Sereg Margit: A viharok akkor a legpusztítóbbak, ha új lovas van a vad hajsza élén

Sereg Margit: A viharok akkor a legpusztítóbbak, ha új lovas van a vad hajsza élén

Ez volt Ági első karácsonya egyedül. A család észrevétlenül bomlott fel, bátyjának időközben saját családja lett: barátnő, és csöpp újszülött, velük tölti a szentestét. A szülők kerülték a szakítás és az egyedüllét témáját, és ő se mondott semmit. Útban lett volna. A szülők elutaztak kései, második nászútra. Tunézia ilyenkor gyönyörű. Jó lesz egyedül, kibírja – mondogatta magának, és csak bámulta a fürdőkád feletti sárga csempesort. Pislogás nélkül szúrtak a könnyek a szemében.

Kihúzta a dugót, a víz vadul glugyogott lefelé. Felállt, sárga törülközőt tekert a testére, és papucs nélkül, lábujjhegyen ment a szobába. Útközben lekapcsolta a fürdőszoba lámpáját. A hálóban nem kattintotta fel a világítást.

Nem volt értelme. A lakást ismerte, és nem lakott benne más, aki eltolta volna a bútorokat, üres kávésbögrét hagyott volna a könyvkupac tetején. Átlépte a szőnyegen heverő irodalmi lexikont, és résnyire nyitotta az ablakot.

Az óbudai lakótelep színes függők fényébe öltözött. Karácsonyfadíszek. Csak néhány ablak volt vigasztalhatatlanul sötét. Az övé is. Nem akart díszeket, nem akart karácsonyfát.

Gondolt rá, de elvetette, mert egyedül minek? Megkeseredne a szájában a szaloncukor, és a fenyőfa illata fojtogatná. Körbenézett a rideg szobában, egy ágacskát kellett volna szereznie. Vállat vont.

Csipogott a telefon. Nyár óta nem kopott a reflex: még gyorsan nyúlt utána. Az ex kívánt boldog karácsonyt. Szabolcs karácsonya biztos boldog, látta a neten a közös fotókat az új nővel. Számon tartotta a vékonyat, a magasat, és most ezt a kis szőkét is, a harmadikat, mióta szakítottak augusztusban. Felkavarodott a gyomra. Udvarias gesztusról lenne szó, hogy civilizált ember, meg csak másodperces pötyögésről lenne szó. Letette a telefont a padlóra az ágy mellé.

Villám jégkék fénye világította be a szobát. Lefeküdt az ágyra, és nézte a szürke égboltot. A téli viharoktól mindig félt, vadabbak voltak, mert ilyenkor van valami a nehéz fellegek mögött.

Vágtázott a téli éjszakában, hálóingét tépte a szél, mögötte vérebek loholtak. Őt űzték. Tévedett: ő vezette őket. Fekete lova patája nyomán dörgött az ég, megremegett a világ. Ismerte az utcát, ami felett repült. Itt fordul be a nyolcvanhatos busz a végállomásra.

Hallotta, hogy zúgnak a szederfák, reccsen a gyenge nyárfasor mögöttük, nem nézett hátra. Nem volt miért. Elhagyta a lakótelepet, elhagyta az ünnepre öltözött erkélyeket és elsötétedő ablakokat. A lámpaoszlopokból ellopta a fényt.

Kőbánya sötéten és némán várta őket. Nem világítottak meleg fényű, kedves lámpák, törött ablaküvegek hevertek a földön. Itt tombolt leginkább a vihar – a vadász megértette végre a célját, és megállt a Hölgy utcai ház előtt.

– Elárultál. – Azt mondta, amit soha nem akart kimondani, amitől meg akarta kímélni önmagát, meg akart kímélni mindenki mást is.

A szél vonított körülötte, üvöltöttek a fekete kutyák mögötte. A ház ablakai berobbantak. Üvegszilánkok repültek szét, zúgtak el az arca előtt. Nem sebezték meg.

Szokatlan volt egykori szerelmét olyan magasról látni. Szabolcs ünneplőben, egyedül jött ki, állt meg a vészesen nyikorgó bejárati ajtó előtt. Olyan kicsinek tűnt, olyan könnyű összezúzni. A fekete ló megérezte lovasa vágyát, és megindult.

– Megállj! – kiáltotta, és az állat megtorpant, hiába nyomta el szavát a mennydörgés.

Szabolcs ránézett. Látta rajta, hogy felismerte őt. Nemcsak egy különös, éjféli őrült, hanem ő az. Ellenállt, hogy levesse magát a nyeregből, és átölelje a fiút. Aztán visszaemlékezett, miért kíséri őt a vihar szentestén.

– Elárultál – ismételte meg. – Elárultál, amikor a legnagyobb szükségem volt rád, amikor már elhittem, hogy szeretsz, és amikor már én is megszerettelek.

– Ezt igazán megírhattad volna. Mondtam, hogy beszéljük meg. Nézd, Ági, már vége. Azt hittem, megértetted.

Szabolcs nem értette meg, hogy most hiába nevezi Áginak. Nem bosszúszomjas, egykori barátnő, hanem ő a vadász, ő vezeti a rémek seregét az égbolton. Szava nyomán kitör a vihar, és igazságot tesz.

– Elviszlek, mert megszegtél egy ígéretet. A vad hajsza eljött érted.

Csend hullott közéjük.

Áginak eszébe jutott, hogy találtak menedéket a nagy felhőszakadás elől, még júniusban egy belvárosi kávézóban. Szabolcs akkor megérintette az állát, a szemébe nézett, és örökké tartó szerelmet vallott neki. Hallotta Ági, és akkor hallotta és hitte szavát a vihar is.

– Azt mondtad még júniusban, hogy mindig szeretsz.

– Az akkor volt. – Szabolcs mosollyal szánta őt.

– Egy viharban mondtad ki, és megszegted a szavad. A vihar most itt van érted. – Azt akarta, hogy Szabolcs értse, mi történik, hogy ő itt nem számít, épp ő áll az élen, a vihar dühe az ő haragja. És ő egy eszköz itt, és nem felelős.

Szabolcs nem hitte. Szabolcs állt a fellépő piszkos kövén, és nézett maga elé. Kerülte a tekintetét, a törött faágakat nézte, a pusztítást Ági háta mögött. Az acsargó kutyákat, a vad, fekete pokolfajzatokat, amelyek egyikén Ági ült.

– Mi lesz? – kérdezte.

– Részévé válsz a vad hajszának. Elveszett lélek leszel, és csak az válthat meg, ha valaki feláldozza magát érted. Jössz és mész a förgeteggel, vihart hozol, rémületet osztasz, amerre csak kíséred a vadászt.

A rádióébresztő funkciója bekapcsolt, a hatórás híradó szignálja Ági fülébe zümmögött. A fejére húzta a párnát. Elfelejtette kikapcsolni, ennyit ér a karácsony egyedül. Még arról is megfeledkezik, hogy aludhatna, ameddig csak akar.

Kimerültségéről egyetemi éjszakázásai jutottak eszébe. Lába és feneke sajgott, amikor megmoccant. Nehézkesen lökte le magáról a takarót. Felült, és nézte vízhólyagos kezét.

Az ablak nyitva állt. Ági felkelt, becsukta. Pisilés közben hallgatta a rendkívüli híreket az ítéletidőről, amit úgy tűnt, nyitott ablaknál vészelt át. Ági belemosolygott a tükörbe kézmosás közben, legalább álmatlanság nem kínozza. Fésülködés közben a hajában ágdarabokat és üvegcserepeket talált.

Álmára gondolt, amiben meglovagolta a viharfelhőket, és együtt suhant az éjszaka rémségeivel. Talán kevesebb idióta, vérfarkasos sorozatot kellene néznie. Jobban érezte magát, mint várta. Szabolcs iránt érzett dühe csillapodott, mintha lezárta volna a szakítást. Megkereste a telefonját az ágy alatt, és megírta a választ Szabolcsnak.

Köszi, neked is boldog karácsonyt! Remélem, minden rendben.

Kétszer átolvasta, nehogy maradjon benne helyesírási hiba, vagy félreütés, aztán a küldésre koppintott.

A rádióban szó volt a télen szokatlan villámokról meg az erős szélről, amikor Ági erős feketeteát főzött. A hírekben külön kiemelték, hogy Budapest tizedik kerületében pusztított legkegyetlenebbül a vihar, bár a fővárosban mindenhol elment az áram. A szenvelgő hírbemondó sokáig mélázott a szegény családok nehéz helyzetén, meg a tragédián, hogy mindez a borzalom pont szentestén történt. Ági fintorgott, tett még két kockacukrot a teába.

Csengett a telefonja, szórakozottan érte nyúlt, és felvette.

– Helló! Hallottad, mi történt az éjjel? Noémi kiírta a netre… szóval, az van, hogy Szabolcs kómába esett éjszaka.

– Hogy történt? – Egy pillanatra a siker áramütését érezte, majd rögtön elszégyellte magát.

– Hú, én se tudok semmi pontosat, nem ébredt fel reggel, és mindenki pánikba esett. A dokik persze hülyék, és nem tudnak semmit. Vagy nem akarnak. Csak gondoltam, elmondom.

– Köszi – suttogta Ági a telefonba azzal a biztos tudattal, hogy köze van mindehhez.

– És, Ági…

– Igen?

– Gyere át hozzánk, szívesen látunk Rékával. Persze, csak akkor, ha szeretnéd, és szívesen elmegyek érted kocsival.

Ági bámult ki az ablakon, túl a rideg falon, túl a karácsonyfamentes nappalin. A testvérét július óta nem látta. Nem bírt a szemébe nézni, nem bírta közös boldogságukat látni. Hideg szél emléke süvöltött a fülébe.

– Gyere értem – mondta. – Nem akarok egyedül lenni.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.5/10 (2 votes cast)

Leave a Comment