Kiszely Réka: Töréspont

– Ezerszer megmondtam már nektek, hogy Jucikával kellene csináltatnotok a csokrokat! Marcsi lányának az esküvője egy tünemény volt, az a sok margaréta…! Olyan volt, mint egy tündérmese. És nem került egy vagyonba! Ezek csak virágok, pazarlás ennyit fizetnetek értük. Nem értem, miért ragaszkodsz ennyire ahhoz, hogy Budapesten csinálják a csokrodat.

– Kinga a legjobb barátnőm – feleltem, és minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy ne remegjen a hangom. A fejfájás, ami már a kocsiban elkezdett dobolni a tarkómban, mostanra lekúszott a vállamba és a nyakamba, az izmaim egészen begörcsöltek. – Biztos vagyok benne, hogy Jucika is nagyon szép csokrokat csinál, de Kinga ismer minket. Ráadásul sokkal egyszerűbb Budapesten megcsinálni a csokrokat, mint átszállítani őket a fél országon.

Erzsi felhúzta az orrát, vékony ajkai körül elmélyültek a barázdák. Egyenes derékkal ült a fotel peremén, karvaly orrán ülő szemüvege mögül úgy méregett, mintha Cirmos legújabb lábtörlőn hagyott „ajándéka” lennék. Makacsul összeszorítottam a fogamat és álltam a tekintetét.

Néhány pillanatig farkasszemet néztünk a csicsás porceláncsészéket szorongatva.

Végül ő engedett. Elutasítóan rázta meg a fejét és színpadias sóhajjal kortyolt a teájából.

– Ez is micsoda badarság! – jelentette ki, miután leengedte a csészét. – Ezer szebb helyszínt találnátok itt a faluban, mint az a Margitsziget!

Elnyomtam egy bosszús sóhajt, és inkább felemeltem a csészémet, hogy leküzdjek néhány kortyot az émelyítően édesre cukrozott teából. A csipkebogyó savanyú utóíze megült a nyelvemen. Azóta ez ment, amióta betettük a lábunkat a házba és Erzsi betessékelt minket a nappaliba. Szívem szerint leendő anyósomhoz vágtam volna a teáscsészét, mégis erőt vettem magamon és csekély őszinteséggel rá mosolyogtam. A pszichológus büszke lett volna rám.

– Szeretnék abban a templomban esküdni, ahol anyuék.

Erzsi feszesen visszamosolygott, szürke szeme azonban hidegen villant a szemüveg mögött.

– Persze, hogy szeretnél drágám. Ahogy szeretnéd a saját virágosodat, a saját süteményedet és azt a bodros ruhát, amit kinéztél. Marcikám kedves, te mit szeretnél?

Görcsbe ugrott a gyomrom, amikor Erzsi jelentőségteljesen a fiára pillantott. Marci szobormereven ült mellettem mióta megérkeztünk, a kérdés hallatán megfeszültek állán az izmok.

– Túllenni az egészen – dörmögte. – Nem lehetne, hogy kivételesen valami másról beszéljünk? Bori mindent kézben tart anya, nincs okod aggódni.

A herendi csésze szögletes füle a tenyerembe vágott.

Erzsi lapos oldalpillantást vetett rám, szemében győzedelmes szikra lobbant. Beleharaptam a szám szélébe, ő azonban már nem is törődött velem. Arca ellágyult, ahogy visszafordult a fiához.

– Persze drágám, amit csak szeretnél. Tudod, hogy csak amiatt aggódom, hogy minden rendben legyen és semmi se sikerüljön… félre – csicseregte békítően. Mosolygás közben megjelentek ugyanazok az apró gödröcskék a szája sarkában, amik a fia arcán is mindig felbukkantak, ha nevetett. Elfintorodtam. – Egy esküvő komoly dolog. Apád is annyi mindent megbánt utólag…!

– Főleg azt, hogy elvette magát – szúrtam közbe maró gúnnyal.

A beálló csendben csak a porcelán koccanását lehetett hallani az üvegasztalkán, ahogy a kelleténél nagyobb erővel letettem az addig szorongatott csészét és felálltam.

