Rajhona János: A varázslant

− Nézd meg, gyerekként milyen jól megvoltak, két kis imádnivaló csöppség, most meg már nem kellenek egymásnak.

− Valamit ki kell találni. Mi lesz vagyonnal, ha ezek a saját fejük után mennek?

− Rikának folyton csak a szerelem jár a fejében. Nem mondom, lánykoromban én is gondolkoztam rajta, de az már túl sok, amennyit ő teszi. Nem kellett volna kihagyni az alkalmat, amikor a szomszéd faluban járt a Szerelem lantosa.

− Kicsik voltak még, azt sem tudták, mi az.

− Talán úgy is hatott volna rájuk a varázserő.

− Lehet. De most már nekünk kell valamit tenni a csodatévő lant helyett.

− Jövő héten beszélek Rikával.

− Én meg előveszem Rolfot.

Ezzel a két ember hagyta, hogy a vásár forgataga elsodorja őket egymástól. A következő hét nem csak a fagyosszenteket hozta meg a faluba, hanem a nehéz beszélgetéseket is. A kocsmárosné nem halogatta sokáig ígérete betartását, már hétfő este leültette a leányát, hogy elbeszélgessen vele az élet nagy dolgairól.

− Lassan eladósorba kerülsz. Rolffal olyan jól megvoltatok gyerekkorotokban, most mégsem legyeskedik körülötted.

− Hát nem. Megteszi más.

− Ő a legjobb jelölt a legények közül.

− Akkor biztos talál magának feleséget.

− Mi a bajod vele?

− Nem őt szeretem.

− Nem őt szereted, hát nem őt szereted, nagy ügy. Én se apádat szerettem, de hozzámentem, és láthatod, milyen szép életet élünk együtt.

− Látom. Minden nap.

− Ne szemtelenkedjél velem, mert szájbakaplak! Mit gondolsz, nem a legjobbat akarom neked?!

− Azt akarod. De attól még nem biztos, hogy az a legjobb.

− Nézd meg az unokanővéredet, feleségül ment a tímár fiához, ahol a bátyám a segéd, és milyen jól járt vele. Stefán, aki koslat utánad, meg csak egy béres fia.

− Ők szerették egymást. Úgy könnyű jól járni.

− Fiatal vagy még, te lyány. Nem tudod, mi az az élet.

Rika hallgatásba burkolózott. Amikor visszavonult a szobájukba, szokás szerint vette a fésűt, és rászólt a húgára.

− Gyere, Jutta, kifésülöm a hajad.

A lány odaült, és Rika nekilátott a szépítésnek.

− Miért nem kell neked Rolf? – kérdezte Jutta hirtelen.

− Stefánt szeretem, hisz te is tudod.

− Anya azt mondta, hogy az nem számít.

− Majd meglátod magad, amikor nagyobb leszel.

− Én sose leszek szerelmes!

− Kicsi vagy még, Jutta. Majd kiderül az a maga idejében – mondta Rika, és átölelte a húgát.

A hentes a következő napon, vacsora után ült le a fiával annak jövőjéről beszélgetni.

− Legény vagy már fiam. Előtted a párválasztás, azt nem csak hévvel, de ésszel is kell csinálni.

− Szem előtt tartom, apám.

− Mondd, mi a gondod a kocsmáros lyányával? Szép is, okos is, a családjuk is jól el van eresztve, a kocsma mellett a napnyugati domboldal fele is az övék.

− Mást szeretek apám, te is tudod. Dolgos ő is, nem kell aggódnod.

− Azt a kis vörös Karlát, ugye? Nem mondom, tűzrőlpattant lyány az, nade milyen családja van? Az anyja meghótt, az apja meg iszik, mint a kefekötő.

− Nem az apját akarom feleségül venni.

− Tudom én azt, de attól még nem kerülheted el. Oda fog járni hozzátok azzal, hogy a lyányát akarja látni, és akkor meg inni kér. Mit fognak rád szólni a faluban?

− Amit csak akarnak. Mi majd szépen dolgozunk, és megélünk.

− Az a vén iszákos meg szépen elissza, amit összedolgoztok. A nagyapád tíz évig nyomorgott a környékbeli uraság szolgálatában, hogy megnyithassa ezt az üzletet. Anyáddal, nyugodjék, időnként a szánktól vontuk meg a falatot, hogy darabonként megvehessük a rétet, ahol most a konda van. Volt, hogy nem javíttattuk meg a tetőt, csak hogy megvegyük a fedezőkant, és kifizessük a kanászt. Te meg mindezt elherdálnád?

− Nem fogom elherdálni, jóapám.

− Szavak fiam, szavak. A tettek számítanak. Ha én meghalok, te leszel a férfi a háznál, és a húgodat is neked kell férjhez adni.

Azonban a beszélgetések nem hoztak látható eredményt. A kocsmáros lánya továbbra is az egyik béres szálfatermetű fiával beszélgetett hosszasan, a hentes fia meg napközben szorgalmasan dolgozott a boltban vagy a réten, és Karláék háza körül sertepertélt esténként. A kocsmárosné, amikor kiment a határba megnézni hogyan nő a búza, megállt a hentes földjénél, és szemügyre vette annak kondáját. Ilyenkor elbeszélgetett a hentessel, aki gyakran járt arra az utóbbi időben.

***

Telt-múlt a nyár, már aratták a búzát, de ez nem zavarta a fiatalokat abban, hogy találkozzanak. Egyik este Karla szokásától eltérően kiment Rolf elé az utca sarkára.

− Soká jöttél – fogadta a fiút.

− Apám meghozta a fedezőkant, amiért pár napja ment. Azt kellett elhelyezni.

Karla szótlanul bólogatott.

− Őrt áll az apád? – kérdezte a fiú mosolyogva.

− Hortyog, mint a ló. Benyakalt a pálinkából, amivel tegnap tért haza – válaszolta Karla legyintve.

− Hát akkor? Használjuk ki!

Karla nem felelt, csak szomorúan nézett rá.

− Baj van? – kérdezte a fiú.

− Apám eladja a házat. A hétvégén, amikor a hegy túloldalán járt, ahonnan a nagyapja származik, lefoglalt egy másikat. A maradékot abból akarja kifizetni, amit ezért kapunk. Elköltözünk.

− Miből tette? Nincsen pénze. Amikor elitta a napszámát, a kocsmát söpri egy újabb pohárért.

− Azt mondta, hogy volt valamennyi félretéve. Azért nem itta el, mert az apja megeskette rá, hogy abból csak házat vehet.

− És be is tartotta?

− Ezek szerint igen…

Rolf nem szólt, csak átölelte Karlát. A lány viszonozta a mozdulatot, és zokogva hajtotta a mellére a fejét. Sokáig álltak ott, nem törődve azzal, hogy ki látja meg őket, és amit lát, kinek adja tovább.

***

Telt az idő, végére jártak a szüretnek. Rika mosolyogva közeledett a fonóhoz, tudta, hogy Stefán várni fogja. A kapun belépve meglátta a fiút, amint az inge szélét gyűrögetve áll a bejárat közelében. Ösztönösen lassabban kezdett lépkedni, miközben arcáról lehervadt a mosoly. Stefánhoz érve összevonta a szemöldökét, és nekiszegezte a kérdést.

− Mi történt?

− Apám inasnak ad a városba.

− Micsoda?!

− A hétvégén járt ott. Hallotta, hogy a tímár inast keres. Megegyezett vele.

− Mikor kell kezdjél?

− Vasárnap bemegyünk. Én ottmaradok.

Rika levegőért kapkodott. Stefán szomorú szemmel nézte, és lehajtotta a fejét.

***

A Szüreti bált egy csűrben tartották, ahol lakodalmakat is szoktak tartani. A padokat és az asztalokat ezúttal is a csűr két oldalán helyezték el, középen volt a tánctér, ami fölé köteleket feszítettek ki, amelyekre szőlőleveleket és szőlőfürtöket kötöttek. Szokás szerint néhány falubéli húzta a talpalávalót. A falu aprja-nagyja ropta a táncot, a rokonok, ismerősök sorban kérték fel egymást. A hentes táncba vitte a kocsmárosnét, aki ki is használta az alkalmat a helyzet elemzésére.

− Fene essék beléjük, itt a szüreti mulatság, és nem táncolnak egymással. Mért nem kéri fel Rolf?

− Ahogy Rikára ránézek, nekem se lenne kedvem táncolni vele. Úgy lógatja az orrát, mint a bús ló.

− Majd felemeli. Rolf is felemelte.

− Hát még csak emelgeti. Egész este nem táncolt még egyet sem.

− Csak nem…?

− A múlt hétvégén elment valami kondát megnézni, de attól tartok, hogy a hegy túloldalán járt – mondta a hentes. – Ne szólj semmit, vagy ha igen, Rikáról mondj – tette hozzá, látva, hogy a kocsmárosné nagy levegőt vesz.

Amaz becsukta a száját. Kis ideig rágódott magában, majd megszólalt.

− Rika folyton az unokanővérét akarja meglátogatni a városban. Ahol Stefán inaskodik. Tenni kell valamit, én mondom, tenni kell valamit…

***

Bronzvasárnap utáni hétfőn a kocsmárosné berontott a hentesboltba.

− Malacot akarok venni! – jelentette ki.

− Máris! – mondta Rolf készségesen, de a kocsmárosné leintette.

− Maradjál, küldd ide apádat! Ne is, inkább mondd neki, hogy jöjjön utánam a kondátokhoz. Majd kiválasztom én magam!

− Mi ilyen fontos? – kérdezte a hentes, amikor odaért.

− Üzent a sógornőm. A városban van a Szerelem lantosa.

− Nála van a varázslant?!

− Ne üvöltözz már itten! Nála.

− El kell hívjuk.

− Én is erre gondoltam. Még ma bemegyek a városba, és péntek estére elhívom a fonóba. A költséget elfelezzük.

− Ott leszek Rolffal. De hogy vesszük rá őket a csókra? Anélkül semmit nem ér az egész.

− Előbb azon gondolkozz, hogy fognak szóba állni egymással.

− Megígértetem Rolffal, hogy felkéri Rikát.

− Jó. Felkérésre nem illik nemet mondani. Én fogom vezényelni a díszítést, és péntek délelőtt kiakasztok pár fagyöngyöt. Ha Friggának jó volt, nekik is jó lesz.

Aznap este a hentes maga ment le a pincébe borért. Rolf tudta, hogy mi következik. Vacsora után nem állt fel az asztaltól, hanem hátradőlt a székében, és a plafont kezdte bámulni.

− Nem is táncoltál a Szüreti bálon. Nem érezted jól magad? – kezdte a hentes, miután töltött.

− Felkértem a cipész lányait.

− Ők az unokatestvéreid.

− Azok. De miért ilyen fontos ez? A Szüreti bál már rég elmúlt.

− Aggódom érted. Olyan búskomor vagy, mintha nem egy élete virágában lévő legény lennél.

− Ne aggódjál apám, semmi bajom.

− Akkor ígérd meg nekem, hogy a következő fonóban táncolni fogsz. De nem az unokatestvéreiddel.

− Hanem kivel? Rikával? – kérdezte Rolf gúnyosan.

− Én nem mondtam fiam, de ha ragaszkodsz hozzá, hát legyen.

Rolf hirtelen nagy levegőt vett, majd egy pillanatra megállt, és lassan kifújta.

− Jól van, táncolok vele. Egyet – mondta a következő lélegzetvételből.

− Megbeszéltük – válaszolta az apja, és kiitta a borát.

A falu már kedden lázban égett. A kocsmárosné a pletykafészkek bevonásával elterjesztette, hogy pénteken a faluba jön a Szerelem lantosa, és magával hozza a varázslantját is, ezért a fonót aznap hosszabban, és batyus alapon tartják. Akkora volt az érdeklődés, hogy a fonót áthelyezték a csűrbe, ahol a Szüreti bált is tartották. A héten nagyobb volt a forgalom a kocsmában és a hentesnél, mindenki kellőképp fel akart készülni a nagy eseményre.

A kocsmárosné személyesen felügyelte az előkészületeket. A csűrt ugyanúgy rendezték be, mint a Szüreti bálra, a kocsmárosné kifeszíttette a köteleket is, amelyekre ezúttal fenyőágakat kötöttek, és az eredményt fehér szalagokkal díszítették.

A pénteki fonóban szinte az egész falu megjelent. A kocsmárosné már a nyitásnál jelen volt a családjával. Aznap este a fonás elmaradt, egyből táncmulatsággal kezdtek. A résztvevők boldogan, de láthatóan türelmetlenül ropták. Mindenki tudta, hogy a Szerelem lantosa az este végén lép fel, de a szokástól eltérően nem késleltetni, hanem siettetni akarták az időpontot. Az asztaloknál gyorsan fogyott az ital és emelkedett a hangulat.

A hentes és két gyermeke jóval a mulatság kezdete után jelent meg a csűrben. Az apa alaposan körülnézett, majd a kevés szabad területek egyikéhez vezette gyermekeit. Elhelyezkedtek és fogyasztottak, a hentes körülnézett a teremben, és beszédbe elegyedett a fiával. Közben a lányát táncba hívták. Ő a beszélgetés közben nézegette a termet, és egyszer csak oldalba bökte a fiát.

− A húgodat felkérték. Itt az idő, hogy beváltsd az ígéretedet.

Rolf felállt, és odament Rikához. Odaérve felé nyújtotta a kezét, és megszólalt.

− Táncolunk?

Ekkor halkult el a zene. A zenekar levonult, helyükre a Szerelem lantosa lépett az est fénypontjaként. Egy lassú melódiát kezdett énekelni, és minden szerelmespár a tánctérre tódult, de követték őket a házasok, még az idősek is, hogy újra átéljék a szerelmet, a varázslatos lant adományát. A párok, még az elhidegültek is csókban forrtak össze, ami máskor kinézett és elutasított dolog lett volna, de ezúttal mindenki természetesnek tartotta, hiszen köztudott volt, hogy a lant csak azokra szórja áldását, akik megcsókolják egymást a zenéje alatt.

Rolf kissé tanácstalanul állt az asztalnál. Csak néhány öreg és egyedülálló maradt ülve, akik kivétel nélkül mind őket nézték. Ő egyik lábáról a másikra állva nézte a karót nyelten ülő Rikát, aki körbepillantott, majd kezébe tette a kezét, és felemelkedett. Beálltak a tánctérre, és átkarolták egymást. Kissé mereven kezdtek el lépdelni, de a testük hamarosan elkapta a tánc ütemét. A táncoló párok között lavírozva mozogtak a zene ütemére, mentek, amerre a tömeg vitte őket. Egymás szemébe néztek, majd továbbvándorolt a tekintetük, és szinte egyszerre szólaltak meg.

− Mi van Karlával?

− Mi van Stefánnal?

Megint egymás szemébe néztek, és kiolvasták belőlük a válaszokat. A kocsmárosné hirtelen felvisított.

− Fagyöngy! Fagyöngy alatt álltok!

Az éles kiáltás odavonzotta a tömeg figyelmét. Már mindenki megcsókolta a párját legalább egyszer, így az emberek ráértek nézelődni. Egy öblös hang hallatszott az asztalok felől. Olyan volt, mintha egy korsóból szólna, vagy a tulajdonosa egy korsóba kiabálna.

− Csókot! Csókot!

A tömegben sokan tanácstalanul néztek szét, majd egyre többen vették át a buzdítást.

− Csókot! Csókot! – kiabálták.

Rika és Rolf körbenéztek. Jószerével az egész falu őket buzdította. Felpillantottak, és meglátták a fagyöngyöt. Mindketten megfeszültek, sajátjuk mellett érezték a másik testének merevségét is. Újból körbenéztek, de semmi nem változott. A falu népe egymásra licitálva buzdította őket. Egymásra néztek, a két test engedett feszességéből, és ők megcsókolták egymást. Valakiből éljenzés tört ki, amit a tömeg is átvett. A falu népe még akkor is tapsolt, amikor az ajkaik szétváltak. Ők körbenéztek, és a körülöttük lévőkre mosolyogtak.

− Újdonsült szerelmesek! – kurjantotta valaki.

− De szép ifjú pár! – kiáltotta valaki a tömegből.

− Mikor lesz a kézfogó? – hallatszott az öblös hang az asztalok felől.

Rolf és Rika gyorsan körbepillantott a tömegen. Az emberek vidáman nézték őket, pár távoli rokon gyorsan átvette a kérdést, és visszhangozta azt.

− Meglátjuk. Majd szólunk – mondták ők ketten.

− Hamarosan mennyegző lesz! – kiáltotta valaki.

A falu népe éljenzett, a lantos tovább dalolt, a párok visszarendeződtek, és újból táncolni, csókolózni kezdtek. Mindenkit megérintett a lassan hömpölygő fülbemászó zene, társa közelsége és csókja, a tömeg felett eluralkodott a boldogságérzet. Rolf és Rika is a közöttük maradt. Időnként egymást nézték, időnként oldalra pillantottak, hogy ki figyeli őket.

A lantos bő fertályórát dalolt, majd eltette a hangszert, és elköszönt. A teremben lévők hálás éljenzéssel köszönték meg neki az előadást. Az emberek párjukat átkarolva tértek vissza asztalaikhoz, láthatóan mindenkire hatással volt az este.

Rolf visszakísérte Rikát az asztalához, és megköszönte neki a táncot. A lány illedelmesen mosolygott.

− A falu a szívébe zárt titeket – mondta a kocsmárosné, aki akkor ért oda, két lépéssel megelőzve a férjét. – És már nagyon várják az esküvőt.

− Csodát tett a varázslant! Gratulálok a lánykéréshez fiam – tette hozzá a felbukkanó hentes.

− Én nem… – szólalt meg Rolf, de az apja közbevágott.

− Ne magyarázkodj. Persze, hogy nem így, a fonóban, az egész falu előtt kellett volna, de ezt most mindenki megbocsátja. Mindenki átélte a csodát, a varázslant adományát.

Rolf kétszer is kinyitotta a száját, de mindkétszer szó nélkül csukta be. Rika is csak fészkelődött a padon, de ő sem szólalt meg.