Köcsky Rudolf: A nyári lak

Köcsky Rudolf: A nyári lak

– Bátyó, ugye megvédsz a medvéktől? – Hatalmas barna szeméből őszinte aggodalom áradt, az a fajta gyermeteg riadalom, mely jellegzetesen az ötévesek sajátja.

– Persze, pupák! – dörgöltem bele hibátlanra fésült hajába, és rávillantottam legmegbízhatóbb mosolyom. – De azért, remélem, tudod, hogy ahova megyünk, ott nem nagyon lesznek macik.

Hatalmas hibát vétettem.

– Azok nem macik! – vonta össze apró szemöldökét az öcsém. Megpróbált nagyon bosszúsnak látszani. – Girizli medvék! Nagy nagy karmokkal, amik kiveszik a beled, ha nem figyelsz.

– Jamie, mivel tömöd már megint az öcséd fejét?! – fordult hátra anyánk. Az ő bosszankodó ránca, mely oly sokszor száguldott keresztül homloka közepén az elmúlt hetekben, már sokkal meggyőzőbbnek hatott.

– Mit t’om én, honnan veszi ezeket a zagyvaságokat! – vontam meg a vállam. – Valószínűleg látott valami természetfilmet a tévében.

– Ne aggódj, kincsem, a medvék nem fognak bántani! – nyúlt hátra és paskolta meg Zack apró lábát az anyánk.

Az öcsém éppen azt a korszakát élte, amikor szerette utánozni a felnőttek magatartását, csak nem mindig találta el a megfelelő árnyalatot. Ez történt most is, amikor karjait durcásan keresztbefonta maga előtt.

– Azok a macik – felelte azon a hangon, amin anyánk szokott magyarázni, ha valamit nem értettünk. – Azok tényleg nem fognak bántani, mert a szobámban várják, hogy hazaérjek, és mindegyik pülüssből van.

– Az plüss – próbáltam kijavítani, de már belelendült a mondókába.

– Az igazi medvék gonoszok és sunyiban támadnak, amikor nem figyelsz.

Imádtam a jellegzetes, anyánktól ellesett mozdulatát, ahogy ellentmondást nem tűrően félrecsapta apró fejét, mikor közölnivalóját befejezte.

– Én feladom! – hangzott a válasz a mindenkori utolsó szó jogán anyánk szájából.

Mulattatott is meg nem is a megszokott jelenet. Nevetni persze nem mertem, hiszen az csak olaj lett volna a tűzre. Helyette megcsóváltam a fejem, és az öcsémre pillantottam, aki meredten bámult kifelé az ablakon.

Alig kezdtük meg a tóhoz vezető, több órás autóutat, de már az járt a fejemben, hogy igencsak hosszú nyaralásnak nézünk elébe.

*

Anyánk ötlete volt a faház. Évekkel korábban, mikor apánk még élt, minden évben kibéreltük pár hétre. Életem legszebb nyarait töltöttem ott. Pecáztam a tónál, vagy barangoltam az ezeréves erdő mohos fái között.

Zack túl fiatal, hogy emlékezzen azokra a varázslatos éjszakákra, mikor máglyát raktunk a parton, és apánk órákon keresztül mesélt nekünk a csillagokról, az erdőről. Totyogós öcsém általában az első mályvacukor után álomba szenderült. Anyánk akkor a karjába vette és bevitte a házba, mi, „férfiak” pedig komolyabb dolgokról kezdhettünk beszélni.

Emlékszem, az utolsó ilyen kettesben töltött időre, mikor a betegségét próbálta elmagyarázni. Szikár, erős apám elgyötört arcát egészségtelenül sárgára festették a lángok, én pedig bármennyire próbáltam ellenszegülni, elkeseredetten fürkésztem beesett szemét. Vártam, hogy azt mondja, csak viccel, és ne aggódjak, de hiába.

Két hét múlva én lettem a rangidős férfi a családban. Nem volt időm gyászolni, vigyáznom kellett anyámra, aki teljesen összetört, és az öcsémre, aki fel sem fogta mi történik, miért sírnak folyton az emberek körülötte.

Nehéz évek jöttek. Anyánk viselkedése megváltozott. Korábbi, vidám természetét felváltotta a keserűség. Túlzott szigorral büntetett, ha rosszak voltunk, és ingadozó hangulata bizonytalanná tette az otthoni légkört. Zack gyakran bújt mellém reszketve az ágyba, valahányszor a falakon átszűrődő, hangos zokogás felriasztotta az éjszaka közepén.

A faház jó ötletnek tűnt. Egy szelet, ami a régi életünkhöz kötött bennünket. Egy hely, ahol még elég erősen élt a múlt könnyedségének máshol annyira homályos emléke.

Anyánknak és nekem elegek lettek volna a szürke hétköznapok boldogság-morzsái, de az öcsémnek, aki nem is emlékezhetett másra, csak a gyász nyomasztó monotonitására, mindennél jobban szüksége volt egy vidám családi emlékre. Úgy látszott, végre képesek leszünk megadni neki.

*

Amint anyánk öreg Buickja bekanyarodott a kavicsos feljáróra a ház mellett, úgy éreztem, hazaértünk. A nyári lak, a fenyvesektől csipkés hegyormokkal körülvett tó partja egy boldog és teljes család emlékét őrizte. A múlt rég halottnak hitt képei mintha csettintésre kúsztak volna elő agyam rejtett zugaiból.

– Hú, de király! – A kocsi még meg sem állt, de az öcsém már félúton járt a ház és a tópart között.

– Jó lenne, ha figyelnél rá! – fordult meg a vezetőülésben anyánk. Azzal a tekintettel meredt rám, amitől állandóan elszégyelltem magam, még akkor is, ha semmi rosszat nem tettem. Teljes szívemből utáltam ezt a nézését. – Nem szeretném azzal tölteni ezt a pár napot, hogy azon aggódom, mikor kerül elő az öcséd!