– Ha eluntad, hogy hallgasd ahogy anyád mindennek elmond, fenn megtalálsz – vetettem oda remegő hangon Marcinak. Erzsi úgy bámult rám, mintha pofon vágtam volna. Sápadt, ráncos arca egészen kivörösödött, olyan lett, mint egy szem mazsola.

Nem vártam meg, hogy Marci megszólaljon és újra, ezredik alkalommal is megkérjen, kérjek én bocsánatot az anyjától. Mindig azt akarta, hogy én béküljek, ha összevesztünk. Legyek és a nyugodt, a belátó, hiszen „ő már nem fog ennyi idősen változni”. Hát ma nem! Egyszerűen elegem volt.

Sarkon fordultam és kivágtattam a szobából, az üvegezett ajtó hangosan csattant mögöttem, amikor bevágtam. Erzsi felháborodott méltatlankodása elkísért a lépcsőig. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, a kiszáradt fa nyikorgott alattam. A falakról Marci vigyorgott rám. Egyéves, kétéves, tizenhat éves, harminc éves, focizás, sakkverseny, falubál, családi nyaralás… Mindenről kép készült, az egész ház olyan volt, mint egy Marcinak szentelt, kicseszett szentély.

Szúrt a szemem, a visszafojtott sírástól fájdalom dobolt a homlokomban.

Eszembe jutott az ágyam a nevelőházban és a tenyérnyi falszakasz, amire celluxszal ragasztottam fel anyu képeslapjait. Az egyik közülük a margitszigeti kápolnát ábrázolta, anyu egy jobb napján küldhette, amikor épp tiszta volt. A hátuljára még írt is.

„A hely, ahol édesapád a legboldogabb nővé tett. Egyszer megmutatom.”

Felbuggyant belőlem a sírás. Odalent kinyílik az ajtó, majd halkan, szinte puhán bezárult. Tovább rohantam Marci régi szobája felé, mögöttem kemény, kimért léptek alatt nyögött az öreg lépcső. Indulatosan vágtam be az ajtót, amikor beértem a szobába.

Aztán elbizonytalanodva megtorpantam. Élére vasalt rend vett körbe. Az íróasztalon színes irattartóban ismeretterjesztő magazinok és jegyzetek sorakoztak, az ágyon plüssállatok ültek, a falakra filmposztereket ragasztottak. A szobában megvolt minden, amire egy gyerek valaha vágyhatott. Tehetetlen haraggal néztem körbe. Tönkre akartam tenni a rendet, falhoz vágni valamit, összetörni az idillt, hogy egy kicsit jobban érezzem magam, hogy végre oldódjon a mellkasomra telepedő mázsás súly.

Zihálva kaptam levegő után, kézfejemmel dühösen töröltem meg az orromat.

A polcokon gondosan nagyságrendbe rakott könyvek és drága, összeragasztott repülőgép modellek sorakoztak. Felkaptam a legközelebbit és földhöz vágtam. A fa hangtalanul tört el, apró darabok gurultak szét, de egy cseppet se éreztem magam jobban. Ingerülten tapostam rá a modellre, aztán elfordulva a következőért nyúltam.

Mögöttem kinyílt az ajtó.

A második modellt a falhoz vágtam. Csak hajszállal kerülte el a tévét. Végre kezdtem jobban érezni magam, hisztérikus nevetéssel csuklott fel belőlem a sírás. Vártam, hogy Marci megállítson, de a léptei megtorpantak a küszöbön. Megpördültem, hogy ránézzek, az arcomon még mindig könnyek csorogtak.

Marci arca szobormerev volt, tekintete sötét, akár a vihar előtti felhők. Szögletes, szigorú vonásai elvesztették bájukat a kedélyes, békülékeny félmosoly nélkül.

Egy pillanatig farkasszemet néztünk, a csöndet csak saját szaggatott zihálásom törte meg.

