visszasietett a fürdőbe. Apró csöppöket, és vizes lábnyomokat hagyott maga után a folyosón. – Te meg gyere be! – Az utasítás már Petinek szólt. – Segíts a mamának fölkelni, és kísérd be a konyhába!

***

 Emma aznap este már korán ágyban volt. A feje hasogatott, a füle zúgott, és a levegő fülledtsége ellenére egész testében vacogott. Valószínűleg a kimerültség okozta, amit az előző esti álma miatt érzett, mégsem tudott elaludni. Remegő kézzel nyakig húzta a takaróját, és a bátyjára bámult. Peti az ágyán üldögélt, és a felhúzott lábára fektetett vázlatfüzetbe firkálgatott. Természetesen viselkedett, Emma mégis furcsán érezte magát a közelében. A gondolat, hogy a fiú előző éjszaka nyomtalanul eltűnt, nem hagyta nyugodni.

– Mit bámulsz? – kérdezte Peti. Ceruzája megállt a papíron, és oldalra döntött fejjel a húgára pillantott. Nem tűnt különösebben mogorvának, de Emmának még is az az érzése támadt, hogy a bátyja neheztel rá.

– Szerinted nem furcsa, ami a kutyával történt? – vetette fel a lány. Igyekezett leolvasni valamit a fiú arcáról, de az kifürkészhetetlen maradt. – Hogyan tudta valaki annak a böhöm bernáthegyikeveréknek kitekerni a nyakát anélkül, hogy meghallották volna? Ráadásul a rendőrség sem talált semmi nyomot, amin elindulhatna.

Peti megvonta a vállát, és tovább rajzolgatott. Úgy tűnt, nem érdekli túlzottan a téma, pedig kettejük közül ő volt a nagyobb kutyabarát. Emma sokkal inkább macskapárti volt, amiért többször is megkapta a bátyjától, hogy pontosan olyan hiú, lusta és egocentrikus, mint maga az állat.

– Lehet, hogy azért nem hallottunk semmit, mert már előtte kapott valami mérget, és megdöglött, mielőtt szórakoztak volna vele – szólalt meg a fiú váratlanul, és letette a ceruzáját.

Emmát kirázta a hideg. Miért pont a szórakozás szót használta a bátyja? Miféle szórakozás az, hogy valaki kegyetlenkedik egy kutyával, még akkor is, ha az már döglött? Erről eszébe jutott, hogy Peti előző délután sokáig sétálgatott a kertben. Lehetséges lenne, hogy akkor adott valamit a kutyának, éjszaka pedig, amikor már mindenki aludt, kiment, és „szórakozott” vele? Hiszen nem volt az ágyában, amikor Emma felébredt.

– Mikor kapcsolod már le a villanyt? Aludni szeretnék – mondta a lány könnyednek tűnő hangon, de a torka mégis összeszorult.

Peti felsóhajtott. Fölkelt, az asztalra tette a vázlatfüzetét, és lekapcsolta a sarokban álló lámpát, még mielőtt Emma megláthatta volna, mit rajzolt. Utána visszaballagott az ágyához és a telefonjába temetkezett. Az apró képernyő kékes fénybe vonta az arcát. A szeme furcsán csillogott, vagy talán csak Emma látta így?

A lány inkább az ellenkező irányba fordult. Még a végén paranoiás lesz ettől az egésztől.  Peti nem hidegvérű állatkínzó. A legnagyobb kihágás, amit elkövetett, az a graffiti volt, amit annak a rozsdás vagonnak az oldalára fújtak a haverjaival. Nem lenne képes meggyilkolni egy kutyát! Emma hinni akart ebben, de a nyugtalansága mégsem múlt el. Fejében újra meg újra lejátszotta kettejük beszélgetését. Szórakozás. Ezt a szót használta a bátyja.

Emma gondolatai percről percre lomhábbá váltak, a szemhéja elnehezedett. A karjára hajtott a fejét, és mély levegőt vett. Holnap is lesz egy nap, majd akkor kiszedi Petiből az igazat, határozta el.

Már az alvás és ébrenlét határán lebegett, amikor ismét meghallotta az óra kattogását. Először olyan halkan, hogy azt hitte, a képzelete játszik vele, de ahogy erősödött, rájött, valóban hallja. Az óra felé fordult, de nem látta tisztán a szerkezetet. Pislogott párat, de még mindig olyan volt, mintha bepárásodott ablakon keresztül nézne.

Hűs levegő kúszott be a takarója alá, mire vacogva összehúzta magát. Fogai összekoccantak, lehelete fehér vattapamacsként gomolygott előtte. Morgás ütötte meg a fülét. Azonnal tudta, hogy nem Peti hangja az. Sokkal mélyebb volt, sokkal borzongatóbb. Akaratlanul is az ágya alatt lapuló szörny jutott az eszébe. Kínjában majdnem felnevetett. Nem hihet még mindig abban a baromságban!

Peti felé akart fordulni, hogy meggyőződjön, nincs ott semmi különös, de nem tudta legyűrni a félelmét. Csak a képzeletem játszott velem, áltatta magát, de amikor ismét meghallotta a morgást, már nem tudott hazudni.

Emma erős késztetés érzett rá, hogy behunyja a szemét, és a fejére húzza a takarót, mint amikor gyerekként megriadt, mégis összekapargatta bátorságának megmaradt morzsáit. Az óra ketyegése feszültséggel teli háttérzajjá vált, miközben lassan megfordult. Nem hitte, hogy ellát a sötétbe burkolózó sarokig, ám ahogy bátyja felé pillantott, látása abnormálisan kiélesedett.

Az árnyszerű lény Péter nyitott szájából tört elő, és fölötte kavargott, mint valami füstfelhő. Nem volt szilárd alakja, nem volt arca sem, Emma mégis tudta, őt figyeli.  Reflexből a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne sikítson, de a halk nyikkanásával így is felhívta magára a lidérc figyelmét.

A lány szíve olyan hevesen dübörgött, hogy szinte szétfeszítette bordáit, miközben a zárt ajtó felé sandított. Teljesen leblokkolt. Nem tudta mit kellene tennie. A jeges félelem póklábakon szaladt végig rajta, gusztustalan csiklandozásával ingerelve a bőrét.

Gondolatai lassacskán átszivárogtak a sokk okozta gáton. Peti lélegzik. Emma látta, ahogy a bátyja mellkasa felületesen emelkedik, és süllyed. Ezek szerint még életben van. De óvatosnak kell lennie, mert az a valami Petihez kapcsolódott, és a lány nem akarta, hogy a testvérének bármi baja essen. Az lesz a legjobb, ha megpróbál odajutni hozzá, hátha fel tudja ébreszteni.

A fiú iránti aggodalomból bátorságot gyűjtött. Amikor végre mozgásra bírta rémülettől dermedt testét, Emma lekúszott az ágyról, és négykézlábra kuporodott a földön. A hálóruhája izzadtan tapadt a hátához, a jeges levegő így még inkább berágta magát a csontjáig.

Reszketve felbámult a lidércre. A sötét felhő még mindig Peti fölött gomolygott. Nem úgy tűnt, mintha képes lenne elszakadni tőle.

Emma hezitált. Lassan másszon oda hozzá vagy inkább siessen? Tartsa szemmel azt a valamit vagy ne pillantson rá? Az óra ketyegése gúnyosan emlékeztette rá, hogy csak az időt húzza. A lány a szerkezetre pillantott. A sápatag holdsarló mintha az ő nyomorán vigyorgott volna. Végül félig kúszva, félig négykézláb indult el. Próbált mindig úgy helyezkedni, hogy szemmel tarthassa a lényt.

Könnyen elérte Peti ágyát, talán túlságosan könnyen. Abban a pillanatban azonban nem foglalkozott ezzel. Minden figyelmét a bátyjára összpontosította. Fölemelte a kezét, hogy megérintse őt, de amit tenyere a fiúhoz ért, erős hányinger kerítette a hatalmába. Peti bőrét nyúlós-ragacsos nyálka borította be, amely úgy habzott fel Emma ujjai nyomán, mint a sóval behintett meztelencsiga. A fiú arca fájdalmas grimaszba torzult, de nem ébredt fel. A lány térdre emelkedett, és a váladékkal mit sem törődve megmarkolta a bátyja vállát.

– Peti, ébredj! – kérlelte, és megrázta őt.

A bátyja szemhéja felpattant, és ezzel egyidejűleg az árnyékszerű lény köddé vált. Peti szeme sötét üveggolyóként dülledt ki arcából, száját természetellenesen nagyra tátotta, fogínyéből tűhegyes, vékony fogak villantak ki.

Emma elborzadva rántotta el a kezét, de már késő volt. A fiú felé fordult, gurgulázó hang hagyta el torkát, ajkai közül tekergőző férgek hullottak az ágyra.

– Ő már az enyém! – mennydörögte a lidérc. – Nem tehetsz semmit.

Peti bőre ráfeszült járomcsontjára. Éjfekete, dülledt szeme vért könnyezett. Emma sikítani akart, de a hang a torkára forrt. A háttérben ismét felhangzott az óra kattogása, a számlap mögötti tárcsa őrült sebességgel pörgött.

Peti felült, és elkapta Emma csuklóját. A lányt megbénította a kétségbeesés, és ahogy testvére egyre közelebb húzta magához, orrát megcsapta a fiúból áradó édes-szúrós rothadásszag. Emmának az a bomlásnak induló patkány jutott eszébe róla, amit pár nappal korábban találtak egy hortenziabokor tövében.

– Nem! – préselte ki magából, amikor az arcán érezte bátyja jeges leheletét, és bátorságát visszanyerve kirántotta kezét a fiú szorításából.

Ez már nem az a Peti volt, akit olyan jól ismert. Ő eltűnt. A lidérc csinált vele valamit, talán megmérgezte. Emma abban sem volt biztos, hogy testvére visszatér-e egyáltalán.

Péter felmordult, szájából újabb adag féreg ömlött ki, és tekergőzött tovább a párnán. Újra felé nyúlt, Emma ezúttal azonban összeszedte a maradék erejét, és a bátyjára vetette magát.

A lány fülében hangosan zubogott a vér, testében tombolt az adrenalin, alig hallotta az óra kattogását. A hang mégis egészen befurakodott elméjébe, és átjárta minden porcikáját. Nyers erővel töltötte el. Péter vakon hadonászott, és csattogtatta fogát, de Emmának sikerült felülkerekednie rajta. A lány ujjai bátyja torkára feszültek, és ezzel úgy tűnt, sikerült megfékeznie a testvérébe bújt szörnyeteget.

Hörgő hang tört elő Péter ajkai között, kezével megmarkolta a lány arcát. Körmei mélyen Emma bőrébe vájódtak. Meleg vér serkent ki, és gördült le a lány álláig, de nem törődött vele, szorítása csak tovább erősödött a fiú nyakán. Az egyetlen, ami Emma szeme előtt lebegett, hogy végeznie kell a lidérccel, mielőtt az újra megtámadná.

A lány számára mintha megszűnt volna az idő. Csak az óra kattogása létezett, amely beette magát a zsigereibe, és anélkül a részévé vált, hogy Emma észrevette volna. Örökkévalóságnak tűnő percekkel később a fiú teste görcsösen remegni kezdett, majd lehanyatlott a keze, aztán az egész abbamaradt. Emma még perceken keresztül szorította a nyakát.

Az óra kattogása lassulni kezdett, végül abbamaradt, és a szobára hirtelen nyári fülledtség borult. Emma könnyei között a bátyjára pillantott. Peti vörösesbarna haja csatakosan tapadt arcához, bőre kékesfekete színt öltött. Szeme, amely addigra már visszanyerte eredeti színét, bevérzett, és üveges tekintettel meredt a plafonra. Fogai egyáltalán nem tűntek hegyesnek, és a tekergőző férgek is köddé váltak.

Emma nem akart hinni a szemének. Az előző szörnyűségeknek már nyomát sem látta.

– Peti, Peti! – szólongatta kétségbeesetten bátyját, és ahogy a vállát rázogatta, a fiú feje élettelenül billegett jobbra-balra. – Nem – súgta az ernyedt testnek. Lassan telepedett rá a felismerés, hogy a bátyja már nem él.

A csönd elviselhetetlenül feszítette Emma dobhártyáját. Csupán saját kapkodó légzését hallotta, aztán az óra ismét ketyegni kezdett. A lány tágra nyílt szemmel meredt a szerkezetre, amelyen a számlap mögötti tárcsán a saját, festett arca jelent meg, groteszk vigyorral az arcán.

Remegő térddel lemászott az ágyról, és az óra felé indult. A mutató szép, egyenletesen járt körbe, kattogása ágyúdörgésként visszhangzott a falakról. A lány óvatos léptekkel közelítette meg a szerkezetet, és amint elég közel ért, kinyújtotta felé a kezét. Ujjaival végigsimította a fa borítást. Az órából elégedett morgás tört elő. Dorombolt.

Zsibbasztó tehetetlenség töltötte el Emmát. Hirtelen felindulásból fölkapta a súlyos tárgyat, és a földhöz vágta. Hangos robajjal csapódott a padlóhoz, és tört szét darabjaira. Üvegszilánk és fararabkák hevertek szerte-szét, a számlap mögötti tárcsa kihullott a helyéről, és a törmelék tetején virított. Emma arcképe még mindig ott volt rajta, alá pedig skarlát színnel az volt írva: „Nem menekülsz!”