– Jó, jó! – forgattam a szemem. Fárasztottak már az unalomig ismételt, üres intelmek. Tudtam jól, hogy anyánk a nyaralás felében úgyis idegeskedni fog miattunk, akármit csinálunk.

– Oké, akkor menj! – mosolyodott el, majd meglapogatta a vállam. – Érezd jól magad!

– Előtte segítek bevinni a cuccokat – mormoltam.

Nem volt sok csomagunk, jószerével csak ruhákat meg némi élelmet hoztunk az útra. Amire még szükségünk lehetett, azt úgyis be tudtuk szerezni a városban, mintegy hatmérföldnyire a völgyben. A tó körül futó erdei út mentén kizárólag nyaralókkal találkozhatott az ember, de a szezon vége felé többségük már üresen állt.

A csomagtartóból kikaptam a két legnagyobb táskát, és a tornácra vittem az ajtó mellé. Közben az öcsémet figyeltem, egy ággal hadonászott lent a vízparton. Igazi párbajhős, gondoltam, csak úgy suhog a levegő körülötte. Óhatatlanul is irigyelni kezdtem tőle a gondtalan életet.

– Hé, pupák! – kocogtattam meg orvul a vállát. Annyira belemerült a vagdalkozásba, hogy észre sem vette, amint csendben odalopózom mögé. – Gyere, keressünk egy másikat is, aztán megvívunk!

Zack nem tűnt ijedtnek, csak a fejét rázta.

– Nem akarlak bántani. – Akaratlanul is elmosolyodtam. Érdekes volt ezt hallani egy ötéves szájából. – Meg különben is! Ez nem kard, hanem medveűző.

– Hadd nézzem csak! – nyújtottam a kezem, és ő néhány pillanatnyi gondolkodás után belehelyezte az ágat.

Nagy gonddal végigmértem, hogy lássa, nem akarom átverni. Megvizsgáltam a bot hosszát, a ruganyosságát és a vastagságát is, közben jó nagyokat hümmögtem.

– Na, mi az már? – kérdezte kétségbeesetten.

– Ne izgulj, pupák! – adtam vissza neki az ágat. – Elég hasznos fegyvert találtál, a medvék felköthetik a gatyájukat!

– Ugye? – bólogatott vigyorogva az öcsém. – Ezt nézd!

Hátrált néhány lépést, és újra szántani kezdte a levegőt.

– Hohó! – rántottam magam elé a kezem. – Ne akard rajtam kipróbálni, oké?

Az öcsém abbahagyta a suhogtatást, és jelzett, hogy hajoljak le hozzá, mert súgni akar valamit.

– Hallottad? – Bólintottam. – Ez a titokos része. A medvék nem bírják ezt a zajt.

– Értem – feleltem teljesen komolyan.

– Gyerekek, gyertek! Nézzétek meg a házat! – szakította félbe titkos beszélgetésünket anyánk. A tornácon állva integetett felénk. – Aki előbb ér ide, az választhat először ágyat.

Az öcsém megmarkolta újdonsült fegyverét, és nekiiramodott. Hagytam, hadd nyerjen.

*

– Nincs áram – közölte anyánk valamivel később, mikor vacsorához készültünk a konyhában.

– Lehet, hogy a biztosíték – feleltem. – Megnézzem?

– Hagyd csak! – rázta meg a fejét. – Már megtettem mialatt pakoltatok. Nem azzal van a gond. – Felsóhajtott. – Valószínűleg kikapcsoltatták. Majd holnap bemegyek a városba, és elintézem.

A nyaralók tulajdonosai gyakran lemondták az alapvető szolgáltatásokat, ha közeledett a szezon vége.

Anyánkat láthatóan kimerítette ez a probléma, mert már fel is bontott egy üveg bort. Az asztalon álló, félig üres pohár jelezte, hogy meg is kóstolta.

– Nincs semmi gáz! – szorítottam meg a kezét, majd a konyhapulthoz léptem, és végignéztem a fiókokat, szekrényeket. Néhány perc múlva két elemlámpát meg egy köteg gyertyát raktam az asztalra. – Begyújtom a kandallót. Odakint halomban áll a tűzifa.

Anyánk köszönetképpen végigsimított a hátamon, mikor elhaladtam előtte, aztán teletöltötte a poharát.

Talán az öcsém élvezte a legjobban az egészet. A kandalló fényénél költöttük el az útra csomagolt szendvicsek maradékát, aztán lézerkardoztunk a zseblámpákkal. Zack önfeledten kacagott, valahányszor eljátszottam a megcsonkított Luke szerepét.

Míg mi játszottunk, anyánk csendben folytatta az ivást. A vacsora alatt kivégezte a második üveg bort, és már a harmadiknál tartott, mikor elindultunk lefeküdni.

Az öcsémet előreküldtem az egyik lámpával, hogy mosson fogat, én meg odahajoltam elgyötört és ittas anyánkhoz.

– Össze kéne szedned magad – mormoltam lehajtott fejjel. Nem mertem a szemébe nézni.– Zack kedvéért.

Lopva felpillantottam, hogy lássam, miként reagál. Arcára egy szívdobbanásnyi időre kiült a döbbent értetlenség, aztán újra kortyolt a borból. Kezében idegesen remegett a pohár.

– Próbálom, de nagyon nehéz. – Szaggatottan felsóhajtott. – Azt hittem, jó ötlet lesz visszajönni, de olyan sok itt az emlék.

Kezét széttárta, és reszketve végigjáratta szemét a szobában.

– Tudom – bólintottam. – Nekem se könnyű. Én is emlékszem jó pár dologra, mégis… Nem kéne őt büntetnünk azzal, hogy olyan dolgok után szomorkodunk, amire nem emlékezhet.

Láttam, hogy elgondolkozik azon, amit mondtam. Ennyit elégnek éreztem. Egyelőre.

*

A nyári laknak két hálója volt. Az öcsém és én a kisebbiket választottuk magunknak, amelyiknek az ablaka a tóra nézett. Egyszerű szoba volt, az átellenes falak mentén elhelyezett ágyakon kívül csupán egy ruhásszekrénnyel és két kis asztallal rendezték be.

Mikor benyitottam, úgy tűnt, Zack már alszik. Igaz, ezt csak nehezen lehetett megállapítani, mert a feje búbján kívül más nem látszott ki a takaró alól, és az éjjeli asztalkán még égett az elemlámpa. Érte nyúltam, hogy kikapcsoljam. Ekkor derült ki a turpisság. Hirtelen egy apró kéz szorult a csuklómra.

– Kérlek, kérlek, bátyó, ne kapcsold ki! – hadarta.

– Mi a baj, pupák? – Megpaskoltam a lábát, hogy menjen arrébb, és leültem az ágya szélére.

– A medvék – suttogta rémülten. – Odakint vannak.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit eltúlzod ezt a dolgot? – Zack határozottan megrázta a fejét.

Nem tudtam, mitévő legyek. Miután anyánk ráparancsolt, hogy hagyja a bejárat melletti esernyőtartóban a „medveűzőt”, úgy tetszett, megoldódik a probléma. Az öcsém különös félelme elülni látszott. Egész este szóba sem hozta a medvéket, erre tessék!

– Tudod mit, pupák? – Zack bizakodva felült az ágyban. – Itt maradok, és őrködöm, amíg elalszol, oké?

– De nem csalsz, ugye?

– Cserkész becsszó – emeltem fel két ujjamat, ahogy a táborban tanították még valamikor nagyon-nagyon régen.

– Akkor jó éjt! – mosolyodott el az öcsém, aztán minden előzmény nélkül átölelt. – És köszi!

– Nincs mit, pupák. – Megsimogattam a buksiját, majd betakartam. Két perc múlva már mélyen aludt.

Jó ideig hallgattam az öcsém ütemes szuszogását. A fárasztó út kimerített, és egyébként is egy hosszú, kemény nap állt mögöttem. Mindennél jobban esett ez a kis nyugalom.

Eloltottam a lámpát. Hagytam, hogy a szemem hozzászokjon az ablakon át beszűrődő, sápadt fényhez. Suhanó árny cikázott keresztül a szobán. Ha Zack ébren lett volna, biztosan halálra rémül, és medvét kiált, így viszont elkönyveltem magamban, hogy valószínűleg csak mókusok buliznak odakint az éjszakában.

Akaratlanul jutott eszembe ez a kifejezés, amit apánk előszeretettel és oly sokszor használt. A gondolatra megnyugtató, jó érzés kerített hatalmába, mely mentes maradt mindenféle keserűségtől. Én akkor a fásultság, a kimerültség számlájára írtam, de a mai napig nem tudom, mi üthetett belém: egyszerűen felkacagtam.

*

Valóban megtörtént? Vagy csak álmodtam? Annyi év után sem lettem biztosabb a dologban.

Az öcsém az ablaknál állt. Az elemlámpa fénye hosszúra nyújtotta árnyékát a falon. Túlságosan ragyogó volt minden, el kellett takarnom a szemem.

– Itt vannak! – fordult felém. Zack arca falfehérre vált, és egész testében remegett.

– Mi? – Csak ennyit bírtam kinyögni.

– Ott állnak a tóban – mutatott ki az ablakon.

– Kicsodák? – kérdeztem ingerülten, mert már iszonyúan zakatolt a fejem a hirtelen támadt világosságtól.

– A medvék – felelte suttogva.

– Kuss má’! – Felsóhajtottam, és a párnát az arcomra nyomtam. – Oltsd el a lámpát, és gyere, feküdj ide mellém! Holnap majd beszélünk.

Beljebb húzódtam a falhoz. Vártam. Semmi válasz. Csend.

Pár pillanattal később az ágy megnyikordult, aztán mindent elnyelt a sötétség.

*

Reggel úgy ébredtem, ahogy akkor szokott az ember, ha idegen helyen alszik: kimerülten és bágyadtan. Zsongott a fejem a kusza álmoktól, minden tagom fájt vagy elmerevedett. Különösen az oldalam hasogatott, és mikor ujjaim kitapogatták a zseblámpa hideg fémhengerét, az oka is nyilvánvalóvá vált.

Ahogy előhalásztam magam alól, eszembe jutott egy homályos kép az éjszaka eseményeiről. Akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Túlságosan fárasztónak éreztem a gondolkodást, mintha vattával lett volna kitömve a két fülem közti üreg a fejemben.

Az öcsém a saját ágyában feküdt, és még javában aludta az igazak álmát. Nem ébresztettem fel, csendben osontam ki a konyhába. Anyánk az asztalnál ült, épp egy darab papírra írogatott valamit.

– Jó reggelt! – ásítottam.

– Megyek a városba – felelte. Fel sem pillantott a cetliről. – Ha bármi baj történne, ezek a legfontosabb számok. Kórház, rendőrség…

– Ne már! Komolyan beszélsz?

Lehuppantam az egyik székre, és kivettem kezéből a listát.

– Komolyan – hangja nem tűrt ellentmondást. – A mobilom nálam lesz. Talán kibírja az aksi, amíg visszaérek.

Felállt, csókot nyomott a homlokomra, és elindult. A folyosóról még visszakiáltott:

– És vigyázz az öcsédre!

– Még alszik – válaszoltam hasonló hangerővel.

– Kint van a tónál – felelte anyánk, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam.

Felnyögtem, majd kelletlenül odadülöngéltem a konyha ablakához. A tópart kihalt volt, szinte láttam a szélben tovagördülő ördögszekereket. Pont, ahogy sejtettem!

*

Amíg anyánk távol volt, Zack meg én bejártuk az erdőnek azt a részét, ami elválasztott bennünket a szomszédoktól. Az öcsém magával hozta az elengedhetetlen medveűzőt, pedig egyetlen, mókusnál nagyobb állattal sem találkoztunk a felderítőút során.

Kevéssel dél után meghallottuk anyánk Buickjának jellegzetes, durrogó hangját. Épp lapos kövekkel kacsáztunk a parton. Zack nem volt hajlandó megközelíteni a vizet, ő inkább visszhangzó hahotázás közepette szórta a találomra felmarkolt kavicsokat a tóba. Legalább őt mulattatta a dolog.

Anyánk mindenre felkészült. Hatalmas, szakadásig pakolt nejlonzacskókkal tért vissza a városból, nem akart még egyszer magunkra hagyni minket a nyaralás alatt. Zack-kel segítettünk neki vinni a cuccokat. Mikor pár perccel és némi pihenővel később benyitottunk a házba, az előszobában égett a villany.

Vacsora után máglyát raktunk a ház előtt, és megsütöttünk egy csomag mályvacukrot abból a hatból, amit anyánk hozott. Addig beszélgettünk a pattogó tűz remegő fényénél, míg ránk nem esteledett. Olyan volt, mint régen.

*

– Kapcsold má’ le! – fordultam át a másik oldalamra. Különösen dühös voltam, mert legszebb álmomból riasztott fel a hirtelen támadt világosság. – Nem hallod, pupák?

A vánkosomat a fejemre rántottam, válasz viszont nem érkezett. Úgy egy perc múlva a párnát abba az irányba hajítottam, amerre a kapcsolót sejtettem. Nem történt semmi.

– Zack, a macska rúgja… – idáig jutottam, mikor belém fagytak a szavak. Az öcsém nem volt sehol, ágya üresen állt a szoba túloldalán. A lámpa sem égett. A fényesség odakintről szűrődött be a helyiségbe.

Felültem. Kidörgöltem az álom maradékát a szememből, és az ablakhoz léptem.

Először nem akartam elhinni, amit látok. A tó valamiféle – talán sárgászöld – színben ragyogott. Fénye bevilágította a környező fák repedezett törzsét.

A parton egy aprócska alak tétova sziluettje derengett. Kezemmel beárnyékoltam a szemem, hogy jobban lássam, mi történik odakint.

Amint az árnyék az arcomra vetült, már a finomabb mozdulatokat is képes voltam érzékelni. Öcsém egyik lábáról a másikra állt, mintha tétovázott volna, hogy valamit tegyen, vagy ne tegyen. Egy lélegzetvételnyi idő múlva belépett a vízbe, én pedig megfordultam, és rohanni kezdtem.

A tó gyorsan mélyült, a parttól mintegy két méterre már életveszélyessé vált egy ötéves gyerek számára. Mire kiértem a házból, Zack derékig merült.

A fényesség elvakított. Hunyorogva botladoztam előre a kavicson, míg a tóhoz nem értem.

– Pupák! – kiáltottam. – Azonnal gyere ki onnan!

Mintha nem is én lettem volna, a hangom távolinak, erőtlennek tűnt.

Előttem a víz meghatározhatatlan színekben villogott. A kezem árnyékában még láttam az öcsémet, ahogy megfordul, és – hihetetlenül hangzik ugyan, de – integet nekem. Aztán a ragyogás erősödött, és be kellett hunynom a szemem.

– Zack! Most rögtön… – Nem bírtam befejezni. Egy láthatatlan erő hátrataszított. Elvágódtam a földön. Újra sötétbe borult minden, az éjszaka visszatért.

Eltartott pár percig, míg a vibráló foltok halványulni kezdtek a látóteremben. Először a tárgyak körvonala jutott el a tudatomig, és hogy a földön fekszem. Ülő helyzetbe tornásztam magam. Körülnéztem. Az öcsém ott feküdt mellettem, pizsamája csurom vizesen tapadt ziháló testéhez. Kezében azt a rohadt botot szorongatta.

– Elűztem őket – dideregte. Csak akkor kezdtem el érezni az éjszaka fagyos levegőjét.

Pofon vágtam, mire ő az arcához kapott. Szeme tágra nyílt a hirtelen rémülettől. Látszott rajta, hogy nem érti, miért kapta a maflást.

– Megijesztettél, pupák! – ziháltam. – Soha többet ne merészelj ilyet csinálni velem még egyszer, megértetted?

Minden egyes szót jól megnyomtam, hogy örökre az agyába vésődjön.

– Azt meg add ide most rögtön! – nyújtottam kezem az ágért. Odaadta. Elhajítottam. – Így! És most mars befelé, mielőtt megfázol!

Szótlanul felállt, és reszketve elindult.

Az ajtóban megtorpant. Nem nézett rám.

– Anyunak nem mondod el, ugye? – kérdezte félénken.

– Nem – feleltem.

– Amúgy sem hinne neked – lépett be az ajtón.

Minden előzmény nélkül, furcsa éllel bukott elő öcsémből a mondat. Nem voltam felkészülve rá, hogy egyáltalán hangot adjak megdöbbenésemnek.

Mire a hálószobába értem, már az ágyában feküdt, és alvást színlelt. Bár szerettem volna beszélgetni vele a látottakról, akkor még úgy gondoltam jobb, ha hagyom pihenni.

Levetettem a vizes ruhát, megtörölköztem, majd én is ágyba bújtam.

– Pupák – suttogtam, – ha félnél, idebújhatsz.

Nem válaszolt, én meg hosszú órákig bámultam a plafont álmatlanul, azon merengve, hogy vajon minek lehettünk tanúi odakint.

*

A gondolatok másnap sem hagytak nyugodni. Az öcsémen a félelem egyetlen apró jele sem mutatkozott. Mintha napok óta nem evett volna egy falatot sem, irdatlan sebességgel habzsolta be a reggeli zabpelyhet, majd anyánkhoz fordult.

– Kimehetünk játszani az erdőbe?

– Ki, de ne menjetek túl messzire! – Hangzott a válasz.

Zack bűbájosan elmosolyodott, aztán felpattant az asztaltól, és megragadta a karom.

– Vigyázok rá, ne aggódj! – buktak ki belőlem a megszokott szavak.

Az öcsém szó szerint kirángatott a konyhából.

– Gyere már, bátyó!

Két perc múlva már a szabadban voltunk.

Nem tudtam eldönteni, hogy Zack csak megjátssza magát, vagy tényleg nem emlékszik a történtekre. Az az ötéves fiúcska ugyanis, akire születése óta vigyáztam, nem hagyott volna ki egyetlen alkalmat sem, hogy megossza velem a véleményét egy izgalmas eseményről. Öcsém azonban csak fütyörészett és ugrándozott előttem az ösvényen. Egy szikrányi feszültség, de még izgatottság sem látszott rajta.

Jó ideje gyalogoltunk már az ezeréves fák között, mikor egy mókuscsapatba botlottunk. Zack benyúlt a kabátzsebébe, és felém fordult.

– Bátyó, álljunk meg! – suttogta vidáman. Mosolyában volt valami megfoghatatlan, valami taszító. Először nem tudtam eldönteni mi lehet az, ami ennyire zavar, aztán belém hasított a felismerés. Mintha sokkal több fog sorakozott volna abban az apró szájban, mint kellett volna. Egy röpke pillanatra nem is a testvéremet láttam, hanem egy szőrös kis szörnyeteget az öcsém bőrébe bújva.

Gyorsan megráztam a fejem, és a rémkép eltűnt.

– Miért, pupák?

– Meg akarom etetni őket – nyitotta szét a markát. Ujjai között az ösvényre peregtek a zabpelyhek összemorzsolódott darabjai. – Tegnap óta erre várok. Léci!

Lehetséges, hogy tényleg nem emlékszik?, gondoltam.

– Jól van, de aztán menjünk visszafelé, mert anyu frászt fog kapni.

Öcsém esetlenül letérdelt a csapáson, és kupacba rendezte az édes puffancsokat.

A mókusok szinte megrohanták az utat. Látszott rajtuk, hogy hozzászokták az ember közelségéhez, a nyaralók valószínűleg nagy előszeretettel etethették őket.

– Nézd, bátyó, a kezemből esznek! – ujjongott Zack, mikor az egyik állatka elcsente markából az eleséget.

Egy belső hang azt suttogta, elérkezett a megfelelő pillanat.

– Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk, ami az éjjel történt?

Az öcsém megmerevedett.

– Mire gondolsz, bátyó? – kérdezett vissza.

A mókusok ott futkároztak körülötte.

– Hát, tudod, a fények meg minden. Nem emlékszel?

Olyan gyors volt a mozdulat, hogy már csak azt láttam, az egyik állat ott vergődik visítozva a markában.

– Nem – felelte. Hangja öblössé vált, már-már dörmögött, mint egy vénember, vagy mint egy med… – És jobban tennéd, ha te is elfelejtenéd!

– Különben? – kérdeztem erőtlenül.

Halk reccsenés hallatszott, mint amikor egy száraz gally kettétörik, és abbamaradt a szűkölés. A mókusok szétszéledtek. Öcsém kezéből kiesett az állatka élettelen teste.

Dermesztő csend telepedett közénk.

Zack megfordult. Szemében az elmúlt éjszaka meghatározhatatlan fénye villogott.

– Különben leszopogatom a csontjaidról a kibaszott húst! – hörögte vadállati hangon.

Meg akartam ütni, de elhajolt. Túlságosan gyors volt egy ötéveshez képest.

Nekiiramodott egy közeli fának. Úgy mászott fel rá, mintha világéletében mást se csinált volna. Szélsebesen tornászta fel magát az első ágra, aztán rám ugrott.

Az öcsém testébe bújt ösztönlény ledöntött a lábamról, és a mellkasomra ült.

– Azt hiszem, elég világos voltam. – Meleg lehelete bűzlött a rothadás szagától. Egész testemben remegtem, de bólintottam. – Helyes!

A lény, ami birtokba vette Zack testét, legördült rólam. Mikor megint rám nézett, eltűnt szeméből az idegen fény. Ismét az ötéves öcsémmé vált. Jeges rémület markolt a csontjaimba a gondolatra, hogy vajon mi rejtőzhet a pirospozsgás bőr alatt.

– Akkor megyünk? – kérdezte régi, megszokott hangján. – Anyu már biztos aggódik.

Némán bólintottam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Végtelenül könnyűnek tűnő fejemben kavargott az üresség és úgy éreztem, a szívem a gyomromban dobog.

Rettegve vezettem vissza az ismerős idegent az úton. Egyikünk sem szólt. Kísérteties némasággal maradt el mellettünk az erdő.

*

Amint elértük a házat, megrohantak a gondolatok. Mi a fene történt az öcsémmel? Tényleg megszállta volna valami megmagyarázhatatlan? Próbáltam visszaidézni az éjjel történteket, de csak arra az iszonyatos, nem evilági fényre emlékeztem. Lehet, hogy egy idegen ragadta el a testét? Tényleg lehetséges ez?

A kérdések olyan hevesen kavarogtak a fejemben, hogy megtántorodtam a veranda lépcsőjén. Zack aggódva nézett vissza rám.

– Menj csak előre! – mosolyogtam. Csak remélni mertem, hogy őszintének tűnik a gesztus. – Mindjárt jövök én is.

Öcsém kurta fejbólintással nyugtázta a dolgot, berohant a házba, én meg leültem a legfelső fokra.

Sok mindent kellett feldolgoznom egyszerre. Ahogy az agyam görgette maga előtt a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb kérdéseket, a tagjaimból szinte minden erő elszállt. Szédülni kezdtem, a világ elmosódott körülöttem.

Hogy fogom elmondani anyánknak? A kérdés szinte a semmiből tört utat magának, és felnevettem. A leggyerekesebb gondolat rémített meg a legjobban.

Egyáltalán hinni fog nekem? Megráztam a fejem. Erre a kérdésre tudtam a választ, vagyis nem oszthattam meg vele az aggodalmaimat.

Valaki megérintette a vállam. Összerezzentem.

– Jól vagy? – kérdezte anyánk, aki időközben kijött megnézni, miért ücsörgök odakint.

– Nincs gáz – feleltem. Hangom kissé megremegett, de egyébként nem árulkodott a kétségbeesésről, mely úgy tombolt bennem, akár egy hurrikán.

– Kész az ebéd – mosolygott, és lehuppant mellém a lépcsőre. – Köszönöm, amit tegnapelőtt mondtál.

– Anyu, nem kell…

– Igazad volt – fojtotta belém az ellenkezést. – Hülyén viselkedtem. Nemcsak az öcséd, de te is többet érdemelsz ennél.

Az öcsém? Vagy most már valaki más? Nem tudtam megálljt parancsolni a kérdések folyton hömpölygő áradatának.

– Ígérem, hogy ezentúl minden másképp lesz! – simogatta meg a hátam. – Nemcsak itt, de odahaza is.

Még mindig Zacken járt az agyam. Bele sem mertem gondolni, hogy anyám megjegyzése milyen borzalmas lehetőségeket rejthet magában.

*

Végül nehezen, de elhatározásra jutottam. Mivel akkor még nem láttam semmilyen megoldást a problémára, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha meghúzom magam, és nyitva tartom a szemem.

Ebédnél folyamatosan az öcsémet figyeltem. Nem tudtam nem őt nézni. Kerestem az idegen fényt a tekintetében, de hiába. Minden normálisnak tűnt. A levest undorodva tolta el, ám a húsgombócokat szélsebesen lapátolta magába. Olyan volt, mint egy igazi ragadozó.

 A délután nagy része eseménytelenül telt. Beszélgettünk, játszottunk. Már-már meg is feledkeztem az öcsém testébe bújt szörnyetegről, mikor újult erővel szorította össze gyomromat a felismerés: valami nincsen rendben.

Anyánk véletlenül kiborította az üdítőt. Ennyi volt az egész, egy apró semmiség. Zackből mégis előhozott valami megmagyarázhatatlan dühöt. Épp csak egy pillanatra ült ki az arcára, de észrevettem. Két pislogás között megváltozott a tekintete. Szinte ragyogott.

A felfedezés izgalma után már gyorsabban telt az idő, és meg is nyugodtam. Végre akadt valami, amin elindulhattam, csak bizonyítani kellett, hogy valóban helyes a feltevés.

*

Hamar eljött az este és a lefekvés ideje.

– Gyere, pupák! – Megpróbáltam nyugodtnak tűnni, de a szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, menten kiugrik a mellkasomból. – Menjünk fogat mosni!

– Anyu, muszáj? – Öcsém arca inkább rémültnek tűnt, mint kétségbeesettnek.

– Ne kezdd! – mosolygott anyánk. – Indíts a bátyáddal!

Zack duzzogott egy sort, ám kénytelen-kelletlen követett a fürdőbe.

Odabent leemeltem neki a fogkeféjét meg a kék poharát a polcról. Ő csak fintorgott. Sosem csinált ilyet azelőtt, bár tény, hogy a lefekvés előtti hercehurca előtte sem tartozott a kedvencei közé.

Megengedtem a vizet. Lopva oldalra pillantottam, és még éppen láthattam, amint az öcsém hátrál egy lépést. Pont, ahogy sejtettem.

– Na, mi lesz, pupák? – Sikerült megütnöm egy könnyed hangszínt.

Zack – vagy inkább a testébe bújt ösztönlény – gyanakodva méregetett.

– Bátyó, nem lehetne mégis azt mondani, hogy megpucáltam? – fogta kérlelőre a dolgot. – Csak most az egyszer.

Elmosolyodtam. Az a mosoly volt ez, ami akkor ül ki az ember arcára, amikor leleplez egy jól őrzött titkot.

– Oké – feleltem, – de csak most az egyszer!

Öcsém kuncogni kezdett azon a jól ismert, csíntalan módon, majd a fogkefét beledugta a poharába, amazt pedig a kád szélére tette.

– Jó éjt! – hadarta, és már szaladt is a szobába.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, végre kifújtam a visszatartott levegőt. Muszáj volt mindkét kezemmel megragadnom a mosdótálat, mert az erő elhagyta a lábam, és nem akartam elvágódni a hideg csempén. Úgy éreztem, lángol a fejem. Homlokomat a tükör rideg felületére támasztottam, mire visszatértek a józan gondolatok az agyamba.

Felbukott belőlem egy halk nevetés.

Sikerült megfognom a rohadékot, és nem is tartott sokáig.

*

Vártam. Hallottam, amint anyánk becsukja maga mögött a szobaajtót. Tudtam, hogy jó szokásához híven, hamar el fog aludni, mégsem akartam kockáztatni.

Percekig csak bámultam a csapot. Újra és újra végigpörgettem magamban a tervet.

Remegett a kezem, miközben megtöltöttem a poharat. Tudtam, amire készülök, az vagy megmenti az öcsémet, vagy megöli. Csak remélhettem, hogy a jobbik helyzet válik majd valóra.

Mikor benyitottam a szobába, Zack az ágyán kuporgott. Odakint vihar készült. Villámok sorozata ragyogta be a hálót.

Beléptem. A vízzel teli poharat a hátam mögé rejtettem.

– Mi a baj, pupák? – kérdeztem, és tettem egy lépést az ágya irányába. Kifejezetten ügyeltem rá, hogy mögöttem még véletlenül se csukódjon be az ajtó.

– Félek, bátyó – nyöszörögte a lény az öcsém hangján.

Azt látod, elhiszem!, gondoltam.

– Nem lesz semmi baj. – A hangom megbicsaklott, mire Zack szemében felvillant a már jól ismert, gyanakvó fény.

Elkésett, már nem tehetett semmit. Kezem meglódult, és a víz telibe kapta a testét.

Üvöltött. Hangját elnyomták a dörgések.

Felugrott, kezét és lábát szétcsapva kapaszkodott meg a két fal által bezárt szögben, úgy egy méterre az ágya fölött. Vicsorgott. Szájában mintha sokkal több fog sorakozott volna a kelleténél, szeméből sütött a végtelen indulat.

– Kitekerem a nyakadat, te mocsok! – hörögte.

– Ahhoz előbb el kéne kapnod – feleltem, majd megpördültem, és már rohantam is ki az ajtón. A szemem sarkából még éppen elkaptam, amint elrugaszkodik a faltól.

Lélekszakadva rohantam a szabadba. Odakint sötét volt, csak a villámok fényénél tudtam betájolni, merre fussak. Megcsúsztam. Nem számítottam a veranda lépcsőjének utolsó fokára, ezért elvágódtam a durva köveken.

Amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek vissza a nyári lak feketén vibráló ajtónyílására. A következő villanásnál öcsém vadállativá torzult arca jelent meg benne. Aztán újra elsötétült minden, és eleredt az eső.

*

Végig azon izgultam, hogy anyánk ne ébredjen fel a hangzavarra, de a sorozatos mennydörgések mellett elhalkultak a kiáltásaim.

– Na, mi lesz? – üvöltöttem. – Nem mersz kijönni?

Az esőcseppek bekúsztak a pólóm alá. A víz, amitől annyira irtózott a lény, lassan csordogált a bőrömön, miközben folyamatosan hátráltam a tó felé.

A kis szörnyeteg a következő villám fényénél kirontott a házból. Megfordultam, és az utolsó pár métert futva tettem meg a vízig.

Nem mertem hátranézni. A lény fojtogató, bűzös leheletének melegét folyamatosan ott éreztem a tarkómon. Vártam, mikor hasít hátamba az öcsém körmeivel, ám mindez csak rémkép maradt.

Belegázoltam a tóba. Már derékig ért a fagyos víz, mire erőt vettem magamon, és megfordultam. Zack négykézlábra ereszkedve körözött a parton. Olyan volt, mint egy prédára éhes ragadozó.

– Mi van? – cukkoltam tovább. – Miért nem jössz be? Épp kellemes a víz.

Újra dörgött az ég, aztán megint. Az öcsém felüvöltött, majd berontott a tóba.

Tudtam jól, sok minden múlik az időzítésen. Bár a lény mozgását lelassította a víz, még így is jóval gyorsabb volt nálam. A magasságom viszont előnyhöz juttatott. Ha nekem derékig ért a víz, az azt jelentette, hogy Zacknek a mellkasáig fog. Ezt akartam kihasználni.

Esetlenül ugrott. Vetődtem. Éreztem, ahogy ujjaival megérinti a karom, de akkor már fordultam is vissza. Elkaptam a nyakát.

Hihetetlenül erős volt. Az idegen úgy vergődött a szorításomban, mint egy igazi vízi szörny. Tekergőzött, karmolt, de már semmit sem tudott tenni ellenem. Fejét végig a felszín alatt tartottam.

Néhány rettentő hosszúnak tűnő perc múlva a kapálózás abbamaradt. Zack teste elernyedt, és a víz ragyogni kezdett körülötte. Ugyanaz az undorító, meghatározhatatlan színben játszó fény derengte körbe, mely korábban úgy ült a szemében, mint a rothadó mag az almában. Rosszul lettem, ha csak ránéztem, mégsem bírtam elfordítani a tekintetem.

A fényfolt halványan lüktetett, aztán úszni kezdett a tó közepe felé. Megvártam, amíg elég távolra kerül, aztán kiemeltem az öcsém fejét a vízből. Nem lélegzett.

***

– Aztán mi történt? – kérdezte Madeline elkerekedett szemekkel. – Túlélte?

Mindketten a Main állambeli Derry idősek otthonának étkezőjében ültünk.

– Túl – sóhajtottam. Barátnőm arca kisimult. – A testét kicipeltem a partra, lefektettem a köveken, és megpróbáltam újraéleszteni. Először úgy tűnt, nem fogok sikerrel járni. Rettentő módon kétségbe voltam esve.

– Elhiszem – vetette közbe.

– Aztán újabb villámlás hasított az éjszakába – folytattam. – Fényesebb volt, mint amit valaha láttam. Éppen a tóba csapott le, és mikor a világosság ismét átadta helyét a sötétségnek, Zack köhögni kezdett.

– Hihetetlen! – ámuldozott Madeline.

– Valamiért sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – Mosolyogtam. – Tudod, nem véletlen, hogy senki másnak nem meséltem el ezt a történetet.

– Senki sem hitte volna el – bólintott. – Ha nem ismernélek, én sem hinnék neked.

– Tudom – feleltem.

A némaság alattomosan kúszott be közénk. Néhány percig csak hallgattuk az étkezőben tartózkodó társaink keltette zajokat.

Végül Madeline törte meg a csendet.

– Mégis úgy érzem, ezzel még nincs vége a mesének. Valami még hiányzik.

Megforgattam a poharam az ujjaim között, majd ittam néhány kortyot, hogy erőt gyűjtsek a folytatáshoz. Már nem volt értelme elhallgatni semmit.

– Mindennek csaknem ötven éve már, mégis olyan, mintha tegnap történt volna. – Az asztalra csaptam. – Iszonyúan utálom a közhelyeket, de mégis!

– Az öcsém semmire sem emlékezett, anyánknak pedig soha nem mondtam el, mi történt azon a nyáron. Hét éve, amikor meghalt, abban a tudatban ment el, hogy az a pár nap jelentette mindhármunk számára életünk egyik legszebb nyaralását. Nem volt szívem elvenni tőle az emlék szépségét. Mindazonáltal nem hagyott nyugodni az, ami Zack-kel történt, és a nyaralást követő évben utánanéztem néhány dolognak.

– Százhuszonnyolc család szállt meg azon a nyáron a tó körül. Tizenhét haláleset történt az alatt a pár hónap alatt. Kilenc baleset, hat gyilkosság és két öngyilkosság. Az összesen tizenhét. Madeline, ez sokkal több, mint ami száz évre visszamenőleg, bármelyik szezonban történt!

Barátnőm hallgatott. Láttam rajta, hogy érlelődik benne a kérdés. Hagytam hát, hadd forgassa magában a dolgot.

– James – fogott bele aztán, hangját suttogóra fogta. – Gondolod, hogy ezeknek a haláleseteknek közük van az öcséddel történtekhez?

Bólintottam.

– Határozottan úgy érzem.

– De hisz ez őrültség! – kacagott fel hirtelen Madeline. Hangja hisztérikusan csengett. – Azt akarod mondani, hogy ötven évvel ezelőtt idegen lények szálltak meg óvatlan nyaralókat?

– Én nem állítok semmit – tártam szét a karom. – Viszont azt tudnod kell, hogy minden egyes szavam igaz volt.

Barátnőm mosolygott. Valamiért furcsának tűnt ez a mosoly.

– Mivel magyaráznád különben a dolgot? – kérdeztem vissza.

Madeline arca újra komorrá vált.

– Nem tudom – felelte néhány pillanatnyi gondolkodás után, majd fejét elfordítva kibámult az ablakon túl elterülő őszi tájra.

Mikor újra felém fordult, megváltozott az arca.

– Tudod, James, valamikor nekem is volt egy öcsém, de néhány nappal a születése után meghalt.

– Részvétem – érintettem meg a kezét, de Madeline elhúzta és az asztal alá rejtette.

Felhorkantott.

– Hát ez vicces! – Hangjában maró gúny bujkált. – Negyven évig kerestem azt, aki megölte.

– Ki lenne képes megölni egy ártatlan gyermeket? – adtam hangot döbbenetemnek, ám Madeline arca haragossá vált az együttérző szavak hallatán.

– Ti, emberek, ritka ostoba egy faj vagytok – köpte a szavakat, és végre megértettem.

Szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy azt hittem, menten elájulok.

– Milyen érzés volt elvenni egy épphogy megszületett gyermek életét, James? – morogta Madeline egyre öblösödő hangon. – Milyen érzés volt megölni az öcsém?

Úgy tűnt, mintha minden oxigént elszívtak volna az étkezőből, egyre nehezebben kaptam csak levegőt. Hirtelen kiszáradt a szám, és a nyelvem, akár egy partra vetett hal, őrülten csapkodni kezdett odabent. Tekintetemmel kerestem valamit, akármit, amivel csillapíthatnám az érzést.

A pohár víz még mindig ott hevert az asztalon kettőnk között. Felkaptam, és Madeline arcába loccsantottam.

Felnevetett.

– Tudod, James, a víz csupán életünk első napjaiban mérgező a számunkra – törölte le magáról a nedvességet Madeline. – Azt hiszem, ezt nevezitek iróniának. Mikor végre megtaláltalak, már nem volt elég a puszta tény, hogy bármikor kettétéphetlek – folytatta egy szívdobbanásnyi szünet után. – Azt akartam, hogy kimondd! Hogy az öcsém gyilkosának szájából halljam, hogyan vették el az életét. – Hátradőlt a széken. – Tudod, bennünk nincs meg az, amit ti lelkiismeretnek hívtok. Érdekes, de ez a tulajdonság, amit oly nagyra tartotok, nem akadályozott meg abban, hogy megölj egy újszülöttet.

Madeline mosolygott. Szája sarkában újabb és újabb fogak jelentek meg.

– Van azonban valami, ami közös bennetek és bennünk. – Már nem érdekelt, mit akar mondani, minden idegszálammal azt kutattam, hogyan szabadulhatnék. Végre eljutott a tudatomig, hogy cselekednem kell, különben meghalok. – A megbocsátás képessége.

Nem is fogtam fel a szavakat. Jelentésüket csak akkor értettem meg, mikor Madeline felállt az asztaltól, és némán, hosszú léptekkel kisétált az ajtón.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Te jó ég! Ez nagyon tetszett. Az elején még voltak kétségeim, hogy végigolvasom-e, de kíváncsivá tett, és végül megnyert magának. A befejezés számomra mindent vitt. (: Gratulálok!

  2. Kedves Nikó!
    Köszönöm, hogy nem rettentél vissza, és boldoggá tett, hogy tetszett 🙂
    Rudi