– Megold ez bármit? – kérdezte végül, és jelentőségteljesen az összetaposott modellre pillantott. – Miért engeded, hogy felbosszantson, ha úgyis tudod, hogy már minden el van intézve? Végül úgyis az lesz, amit te akarsz, nem az, amit…

– Akkora egy seggfej vagy! – vágtam a szavába elcsukló hangon, és megragadtam az egyik könyvet, ami addig a modellrepülő mögött lapult, hogy dühösen Marci felé hajítsam. Meg se rezzent, a célzásom pocsék volt. A könyv messze elkerülte. – Ha én akarom az egészet, mi a faszért te kértél meg?!

Marci arca megrándult. Két hatalmas lépéssel elém került, meglepődni sem volt időm, már meg is ragadott. Hatalmas tenyere határozottan fogta át a tarkómat, miközben másik karjával a derekamat ölelte. Megpróbáltam hátra lépni, de a karja tapodtat se engedett, úgy szorított a mellkasához, mintha súlytalan lennék.

– Lehiggadnál, hogy egyáltalán meghalld, amit mondok? – dörmögte a hajamba.

Mackós alakja fölém magasodott, elrejtett a világ elől. Erős karjai közt tehetetlennek és aprónak éreztem magam, amitől a gombóc csak még nagyobbra hízott a torkomban és a zokogás újra erőt vett rajtam. Toporzékolva csaptam mindkét öklömmel széles mellkasára.

– Menj babusgasd anyád! – visítottam a vállába, s hogy nyomatékot adjak a szavaknak, bokán rúgtam. Felszisszent, de nem engedett el. – Nem hallod?! Takarodj! Hagyj békén! Nem azt mondtad, hogy úgyis mindig az van, amit én akarok?! Takarodj már!

– Az ég áldjon meg, Bori! – Marci ujjai megszorultak a tarkómon, a hajamba markolva húzta hátrább a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Bosszúsan fintorodott el, amikor végre találkozott a tekintetünk. – Azért kértelek meg, hogy feleségül vegyelek, nem azért, hogy anyával újabb okotok legyen egymást marni!

Megborzongtam, amikor Marci elengedte a copfomat és ujjbegyeivel engesztelőn végigsimított a fülem mögötti érzékeny bőrön.

– Amikor azt mondtam, hogy túl akarok lenni az egészen, azt a vitákra értettem – magyarázta a helyzethez képest higgadt, tárgyilagos hangon. Reszketeg sóhajjal hunytam be a szemem és még mindig a könnyeimet nyelve újra előre dőltem, hogy a vállának nyomjam lüktető homlokomat. Komplett hülyének éreztem magamat, miközben Marci sóhajtva megcsókolta a fejem búbját és mindkét karját a derekam köré kulcsolva magához ölelt. – Elegem van ebből. Mióta megkértelek, ki vagy borulva, minden apró hülyeség miatt napokat idegeskedsz és folyton anyával veszekszel!

Marci meleg ölelése fojtogatott. Ezeréves, kibolyhosodott pulóverének puha anyaga kipirult, nedves arcomhoz tapadt, amikor elfordultam, hogy reszketeg lélegzetet vegyek.

– Azért mentem bele a nagy esküvőbe, mert amikor anya felhozta a dolgot, úgy tűnt, te is ezt akarod, de… Akarod egyáltalán ezt az egészet? A nagy lagzit, a felhajtást…

Megfeszültem Marci karjai közt. Eszembe jutott a rengeteg kifizetett előleg, az álmatlan éjszakák, amikor forgolódva gondoltam az nyomasztó számokra és azon agyaltam, hogy a fenébe tudnék fizu emelést kérni, hogy ne Marcinak kelljen mindent fizetni, mint arra Erzsi volt szíves ezerszer is felhívni a figyelmemet.

Visszafordultam Marci mellkasához és orromat fanyar illatú pulóverébe fúrtam, miközben lassan, bizonytalanul megráztam a fejem. Nem. Egyáltalán nem akartam a nagy felhajtást, a tucatnyi idegen rokont, akiket Erzsi mind meghívatott velünk, mert „így illik”.

– De már kifizettük…

– Csak az előleget. Ne foglalkozz vele.

Szipogva pillantottam fel, aztán hátrább húzódva megtöröltem két tenyeremmel az arcomat. Marci megragadta az államat és könnyű, gyors puszit nyomott a számra, mielőtt kezembe nyomta a farmere zsebéből elővarázsolt zsepit. Remegve kifújtam az orromat és szégyenkezve végignéztem a pusztításon, amit végeztem.

A pszichológus mindig mondta, hogy meg kellene tanulnom jobban kezelni a haragomat.

– Sajnálom – motyogtam lesütött szemmel. – Segítek megragasztani…

Marci lepillantott a lábunk mellett heverő makettre.

– Legalább nem anya csészéit törted össze. Azt amíg élünk, hallgathatnánk. – Marci szemébe visszatért a csipkelődő ragyogás, amikor rám mosolygott, a szája körüli szigorú ráncok végre ellágyultak. – Ezt úgyse szerettem. Láttad egyáltalán milyen bénán ragasztottam össze?

Megkönnyebbülten nevettem el magam és visszabújtam a karjaiba. A szíve egyenletes, megnyugtató ritmust dobolt a fülem alatt, amikor átölelt. Lassan a saját, szaggatott zihálásom is elcsitult, a sírásra már csak a kitartóan lüktető fejfájás és a számban ülő sós íz emlékeztett.

– Szóval… Mit szólsz, ha holnap lemondunk mindent, kivéve a templomi szertartást és az anyakönyvi hivatalt? – kérdezte Marci kis idő múlva.

Közelebb simultam hozzá és válasz helyett a vállába hümmögtem. A gyomrom ismét görcsbe rándult, elöntött az idegesség a gondolattól, hogy mit fognak szólni Marci rokonai, ha az utolsó pillanatban mindent visszamondunk és kizárjuk őket a beharangozott esküvőnkről.

– Anyukád nem fog nagyon kiakadni? – motyogtam tétován, néhány perc csend után.

– De. Majd megbékél. – Marci a kezemért nyúlt, hüvelykujja lassan cirógatta meg az ujjamra húzott egyszerű, apró kövekkel díszített gyűrűt. – A népszerű tévhittel ellentétben veled és nem anyámmal akarok összeházasodni. Olyan esküvőt szeretnék, ami rólunk szól. Arról, amit mi szeretnénk, nem arról, amit anyám megálmodott nekem.

Reszketeg mosollyal fogtam két tenyerem közé az arcát és lábujjhegyre emelkedve megcsókoltam. Nyelve végigsimított az enyémen, a könnyek sós ízébe émelyítően elcukrozott csipketea keveredett. Jólesőn megborzongtam, az arcom már nem a zokogástól pirult ki, amikor Marci ujjai felgyűrték a pólómat és meleg ujjbegye végigcirógatta a derekamat a nadrág pereme felett. Összerezzentem, amikor hüvelykujja a köldököm közelébe tévedt és megcsiklandozta a hasam, nem tudtam megállni, hogy borzongva a szájába nevessek.

– Szeretlek – motyogtam hátrább húzódva, tenyerem végigsimított borostás állán.

– Tudom – vigyorodott el magabiztosan, és mutatóujjával megpöckölte az orromat. – Ellenkező esetben anyám már rég elérte volna, hogy világgá fuss.

Nevetve csókoltam meg újra. Válaszként a csípőmre fogott és hátra tolt, egyenesen az ágyhoz, amit Erzsi nagy bánatára két éve egy nagyobb, kétszemélyesre cseréltünk, hogy ne kelljen külön szobában aludnunk. Hagytam, hogy a kemény matracra döntsön, ujjaimat sűrű tincsei közé fúrtam, hogy közelebb vonjam magamhoz. Amikor felém hajolt és rám mosolygott tudtam, már nem fog érdekelni az se, ha Erzsi végül mégis eltolja a képét az esküvőnkre és a sarokban gubbasztva végigfanyalogja az egészet.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.0/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük