Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása – 3. részlet

Korábbi részek

9

Miközben kicsöngött, egyre vonzóbbá vált számomra is a problémamegoldásnak az a roppant egyszerű módszere, amit az Igazgatónő magáénak tudott és igyekezett rám erőltetni. Egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy megszakítom a hívást, ám Zsófi az ötödik csöngetésre felvette a telefont.

Először azt hittem, rossz számot hívtam. Valaki, akiről kiderült, hogy Zsófi volt, hisztérikusan zihált bele a telefonba.

– Kutrovác ellopta a pendrive-omat a szemem láttára.

Kezdtem újból tarthatónak vélni a karikatúrás feltevésemet. Veszettül abszurdnak tűnt ugyanis felhívnom valakit egy csepeli kocsmából egy olyan halálhírrel, aminek a közlését percekkel korábban tiltotta meg a főnököm, majd azt hallani az illetőtől köszönés gyanánt, hogy az osztályfőnöke ellopta a pendrive-ját. A szeme láttára.

Nem gondoltam arra egy pillanatig sem, hogy azzal nyugtassam Zsófit, valamilyen félreértésről van szó, és rosszul azonosította a tolvajt, aki a szeme láttára lopta el a pendrive-ot. Kutrovác a lehető legváratlanabb helyzetekben állt elő a baromságaival. Az, hogy saját osztályát időről időre módszeresen a kétségbeesésbe kergesse, pedagógiai programjának egyik meghatározó eleme volt. A program végigvitelére pedig, bármi is volt a célja, alig maradt harminchat órája.

Megkértem Zsófit, hogy higgadjon le egy kicsit, és kezdje az egész történetet elmesélni az elejétől. Beleőrjöngött a telefonba valamit, amiből annyit értettem, hogy nincs ideje a történetet az elejétől elmesélni. Mivel semmi értelmes nem jutott eszembe, közöltem vele:

– Semmi baj, holnap majd visszakérjük tőle.

– Úristen, mit gondol, mi a kurva anyjáért lopta el? Azért, hogy visszaadja?

Az érvelése sziklaszilárd volt. A problémát az jelentette, hogy Zsófit még sohasem hallottam se káromkodni, se ordítani. Egyszer azt mondta, összebarátkozott azzal a ténnyel, hogy van egy dolog a világon, ami önmagának az oka; és ez nem más, mint a szívbetegsége. Minden egyéb megmagyarázható mással, következésképpen nem ad okot aggodalomra. Azt hittem, ha emlékeztetem ebbéli meggyőződéseire, Kutrovác végre megkapja azt, amit megérdemelt: a figyelem totális hiányát.

– Nem tudom, Zsófi. De mit gondol ön, miért tenne ilyet Kutrovác tanár úr?

– Nem tenne, hanem tett! Láttam, ahogy kiveszi a szamárból. Azért lopta el, hogy nála legyen.

A szamár Zsófi kabalaállata volt nyolc éves kora óta. Folyton magánál hordta, de mindig olyan felkínáló távolságban helyezte el magától, hogy bárki úgy érezhesse, hozzányúlhat. Az állat hasán egy zipzárral nyitható zseb volt elhelyezve, és Zsófi az évek során rájött, hogy, ha a szamárban tartja azokat az apró dolgokat, amelyeket el akart rejteni a világ szeme elől, akkor soha senki nem fogja azokat megtalálni. Ki keresne egy titkot valamiben, amit bárki megfoghatott, és egy olyan rejtekhelyen, amelynek a nyitját Zsófi maga tárta fel minden adandó alkalommal, amikor csak tehette? Kutrovác egyik kedvenc mondása szerint persze, amiről azt hitte, Senecától származik, semmi gyűlöletesebb nincs a bölcsesség számára, mint a túlságos ravaszság; és, tette hozzá minden alkalommal, amikor a világ arcába vághatta hamisan csillogó latin műveltségének nyomait, ő képes átlátni a ravaszságon és szereti a visszájára fordítani működését. Önmagában tehát az sem lepett meg, hogy tudta, hol keresse a pendrive-ot. Csak az nem volt teljesen világos, hogy miféle élvezeteket várt egy érettségiző lány adathordozójától; bár ez is csak azért érdekelt, mert Zsófi játékát akartam játszani, hogy az legalább számára játszhatónak tűnhessen – holnap reggel fél nyolcig.

– Mert mi van a pendrive-on, aminek a birtoklása ekkora örömöt okoz neki? – tettem fel azt az eléggé kézenfekvő kérdést, aminek Zsófi szerint semmi jelentősége sem volt.

– Nem érti meg végre? Lényegtelen, hogy mi van rajta, az a lényeg, hogy elvette – kiabálta bele a telefonba saját hangerejének határát súrolva. – Reggelig várok – mondta aztán meglepően halkan, szinte suttogva, majd, ha jól vettem ki a zörejekből, egyszerűen falhoz vagy földhöz vágta a mobilt, ami a következő pillanatban elnémult.

Az ok, úgy tűnt, ebben az esetben mégsem kebelezi be az okozatot. Zsófi utolsó gesztusát ezért még értettem is; az előtte felém dobált szavait azonban egyáltalán nem. Azt különösen nem, hogy mire vár reggelig.

Aztán rájöttem, hogy nem érdekel. Nem érdekel senki hisztériás rohama. A poharak érdekelnek.

(Nem tagadtak meg semmit, semmit a világon – kivéve minket.)

Egyre inkább úgy éreztem magam, mintha egy közepes humorú grafikus ceruzarajza lennék az újság utolsó lapján publikálva; mellettem egy holttest, körülöttem falak, amelyeknek egy része látszólag véletlenül, másik része pedig látszólag szándékosan emeltetett, hogy megóvja a valóságtól a világ többi részét. És mindenki nevet, mikor rájön, hogy a rajz egyetlen poénja a poén hiányában rejlik.

Nem érdekelt, mégis megpróbáltam visszahívni Zsófit a becsület kedvéért. Természetesen nem volt elérhető. Legalább nem keveredtem olyan szituációba, amelyben hazudnom kellett volna. Engedtem a rend kísértésének, és olyan mélyen elrejtettem a zakómban a telefonomat, hogy néhány röviditallal később már ne legyek képes előszedni onnan.

10

Egészen addig ittam, amíg hihetőnek nem tűnt, a mellőlem elhulló fiatal lányok nagy számából kiindulva, hogy én vagyok James Bond. Mivel nem volt órám, a telefonomhoz pedig nem fértem egykönnyen hozzá, a nap állásából próbáltam megállapítani, mennyi alkoholt lehet képes még a mai napon annyira feldolgozni a szervezetem, hogy holnap ne essen szét darabokra, miközben két, életben maradt érettségizőimet hallgatom. Az egyre laposabbá váló fényből úgy ítéltem, hogy hozzávetőlegesen semennyit, így fizettem, és elindultam a HÉV-megálló felé. Mint a félig vagy talán egészen részegeknek általában, úgy nekem is nehezemre esett mozogni, ami viszont megkönnyítette azt, hogy ne másra figyeljek. Tudtam, napokig fogok körömszakadtáig küzdeni, hogy ne legyen rajtam úrrá a gyász, de azt is tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor Betti puszta emlékké válik – anélkül, hogy az emlékké aljasulás folyamatát végigélném. A játék szabályai adottak voltak, csak alkalmaznom kellett őket a helyzetre.

Hálás lehettem volna Zsófinak, amiért felkínált számomra egy teljességgel más, ám megoldhatónak tűnő problémát, amin jártathattam volna az agyamat, ám az ellopott pendrive, Betti üresen hagyott ágyának képe a félig kiürült naptejes üveggel, és az alkohol elegye nem csak a mozgást, hanem az össztársadalmi vegetáció gyakorlatainak utánzását is megnehezítette. Feladatként éltem meg, hogy, mint a többiek, türelmesen és semmit sem tükröző arckifejezéssel várjam ki a szerelvény érkezését, és az ablakon hozzájuk hasonlóan azért kinézve, hogy ne lássak semmit, ártalmatlan módon eljussak a Boráros térig. Örültem, hogy feloldódhattam a tömegben, hogy arctalanul sodródhattam a villamosig, hogy a megállóban elölről kezdhettem az egészet.

Hazafelé tartottam, de mint majdnem minden nap, most is leszálltam a villamosról a Mechwart ligetnél, hogy körbejárjam, mielőtt elsétálok a Hattyú utcai lakásig. Fél évig kerestem olyan albérletet, ami a liget közelében még meg tudtam fizetni. Voltak kényszercselekvéseim, amelyeket nem tudtam feltartóztatni, így megelégedtem azzal, hogy olyan mélységes hamisságokkal magyarázzam őket, amelyek képesek maguk alá temetni valóságosságukat.

(Ők legalább nem tudják, hogy hazudnak, maga viszont még a hazugság tudatáról is hazudik.)

Olvastam egyszer egy novellát, amelyben a főhős egy temetőben rájön, hogy a holtaknak a teljes megsemmisülés előtt megadatott még néhány hónapnyi idő, amikor az élet és a halhatatlanság terhét egyaránt lerázva kimondhatják mindazt, amit haláluk előtt nem volt szabad; mielőtt azonban meghallaná, hogy mit akarnak kimondani valójában, eltüsszenti magát, azok meg észreveszik, hogy ott van, és elhallgatnak. Azt magyaráztam be magamnak, azért járok a Mechwart ligetbe, hogy meghalljam ezt a tehermentes, őszinte beszédét; mivel azonban a ligetben késő délutánonként sohasem volt csend, úgy hittem, szavaik a gyerekzsivaj esetlegesen összeverődő hanghullámaiból állnak össze. A kialvatlan ember egy idő után szavakat hall ki még a szirénák visításából és a metróhuzat lökéseiből is, bár sohasem tudja, mik ezek a szavak pontosan. Én már évek óta kialvatlan voltam, a ligetben pedig rengeteg volt a hang, ami szóvá állhatott össze, és a zaj mégis megfejthetetlen maradt. Ezt bizonyos napokon annak jeleként értelmeztem, hogy nem őrültem meg. Más napokon pedig annak bizonyosságaként, hogy még nem vagyok halott. Az, hogy élek, aligha jelentett többet annál, mint amikor valaki eltüsszenti magát, és elűzi a még itt mulatozó holt lelkeket. De annyit legalább mindenképpen jelentett.

Mikor másnap felébredtem, szerettem volna rémálomnak betudni mindazt, ami az előző napon történt, de sajnos a fejfájásom mértéke pontosan egybeesett a csepeli kocsmában elfogyasztott alkohol mennyiségével. Mielőtt elindultam volna az iskolába, leellenőriztem az e-mail-fiókomat, mert attól tartottam, Zsófiék érettségije után nem fetrenghetek békésen tovább, hanem be kell mennem a tényleges munkahelyemre legyártani néhány táblázatot. Nem írt azonban senki; az oktatási kormányzat, úgy tűnik, ugyanakkor függesztette fel a munkát tegnap, mint én.

Mivel az egyetem elvégzése után rá kellett jönnöm, hogy az államnak semmi szüksége filozófiatörténészekre, filozófiatörténészek képzésére viszont valamiért annál inkább, a tanulmányi osztályon kezdtem dolgozni, méghozzá, ahogyan neveztük, a táblázatgyártó alegységben. A munkánk abból állt, hogy kimutassuk, az egyetem minden kormányzati igénynek megfelel, akárki legyen is kormányon, vagy akárhogyan is változzanak az igények egy kormányon belül. Akár azt is be tudtam volna bizonyítani néhány táblázattal, ha erre lett volna szükség, hogy minden angol szakos zöld szemű, és hogy általában azok mennek egyiptológusnak, akik sok paradicsomot fogyasztottak gyermekkorukban. A kormányok elégedettek voltak, hogy minden úgy volt, ahogyan akarták, és az egyetem is elégedett volt, hogy mindenről kimutatható, úgy van, ahogy a kormányok akarják. Olyan sok párhuzamos valóságot sikerült legyártanunk, hogy fogalmunk sem volt, melyikben lelhető fel az igazságnak valamilyen minimuma; minden jel szerint senki sem tudta, hogy ténylegesen mi zajlik az egyetemen. Tulajdonképpen mulatságosnak találtam, hogy sokan azok közül, akik ma érettségiznek, nemsokára abban az alternatív valóságban találják majd magukat, amit részben én hoztam létre – anélkül, hogy tudtam volna, minek is dolgozom ki az alternatíváját egészen pontosan.

(Ha végig tudja, hogy hamisságokat épít maga köré, miben különbözik ön azoktól, akiket olyannyira lenéz, amiért ugyanezt teszik?)

Csak hetente egyszer tanítottam őket; ráadásul arra a tantárgyra, amit egy beszédre idomított majom is tudott volna oktatni – annyi lett volna a feladata, hogy, mondjanak akármit is a tanulók, ő kérdezzen vissza, hogy miért. Talán azért csak a végzős évfolyamnak volt kötelező tárgy a filozófia, mert egy évig még majdnem mindenki szórakoztatónak találta, hogy megkérdőjelezik az álláspontját bármivel kapcsolatban. Minden évben akadt néhány diák, aki olyan jól szórakozott, hogy érettségit is tett a tárgyból. Az idei vizsgázóim közül az egyik tegnap halt meg.

Azért szórakoztam el egy egész napot egy lakótelepi középiskolában, mert úgy öt éve Zsuzsi elkezdett minden nap emlékeztetni arra, hogy a filozófia szakon szerzett képességeimet nem lenne érdemes csak az Excel nevű program előtt görnyedve érvényesíteni. Tudta rólam, hogy mindig is tanítani akartam, és azt hittem, ezért nyaggat. Nem sokkal később beláttam, hogy egyszerűen csak egy másik vágytárgyat keresett számomra önmaga helyett; nem bírta elviselni, hogy szeretem, és ezért valami másba akart beleszerettetni. Ez csak részben sikerült neki.