Tiszlavicz Mária: Gyökértelenül

Tiszlavicz Mária: Gyökértelenül

Liena vad mozdulatokkal súrolta kezéről a fekete homokot a patak vizében, de csak annyit ért el, hogy nyúlós sár gyűlt össze az ujjai között. Ez volt az utolsó alkalom, dühöngött magában a lány, hogy tündértársai céltáblájává vált. Az apja, Crator szerint magának köszönhet mindent. Liena megremegett, ruhájából és hajából szállt a finom homok, szürke felhőt kavarva körülötte. Nem ő akart világos bőrrel és szalmaszínű hajjal születni! Hiába kérte az apját, hogy olyan helyre ossza be dolgozni, ahol egyedül lehet. De Crator hallani sem akart erről. Ragaszkodott hozzá, hogy papnőt nevel a lányából, ám Liena akármennyire igyekezett anyja, Mora nyomdokaiba lépni, apja minden tettében talált kivetnivalót.

Liena körülnézett, de egyedül állt a mezőn. Lerángatta magáról a ruháját, a földre hajította, és térdig gázolt a patakban. A hideg víz belemart a lábába, jeges fájdalom felkúszott a mellkasáig. A tündérek időtlen idők óta itt éltek, ezen a réten, Liena is itt nőtt fel, most mégis minden idegennek tűnt a számára. A fűszálak és a virágok elhajoltak előle, a bokrok sziszegve fújtak rá.

El kéne menni innen messzire. Állítólag élnek tündérek a nyugati, kopár hegyek lábánál. Talán nem nézik ki maguk közül azt, aki kicsit máshogy fest. Elmehetne oda, ahová nem érnek el a gúzsba kötő szabályok és a mindent átszövő fénymágia.

Pillantása a mezőt körülölelő erdőre tévedt, kirázta a hideg. Az égre törő, hatalmas fák között homály gomolygott. Lienának eszébe jutottak gyermekkora történetei az erdőlakó lelkekről, akik sok-sok éve féltékenységük miatt rettegésben tartották a tündéreket. Nem sok kedve volt arra menni. De akármerre fordult, csak a sűrű rengeteget látta a rét körül, még messze délen is, ahol a patak már kiszélesedett annyira, hogy hidat kellett rá építeni.

Liena megrázta a szárnyát, homokszemcsék ezrei szóródtak a patakba és tűntek el a hullámok hátán. A társai alapos munkát végeztek, amikor két vödörnyi homokot borítottak a fejére, hogy elfedjék fehér bőrét. Jól tudták, hogy ettől nem lesz olyan sötét bőre és haja, mint a többieknek, de arra jó volt, hogy megalázzák. Liena feljebb gázolt a patakban, ahol eléggé kimélyült a meder, és beleereszkedett a hideg vízbe. A levegő bennrekedt a tüdejében.

Átölelte magát szárnyával. Erre is csak ő képes, a társainak apró, áttetsző, sötétszürkén fénylő szárnyuk van, fürge, mint a rovaroké. Ám hiába a légies szárny, a tündérek alig használták, jobban szerettek két lábbal a földön járni. Lienáé is vékony ugyan, de száraz fűre emlékeztető színű, és kétszer akkora, mint az apjáé. Talán Morának volt ilyen szárnya, de azt sosem láthatta. Anyja meghalt, amikor ő született. A lány hátradőlt, nem törődve a csípőjébe és hátába nyomódó kavicsokkal. Visszatartotta a levegőt, a testén átrohanó víz elmosta a világot a szeme előtt.

Miután nem bírta tovább levegő nélkül, prüszkölve ült fel. Kipislogta a szeméből a vizet. A partról egy meglepett arc bámult rá.

Liena nagyot sikított, és nyakig visszamerült a vízbe.

– Ne ijesztgess! – szólalt meg az idegen mély hangon. Mindkét kezét felemelte, de szája sarkában vigyor bujkált. – Már inni sem lehet békében?

Liena nyelt egyet. Az idegennek egészen sápadt bőre és meglepően hosszú, hegyes füle volt, rövid haja mézszínű. Legfurcsábbnak a szeme hatott – szürkébe hajló zöld írisz nézett a lányra. Hasonló árnyalatú szempárt Liena eddig csak a tükörben látott. Az idegen nem mozdult, leplezetlenül végigmérte őt.

Ezernyi kérdés tolult Liena nyelvére egy pillanat alatt, aztán mégis ezt mondta:

– Szeretnék kijönni innen.

– Hát gyere! – A mosoly az idegen fiú arcán elképesztő méretet öltött.

– Fordulj el!

A fiú szemét forgatva engedelmeskedett.

– Menj arrébb! Oda, a mogyoróbokorhoz! – utasította Liena, majd amint a fiú a jelzett helyre ért, kiugrott a patakból, és magára kapkodta a ruháit. A ráncokban megmaradt homok kellemetlenül szúrta a testét.

– Honnan kerülsz ide? – szólította meg a fiút.

– Visszafordulhatok? – kérdezett vissza amaz.

– Már igen!

A fiú megfordult, közelebb lépett, és újból végigmérte Lienát, ezúttal kíváncsian. Pillantásától viszketett a lány bőre.

– Szóval, hogy kerülsz ide? – ismételte meg Liena.

– Találnom kell valamit, ami jó égési sérülésre. A nagymamám küldött, azt mondta, húsos, vastag levelű növényt keressek. Tündér vagy? Akkor tudnál nekem segíteni?

Liena egyenesen belenézett a szürkészöld szempárba, és tudta, sosem felejti el ezt a pillantást. A fiú egy fejjel magasodott Liena fölé. Egyszerű zöld ruhát viselt, tunikája alját virágszirmok és csillogó gyöngyök díszítették, válláról kopott tarisznya lógott. Tekintete nyílt kíváncsiságot tükrözött, de utasító hangjára Lienát kezdte elönteni a méreg.

– Az erdőből jöttél? – kérdezte.

A fiú bólintott, mire Liena önkéntelenül hátrált egy lépést.

– Nem szoktatok fényes nappal előjönni – mondta. Talán csak magát akarta megnyugtatni, hogy nem a gyerekkorában hallott rémtörténetek alakja elevenedik meg a szeme előtt. Szavait mégis eltompította kapkodó lélegzete.

– Egy falumbeli kislány megégette magát a tűznél. Mondom, hogy sürgős! – hadarta a fiú szemöldökét ráncolva.

Liena még sosem találkozott az erdőben lakókkal. Gonosz lelkek – mert aki nem szereti a napfényt, nem lehet jó teremtmény. Ez a fiú azonban nem tűnt veszélyesnek, legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan azt a felnőttek sugallták. Cseppet sem különbözött azoktól a tündérfiúktól, akik előszeretettel ugratták a tündérlányokat.

– Most miért csak bámulsz? – fakadt ki a fiú. – Azt hittem, a tündéreknek az a dolga, hogy gyógyítsanak. Nem tudom, titeket mivel etetnek a felnőttek, de már régen elmúltak a háborús idők! A népem békét kötött a te népeddel. Igaz, hogy jobban kedveljük az árnyékos erdőt meg az éjszakát, de most szükséghelyzet van! Tudsz nekem segíteni vagy nem?

Talán a határozottsága ellenére is lágyan zengő hangja, vagy a fiú tiszta pillantása tette, de Liena elhitte a megégett kislány történetét. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha nem ellenkezik.

– Gyere utánam! – intett, és megindult felfelé a patakparton.

A délutáni nap gyorsan megszárította, a levegőben orgona illata szállt. Közel jártak az erdő széléhez. A víz zúgása erősödött, a patak vize keskeny mederben sodródott, átbukott néhány nagyobb kövön, miközben vidám csobogással apró vízeséssé alakult. A parton, a sziklák között pozsgás, zöld növény terjeszkedett.

– Ez a kövirózsa – mondta Liena. Letérdelt, és óvatosan leszakított egy akkora fejet, mint a tenyere, majd átnyújtotta a fiúnak. – A leveléből származó nedvet közvetlenül az égett felületre kell csepegtetni.

– Köszönöm! – felelte a fiú, arca felderült.

Mosolya kellemesen érintette Lienát. Mégis meglepetésként érte, amikor amaz előre nyújtotta a kezét.

– A nevem Ginko.

A lány gyanakodva méregette. Megint eszébe jutottak a régi történetek az erdő lelkeiről, akik erőszakosak és hazudoznak. Habár felosztották a világot, ingatag az egyezség a két nép között. Azonban érezte a szívében, a fiúnak lesz igaza – a két nép elviekben túllépett a régi sérelmeken. A gyógynövényekért cserébe, melyeket a tündérek gondos és kitartó munkával termesztettek, az erdőlakók minden reggel erdei gombákat és bogyókat hagytak a rét szélén. Az idős tündérek szavai mögül azonban Liena kihallotta a kételyt – nem lehet maradék nélkül bízni azokban, akik kerülik a napfényt.

– Liena vagyok – fogadta el mégis a jobbot. Meglepően puhának és melegnek találta Ginko tenyerét.

– Még egyszer köszönöm, hogy segítettél – mosolygott a fiú.

Liena intett egyet, majd sarkon fordult, és elindult vissza a faluba. Zakatoló szíve kizárt minden mást a tudatából, lába magától lendült előre. Láthatatlan marok szorította össze a gyomrát.

Még fent járt a nap, amikor beért a vályogházak közé. Leszegett fejjel osont el a főtérre, ahol a tündérek dísztelen temploma állt a szentélykert közepén, mellette a kicsiny, egyszerű házukkal. Senkivel sem találkozott, és már kezdett megörülni, hogy észrevétlenül hazaért, mikor a szentélykert felől érces hang dörrent rá:

– Merre jártál?

Liena megtorpant, és belenézett apja fekete szemébe. Mennyire más, mint Ginkóé, jutott eszébe. Sötét és ellenséges, akár az erdő.

– A pataknál voltam. Megmosakodtam, és megnéztem a kövirózsákat. – Liena lehajtotta a fejét. Igaz volt minden szava, mégis úgy érezte, apja tudja, hogy elhallgat valamit.

– Holnap kigyomlálod a patak környékét!

Liena először tiltakozni akart, aztán mégis csendben maradt. Bólintott, majd besurrant a szobájába.

Próbált elaludni, de sokáig csak nézte az aranyló fények játékát a puszta vályogfalon. Odakint, kizárva az éjszakát, a falu fölött teljes erejével ragyogott a fénykupola, melynek az életüket köszönhetik. A levegőben többszólamú ének szállt. Liena életében először kihagyta az esti könyörgést, és Ginkóra gondolt, meg a kislányra, aki megégette magát.

 

Gépiesen mozgott, mögötte halomba gyűltek a kihúzkodott gazok, és Liena lépésről lépésre közeledett az erdő felé. Oda, ahol tegnap találkozott Ginkóval. Szorgos méhek és a patak csacsogása kísérte, a levegő megtelt a felforgatott föld friss, nehéz illatával. Liena nagyot nyújtózott, szárnyát kiterítette, és magába szívta a nap éltető sugarait. Dél felé járt, ő egészen közel merészkedett már a rengeteghez. Sudár fák feszítettek előtte, lombjuk alatt homályba burkolózott minden.

Liena leült egy kőre, merengve bámulta a kövirózsákat. Teletömött tarisznyája mellette hevert a porban. Maga sem tudta, mire vár.

Egy ág roppant a háta mögött, mire benne rekedt a levegő, félelem és izgatottság töltötte el.

Megfordult, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte Ginkótól. – Nem segített a kövirózsa?

– Reméltem, hogy itt talállak. – Ginko leült mellé a kőre, meztelen talpát belelógatta a patakba, vigyorogva lefröcskölte a lány lábát. – Meg akartam köszönni neked. A kislány már jobban van, múlik a fájdalma, de még elég csúnya a sebe.

Lienát öröm töltötte el a hírre, de nem merte kimutatni. Lenyúlt a tarisznyájáért. Földdel teli agyagcserepet húzott elő, melybe korábban leszúrt egy hosszú, lével telt, húsos hajtást.

– Aloe – nyújtotta Ginko felé –, ez is nagyon jó égési sebre. Meg csípésre vagy viszketésre. A leveléből kell kipréselni a nedvet, egyenesen a kezelendő felületre.

Ginko tágra nyílt szemmel nézett rá, és Liena kedvére elmélyedhetett csillogó íriszében. A kora reggeli fények jutottak eszébe, a pillanat, amikor a nap kibukkan a dombok mögül. Amikor felébred az élet.

– Miért így adod? – forgatta meg a fiú a cserepet.

– Vidd haza! Világos helyre ültessétek, de ne tűző napra. Elég hét naponta vizet adni neki.

– Hát… köszönöm!

– Remélem, hamar meggyógyul a kislány – mondta Liena.

Mindketten a fodrozódó hullámokat nézték. Csend ült közéjük, csak a fejük felett csiviteltek a madarak, a mező virágai között rovarok zúgtak. Liena maga is meglepődött, amikor rájött, hogy békesség tölti el.

– Te tényleg tündér vagy? – szólalt meg sokára Ginko. Arcán szégyenlős mosoly suhant át.

Liena kérdőn fordult felé.

– Nem úgy nézek ki?

– Egyáltalán nem. Más vagy.

Ginko szavai egyenesen Liena szívébe szúrtak. Felállt, elindult felfelé a patakparton. Nem elég, hogy tündértársai gúnyolják, most ez az idegen is a szemébe vágja a furcsaságát. Keze ökölbe szorult.

Zizzent a fű a háta mögött, és meghallotta Ginko mély hangját:

– Várj már! – A fiú utolérte, egy szökkenéssel eléje került. – Nem akartalak megbántani, de nekem azt mondták, a tündérek sötéten ragyognak, pillantásuk mély és titokzatos, mint a fa odva, és leheletvékony szárnyuk a szél hátán repíti őket. – Váratlanul előrenyúlt, és vigyorogva megbökte Liena szárnyát. – Ez minden, csak nem kecses és légies. Tud ez repülni?

– Szörnyen szemtelen vagy! – csapott a fiú kezére Liena. – Ne merészelj még egyszer hozzám érni! Különben is, mit tudsz te a repülésről?

– Elég sokat!

Ginko háta mögött megmozdult valami, amit Liena eddig nem vett észre. Úgy nézett ki, mint a madarak szárnya, csak toll helyett halvány hártya feszült rajta, hajszálvékony erek szőtték át. Liena hátrahőkölt, kezét a szája elé kapta. A szárny hegyesebb volt ugyan, de alig nagyobb az övénél, és csak egy árnyalattal világosabb. A felfedezés mázsás súlyként zuhant a mellkasára.

– Megmutatod, mit tudsz? – kérdezte Ginko, és pár centivel a föld fölé emelkedett. Szárnya lomhán csapkodott.

– Nem. Köszönöm a bemutatót, én most hazamegyek – rázta a fejét Liena, majd elindult visszafelé.

– Ezt itt hagyod?

A lány megfordult a kérdésre, és rémületére a tarisznyáját látta Ginko kezében.

– Add vissza, az még anyukámé volt! – nyúlt érte.

Feleletként Ginko még magasabbra repült, Liena csak nézett utána. Mellkasa összeszorult a gondolatra, hogy elveszítheti az egyetlen emléket az édesanyjától. Vissza kell szereznie, ezért szárnyra kelt. Csak a feladatára koncentrált, de Ginko állandóan kitért előle, ügyesen cikázott a szélben. A lány dühösen kapkodott utána, míg végül sikerült megfognia a fiú lábát. Feljebb kapaszkodott, és elérte Ginko karját, amelyben a tarisznyát tartotta.

– Most már kérem!

– Szép volt! – hajtott fejet Ginko.

Liena elégedetten vetette át a vállán a tarisznyát, de közben lenézett. A mezőt egy színes pettyekkel tarkított zöld lepelnek látta.

Felsikított, és zuhanni kezdett.

– Mi ütött beléd? – kiáltott fel Ginko, és elkapta a derekát. – Tériszonyod van?

Liena nem bírt megszólalni. Görcsösen kapaszkodott Ginkóba, attól félt, ha elfordítja a tekintetét a fiú arcáról, lezuhan és meghal.

– De furcsa vagy! – nevetett Ginko, mire Liena magához tért.

– Hagyj békén!

– Engedjelek is el?

– Ne! – sikított újra a lány, és még erősebben markolta a zöld ruhát.

– Nincs mitől tartanod! – nevetett Ginko. – Csak kezdj el újra repülni!

Liena tiltakozni akart, de érezte, a fiúnak igaza van. Szárnya mozgásba lendült, már nem kellett Ginkóra hagyatkoznia. Mégsem engedte el a fiút. Közelről nézve nagyon kellemesnek találta az arcát. Szája szépen ívelt, szemében meleg tűz lobogott, hangja kellemesen végigkúszott a lány gerincén. Föld és eső illata lengte körbe, mindez nagyon tetszett Lienának.

– Sosem repültél még ilyen magasra? – kérdezte Ginko, szavai most már lágyabbnak hatottak.

– Nem – vallotta be Liena. Arcát forróság öntötte el. – Nem szoktam repülni, csak ha muszáj.

– Különös tündér vagy. Azt hittem, a tündérek vígan röpdösnek virágról virágra.

– Szerinted mekkora virágok nőnek a réten? Mint egy ház?

– Nézzük meg!

Ginko megragadta a lány csuklóját és elindult, de Liena visszatartotta:

– Inkább le kéne szállnunk.

– Miért?

– Mert nem akarom…

– …hogy meglássanak? – fejezte be Ginko. – Liena, tudom, hogy a tündérek mindentől megijednek, és állandóan a végzetet várják, de a nagy félelmedben néztél már fel az égre kettő pillanatnál tovább?

Liena megrázta a fejét. Ginko szavai szörnyűnek hangzottak, mert igazak voltak.

– Nem fog senki észrevenni, ne félj! – Ginko finoman húzni kezdte. – Gyere, ez tetszeni fog!

Liena engedett. Először nehezen tudta tartani az iramot a fiúval, de aztán hamar ráérzett, hogyan tudja kihasználni a fuvallatokat. Ginko jókedve rá is átragadt. Élvezte, ahogy az arcába fúj a langyos szellő, miközben céltalanul röpködtek. Csak úgy szívta magába a kék ég meg a tarka rét látványát. A fűszer- és gyógynövények szabályos ágyásokban sorakoztak, máshol tarka összevisszaságban nőttek a virágok és cserjék között. A patak csillogó szalagként szelte át a mezőt, partján karcsú, élénkzöld fák hajladoztak. Pillangók és méhek versenyeztek velük, a levegőt betöltötte a kora nyár virágportól sűrű, édes illata.

– Az ott a falutok? – mutatott lefelé Ginko.

Liena látta a vályogházakat, középen a nagy teret a gondozott kerttel és a csúcsos templommal. Még ilyen magasról is csavarta az orrát az elégetett gyógyfüvek jellegzetes aromája. Eszébe jutott az apja, hogy milyen haragosan rótta ki rá tegnap este a büntetést. Meg sem indokolta, miért tette.

A lány torka elszorult. Miért érez örömet itt fent, az égen, egy erdőlakó társaságában, mikor egyetlen tündért sem ismert, aki ilyen magasra merészkedett volna? Mindenkit lefoglalt a munkája, hogy minél több gyógynövényt tudjanak becserélni, és hogy a napi teendőkkel napnyugta előtt végezzenek.

El is repülhetne nyugatra, Ginkóval nem lenne nehéz. Mennyi idejükbe telne eljutni a hegyekig?

Talán tovább tartana, mint amíg a Nap átszeli az eget a mező fölött, jutott eszébe hirtelen.

Egész testben megremegett.

– Menjünk innen!

Elfordult a falutól, megfogta Ginko kezét. Melegség áradt szét az ujjaiban, átjárta a mellkasát és enyhített a felfedezés okozta feszültségen. Visszaindult arra, amerről jöttek, Ginko némán követte. Leszálltak a patak partján, az erdő szélén.

Liena megállt a víz mellett, nem nézett a fiúra. Csak hallotta, ahogy halkan neszez az agyagcseréppel.

– Ezt majdnem elfelejtettem! – szólalt meg váratlanul Ginko, és a lány mellé lépett. Kicsi vászonterítőt tartott a tenyerén, egy tucatnyi apró, piros bogyóval. – Neked hoztam. Cserébe, mert segítettél a kislányon.

Liena hosszú pillanatokig bámulta a gyümölcsöt.

– Szamóca?

Ginko bólintott, mire Liena óvatosan elvette a csomagot. Mélyen beszívta a gyümölcs édes illatát.

– Ritkán kapunk szamócát tőletek – mondta, és egy szemet az ujjai közé vett. Azonnal piros lett az ujjbegye. – Akkor csak egyet, legfeljebb kettőt adnak nekünk, hogy mindenkinek jusson. – Szájába tette a gyümölcsöt, a lédús eperíz elolvadt a nyelvén. Behunyta a szemét, és megevett még egyet.

– Örülök, hogy szereted!

Ginko hangja rántotta vissza a patak partjára. A fiú megfogta a kezét, finoman a csomagra zárta az ujjait.

– Jó lenne, ha még láthatnálak. Valamikor – tette hozzá.

Liena félrebillent fejjel bámult rá. Ujjai bizseregtek a fiú tenyerében.

– Büntetésben vagyok – vallotta be az igazat. – Ki kell gyomlálnom a patakpartot. Szóval pár napig még elidőzök errefelé.

Ginko elmosolyodott, ami olyannak tetszett, mint amikor előbukkan a felhők mögül a nap. Bólintott egyet, és finoman megszorította a lány kezét. Aztán búcsút vettek, majd Ginkót elnyelte az erdő homálya.

Liena leült egy kőre, és megette az összes szamócát. Esze ágában sem volt adni belőle senkinek, ezeket ő kapta Ginkótól. Még sosem evett ilyen édeset. A vászonterítőt elrejtette a tunikája alá, a puha anyag forrón simult a bőréhez.

 

Minden nap összefutott Ginkóval a patakparton, és ugyan megfogadta, hogy szándékosan nem keresi a fiút, egyre több örömét lelte az együtt töltött időben. Ahogy teltek a napok, már nem érdekelte apja dorgálása sem, aki az iránt érdeklődött, mi tart neki ennyi ideig a gyomlálással. Liena nem válaszolt, mire Crator más feladatot szabott ki rá. De a lány inkább kiszökött a faluból, és mindenfélét kitalált, merre járt napközben.

Ginko már napkeltekor várt rá, és csak akkor kezdtek el búcsúzkodni, amikor a Nap megközelítette a nyugati hegyek csúcsát. Liena csak aludni tért haza, gyakran az utolsó pillanatban, mikor elkezdődött az esti könyörgő imádság.

Nem kellett attól tartaniuk, hogy észreveszik őket. Kevés tündér merészkedett ennyire közel az erdőhöz, Ginkóval mégis behúzódtak az orgonabokrok közé, oda, ahol kilép a patak a fák alól. Lógatták a lábukat a vízbe, vagy versenyt repültek magasan, a felhők alatt. Olykor elnyúltak egymás mellett, megosztották egymással az elemózsiájukat, és Liena áhítattal hallgatta Ginko történeteit. Az erdőlakók, nem számítva a külsejüket, szinte semmiben sem különböztek a tündérektől. Maguknak termelték meg az élelmet, hittek a mágiában, és a falujukat egy főpap vezette. Ezenkívül vadásztak. Ginko sokat beszélt a vadászokról meg a napokig tartó üldözésekről, melyek egyszerre elborzasztották és felcsigázták Lienát. A vadászok nagy erejű, félelmetes hősökké váltak a lány szemében, akik különleges falatokkal látták el a falut.

– Te is szoktál vadászni? – kérdezte egyszer. Fejét a karjára hajtotta, az oldalán feküdt egy orgonabokor alatt, és itta Ginko minden szavát.

– Ritkán – felelte a fiú, aki a tükörképeként feküdt vele szemben. – Jobban szeretek gyűjtögetni. Olykor igazi kincsre lehet bukkanni. – Mosolyogva nézett Lienára, egy ujjával végigsimított a lány karján.

Liena visszamosolygott rá, és azt kívánta, a fiú bárcsak tovább simogatná. Be kellett vallja magának, mennyire jólesett neki a fiú közelsége. Minden egyes alkalommal kellemes bizsergés uralkodott el a testén, amikor Ginko hozzáért.

– Bárcsak veled… – fogott bele. Kínozta egy vágy, de tudta, semmi értelme engedni neki. Nem mehet el a rétről. Ginko kérdő tekintetére csak megrázta a fejét.

A fiú felkönyökölt, egészen közel hajolt hozzá.

– Szeretnék mutatni neked valamit – súgta a fülébe.

Lehelete forró áramlatként vibrált Liena bőrén.

– Mit?

Ginko nem felelt, csak kézen fogta a lányt, és vezetni kezdte. Liena gondolkodás nélkül ment utána. Egészen addig, amíg meg nem látta az első fát.

Megtorpant.

– Mi a baj? – fordult vissza Ginko.

– Én oda nem megyek be.

Ginko elmosolyodott, összekulcsolt kezüket a mellkasához vonta.

– Csak pár lépést gyere még! – Közel lépett a lányhoz, hogy Liena ki tudta venni íriszének minden egyenetlenségét. – Érik a szamóca!

Ahogy kimondta, Liena máris megérezte a fenséges illatot. Mégsem indult meg a lába. Szíve megdermedt a félhomály láttán. Ginko erdőlakó, de a többi erdőlakó talán nem olyan, mint Ginko. Ki tudja, mit tennének, ha egy tündér betenné a lábát a területükre.

– Minden rendben lesz! Nem csak ti kerülitek a határt – súgta Ginko, mintha megérezte volna a lány gondolatait.

Liena egész testében remegett, ahogy engedte magát tovább vezetni. Amint átlépett az első, óriási fatörzs mellett, úgy érezte, egy hideg függöny mögé ért. Fázott a cirógató napsugarak nélkül, a lombok alatt nem olyan volt, mint az orgonabokor tövében. A végtelenbe nyújtózó fák között jelentéktelenül kicsinek érezte magát.

Megszorította Ginko kezét, aki határozottan lépkedett előre. A fiú mosolya erőt adott neki. Szétnézett, és elállt a lélegzete.

A fák között halvány fénysugarak remegtek, mint megannyi szégyenlős tündérlány, különleges hangulatot varázsolva eléjük. Nedvességtől és háncs illatától volt terhes a levegő. Földöntúli érzés járta át Lienát, ugyanakkor meglepődött, mert semmi félelmetest nem talált az erdőben. Sőt, valami ismerős érzés vette körbe. Itt is repkedtek pillangók, méhek meg mindenféle rovar, a zöld fűben sápadt virágok köszöntötték. Széles levelek alatt ott rejtőztek az apró szemű szamócák, kacéran Liena felé kacsintottak, hívták, hogy szedje tele a tarisznyáját.

– Milyen?

Liena a fiú várakozástól csillogó arcába nézett, és szívében soha nem érzett öröm áradt szét.

– Lenyűgöző!

– Gondoltam, hogy tetszeni fog! – vigyorgott megkönnyebbülten Ginko, majd a következő pillanatban előre iramodott. – Siess, vagy neked nem marad szamóca! – Azzal levetette magát a fűbe, és két kézzel szedte a gyümölcsöt, egyenesen a szájába.

Liena széles mosollyal követte, alig győzte kapkodni a szemeket. Amikor megtelt a marka, megtorpant. Ginko teli szájjal nevetett rá, állán csurgott a piros szamócalé, kézfejével törölte le. Aztán a lány keze felé kapott, de Liena kitért előle, és jobb híján egyszerre bekapta az összes gyümölcsöt. Intenzíven áradt szét a szájában a gyümölcs átható íze. Nevetve folytatták a lakmározást, amíg már mindketten úgy érezték magukat, mint egy degeszre tömött zsák. Akkor elnyúltak a hűvös fűben, kezük egymáshoz ért, és Liena biztos volt benne, hogy ez élete legszebb napja. Nézte Ginko szép vonású arcát, szempillái elnehezültek, és csak halványan érzékelte, ahogy a fiú a haját simogatta.

Hideg fuvallat ébresztette fel. Jólesően nyújtózott egyet, szájában még érezte a szamócák ízét. Mellette Ginko nagyot sóhajtott, lomhán pislogott rá. Nem csak Lienát nyomta el az álom.

– Van kedved repülni? – kérdezte a fiútól.

Ginko azonnal felébredt. Vigyorogva közel hajolt a lányhoz, orruk majdnem összeért.

– Versenyezni akarsz?

Liena megrázta a fejét.

– Csak repülni.

Megfogták egymás kezét, és lusta csapásokkal a levegőbe emelkedtek. Liena élvezte a bőrét simogató hűs levegőt, tenyerét melegítette Ginko keze. Hatalmas fatörzsek mellet suhantak, vékony ágak alatt bújtak át, zsenge levelek intettek utánuk. Odafönt a lombok között új illatok környékezték meg a lányt, virágporra emlékeztetők, mégis mások, testesebbek. Liena üdítőnek találta az újdonságot.

Egy tölgyfa széles ágára ültek le, amely magasan, messze elnyúlt a mező fölé. Az egész völgy a lábuk előtt hevert.

– Szeretnék valamit kérdezni – szólalt meg Ginko, hátát a fa törzsének vetve.

– Kérdezz!

– Amire kíváncsi vagyok, lehet, hogy csak gonosz szóbeszéd.

Lienában felébredt a kíváncsiság. Intett a fiúnak, hogy folytassa, mire Ginko nagy levegőt vett. Nem engedte el a lány kezét, sőt, megszorította, mintha erőt meríthetne összefonódó ujjaikból.

– Igaz, hogy a tündéreket elemészti az éjszaka?

Liena hallgatott, várta, mond-e még valamit a fiú. Kínossá nőtt a csend. Ginko mocorgott, megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Láttam az aranykupolát, amit éjszakára a falu fölé vontok. Azt mondják, azért, hogy világosban maradjatok. Szoktam hallani az éneket is, napkeltekor meg napnyugtakor.

– Így köszönjük meg minden reggel, hogy új napot értünk meg, este pedig könyörgünk, hogy reggel újra felkeljen a nap – bólintott Liena.

– Gyönyörűen énekeltek.

Liena összefonta maga előtt a karját, és a mező közepén álló szürkeség felé nézett, ahol a faluja hevert.

– Én nem szeretem – mondta halkan. – Nem szeretem, hogy a fénytől függ az életünk. Minden nap minden percében azon kell aggódunk, hogy időben hazaérjünk, nehogy a falun kívül érjen minket a sötét. Amióta az eszemet tudom, ezt sulykolják belém. Hogy küldetésünk van, be kell tartanunk a szabályokat, mert ha mi nem lennénk, nem nőne elég gyógynövény, és a világon eluralkodnának a betegségek. – Visszafordult Ginko felé. – Amint lebukik a nap, és a sötétség bekúszik a levegőbe, elégünk. Nem bírunk ki egy pillanatot sem napfény nélkül. Ezért nem szeretjük a borús napokat, de az éjszaka az más. Az aranykupola szinte pontos mása a napkorongnak, erős mágiával állítja elő az apám. Majdnem egész nap pihen, hogy napnyugtakor létre tudja hozni. – Liena nyelt egyet. – Voltak tündérek, akik nem értek vissza napnyugta előtt. Sosem kerültek elő.

Csend telepedett közéjük. Ginkón látszott, hogy szeretne valamit mondani, de nem jöttek szájára a szavak. Liena most az egyszer örült ennek. Eltöprengve nézett a faluja felé, és az apjára gondolt. Mindenki hálás volt neki, hiszen minden egyes éjszaka megmentette az életüket, és Crator mindenkivel kedvesen és szeretettel bánt. Kivéve az egyetlen lányával.

– Mi értelme van annak, hogy csak nappal tudtok létezni? – szólalt meg sokára Ginko.

Liena újra a fiúra nézett, Ginko összevont szemöldökkel ült mellette, tekintetét ő is a tündérfalura szegezte.

– Ez az ára annak, hogy miénk a mező, és mi vigyázzuk az értékes gyógynövényeket.

Ginko hitetlenül felhorkantott.

– Erről még nem hallottál semmilyen szóbeszédet? – A fiú megrázta a fejét, mire Liena folytatta: – Nem véletlen, hogy megannyi virág és növény él a mezőn. Egy picit besegítünk, hogy bőven teremjen mind.

– Még mindig nem értem.

– Jobb, ha megmutatom.

Liena egyik kezét egy gally felé nyújtotta, amin néhány zsenge levél hajladozott. Finoman rákulcsolta az ujjait az ágra, oda, ahol a levélszárak kinőttek belőle, figyelmét ezekre a pontokra irányította. Bőre alatt érezte a fában áramló életerőt, összekapcsolódott a saját energiáival, tompa rezgés futotta át a testét. Szárnya megremegett, tudta, halvány sárga fénnyel ragyog.

A levelek nőni és erősödni kezdtek, és pillanatokon belül olyan hatalmasokká váltak, mint a tölgyfa többi ágán trónoló levél. Liena elégedetten vette el a kezét.

– Hű! – kiáltott fel mellette Ginko. Tenyerét a szájára tapasztotta, aztán bizonytalan ujjakkal megsimította a frissen kinőtt leveleket. – Ez… nahát! Ez valami fantasztikus!

– Most már érted? – kérdezte Liena. – Megkaptuk ezt a képességet, hogy mindenkinek elég legyen az a rengeteg féle gyógynövény, ami csak a mi mezőnkön terem. A fény tölti fel ezt a mágiát, a fény tart minket életben.

Ginko mindkét karjával a levegőbe csapott.

– De ez igazságtalan!

– Valamit valamiért – vonta meg a vállát Liena. – Ha feleennyi gyógynövény sem teremne, akkor mi lenne a betegekkel? Hogyan gyógyulna meg az a kislány a faludban?

Egymás mellett ültek, de ezúttal nem értek egymáshoz, és Liena úgy érezte, most kell ez a csendes távolság. Odalent a réten megnyúltak az árnyékok.

– Azt hiszem, ideje lenne hazamennem – állt fel a lány.

– Még ne! – pattant fel Ginko is, ketten állva még épphogy elfértek a széles ágon.

Liena csak a fejét rázta.

– Most inkább mennék. Mi ketten úgysem…

– Nem akartalak megbántani! – fakadt ki a fiú, és megfogta Liena kezét.

– Nem bántottál meg.

– Akkor maradj! Csak egy kicsit, kérlek! – Ginko hunyorogva nyugat felé intett, egyik kezének kinyújtott mutató- és hüvelykujjával mutatta a távolságot a hegycsúcsok és a napkorong között. – Van még legalább egy óránk. Elég akkor indulnod, ha a Nap ilyen messze van a hegyektől, nem? – közelítette egymáshoz az ujjait.

Liena lenézett a másik kezére, összefonódó ujjaikra, és testét újra átjárta az a különös vibrálás, amit csak Ginko érintésére érzett. Úgy simult tenyere a fiú kezébe, mint a patak a medrébe. Mintha mindig ott lett volna a helye. Bármit megadott volna azért, hogy így maradhassanak. Örökre.

De csak napfényes órák jutottak nekik.

A lány aprót biccentett. Ginko arca felderült, és két karjába zárta.

Lienát először meglepte a forró, eső illatú ölelés, de aztán megérezte a mellkasán Ginko szívverését. A lassú, egyenletes dobogás biztonságérzettel töltötte el.

– Nézz oda! – intett Ginko oldalra a fejével. – Láttál már ehhez foghatót?

Liena a jelzett irányba fordult, a Nap felé, és elállt a lélegzete az élénken égő színek láttán, amilyenekben az ég fürdött. A vérvörös napkorongot narancs, lila, rózsás és kék felhők vették körbe. Liena mélyet sóhajtott, szíve megnyugodott, és hozzáidomult a fiú szívdobbanásaihoz. Önkéntelenül is hozzásimult Ginkóhoz, érintésétől újult erővel kezdett bizseregni a teste.

– Ez fantasztikus! – suttogta.

– Ugye milyen szép?

Liena nem talált szavakat, csak nézte a színek játékát.

Valami hozzáért az arcához, Ginko simogatta meg. Liena visszanézett a fiúra, és elmosolyodott. Hűvös fuvallat borzolta meg a haját, de nem fázott.

– Sosem láttam, hogy ezek a színek ragyognának az égen.

– Ahhoz talán néha fel kéne nézni – jegyezte meg Ginko, mire Liena megpróbálta megcsípni. A fiú azonban ügyesebbnek bizonyult, kitért a mozdulat elől, elkapta a lány csuklóját, és a szájához emelte a kézfejét. Aztán kacagni kezdett, és még szorosabban ölelte.

Liena még nem hallott ilyen tiszta, örömtől fűtött hangot. Eddig mindenki csak kinevette vagy lesajnálóan megmosolyogta. Ginko nevetése átjárta a mellkasát és megmelengette a szívét. A fiú lassan elhallgatott, és megint megsimogatta az arcát, mire Liena testén remegés futott végig. Tudta, hogy indulnia kéne, mégis többet akart a fiú érintéséből. Mélyen beszívta a ruhájából áradó nedves föld illatát. Szíve dörömbölt a mellkasában, miközben Ginko lehajolt hozzá, és megcsókolta. Száműzött fejéből mindent, miközben visszacsókolt. Belekapaszkodott a fiúba, adott maguknak még egy kis időt.

Ginko végigsimított a karján, tenyere nyomán felforrósodott Liena bőre. Szaggatott sóhaj szakadt fel a mellkasából. Egész lényével a fiúhoz simult, szája éhesen kereste a másik ajkát. Szamócaíz olvadt szét a nyelvén.

Megállt az idő, lágyan zsongott a levegő körülöttük, és Liena teljesen elveszett a fiú forró csókjában. Megszűnt körülöttük minden szabály, melyek elzárták az élet ezernyi csodájától.

Lélegzetvételnyi időre eltávolodott Ginkótól, felnézett vágytól égő szemébe, de abban a pillanatban a valóság betört a tudatába. Amit a levegő zsongásának vélt, az a falujából feléjük szálló könyörgő imádság volt.

Liena ledermedt, hideg verejték ült a homlokára. Nyugat felé fordult. A napkorongot félig elnyelte a hegy.

– Jön az este! – kiáltott fel.

Visszanézett Ginkora, a fiú arcára is kiült az ijedtség. Liena először szárnyra akart kapni, aztán megtorpant. Még mindig fogta Ginko kezét, aki rémülten pislogott rá.

– Nem akartam… Sajnálom! – nyögte a fiú. – Most mi lesz?

Liena újra a nap felé pillantott. Már csak egy kis szelet látszott a vörös korongból. Elkésett. Visszalépett Ginko elé, mindkét kezét megragadta. Nem jött ki hang a torkán, pedig annyi mindent akart mondani. Meg akarta köszönni a szép emlékeket, az együtt töltött napokat. Búcsút akart venni. Száját csókra emelte, de váratlanul éles fájdalom szúrt a szárnyába, mint amikor a tűz megégeti az ujját. Tudta, a nap lebukott a hegyek mögé.

Felsikoltott. A fájdalom tovább nőtt, beszőtte az egész szárnyát, égett bőr szaga terjengett. Belemarkolt Ginko ruhájába. Látta a fiú kétségbeesett arcát, a könnyeket a szemében, látta az ajkát mozogni, de a hangja már nem ért el hozzá.

Az égő érzés egyre erősödött, és amikor beledöfött a hátába, Liena szeme előtt lángra lobbant a világ.

Mintha apró tűkkel szúrták volna a testét. Zsibbadt a karja és a lába, rázta a hideg, ugyanakkor forrón lüktetett a háta. A feje zúgott, arca meleg, puha párnán nyugodott.

Ujjai megfeszültek, válaszul valaki megszorította a kezét, mire a szeme kinyílt.

Szürkeség vette körbe, mozdulatlan, alvó virágokat látott és leégett tűz helyét. Orrát alvadt vér, a patak és a kövirózsa jellegzetes illata facsarta.

– Liena! Végre felébredtél! – hallotta tompán.

Megmozdította a fejét, mire a lüktetés a hátában ezerszeresére duzzadt. De amint meglátta a fölé hajoló arcot, a fájdalom tompa sajgássá zsugorodott.

– Ginko – nyögte, és furcsán könnyűnek érezte magát. – Mi történt?

– Elájultál. De nem égtél el – válaszolta a fiú. Hangja tele volt megkönnyebbüléssel. – Hogy vagy?

– Szomjasan.

Liena megpróbált felülni, de épphogy csak a könyökére tudott támaszkodni. Ginko segített neki, egy apró fakupából megitatta. A víz jeges cseppenként csúszott le kiszáradt torkán.

– Hogy lehet ez? – kérdezte rekedten, és visszarogyott, fejét gondolkodás nélkül tette újra Ginko ölébe.

– Nem tudom. Megijesztettél, hallod? – nézett rá szemrehányóan Ginko, de tekintetében ott bujkált a határtalan öröm. – Összeestél. Csupán a szárnyad…

Elakadt hangjára a lány felnézett. A fiú nem viszonozta a pillantását.

Liena átnyúlt a válla felett, de már tudta, mi történt. Ragacsos masszához ért. Megpróbálta megmozdítani a szárnyát, de csak annyit ért el, hogy a fájdalom felébredt a testében. Szeméből legördült egy könnycsepp.

– Elégett – fejezte be Ginko félbehagyott mondatát.

– Sajnálom – motyogta a fiú, és elkente a könnyeket a lány arcán. – Figyelnem kellett volna a Napra. Aztán… Olyan gyorsan történt minden! Csúnyább sebet hagyott, mint a kislányon a tűz. Azonnal lehoztalak ide, lemostam, kövirózsát csepegtettem rá, és tüzet csiholtam, nehogy megfázz. Bár forró volt az egész tested. Aggódtam, hogy bármikor újra lángra kaphatsz…

Liena bágyadtan elmosolyodott. Feljebb húzódott, homlokát a fiúéhoz nyomta.

– Élek! – lehelte boldogan, majd nevetés szakadt ki belőle. Bizsergett a háta, de nem a fájdalomtól. A szárnya árnyéka kísértette, mégis egy új gondolat formálódott benne, ami reménnyel töltötte el. – Nem égtem el!

Két tenyerébe fogta Ginko arcát, ajkát óvatosan a fiúéhoz nyomta. Csókjukban szenvedély és ígéretek keveredtek. Hosszú pillanatok múlva váltak szét, zihálva, vágyakozó és értetlen pillantásokat váltva.

– Egyszer hallottam egy történetet – fogott bele Ginko, szemét szorosan bezárta. – Talán nem igaz. De azt mesélték, hogy egyszer egy erdőlakó összeismerkedett egy tündérrel. Egymásba szerettek, de csak lopott órák jutottak nekik, a tündért mindig elszólította a napnyugta. Aztán egyszer a tündér már nem kereste többet a férfit. A férfi azonban szemmel tartotta a tündért, akinek nemsokára gyermeke született. Egy világos bőrű, aranyhajú kislány. Mindez tizenhét éve történt.

Liena ereiben megfagyott a vér. Elhúzódott Ginkótól, de a fiú nem engedte el.

– Úgy beszélik, a tündérnek Mora volt a neve – suttogta.

– Nem! – Liena, nem törődve a testétbe szúró fájdalommal, felpattant, lerázta magáról a fú kezét. – Ezért volt minden olyan…

– Liena, miről beszélsz…? – kezdte Ginko, de a lány közbevágott:

– Tudnom kell, hogy ez nem csak szóbeszéd! Várj meg itt, kérlek! Mondd, hogy megvársz!

Esdeklőn meredt a fiúra. Amikor Ginko határozottan bólintott, futó csókot nyomott a szájára. Aztán megindult a patak mentén, rohant, amennyire sajgó háta engedte. Talpát éles rögök szabdalták. A levegő megtelt virágporral, és sápadt fénynyalábok hasították fel az eget. Pirkadt.

Akkor ért a faluhoz, amikor a kupola visszahúzódott. Nem állt meg, egyenesen a templomhoz sietett. Apja ott állt a szentélykert előtt, körülötte a tündérek épp befejezték a hálaadó éneket. Liena rendületlenül tört utat magának, füle mellett elengedte a méltatlankodó és döbbent megjegyzéseket. Apja egyenesen ránézett. Arcvonási és testtartása semmiről sem árulkodtak, de sötét szemében döbbenet csillant.

– Hol voltál? Nem értél haza napnyugtára – szólalt meg Crator. Érces hangjára elnémult a falu.

Liena egyenesen elé sétált. Keze ökölbe szorult, megcsonkított hátában érezte a tündérek pillantásait. Gyanakvástól és félelemtől nehezült el a reggel.

– Az erdőben – jelentette ki a lány határozottan. – Találkoztam egy gonosz lélekkel, ahogy te nevezed őket. Napok óta, minden percemet vele töltöm.

Zúgolódás támadt körülötte, néhányan felsikoltottak. Crator arcára leplezetlen undor telepedett.

– Mint az anyád… – köpte a szavakat.

– Ezért maradtam életben? – kérdezett vissza Liena. – Te tudtad?

– Csak az után döbbentem rá, hogy megszülettél. Mora sosem merte elmondani!

Liena lelkében elszakadt valami. Idegennek hatott körülötte minden. Egész életében próbált beilleszkedni a tündérek közé, és sosem értette, apja miért nem segített neki. Most már tudta, azért, mert sosem volt idevaló.

– Te sem merted elmondani nekem az igazat – suttogta a hangzavarba. Biztosra vette, Crator érti, amit mond. – Mert féltél, mit szólna a néped, ha kiderül, mit tett anyám. Szánalmas!

Szíve fájdalmasan dobbant, mert így kellett megtudnia az igazat. Anyjára gondolt, és arra, vajon kit szeretett igazán: Cratort, a tündérek sötét tekintetű urát, vagy azt az erdőlakót, akitől ő született.

A zúgolódás egyre csak nőtt a tündérek körében, ám Crator nem mozdult. Tekintetében az undort lassan beletörődés váltotta fel. Liena sarkon fordult, és elindult. A tündérek sietve húzódtak el előle, mintha ragályos kórt terjesztene. Senki sem szólt utána, Crator is hallgatott, habár Liena érezte pillantását a hátában. Minden lépéssel szabadabbnak érezte magát, mint eddig valaha.

A falu határától már futott, követte a patak csobogását. A virágok megint elhajoltak lába elől, és az ég szokatlanul csendes maradt madárdal nélkül.

Ginkót ugyanott találta, ahol hagyta. A fiú a földön ült, egy vékony gallyal meg-megzavarta a patak folyását. A léptek zajára felemelte a fejét. Ahogy pillantásuk összefonódott, fel akart kelni, de Liena megelőzte. Karjába borult, és úgy kapott az ajkáért, mint fuldokló a levegő után. Sokáig kuporgott a fiú előtt, erősen kapaszkodott belé. Ginko a vállát és a haját simogatta, nem kérdezett semmit.

A nap már magasra kúszott a rét felett, amikor Liena elengedte és kiegyenesedett.

– El akarok menni innen – jelentette ki határozottan. – Segíts nekem! Segíts megtalálni azt a férfit, aki szerette Morát! Az édesapámat…

Ginko bólintott, majd mosolyogva talpra segítette.

Kézen fogva haladtak, Liena nem torpant meg, amikor beléptek a fák közé. Az erdő szépségeire és káprázatos illataira koncentrált. Ahogy szorosan kapaszkodott Ginko kezébe, elszántan ment tovább a rengeteg felé. Nem a hűvös levegőtől didergett, nem a félelemtől, hanem a rá váró lehetőségek izgalma járta át a testét.

A szabadság várt rá.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.7/10 (3 votes cast)

Leave a Comment