A lány hátrálni kezdett, ahogy ismét meghallotta azt a hátborzongató ketyegést. Az óra épen maradt számlapján visszafelé kezdett pörögni az aranyozott mutató. Emma megbotlott a takaróban, ami lecsúszott Peti ágyáról. Ahogy visszanyerte egyensúlyát, már nem borította törmelék a padlót. A szerkezet az asztalkán ketyegett. Teljesen sértetlennek tűnt.

Emma megrázta a fejét. Föl akart végre ébredni ebből a rémálomból. A villanykapcsoló felé rohant, ám mielőtt elérte volna, kivágódott az ajtó, és Peti állt előtte.

– Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.

Emma egy szót sem tudott kinyögni. Bátyja karjába vetette magát, és arcát a fiú pizsamájába fúrta, fejében teljes volt a káosz. Peti átölelte őt, és a lányt megnyugtatta a belőle áradó tusfürdőillat. Mélyeket lélegzett, szíve még mindig hevesen kalapált, de már kezdett lecsitulni.

Egy röpke pillanattal később azonban a fiú bőre nyálkássá vált, és felhabosodott Emma érintése nyomán.

– Megmondtam, hogy nem menekülsz – morogta reszelős hangon.

Emma nagyot taszított rajta, és ahogy a fiú megtántorodott, ki tudott szabadulni a szorításából. Bátyja azonban újra megindult felé, mire ő gondolkodás nélkül az asztalhoz ugrott, két kézzel megragadta az órát, és Péter fejének vágta azt. A kattogás abbamaradt.

Emma odabotorkált a kapcsolóhoz, és behunyta a szemét.

– Csak egy álom volt – mormolta, aztán ahogy a sárgás lámpafény beszivárgott lehunyt szemhéján, felsóhajtott.

El akarta felejteni a szörnyűségeket, de a rémképek fogva tartották.

Lassan felnézett. Az első, amit meglátott, az antik óra volt a szoba közepén álló asztalocskán. Háromnegyed kettőt mutatott. Emma nyüszítve szűkölt a falig. Péter az ágyában feküdt lilásfekete arccal, mozdulatlanul. A földön fekvő alak pedig nem más volt, mint az édesanyjuk. Arca összeroncsolódott, sötét haja ragacsos volt a feje alatt összegyűlt vértől.

Emma oda akart lépni hozzá, de az óra ketyegése félbeszakította a mozdulatot. A lány dermedten bámulta, ahogy a mutató újra elindult.

– Gyilkos, gyilkos, gyilkos – hangzott minden egyes kattanással.

– Nem vagyok gyilkos – tiltakozott Emma. – Az a szörnyeteg támadt meg engem…

– Gyilkos vagy! – mondta ki valaki hangosan is.

Emma az ajtó felé fordult, és nagyanyja alakja rajzolódott ki a sötét folyosón.

– Mama, én nem akartam – sipította a lány. – Baleset volt.

– Ó, hát persze, tudom én – válaszolta a mamája, és átlépett a földön heverő holttesten. Feltűnően könnyedén mozgott, még csak egy pillanatra sem méltatta véráztatta lányát. – Szeretett nővérkém is baleset áldozata lett. Véletlenül leesett a fáról és a vasvilla átszúrta a tüdejét. – Emma döbbenten meredt a nagymamájára, aki mintha éveket fiatalodott volna, ahogy az óra közelébe ért. Ráncai kisimultak, bőre felpuffadt kissé és hamvassá vált, tompa szeme újra csillogni kezdett. Mintha még deres hajában is több lett volna a szürke tincs, mint korábban. Megragadta a szerkezetet, és magához ölelte. Szája fogatlan vigyorra görbült. – Te keltetted újra életre! Hiába is ellenkeznél, már az övé vagy, nézd csak meg, mit tettél.

– Gyilkos, gyilkos, gyilkos… – visszhangzott az óramutató kattanásával együtt Emma fülében a titokzatos hang.

A lány remegve a földre rogyott, és ismét az az asztmaszerű érzés kerítette hatalmába, ami előző este. Hiába küzdött a légszomj ellen, alul maradt. Különös, zsibbasztó erő járta át testét. Mellkasában forróság gyulladt, arca kipirult, testét izzadság áztatta, ugyanakkor vacogott az őt körülölelő hidegtől. Sírni akart, de könnycsatornája mintha kiszáradt volna. Zavaros érzelmei egyre halványabbá váltak, és a végére már nem maradt más, csak kongó üresség.

Emma lihegve felkelt, és az órára nézett.

– Ki legyen a következő? – kérdezte.

Hangjában immár nyoma sem volt a bűntudatnak vagy a félelemnek.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük