Kalivoda Lilla: A boldogság ma mennyit ér

Ez csak egy rossz álom – győzködöm magam, de amint kinyitom a szemem, újra a vendégszoba fehérre festett mennyezetét látom. Belesek a takaró alá, ott sem változott semmi, továbbra is meztelen vagyok. Hányingerem támad. Lehunyom a szemem, és még vagy tucatszor megismétlem ugyanezt a műveletsort, abban bízva, hogy ezúttal végre a saját szobámban ébredek, kínzó fejfájás és hányinger nélkül, pizsamában.

Hasztalan próbálkozásaim közepette a valóság kérlelhetetlenül utat tör magának, s háborgó gyomrom csak még inkább felfordul, ha arra gondolok, mit tettem: lefeküdtem a családunk fekete bárányával. Mintha megérezné, hogy rá gondolok, a srác mormogni kezd mellettem. Megfeszülök. Nem állok készen arra, hogy a szemébe nézzek, talán soha nem is fogok.

Amikor elhallgat, lopva oldalra sandítok, és addig figyelem, míg lélegzete ismét egyenletessé nem válik. Tekintetem végigfut hason fekvő alakján, széles, kidolgozott hátizmain, a lapockáján kígyózó tetováláson, majd lesiklik, és… Te jó ég! Csupasz fenekének látványától felforrósodik az arcom, szégyenlősen elkapom róla a pillantásomat.

Ujjaim belevájnak kemény fenekébe, egyre sürgetőbben húzom magam felé. Verejtékben úszom, a testem remeg, de nem elég, többet akarok tőle, belőle. Még! – zihálom. Az emlék kéretlenül nyomakodik elém. Megrázom a fejem, muszáj messzire kerülnöm tőle.

Óvatosan kikászálódok az ágyból, mindenem fáj és sajog, úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Ahogy talpra kecmergek, fájdalom nyilall a fejembe, kínomban kis híján elejtem a magam köré tekert takarót, de azért sikerül észrevétlenül kiosonnom.

Testemet addig dörzsölöm a zuhany alatt, míg ki nem vörösödik a bőröm, le akarom mosni magamról az éjszaka történteket. Amikor nem bírom már tovább a fájdalmat, elfordítom a rézszínű csapokat.

Gyorsan felkapok egy melegítőgatyát, kinyúlt pólót, és egy többé-kevésbé elfogadhatónak ítélt pulcsit. Muszáj mielőbb beszélnem valakivel. A korai óra ellenére kikeresem Katica számát, a lányét, akivel ovis korunk óta legjobb barátnők vagyunk, és rányomok a hívás gombra.

– Gyerünk már! – noszogatom a telefonom képernyőjét bámulva.

– Kit öltél meg? – motyogja egy álmos hang a vonal túloldaláról, de oda se figyelek rá. A konyhához érve meg kell kapaszkodnom az ajtófélfában.

A konyhapulton ülök, egy szál bugyiban és melltartóban, mögöttem csörömpölnek a különféle konyhai eszközök, ahogy ficánkolok. Dante elnyűtt melltartóm kapcsával babrál, közben a nyakamat szívogatja. Végül kikapcsolja a csatokat, és messzire hajítja a fehérneműt, szája pedig utat talál mellbimbómhoz.
Forróság önti el az ölemet, ahogy belépek a tágas konyhába, mintha még most is érezném magamon Dante forró ajkát és belém csusszanó ujjait. Lángol a testem.

– Ella, hahó! Itt vagy? Szórakozol velem? Ha nem szólalsz meg, lerakom.

Katica hangja észhez térít. Összeszedem magam, megköszörülöm a torkom.

– Segítened kell!

– Megijesztesz. Mi történt?

– Lefeküdtem Dantéval – hadarom egy szuszra.

Csönd támad a vonal túlsó végén.

– Várj, azt hiszem, félreértettem valamit – szólal meg egy percnyi késlekedés után Katica. – Mit mondtál?

Felnyögök.

– Jól hallottad, lefeküdtem azzal a pokolfajzattal.

– Részleteket akarok. Most!

Nem tetszik élénk lelkesedése, de azért belevágok. Töltök magamnak egy pohár hideg tejet a hűtőből, s miután helyet foglalok a hatalmas mahagóni étkezőasztalnál – háttal a konyhapultnak –, elmesélem neki, hogyan is nyitott rám tegnap reggel sógorom öccse, miközben a tévé előtt állva, teljes beleéléssel énekeltem az Őserő dalszövegét Kiarával és Kovuval, hogy aztán közölje velem, itt marad. Valahol Milánó környékén pincérkedett januárban, amikor Olaszországban kitört a világjárvány, később bezárt a hely, ő meg munka nélkül maradt. Hétvégén kidobták az albérletből, mert nem tudott fizetni.

– Azt mondta, a szüleim és a nővéremék egyöntetűen úgy látták jónak, ha Magyarországon, pesti otthonunkban vészeli át a koronavírus miatti karantén idejét, velem.

– Nem lehet, hogy kamuzik?

– Én is azt gondoltam, de apu ugyanazt mondta, mint ő. Állítólag kiment a fejéből, amikor előző este beszéltem vele arról, mi lesz most velük és a hazaútjukkal. A járvány és a légizárlat miatt nem tudnak Floridából hazarepülni anyuval, mert lezárták a reptereket, túl bonyolult és kockázatos lenne az út hazafelé. Úgy döntöttek, inkább megvárják a járvány végét a nővéreméknél, addig is babáznak.

– Kínos – nyugtázza Katica a hallottakat. – De ez továbbra sem magyarázza meg, hogyan is kötöttél ki a srác ágyában. Pont te, aki versenyre kelhetnél Tarth-i Brienne erényességével.

– Hé! – kiáltom felháborodottan. Túlzás lenne azt állítani, hogy szűz lennék, a múltban akadtak kapcsolataim, épp csak nem sok.

– Jól van, jól van, bocs! – nevet. – Most pedig térj a lényegre, te ribanc!

Elmondom, hogy miután Dante, aki átugrott a kerítésünkön és lazán besétált az ajtón, rajtakapott sajátos függetlenségi ünneplésemen, veszekedtünk egy sort. Felhívtam aput, próbált csitítgatni, egyben arra kért, viseljem gondját, legalább a kötelező karantén idejére, aztán keres valamit. A srác zűrös volt, az egész család ismerte a történetét, mégis a nyakamba varrták. Pont akkor, amikor végre egyedül lehettem volna, és a figyelmemet zavartalanul a regényemre fordíthattam volna. Jó vendéglátóként persze vacsorát főztem neki, mire ő köszönet gyanánt előrántott egy üveg piát, és azt mondta, kóstoljam meg. Eleinte tiltakoztam, mégis célt ért, addig cukkolt, míg rá nem szántam magam. Tulajdonképpen egész finom volt. Végül én még sohát kezdtünk játszani, csakhogy amikor azt állítottam, hogy én még soha nem szexeltem konyhapulton, elszabadult a pokol.

– Nézd a jó oldalát, Ella: legalább ezt a tételt kihúzhatod a bakancslistádról.

A szememet forgatom.

– És mondd csak, milyen volt?

Hitetlenkedve ismétlen meg a kérdést.

– Igen, mondd csak, Ella, milyen voltam!

A hátam mögül érkező férfihangra megmerevedek.

– Később visszahívlak – suttogom a telefonba, de Dante nem hagyja, hogy kinyomjam. A fülemhez hajol és beleszól. Leheletétől bizsergés fut végig nyakamon.

– Szia Ella barátnője! – búgja mély hangján. – Ellának elment a hangja, szegény túl sokat sikítozott éjjel.

– Ne hallgass rá, Katica! – pattanok fel a helyemről, és sietősen ellépek a srác mellől. Mindössze egyetlen szürke nadrág lóg hanyagul keskeny csípőjén, látni engedve a köldöke alatt futó vékony, fekete szőrcsíkot. Bőre friss szappan illatát árasztja. Lángolok.

Nyelve végigsiklik belsőcombomon, fel egészen… Nem! Elhessegetem az emlékeimet.

Hajamba túrok, muszáj összeszednem magam, de ez nem fog menni, ha Dante folyamatosan bámul. A bimbóm megkeményedik perzselő tekintetétől, ő meg csak kiröhög és elveszi a márványpulton felejtett tejesdobozt. Ahelyett, hogy töltene magának, pofátlanul beleiszik, én pedig csak állok ott és idiótán bámulom fel-le ugráló ádámcsutkáját.

– Ella? – töri meg a csendet barátnőm.

Nem merek megszólalni, félek, hogy cserbenhagyna a hangom, így hát csak várok. Várok, míg Dante úgy nem dönt, hogy rókavigyorral az arcán ellopja a tejemet és elhagyja a konyhát. Amikor eltűnik, erőtlenül roskadok le a legközelebbi székre, hagyom, hogy fejem nagyot koppanjon az asztalon. Kifújom a visszatartott levegőt.

– Jól vagy? – kérdezi Katica aggódva.

Nem – akarom felelni, ám ekkor Dante ismét felbukkan az ajtóban.

– Csak hogy tudd, Katica: istencsászár vagyok az ágyban! – kiabálja.

Hozzávágom a kezem ügyébe akadó legelső tárgyat, és elátkozom.

– Takarodj a házból! – üvöltöm végszóként.

– Emlékeztetnélek a kaputokon lévő piros matricára – int a bejárati ajtó felé, majd vidáman fütyörészve eltűnik az emeletre vezető lépcsőn.

A méltóságom és a Trónok harcás bögrém romokban hever, én pedig rádöbbenek a valóságra: két hétre össze leszek zárva egy seggfejjel.

 

Reggeli incidensünk után előbb kidobom a taccsot, majd kiborulok. Legszívesebben felhívnám a családomat, hogy csináljanak valamit, de egyrészt tudom, hogy tehetetlenek, hisz Dante a mi címünket jelentette le, másrészt nem akarom tetézni az aktuális gondjaikat. Csak rontanék a helyzeten. Huszonkétéves nagylány vagyok, képes arra, hogy érett felnőttként kezeljem a dolgot, és ne várjam el, hogy a szüleim ezekben a vészterhes időkben keresztül-kasul bejárják a reptereket, csak mert egyszer az életben képtelen voltam ellenállni a csábításnak. Így hát azt teszem, amit bármelyik hozzám hasonló felnőtt nő tenne: bemászom az ágyamba és a párnámba zokogok. Kisborsó, a kutyám nem érti mi történik, de azért hűségesen mellém fekszik és a könnyeimet nyalogatja.

Később, amikor a sírás miatt még rosszabbra fordul fejfájásom és rosszullétem, rákeresek a neten, hogyan lehet enyhíteni a másnaposság tünetein. Azt javasolták, igyak tejet vagy szexeljek. Felhorkanok, és inkább úgy döntök, előnyömre fordítom kínos helyzetemet. Elvonszolom magam a laptopomig.

Saját regényeim írásakor mindig is gondot okoztak az erotikus jelenetek. Feszengek tőlük, és ha sikerül is kicsikarnom valamit magamból, az rendszerint túl tényszerű, mintha az ember biológia tankönyvet lapozgatna. Nem úgy most, ujjaim fürgén szántják a billentyűzetet.
Még magamat is meglepem, mennyire könnyen gördülnek ki kezem alól a szavak, és állnak össze fülledt románccá. Ha nem élvezném ezt az újfajta szárnyalást, szégyenkeznék miatta, hogy a Dantéval való kis afféromat használom forrásul. Most azonban nincs időm ilyesmiken agyalni, jóképű kalózom merev férfiassága épp annyira harcra kész, mint a fantáziám.

…vastag férfiassága kitölti – pötyögöm, csakhogy ezzel egyidejűleg kivágódik szobám ajtaja. Megrémülök. Kisborsó mérgesen ugat, én pedig igyekezetemben, hogy lecsukjam a laptop tetejét, leverek mindent az asztalról. Ölembe folyik a teám, sütimorzsák borítják a padlót. Egész testemben remegek és össze-vissza habogok.

– Én… öööö… nem… szóval én nem… mit akarsz? – kérdezem bosszúsan. Dante nem felel, végignéz rajtam, a káoszon, amit okoztam, és öles léptekkel megindul hű barátom felé, aki egyre mérgesebben csahol.

Szólni akarok neki, hogy vigyázzon, vizsla létére Kisborsó nem szívleli az idegeneket, kiváltképp a férfiakat nem, de amint Dante kinyújtja a kezét, a kutyám elhallgat és képen nyalja a srácot.

Szép kis barát, mondhatom… este kuncsoroghat újdonsült cimborájánál vacsoráért.

Dante hanyagul a rácsos, virágmintás takaróval fedett ágyamra veti magát, s feje felett összekulcsolja kezét.

– Mit akarsz? – nyerem vissza bátorságomat.

– Semmit.

– Akkor takarodj ki a szobámból! – intek az ajtó felé. Ez a fekete, göndör hajú bukott angyal az ágyamban több annál, mint amennyit képes lennék elviselni. Lehet, hogy egyszer – oké, kétszer – lefeküdtem vele, de ez nem jogosítja fel arra, hogy kisajátítsa az ágyamat, vagy ha már itt tartunk, az életemet, amikor csak kedve szottyan. – Dolgozom!

– Nem zavar – feleli. – Ne is törődj velem, én csak itt heverészek, simogatom a kutyádat, és próbálom megfejteni, hogy képes valaki egy a tiédhez hasonló könyvtárban leélni az életét. Szóval nyugodtan folytasd csak, amit csináltál, írd le, mennyire fantasztikus volt velem a szex, mintha itt se lennék.

Szét tudnék robbanni. Nem elég, hogy betolakodik az életembe, magával ránt a hülye hatósági karanténjába, ezzel két teljes hétre elintézve, hogy ki se tehessem a lábamat itthonról, de most még van képe a könyveimet és a szobámat is ócsárolni?

– Öntelt hólyag! Ősbunkó baromarc! Azt hiszed, körülötted forog a világ? – támadok neki. – Jó voltál. Ezt akartad hallani? Hát tessék, most pedig tűnj innen, és vésd jól az eszedbe, hogy soha többé nem fog megismétlődni a tegnap éjszaka! – Csípőre vágom a kezem, muszáj néhány mély lélegzetet vennem, mielőtt folytatnám. Annyira felbosszant, levegőt is alig kapok. – Ami pedig a könyveimet illeti, büszke vagyok rájuk! Általuk sokkal jobb ember lettem, mint te valaha is leszel, úgyhogy megkérlek, ne bántsd őket!

Állkapcsán megrándul egy izom. Talán túl messzire mentem az utolsó mondatommal. Mindketten tudjuk, hogy pocsék gyerekkora volt, nem teljesen önhibájából lett olyan elcseszett, amilyen.

– Bocs, nem akartalak bántani – horgasztom le a fejemet.

– Te csak az igazat mondtad, Ella.

Meglepnek szavai, nem számítok ilyesfajta reakcióra. Ám elég néhány másodperc, és máris visszakerül nemtörődöm álarca, lehunyja a szemét, int, hogy ne törődjek vele.

Dühösen fújtatva összeszedem a sütimorzsákat, aztán visszaülök a gépem elé. Az asztalom épp az ágyam mellett van, így hát elfordítom tőle a laptopot. Hosszas agyalás után, félve megnyitom a dokumentumomat, és megpróbálom befejezni, amit elkezdtem.

Hiába, nem megy.

Tudatában vagyok annak, hogy Dante figyel, még akkor is, ha úgy tesz, mintha az asztalom sarkáról elcsent könyvemet olvasgatná. Úgy érzem, átlát mindenen, belelát a gondolataimba. Izzad a tenyerem, gyöngyözik a homlokom, az előttem lévő szöveg és a gépem mögött elnyúló srác nincs rám jó hatással. Nem kapok levegőt, összeszorul a gyomrom.

Mérges vagyok magamra. Kortársaimtól eltérően zavarba jövök a srácoktól, hiányzik belőlem a flörtöléshez szükséges gén. Arról nem is beszélve, hogy Dante egyáltalán nem az én súlycsoportom, nincs bennünk semmi közös, leszámítva, hogy mind a ketten irodalmi alakokról kaptuk a nevünket. Ez a jóképű, magas arccsontú, telt ajkú srác, hosszú szempilláival és igézően kék szemével olyan, mint egy gyönyörűen faragott szobor, míg én legfeljebb fakó kisegér lehetek mellette.

Kikapcsolom a gépet, s némán meredek a sötét monitoron visszatükröződő arcképemre. Nem, semmiképp sem tartozunk egy súlycsoportba – nyugtázom. Dantéból árad a rosszfiús kisugárzás, én azonban félénk, visszahúzódó természet vagyok, olyan, aki nehezen nyílik meg mások előtt. Szeretek kalandozni, csatákat vívni, de csak képzeletben, a saját és olvasott világaimban, ahol a szereplők melegen üdvözölve fogadnak.
Sóhaj szakad ki belőlem, ahogy végig pillantok szobámon. Három hosszú polcrendszer húzódik az ágyammal szemben, roskadásig rakva könyvekkel, nagyfejű babákkal, könyvjelzőkkel és mindenféle relikviákkal. A szobában mindenütt könyvek hevernek: asztalon, székeken, földön, de ha kinyitnánk, még a ruhásszekrényem egyik felében is azokat találnánk magasan feltornyozva. Meglehet, valóban egy könyvtárban élek, de szeretem. Mindennél jobban kikapcsol, amikor egy jó történettel a kezemben az ablakomban lévő kis lyukba kucorodhatok, és megfeledkezhetek a világról. Imádok új történeteket alkotni, a szereplőim sorsán agyalni. A könyvek az életem. Talán túlságosan is – súgja egy Dante-szerű hang a fejemben, de elhessegetem. A könyvek jelentik a boldogságot. Szerkesztő akarok lenni, hogy másoknak is segíthessek megvalósítani álmaikat.

– Mindig is tudtam, hogy rosszkislány vagy te, Ella! – Dante hangjára összerezzenek. A könyvespolcom előtt ácsorog, a gerinceken lévő pöttyöket, köröket simogatja, mígnem hosszú mutatóujja meg nem állapodik egyiken. Kihúzza és úgy fordítja, hogy lássam a vörös borítót, rajta a félmeztelen, tetovált karú sráccal, gitárral a hóna alatt. A címet olvasva fészkelődni kezdek. ¬– Tudod, ezt akár át is élhetnéd – veti oda, azzal távozik.

 

Másnap délig nem látom Dantét, akkor is csak annyi ideig, míg vissza nem teszi helyére a tegnap elvett könyvemet, és újat választva ki nem viharzik, nyomában áruló kutyámmal. A döbbenettől szóhoz sem jutok. Nem tudom, mi lep meg jobban, az, hogy Dante olvas – méghozzá az én könyveimet –, vagy hogy megint kopogás nélkül tört rám.

Taktikát váltok: nem foglalkozom vele. Reggelente, ébredés után rutinszerűen csekkolom az új fertőzöttek és elhunytak számát, aztán kiviszem Kisborsót a kertbe, ebédet készítek a barátnőim által a kertkapura aggatott alapanyagokból, beszélek a családommal, majd bevackolom magam az ágyamba, sorozatot nézek, írok vagy olvasok. Esténként bűnös szenvedélyemnek hódolva, a vendégszoba ajtajára tapasztott füllel hallgatom Dante gitárjátékát, amit rendszerint énekkel is kísér. A szöveget ugyan nem értem, ám még így is megbabonáz hangjának kellemes lágysága, amit néha-néha megtör egy-egy keményebb taktus.

– Talán félreismertem – írom két legjobb barátnőmnek chaten.

– Belezúgtál – válaszolja Zoé.

Ötször törlöm ki a válaszomat és írom újra.

– Megmondtam.

– Nem! – pötyögöm azonnal. – Szó sincs róla, csak Kisborsó nem hagyott békén, bocs.

– Beszélj vele! – tanácsolja Katica.

Zajt hallok odalentről, lerohanok a kivilágított lépcsőn. Dante az, gitártokkal a vállán.

– Megőrültél? – förmedek rá. – Nem mehetsz ki!

– Ki mondja? – szemtelenkedik, és már nyúl is a kilincsért, de megelőzöm.

– Megtiltom – furakodok be közé és a bejárati ajtó közé.

Felnevet, de hangjában nyoma sincs vidámságnak.

– Állj félre, míg szépen mondom! – utasít. Testtartása megkeményedik, veszélyt áraszt. Próbál rám ijeszteni.

– Nem, Dante, nem engedem. Egyszer az életben próbálj meg felelősségteljes felnőttként viselkedni! Odakint emberek halnak meg a magadfajta baromarcok miatt, akik képtelenek a seggükön ülni. Legyél jófiú, hallgass Győrfi Pálra, mert ezt a lakást legfeljebb a testemen át hagyhatod el.

Felvonja szemöldökét, szeme rosszat sejtetően csillan. Közelebb hajol, fekete szempillái alól les le rám. Hosszú ujja köré tekeri egy hajtincsemet, játszadozik vele, szívem közben kihagy egy ütemet, majd még egyet és még egyet. Nem merek megmozdulni.

Kézfejével végigsimít az arcomon, érzem meleg leheletét, de nem áll meg, tovább simogat, végig a nyakamat, a kulcscsontomat, és még tovább, egészen csípőmig. Fülemben dobol a vér, ájulás környékez.

– Örömmel! – leheli fülembe.

Reszketek a vágytól, fogytán az erőm. Összes idegszálammal érzékelem őt, olyan, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék. Utálom, amiért így reagálok rá! Nem akarom, hogy érzéseket váltson ki belőlem, egyáltalán semmit sem akarok Dantétól. Játszik velem, kihasznál, élvezi, hogy hatalma van felettem. De nem, az eszem felett nincs hatalma – pontosítok.

– Fejezd be! – vetek véget színjátékunknak. – Nem olyan lány vagyok, amilyenekhez szoktál.

Felhorkan.

– Ha annyira akarsz, menj! – arrébb lépek, szabad utat hagyva neki. – De amint kiteszed innen a lábad, hívom a zsarukat.

Marad, ám az elkövetkezendő napokban minden alkalmat megragad, hogy bosszantson. Meztelenül mászkál a házban, kéretlenül megjelenik a szobámban és az ágyamon fekve olvasgatja a könyveimet, olykor hangosan idézve az erotikus jeleneteket, vagy éppen elzárja a vizet, míg a zuhany alatt állok. Kedvem lenne megkérni a minket ellenőrző hatóságiakat, hogy vigyék magukkal és zárják dutyiba közveszélyes szexuális túlfűtöttség vádjával.

 

Március utolsóelőtti hetére elhatározom, hogy felveszem a kesztyűt, és ellene fordítom saját trükkjeit.
A tükör előtt állok, arra várva, hátha megjelenik a Jótündér keresztanyám, és a fejem tetején lógó szénaboglyát gyönyörű hajkoronává varázsolja, vagy legalább ad néhány divattippet. Miután ez nem történik meg, kénytelen vagyok beérni Zoéval.

– Segítened kell! – nyöszörgök a telefonba második legjobb barátnőmnek, aki maga a kétlábon járó glamour. – Gőzöm sincs, mit vegyek fel, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy kócos tehén.

Nem értem, más lányok, hogy képesek az otthoni gönceikben szexin kócosnak tűnni, míg én legjobb napomon is úgy festek, mint Mia Thermopolis és Hagrid szerelemgyereke. Szanaszét meredő, hullámos barna hajzuhatag, kinyúlt gatya és póló, amikben három számmal nagyobbnak tűnök.

– Valami olyan kell – magyarázom –, ami feltüzeli, mégsem sugallja azt, hogy miatta csíptem ki magam. Eszem ágában sincs újabb támadási felületet biztosítani a pokolfajzatnak.

– Leggings, mélyen dekoltált csipke topp, és egy dögös, oversize kötött pulcsi – sorolja Zoé. – Szükséged lesz még némi alapozóra, szemhéjfestékre, csillogó szájfényre, és ó igen, egy hosszú nyakláncra is, ami a cicidre vonja a figyelmét. A hajadat pedig tekerd kontyba. És Ella, nagyon fontos, hogy a gatya legyen jó tapadós, hogy kiemelje a hosszú virgácsaidat!

Zoé segítségével sikerül elfogadható külsőt öltenem – a fekete cicanadrág valóban megnyújtja az alakomat, míg a szűk felső megfelelő helyeken domborít ki. Kissé feszengek ugyan, ám amint magamra kapom az anyutól örökölt barna, kötött kardigánomat, máris komfortosabban érzem magam.

Végigosonok az emeleti folyosón, Kisborsó a nyomomban lohol, körme kopog a padlón. Rászólok, hogy ne hangoskodjon, és visszaküldöm a szobámba. Csalódottan, farkát behúzva kullog vissza. Rémes gazdi vagyok. A vendégszoba előtt megtorpanok, anélkül is hallom az ismerős gitárjátékot, hogy fülemet az ajtóra tapasztanám. Még utoljára megigazítom magam, aztán benyitok.

Dante az ágy szélén ül, abbahagyja a zenélést, s meglepve szemrevételez.

Nem mondok semmit, egyszerűen csak lehuppanok a földre. Pont úgy, ahogy ő szokta, miközben írok.

– Ne is törődj velem – intek, hogy folytassa.

Ujjai hamar rátalálnak a húrokra, és belekezd az ismerős dallamba. Ezúttal nem kíséri énekkel, de nincs is rá szükség. Olyan könnyedén, olyan természetesen játszik, hogy legszívesebben sírva fakadnék a gyönyörűségtől. Lehunyom a szemem, úgy hallgatom, ahogy újra és újra eljátssza ugyanazt a dalt, hol erőteljesebben, hol lágyabban pendítve meg a húrokat. A belsőmben érzem a gitár vibrálását.

Rá kell jönnöm, hogy kudarcot vallottam. Eredetileg azért jöttem, hogy Dantét bosszantsam, most azonban egészen más jár a fejemben. Végignézek rajta, túl a szakadt farmer és zenekaros póló látszatán. Figyelem keze értő mozdulatait, szempillája rebbenését, arcvonásai lágyságát, és elfacsarodik a szívem.

– Miért? – kérdezem.

Nem hagyja abba, tovább pengeti a húrokat, de mozdulatai immár mesterkéltek, a dallam el-elakad. Vár.
Közelebb kúszok hozzá, akaratlanul is belátást engedve dekoltázsomba. Máskor talán odakapnám a kezem, hogy eltakarjam, most azonban csak a közelében akarok lenni és megérinteni őt. Nem szenvedéllyel, szeretettel.

Húrokon nyugvó kézfejére fektetem tenyeremet.

– Miért? – ismétlem újra, s ezúttal egyenesen a szemébe nézek, nem eresztem. – Miért változtál meg ennyire?
Zoárd, a nővérem férje korábban elmesélte már nekünk, min mentek keresztül, hogyan vesztették el halálos beteg édesanyjukat és nagyszüleiket egy alkalommal, amikor az asszony kórházi kezeléséről tartottak hazafelé. Mesélt az öccséről, a mindig jótanuló, kedves fiúról, aki egy csapásra megváltozott és kifordult önmagából. De én most nem erről akarok hallani. Dante érzéseire vagyok kíváncsi, arra, ami ott rejlik a zenéjében, arra a tiszta, nyers és csodálatos lélekre, ami áthatotta játékát.

– Kérlek!

– Mégis mire vagy kíváncsi? – amikor megszólal, hangja karcos, mintha elfojtaná érzelmeit.

Keze remegésén látom, hogy ideges. Felpattan, ledobja a hangszerét, az ablakhoz lép és rácsap a keretre. Megismétli a kérdését.

– Rád – felelem. – Tudni akarom, min mentél keresztül, miután elvesztetted anyukádat és a nagyszüleidet!

– Mégis min mehettem volna keresztül, Ella? Van fogalmad róla, milyen érzés elveszíteni, akit szeretsz?

Megrázom a fejem.

– Mindannyian tudtuk, hogy anyám haldoklik, felkészültem rá, hogy el fogom veszíteni, de arra nem, hogy idejekorán felcsavarodik egy francos fára! Haragudtam rá, amiért elhagyott, a nagyapámra, hogy nem figyelt jobban. Apámra, mert élt, de leginkább magamra, amiért aznap reggel elbújtam, hogy ne kelljen elkísérnem anyut, és látnom, hogy szép lassan szétégetik a vénáit.

– Sajnálom – súgom, de Dante mintha meg sem hallaná.

– Anyám egyszer, egy rosszabb napján azt mondta nekem, ragadjak meg minden pillanatot, élvezzem ki az életet, egyetlen másodpercet se fecséreljek el belőle. Hát hallgattam rá. Kerestem azokat a dolgokat, amikről úgy véltem, boldoggá tesznek. A bulik feldobtak, az alkohol meg a szex segített felejteni. Egy alkalommal, épp az előző esti kalandom ágyából kecmeregtem ki, amikor megláttam a tükörképemet. Az alkoholista apám bámult rám vissza, az az ember, akit annyira megvetettem, és aki pokollá tette anyám életét. Felhívtam hát Zoárdot, könyörögtem neki, hogy segítsen. Magához vett, kiköltöztünk Angliába, ő munkát kapott, én pedig fősulira jelentkeztem. Orvosi segítséggel sikerült többé-kevésbé helyre rázódnom, de a partik és lányok maradtak. Könnyebb volt kötöttségek nélküli viszonyokat kialakítanom, azok nem jártak fájdalommal. Féltem, ha megszeretek valakit, elveszítem. Egy nap aztán a bátyám bejelentette, hogy megismerte a nővéredet, összeköltöznek… szinte még fel se ocsúdtam, már jött is az esküvő, új munkahely, költözés Amerikába, és a baba. Újra egyedül maradtam, az utolsó ember is elhagyott, akit szerettem. Nem hibáztatom Zoárdot, nem ápolgathatta örökké az elcseszett kisöccse lelkét, ám ettől még nyomorultul éreztem magam. Egyedül a zenében találtam vigaszra. Tudod – mosolyodik el fájdalmasan –, a zene nem ítélkezik. Nem vár tőled semmit, nem hagy el.

Dante hangja elcsuklik, ahogy ránézek, szeme csillogásán látom, hogy sír a lelke. Kibuggyan egy könnycsepp a szememből. Nem bírok tovább ülve maradni, néhány lépéssel átszelem a rumlis kis szobát, és magamhoz ölelem őt. Átkulcsolja derekamat, vállamra hajtja a fejét és zokogni kezd. A szívem közben apró darabokra törik. Elképzelni sem tudok fájdalmasabbat egy férfi sírásánál.

Később Dante mellett fekszem az ágyban, sötét van, kezünk összekulcsolva. Beszélgetünk mindenről és semmiről, míg Kisborsó a lábunk között horkol.

Az este után Dantéval kimondatlanul is új szokást alakítunk ki: délutánonként, míg írni próbálok, beront a szobámba, olvas, én pedig cserébe rátörök zenélés közben. Eleinte mindketten bátortalanok vagyunk a saját terepünkön: nehezen koncentrálok regényemre a jelenlétében, míg ő csak a húrokat pengeti gitárján, de minden egyes nappal megszokottabbá válunk egymás számára. Hétvégére eljutok arra a pontra, hogy szégyenkezés nélkül, vadul püföljem a billentyűzetet… mi több Dante inspirálólag hat rám, ő pedig némi noszogatás után végre énekelni kezd. Hangjában ott bujkálnak a kimondott és kimondatlan érzelmek, minden pillanat, amit valaha átélt élete huszonöt éve alatt. A dal az anyukájáról és róla szól.

Hamarosan letelik a karanténunk, de közben részleges kijárási tilalmat rendelnek el egész Magyarországon. Nem kéne, mégis megkönnyebbülök a hírtől, mert így Dante velem maradhat.

Egyik délután a szobámban ücsörgünk, a nyitott ablakon át hallgatjuk a kertváros hangjait, a távoli fűnyíró zúgását, a verebek és cinegék csiripelését, a fenyőfánk csúcsán üldögélő rigó füttyjátékát, és a kutyaugatást, melybe olykor Kisborsó is bekapcsolódik.

– Mit gondolsz? – töri meg némaságunkat Dante, kezében a könyv, az Elátkozott Ella, melynek főhőséről a nevemet kaptam.

– Miről? – lesek rá a laptopom felett.

– Erről az elcseszett járványhelyzetről. Nem mintha nem élvezném a veled való összezártságot, de kezd baromira frusztrálni, hogy nem mehetek sehova lassan egy hónapja.

– Nekem semmi bajom vele – válaszolom.

– Hát persze – forgatja a szemét, és beletúr dús hajába. – Miért is lepődök meg egy antiszociális könyvmoly válaszán. Neked ez maga a paradicsom!

Hozzávágom a füzetemet.

– Kapd be!

– Inkább neked kéne – röhög, az én arcom ellenben felforrósodik. Hiába békültünk ki, és hagytuk magunk mögött az első éjszaka fülledt emlékeit, azóta is folyamatosan kínoz pikáns megjegyzéseivel.

– Komolyabbra fordítva a szót – terelem vissza a beszélgetést eredeti medrébe –, úgy gondolom, szerencsések vagyunk. A világban tízezrek halnak meg, mások éjt-nappallá téve küzdenek az emberi életekért, nekünk azonban csak annyi a dolgunk, hogy a fenekünkön maradjunk. Te meg én ráadásul irtó szerencsések vagyunk: itt ez a hatalmas ház és udvar, ahova bármikor kimehetünk, kertészkedhetünk, elbiciklizhetünk a közeli tóhoz, vagy sétálhatunk Kisborsóval – ahogy kimondom a varázsszót, négylábú barátom izgatottan felemeli a fejét.

– Király… és baromi uncsi. Pezsegni, szórakozni, más emberek között lenni, az a valódi élet, Ella. Dolgozni, világot látni, képzelt vagy valós rettegés nélkül kimozdulni, és a fenébe is, nem akarok úgy rávetődni az utolsó klotyópapírra, mint valami elmeroggyant hokijátékos!

Én röhögöm el magam hamarabb A minap, míg vásároltunk, észrevettem, hogy az egész áruházban csupán egyetlen csomag wc-papír árválkodik az üres raklapok közepén. Egy másik, kicsit távolabb álló hölgy is kiszúrta. Kétségbeesésemben rákiáltottam Dantéra, hogy fusson el érte, ő meg reflexből nekilódult. A nő is gyorsított, telepakolt kosarával félrelökte a többi vásárlót, Dantét is ki akarta cselezni. Vigyázz! – ordítottam, mire a srác fogta magát és ráhasalt a nyolctekercses, háromrétegű kincsre, és addig nem eresztette, míg dühös ellenfele fújtatva odébb nem vonult.

Később Dante azt mondta, becsüljem meg magam, egy lányért se tett még ilyet.

– Ó, én hősöm! – cukkolom. – De ettől még nem változik a véleményem. Képtelen vagyok megérteni, miért nyavajog mindenki. A többség végre otthon lehet a családjával, olyan dolgokra jut ideje, amire máskor nem. Tudod mit gondolok még? Azt, hogy a történelem épp most írja magát. Rajtunk áll, győztesen keveredünk-e ki belőle.

– Ella, Ella, Ella… reménytelen vagy – nevet.

A beszélgetést éjszakába nyúlóan folytatjuk, felsorakoztatjuk az érveinket, meglátásainkat, próbáljuk meggyőzni egymást – hasztalan. Ahogy Dante, úgy én se tágítok.

Az éjszakát nála töltöm, mellé bújva, mint egy barát. Reggel rántotta és pirítós illatára ébredek. Meglep a figyelmessége, az, ahogyan a konyhánkban sürög-forog. Kapkod, a hűtőt nyitogatja, zöldségeket vagdos, kikapja a kenyereket a pirítóból, és odaégeti a tojásokat nagy igyekezetében. Vissza kell fognom magam, hogy ne rohanjak oda segíteni, de nem akarom megbántani, félek, félreértené szándékomat. Inkább hagyom, és a lépcső alján kuporogva leskelődöm még egy kicsit, mielőtt visszaosonnék.

A kenyér kemény, a tojás égett ízű, mégis úgy érzem, sose ettem még ilyen finomat. Élvezettel újabb falatot tolok a számba, s míg rágok, Dante izzó tekintettel figyel. Viselkedése fura módon izgatóan hat rám.

– Én… – kezdi Dante, de aztán elhallgat és a homlokát ráncolja. Átnyúl az asztalon, kérges ujjával letöröl valamit az arcomról. – Tojás.

– Kösz.

– Semmiség – von vállat.

Iszom egy korty teát, hogy leplezzem zavaromat. Fogalmam sincs, mi zajlik köztünk, csak azt tudom, hogy őrjítően kívánom őt. És ő is engem, éjszaka éreztem a fenekemnek nyomódó keménységét. Most meg itt van ez a reggeli, a fura viselkedése, amitől összezavarodom. Szeretném megcsókolni, végignyalni…

– Ella, jól érzed magad? Kipirultál.

– Remekül – hadarom a kelleténél gyorsabban, és elkezdem összeszedni a tányérokat. – Forró volt a tea.

– Nos, ebben az esetben… – Elhallgat, megvakarja a tarkóját, és csak annyit mond: – Köszönöm! – azzal felemelkedik a székről és magamra hagy.

Akkor jövök rá, mit is jelentett valójában a köszönete, amikor az ajtómban állva, táskával és gitártokkal a vállán közli velem, hogy talált egy albérletet, ahova mehet, anélkül, hogy fizetnie kéne érte. Annyira sokkol, amit hallok, hogy képtelen vagyok bármit is felelni. Nem akarom elhinni, hogy Dante elmegy.

– Nem lehet – suttogom bele a semmibe, de ő már nincs ott.

A kertkapunál érem utol.

– Dante, várj! – ordítom.

Értetlenül pillant rám, én viszont teljes erőmből nekiszaladok és megcsókolom. A lendülettől megtántorodunk és rádőlünk a vaskapura. A számba nevet, majd viszonozza a csókot. Nyelvével végigsimít fogaimon, alsó ajkamat húzkodja mielőtt elmélyítené csókunkat.
Mindketten zihálunk, épp csak annyi időre szakadunk el egymástól, amennyire muszáj, aztán folytatjuk, ahol abbahagytuk. Felugrok rá, dereka köré kulcsolom a lábamat, keményedő farka hozzám nyomódik, amitől menten lüktetni kezdek odalent.

– Menjünk be! – zihálom és máris a pólóját tépem, mit sem törődve azzal, hogy a szomszédaink megláthatnak.
Megindul velem a ház irányába, nekiütközünk az ajtónak, aztán az előszoba falának, beverem a fejem a kulcstartóba, végül a konyhában kötünk ki.

Dante lesöpri az ebédhez valókat az asztalról, edények és kések csörömpölnek a padlón, zöldségek szóródnak szanaszét, és letesz. Remegő kézzel tépi le rólam a topomat, melltartóm a hűtő tetejére repül. Foga bőrömbe váj, tenyerével körbeöleli mellemet és rá lehel. Felnyögök, ahogy végignyalja a hasamat, miközben őrült módon rángatja szűk nadrágomat. Más esetben élvezném kínlódását, most azonban érezni akarom őt, segítek hát neki. Dante széttárja lábamat és csak néz. Arcom felhevül átható tekintetétől, el akarom takarni magam, de félrelöki a kezemet, és simogatni kezd.

– Dante! – könyörgök neki erőtlenül. Hangom elcsuklik, a kéj hullámokban söpör át rajtam. Egész testemben reszketek.

Beletúrok sűrű hajába, és a nevét ismétlem újra meg újra. Amikor végez, szájon csókol. Végigsimítok mellkasán, tenyerem feszes hasára vándorol, ujjaim alatt kőkemény, kidolgozott izmokat tapintok.

– Vedd le! – utasítom, és a nyomaték kedvéért kigombolom nadrággombját.

– Biztos vagy benne? – kérdezi vágytól elnehezült tekintettel, szeme sötéten csillog.

– Teljesen!

Hanyatt dönt, befurakodik lábam közé, aztán belém hatol. Felsikkantok, mire pajkosan rám vigyorog. Minden lökéssel egyre teljesebbnek érzem magam. Annyi érzelem tolul fel bennem, amennyivel nem bírok, a testem szét akar robbanni. Dante a szemembe néz és akkor, abban a másodpercben a világ felrobban, vagy talán magam vagyok az, aki darabjaira hullik.

– Dante! – zihálom. Búzakéken fénylő tekintete az utolsó, amit látok, mielőtt megfordítana, és újra egy olyan szakadék szélére űzne, amiről készséggel vetem magam a mélybe.

– Köszönöm – mondja később, miközben az ágyamban fekszünk. Odakint sötét van, mindössze néhány tücsök ciripel.

Testem nehéz, ólmos fáradság ül rajtam, de azért kíváncsian felé fordítom a fejem.

– Teljesítetted az álmomat. Mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet rácsos ágyban szeretkezni!

Belecsípek az oldalába. Feljajdul.

– Ez fájt!

– Megérdemelted – felelem duzzogva, és újra belecsípek.

Elkapja a kezemet, a szájához emeli és egyenként végigharapdálja az ujjaimat, végül belecsókol a tenyerembe. Melegség önti el szívemet.

– Szeretlek! – szalad ki a számon, de azonnal megrettenek, félek, óriási hibát vétettem. Talán Dante nem áll még készen erre – gondolom.

Balsejtelmem beigazolódni látszik, amikor felül az ágyon, és háttal nekem belebújik a boxerébe.

Az agyam zakatol, mondani akarok valamit, ugyanakkor úrrá lesz rajtam a csalódottság. Zoénak igaza volt, belezúgtam ebbe a pokolfajzatba, és most azt remélem, talán ő is így érez irántam. Ő azonban anélkül, hogy bármit is mondana, kiviharzik.

Kövér könnycseppek buggyannak ki szemem sarkából. Nem törlöm le, hagyom, hogy végigfolyjanak halántékomon.

– Hékás, te meg mit művelsz? – kiált fel Dante az ajtómban állva.

Váratlanul erős fény tölti be a szobát, ahogy felkapcsolja a villanyt. Sietve magamra rántom a takarómat, nem akarom, hogy sírni lásson.

– Ella?

– Hagyj békén! – szipogom.

– Ne legyél buta. – Hangja immár egészen közelről szól.

Óvatosan kilesek és látom, ahogy az ágyam mellett guggol, kezében gitárjával.

– Sajnálom, én csak ugrattalak, nem gondoltam, hogy ennyire zokon veszed majd. Amit az ágyadról mondtam… nos, az igaz – vigyorog. –

Francba is, nem vagyok a szavak embere. Én csak… Szóval én köszönöm, hogy törődsz velem.

Elkerekedik a szemem.

– Azt hittem…

– Mit? – vág a szavamba. – Hogy megijedtem attól, amit mondtál?

Bólintok.

– Ugyan már! Én is szeretlek, Ella. És arra gondoltam, ha már ennyire belejöttünk a nyálaskodásba, talán lenne kedved velem is előadni azt a dalt az őserőtől lángoló oroszlánokkal. Múltkor meglehetősen mély nyomot hagytál bennem.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.4/10 (9 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük