Dyta Kostova: Exodus – 2. rész

Olvasd el a novella első részét is!

 

Fetus diabolicus syndrome lett a neve, mert az anyák vagy elvetéltek, vagy idő előtt született torz testű csecsemőket hoztak a világra. Úgy néznek ki, mint valami pokolbeli kisördög. Vörös bőr, fájdalomról árulkodó arckifejezés. – Theo egy pillanatra elhallgat. A Küllő egyik szervizalagútjában ülünk, hárman, kábelek és kapcsolótáblák között. A hívásomra azonnal eljött, amint elhadartam neki a történteket. – A vírus kihajtja a nőkből az ördögi magzatot, amit a túlnépesedett bolygóra kívánnának szülni, ez Isten átka az emberiségre. Legalábbis ez az alaptana annak a szektának, amely úgy tűnik, módosította az indokínaiakra specializált vírustörzset. A Végzet Utolsó Tanúinak nevezik magukat – fejezi be végül, és idegesen a hajába túr. – És ezek szerint most már a levegőben is terjeszteni tudják. Ki akarnak irtani minket. Nem várnak, felgyorsították a folyamatot.

– Átkozott vallási fanatikusok! – kiáltom tehetetlenül, és ököllel ütök egy elosztódobozt.

–  Miért teszik ezt velünk? – hüppögi Citrine.

Arca sápadt, szeme vörös. Már sírni is képtelen.

– Úgy vélik, nem érdemeljük meg a Földet. Tönkretettük az Úr alkotását, nem érdemeljük meg az életet, ezért visszaveszik tőlünk Isten nevében. Gyarlók vagyunk, és ezért el kell pusztulnunk, az Úr pedig majd kiválogatja azokat, akiknek új világot teremt a végítélet után. Vagy valami ilyesmi, amivel a népirtást indokolják.

Theo megtörli a homlokát a kézfejével. Meleg van a szervizalagútban.

– De a vírus csak a terhes nőkre veszélyes…

– Viszont most már levegőben is ott van, így mindenki fertőzött lehet, aki ezen az állomáson levegőt vett – mondja Theo, miközben fintort vág. – Ráadásul, ha a szexualitás kiiktatásával, mesterséges méhekben akarunk utódokat létrehozni, ami jelzem, hogy egyelőre csak elméleti lehetőség, teljesen steril körülményekre van szükség. Azzal semmit nem érünk el, ha az újszülöttek az első lélegzetvételükkor megfertőződnek.

Igaza van, mint mindig.

– Hogy voltunk képesek ilyen szörnyű biológiai fegyvert fejleszteni? A mi bűnünk az egész. – A hangom elcsuklik, amikor rám tör a sírás. Szégyellem magam az egész nemzetem helyett is.

– Hogy miért fertőztünk meg hadifoglyokat, és miért adtuk őket vissza a hazájuknak? Mert az új háborúkat új módszerekkel vívják. Előbb az angol hosszúíj, aztán az ostromgépek, majd a gépfegyver, az atombomba, végül egy vírus… Elvileg beépített garanciák biztosították, hogy csak bizonyos rasszoknál váltsa ki a méhen belüli mutációt, de… – Theo sóhajt, és megszorítja a kezem. – A Sors most visszavág, és egy apokalipszis párti szekta a bal keze.

– Honnan tudsz te ilyen sokat? Ez is hozzátartozik a helyzetelemzéshez? – nézek rá homlokráncolva.

Megsimogatja a tenyerem. Lágyan, mintha félne, hogy kárt tesz bennem. Árulkodó gyengédség ez, és egy röpke percig hagyom is, hogy a testem átérezze, mit jelenthet egy férfi érintése. Bárcsak valaki más babrálna most az ujjperceimmel…

– Indokínának van ellenszere. Legalábbis erre mutatnak a…

Egy pillanatra elgondolkodik, keresi a megfelelő szavakat, hogy a szokott módon, a lehető legdiplomatikusabban fejezze ki magát. De aztán elengedi a kezem, és beletúr a hajába. Mindig ezt csinálja, ha ideges, fut át az agyamon szórakozottan.

– Igen, hírszerző vagyok, második generációs – böki ki nagy nehezen. – Már a szüleim is az ügynökségnek dolgoztak. Az a szerepem, hogy szürke, könnyen felejthető alak legyek, akit sehol nem vesznek komolyan. Aki előtt beszélnek az emberek.

Citrine abbahagyja a hüppögést.

– Akkor menj, és szerezd meg tőlük az ellenszert! – kiáltja indulatosan.

– Rajta vagyunk az ügyön, hidd el, de ez nem ilyen egyszerű! Van belőle a saját földkörüli hálózatukban, a Mennyei Égbolton, de képtelenség a közelébe jutni. Az én dolgom az, hogy egyeztessek a vadászokkal, és előkészítsünk egy rajtaütési akciót, de ehhez minden emberre szükség van, és nem hagyhatjuk védtelenül Új-Amerikát, különben…

Nem kell mondania semmit. Tudjuk, mi lenne akkor.

Addig ülünk a szervizjáratban, amíg meg nem érkezik a Küllőre egy elkülönítő egység, és apám utasítására be nem csomagolnak minket Citrine-nel egy izolációs ruhába, hogy állandó megfigyelésre szállítsanak a kórházba.

*

A vizsgálóban hideg van. Állítólag a vírusok nem szeretik a hideget, és lelassulnak tőle. Rettenetesen fázom, és félek. Féltem az életem, amit még el sem kezdtem élni, és félek a jövőtől, amiről nem tudhatom, miféle veszélyt tartogathat számomra.

– Hogy jutottunk idáig, apu? – nyöszörgöm elcsukló hangon, a sterilizáló fólia túloldalán.

Apám leveszi a szemüvegét, megdörzsöli a szemhéját. Nem tudom eldönteni, hogy sír-e, vagy csak rendkívül kimerült.

– Már a kezdetektől fogva baj volt ezzel az egésszel. Először is azért, mert egy végtelenül gonosz, elvetemült ötlet, másodszor pedig azért, mert aki kitalálta, képes volt megannyi titkos bizottságon, döntéshozó szerven keresztülvinni, egészen a Fehér Házig. –

Közelebb jön, és a kezét a fóliára teszi.  – Harmadszor pedig ott rontottuk el, hogy megtettünk egy felelőtlen, buta embert az ország vezetőjének, aki hallgatott a még ostobább tanácsadóira, és a legszigorúbb titkosítás mellett jóváhagyta a fetus diabolicus syndrome első vírustörzsének kifejlesztését.

Én is a fóliára teszem a kezem, oda, ahol az övé van a túloldalon.

– Mengele kacag a sírjában – teszi hozzá megtörten.

– De csak nem akartuk ilyen aljas módon kiirtani a fél világot, kell, hogy legyen valami, ami semlegesíti ezt az egészet! – háborgom.

– Nem, természetesen nem akartuk. Nem akarhattuk – feleli. – Hiba volt ilyen veszélyes dolgot rászabadítani az ellenségre, de még nagyobb hiba volt azt gondolni, hogy a teremtmény nem támadhat rá teremtőjére. Most már gyakorlatilag minden magzatra hat, vércsoporttól és rassztól függetlenül.

Apám felsóhajt, majd elfordul, és mozdulataiból látom, hogy a könnyeit törölgeti.

– És a kormány? Csak tudnak valamit tenni? Meg kell szerezniük az ellenszert! Ha nem megy, ki kell fejleszteniük! – kiabálja Citrine eltorzuló hangon, aztán zokogni kezd.

Az elkülönítőben két ágy van, az egyiken fekszik összekuporodva, és hagyja, hogy az érzései eluralkodjanak rajta.

– Van egy új eljárás a Földön, a mesterséges méh. Viszont az eddigi kísérletek sikertelenek, mindegyik csecsemő halva született – szól közbe Theo.

A tőle megszokott higgadtsággal ül egy vizsgálószéken, és időnként rápillant a tabletjére.

– De legalább megszülettek! – kiabálom tehetetlen dühvel. Nehezen birkózom meg a tudattal, hogy a kormánynak nincs vészforgatókönyve.

– Van még valami. Egy eltitkolt állomás itt, a Hálóban – folytatja Theo.

– Micsoda? – kiáltunk fel egyszerre.

Csupán apám nem lepődik meg rajta, hanem elmélyülten bólogat.

– Te tudtál erről? – szegezem neki a kérdést.

– Orvos vagyok drágám, egyike a Hálóban lévő legjobb szakembereknek. Amikor főorvos lettem, Theo diszkréten megkeresett. Sosem titkoltam, mit gondolok azokról, akik ezt a szörnyet kitenyésztették. Az új elnök elsődleges utasítása ennek a kolosszális hibának a kijavítása, és ehhez minden szükséges forrást megteremt. Dollármilliárdokról beszélünk, drágám, ez rengeteg pénz a Földön, amiből nagy dolgokat lehet véghezvinni. A kutatások jól haladnak.

– Kérdés, hogy életben leszünk-e még, mire célba érnek – duzzogok hangosan.

Nem érzem magam betegnek. Inkább dühös vagyok. Csalódott és tehetetlen, ez pedig rettentően frusztrál. Citrine mellé ülök az ágyra. A bőre egyre sápadtabbnak tűnik, amitől elönt az aggodalom.

– Hamarosan megérkeznek a véreredményeitek, és ha vállaljátok, Theo elintézi, hogy átszállítsanak titeket egy kísérleti ellenanyag tesztelésére a Mauna Keára.

– Hogy hová? – kérdezem értetlenül.

– Ez a Hawaii egyik kis mellékegysége, egy elszeparált, kívülről jelentéktelennek tűnő oldaldoboznyi leválasztható modul – magyarázza apám

– Ezt a helyet kell legjobban védenünk bárminemű támadástól, erre a kis darabnyi Hálóra kell a legjobban vigyáznunk, ha túl akarjuk élni, mert itt gyűjtötték össze az immunisakat, azokat a nőket szerte a szövetséges országokból, a Földről és a Hálóból, akikre nem hat a jelenleg ismert fetus diabolicus vírustörzsek egyike sem – teszi hozzá Theo.

Ledöbbenve hallgatunk mindannyian.

– Nagyon úgy tűnik, hogy ha nem sikerül itt és most megállítani a vírust, akkor le kell választanunk a modult, és vagy egyedül, vagy néhány kísérőhajóval útnak kell indítani a kolóniák felé – adja ki most már a titkos információk tömegét, miközben végig engem néz.

Már nincs kétségem afelől, hogy sokat jelentek neki. Talán túl régóta így van ez már.

Theo az átlátszó fóliafal mögött hol rám, hol apámra pillant, és idegesen a hajába túr.

Aztán apám közelebb lép.

– Nibelia, azt szeretném, hogy bújj bele a védőöltözetbe, és menj be azon az ajtón a szomszédos elkülönítőbe. Még egyszer meg akarlak vizsgálni. Theo majd előkészíti nekem az eszközöket.

Valami nem stimmel. Megsimogatom Citrine haját.

– Nemsokára visszajövök – suttogom neki.

Már nem bír kiabálni, de sírni sem. Ahhoz is gyenge, hogy válaszoljon. Csak erőtlenül bólint.

Belépek az elválasztófalba épített acélajtón.

Senki más nincs a vizsgálóban rajtam kívül, és amikor a szemben lévő, kétszárnyú ajtó szétcsusszan, nem műszerekkel teli kocsit tolnak be rajta, hanem Theo lép be, védőfelszerelés nélkül.

– Leveheted a ruhát, Nibelia, a véreredményed szerint immunis vagy – jelenti be, aztán bocsánatkérően a szemembe néz. – Ne haragudj, hogy ezt eddig nem közöltük, de másképp nem jöttél volna ki onnan.

Az első érzés, ami elfog, a megkönnyebbülés.

Immunis! A legszebb szó, amit az elmúlt órában hallottam. Mint valami isteni szerelmi vallomás.

Aztán eluralkodik rajtam a kétségbeesés, és fellobban a harag lángja is, amiért ezek szerint Theo és apám becsaptak. – Mi van Citrine-nel?

Theo a fejét rázza. Nem akarom elfogadni, mit jelenthet ez.

Megfordulok, és próbálom kinyitni a vizsgáló ajtaját, de az nem mozdul. A rendszer szerint aktiválták a zárkódot, amit csak orvosi hozzáférés oldhat fel.

– Megígértem neki, hogy visszamegyek! Azonnal engedjetek be hozzá!

Ököllel verem a fémet, és zokogni kezdek. Semmire sem bírok gondolni, csak arra, hogy magára hagytam a barátnőmet, akinek szüksége lenne rám!

– Már elaludt. Lassan ható altatót kapott, hogy azonnal műteni lehessen.

Orvosi eszközöket kezdek hajigálni, forr bennem az indulat. Aztán a tehetetlenség miatt zokogni kezdek.

– Azonnal engedjetek be hozzá!

– Nem lehet, nem akarod ezt látni, hidd el!

Sajog az öklöm. Lecsúszom a válaszfal mentén a padlóra, és az arcom a tenyerembe temetem.

– Milyen műtétről van szó? – próbálom kihúzni Theoból.

– Meg kell indítani a vetélést, és vérátömlesztést is kap.

Nem emlékszem rá, hogy Theo mikor ölelt át, de amikor kimerülök a sírásban, a vállára hajtom a fejem.

– Apád mindent megtesz érte, ugye tudod?

A hajamat simogatja, mintha gyerek volnék.

– Hogy van a két nő, akik tegnap fertőződtek meg? – teszem fel a kérdést, de csak hosszú hallgatás után válaszol.

– Meghaltak, mind a ketten. El kell jutnod a Mauna Keára.

*

Az spacenetet elárasztják a rettegés képei, már tizenegy állomásról jelentenek fertőzést.

Már senki sincs biztonságban.

Amint ez a gondolat átfut az agyamon, eszembe jut Mike. A szívem kalapálni kezd, és immár nem magamat féltem, de még csak nem is a családomat, hiszen apám épp most vallotta be, hogy a kormánynak dolgozik, így hát joggal feltételezem, hogy a biztonságunk kiemelten fontos. De mi lesz Mike-kal? Soha többé nem fogom látni?

Meg akarom keresni. A kantinban együtt láttam őt a káplánnal. Beleborzongok a gondolatba, hogy Mike esetleg nem is igazi űrvadász, hanem egy kém vagy egy szabotőr, aki az ellenséget segíti! Összefacsarodik a szívem, de egy makacs kis hang azt ismételgeti a fülembe: paranoiás vagy. Mégis, meg kell őt keresnem, hogy választ kapjak minderre. És hogy még egyszer, utoljára láthassam.

Amikor a pánik eluralkodik az embereken, tömeges zavargások törnek ki, és megsérül a Colorado egyik gerinctartó pillére. Anyám folyamatosan a javítócsapattal dolgozik. Apám Citrine-ért próbál meg mindent megtenni. Theo folyamatosan tájékoztatja a feletteseit és információkat gyűjt. A figyelmét lekötik az új információk, és egy óvatlan pillanatban, amikor a tabletje fölé borul, felpattanok a vizsgálószoba ágyáról, és kirohanok a kétszárnyú ajtón.

Lassan eszmél fel, túl lassan ahhoz, hogy időben cselekedjen. Rányomok a vészhelyzeti záró gombra, majd a mérnöksegédi kódjaimat használva véglegesen lezárom az ajtót. Először veszem tényleges hasznát annak, hogy az esetleges lékek miatt jogomban áll hermetikusan lezárni a Colorado bármelyik szektorát. Theo hamarosan ki fog szabadulni, efelől nincs kétségem, de muszáj volt időt nyernem.

 Gyors léptekkel indulok a Coloradóról kivezető csőjárathoz. A Csúzli még működik, ugyanis nem maradt senki, aki inaktiválhatta volna a káoszban. Gyorsan kell döntenem, mielőtt észreveszik ezt a mulasztást, így végül elhatározom, hogy az Oklahomára megyek. Talán a szülőhelyén megtalálhatom Mike-ot.

Nem vagyok felkészülve arra a képre, ami a túloldali kamrából kiszállva fogad: mindenfelé testek hevernek, nők és férfiak egyaránt. Berreg az összes riasztó, egy géphang pedig a mentőegységek felé tereli az embereket. Mi történhetett itt? Vajon Mike itt van még?

Felpillantok az egyik kivetítőre, onnan értesülök róla, hogy a külső burok átszakadt, és szép lassan szökik el a Mag levegője. Ennél is rosszabb, hogy a fali kivetítők bekapcsolva maradtak, és a külső kamerák képe azt mutatja, indokínai csapatok lőni kezdik a Texast.

Megkezdődött hát az invázió is? A pusztításvágy vezérli őket, vagy valami egészen más? Talán tudnak a Hawaii titkáról, és el akarják foglalni a Hálót, mielőtt leválaszthatnánk a modult?

Nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy egy kémnek sikerült beférkőznie apám vagy Theo munkatársai közé, vagy akár egyenesen a Szenátusba, és kiszimatolta az immunisak rejtekhelyét. Félek, de meg akarom találni Mike-ot.

Egy nyilvános adatbankhoz érek, beütöm a nevét. Északi szektor 17, kettes modullakás. Minden suhanót elvittek, így gyalogolok. Egy kereskedőfolyosón és vásárcsarnokon át jutok el az állami Könyv- és Programtárig, onnan pedig kéttömbnyit haladok egészen a lakóparkig.

Emberek vannak a Mag folyosóin, egész családok készülődnek az evakuálásra. Talán ők még nem tudják, de én igen, hogy innen nincs menekvés. Megállok a modullakás ajtaja előtt, és a kezem az azonosító panelra helyezem. Nem ismer fel, ahogy arra számítani lehetet, de jelzést küld a lakójának, bárhol is legyen a Hálóban az azonosítómról. Mike mostantól tudni fogja, hogy keresem.

Megfordulok, és visszaindulok, de a második sarkon beleütközöm egy rohanó suhancba. Mindketten elesünk, viszont ő gyorsabban ugrik fel, mint én, és fut tovább. Hátán elnyűtt táska, félig nyitva. Elhagyott belőle egy gyümölcskonzervet.

Lehajolok érte, de hirtelen robbanást hallok. Hasra vetem magam. A rázkódás véget ér, füst száll a folyosókon. A Mag újabb találatot kapott. Felállok, a hajam lobog a hirtelen támadt szélben. A levegő sivít a fülem mellett a lék irányába, hogy elszökjön a végtelen feketeségbe. Futni kezdek az ellentétes irányba, majd amikor egy válaszfalhoz érek, beütöm a mérnöksegéd-kódjaimat a kezelőpanelbe, és leválasztom a Mag sérült folyosóját. Csak miután néhány másodpercnyi csend telepszik rám, és lélegzethez jutok, veszem észre, hogy még mindig szorongatom a gyümölcskonzervet. Aztán azon kezdek gondolkodni, mennyire lehet súlyos a Mag sérülése, ha az automatika nem zárta le a sérült folyosót. Kis híján elszökött a levegőnk.

– Mit keresel itt? A mentőkabinokban lenne a helyed! – rivall rám egy hang a hátam mögül.

 Az idegem cafatokban lógnak. Elkiáltom magam az ijedtségtől, és megperdülök.

Mike az.

– Én csak… Én téged kerestelek. – Nem tudom, miért, de feléje nyújtom a konzervet. – Miért nem vagy a vadászokkal?

Vajon Mike tényleg szabotőr? Talán ő robbantott léken a Mag külső falán?

Megragadja a karom.

– Amikor kilőtték a Mag víztartályait, megpróbáltam eljutni az egységemhez a Kaliforniára – hadarja, miközben rángat maga után.

Rátenyerel egy modullakás ajtajára, mire az nyomban a válaszfalba húzódik.

– A második sortűz egy halom léket ütött a külső burkon, szökik a levegő. Csapdába estünk.

A Kalifornia hét állomásnyira van innen, a Háló szélén. De Mike-nak akkor is a véderővel kellene harcolnia!

– Egyáltalán minek jöttél ide? – kérdi vádló hangon.

– Már mondtam! Érted jöttem. – Aztán rájövök, hogy ez így nem teljesen igaz, és mély levegőt veszek. – És muszáj megtudnom az igazat. Segédkezel az ellenségnek?

Mike válasz helyett a beépített szekrényéhez megy, kihajigál belőle mindent, majd kihúz egy nagy, katonai hátizsákot, és beledobja a gyümölcskonzervet, meg néhány holmit, ami a padlón hever. Akad ott kommunikációs tablet, szerszámkészlet, és egy kés is.

– Nincs most erre időnk, Nibelia! – zárja rövidre a témát.

– De nekem akkor is tudnom kell!

A földre ejti a táskát, és megragadja a vállam. Megráz, aztán a falhoz nyom.

– Ugyan miért kellene neked mindig, mindenről tudnod?

A szívem a torkomban dobog. Nem eshetek pánikba, de nem is hazudhatok. Most nem.

– Mert nem szerethetek olyat, aki elárul minket.

A szorítása enyhül, de a tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni. Az állomást újabb robbanás rázza meg, érzem, ahogy a talpam alatt megremeg a padló.

Mike elenged, felkap egy üres hátizsákot, abba is töm néhány holmit és felém nyújtja. Elveszem, automatikusan a hátamra akasztom.

– Nem vagyok szabotőr. Az volt a parancs, hogy kísérjük az új káplán hajóját az Oklahomához. Egy felkent pap állítólag jót tesz a morálnak, és megnyugtatja az embereket, legalábbis ezzel az indokkal engedték be a Hálóba, miután átvilágították.

–  Nekem mégis úgy tűnik, egy átkozott kémet hoztatok magatokkal! – vágom a fejéhez.

– Vagy inkább egy aljas, terroristát! – hallom meg váratlanul Theo hangját.

A folyosón áll, és fegyvert fog Mike-ra.

Amaz kihívóan az űrvadászok pimasz, félelmet nem ismerő vigyorát villantja rá.

– Nyakunkon a támadás, az iménti sorozótűz csak ízelítő volt! Mennünk kell! – kiabálok rájuk. Nem hiszem el, hogy ezek képesek egy invázió közepén is erőfitogtatást tartani. Theo leereszti a fegyverét, a másik kezével felém nyúl.

– Maradj mellettem, Nibelia!

Mike felveszi a saját hátizsákját, és kilép a folyosóra.

– Csak előttem, űrvadász, vagy bárki is vagy te valójában! – vakkantja Theo.

Futásnak eredünk, végig a csőfolyosón, a csarnokokon. Néhány üzletben fosztogat még egy-egy merészebb kölyök, de nem törődünk velünk.

A Csúzlihoz érünk.

– Zárva – jelenti be Mike. Theo válaszul elkáromkodja magát.

Eszembe jut a szerszámkészlet. Előkeresem a zsákomból. Végül is részt vettem a Csúzli tervezésében és építésében, ismerek néhány kódot, de előbb ki kell nyitnom a külső zsilipajtót. Szerencsénkre ez semmiség nekem.

– Megvan, gyertek! – kiáltom, és berántom őket a zsilipbe.

Alig férünk el, egymáshoz simulunk a szűkös kamrában.

Beütöm a próbaverzió kódjait. Működnek, szerencsére elfelejtették érvényteleníteni őket. Nyomáskiegyenlítés. A lábamat a csatlakozólemezekre helyezem.

– Várj, előbb kössük össze magunkat – mondja Mike. Nem vitatkozunk vele, másképp nem tudnánk egyszerre megtenni az utat.

Leveszi az övét és összeköti a jobb karunkat. Theo erősen megkapaszkodik a hátizsákomban.

– Oké, mehet.

Beütöm a levegő kódját, és már érkezik is a széllökés, elindulunk a járatban. Szokatlan remegést érzek a talpam alatt.

– Megérkeztek a csapásmérők! – üvölti Mike.

Az út felén túljutunk, amikor látom, hogy furcsa szögben hajlik meg a csőalagút. A gyűrűs elemek a szakítószilárdságuk határán vannak, az alagút pattanásig megfeszül. Csak még egy kicsit tarts ki, fohászkodom magamban.

Elérjük a túloldali zsilipet, lekapcsolódunk. Mike rátenyerel a belső ajtó zárgombjára, és épp abban a pillanatban, ahogy a fém rázárul a nyomáskiegyenlítő kamrára, a Csúzli csőjárata elpattan. Kettéhasítja egy beazonosíthatatlan roncsdarab. A gyűrűk pörögve kiröppennek a világűrbe, néhány méterrel előttünk, a zsilipajtó üvegablakán túl, feltárulnak a csillagok.

Rettegek. Az egész testem remeg, miközben Theo kivonszol a Küllőbe.

– El kell mennünk Citrine-ért! – jelentem ki kétségbeesetten.

Egyikük sem ellenkezik velem.

*

Apám dühöng, amiért eltűntem, de nincs ideje kioktatni, mert folyamatosan érkeznek a sérültek. Legtöbbjük sebesült űrvadász vagy dokkmunkás, ám hoznak nőket is, akik fájdalmasan nyögnek.

Citrine-hez sietünk. Felébredt az altatásból, de sápadtabb, mint valaha. A hasát markolászva zokog. Mike letelepszik mellé, kezét a tenyerébe fogja.

– Bocsáss meg nekem! – zokogja a barátnőm. – Azt kívántam, bár meg se történt volna. Gyűlöltelek! Annyira megbántam!

Sírásba fúl a hangja, Mike pedig a haját simogatja, halkan beszél hozzá.

Elerednek a könnyeim. Odatelepedek én is Citie ágya mellé, megfogom a másik kezét.

– Nibby… menj el a Coloradóról. Nem biztonságos… – emeli rám elgyötört tekintetét. De én makacsul megrázom a fejem.

– Nem megyek sehová, veled maradok.

Citrine rekedten felnevet, mire összefacsarodik a szívem.

– Ne légy buta, Nibelia, értem nem tehetsz már semmit. – Jelentőségteljesen a fiúkra néz, aztán ismét rám mosolyog.

Mike megcsókolja a homlokát, Theo pedig finoman megpróbál eltolni az ágy mellől.

– Menjetek el a Hálóból… – nyögi Citrine zihálva.

Aztán nem emelkedik és süllyed többé a mellkasa, nem mondja még egyszer, hogy mentsem magam. A tekintete kimerevedik, és egy jellegtelen pontra szegeződik az orvosi szoba falán.

– Citie… – suttogom. – Nem hagyhatsz magamra…

Ürességet érzek. Várom, hogy jöjjön a fájdalom, de elmarad, csak az a végtelen üresség, ami megelőzi a veszteség érzetét, és a gyászt, csak ez telepszik rám, miközben remegő kézzel lecsukom a szemét.

– Menned kell, ahogy kérte – mondja halkan Mike.

Nem figyelek rá, csak óvatosan simogatom a legjobb barátnőm arcát, akinek egy ostoba hiba miatt kellett meghalnia. Az összeomlás szélén állok.

Apám viharzik be. Mindene véres, a haja zilált.

– Azonnal át kell menned a Hawaiira! A keleti államok egyelőre tünetmentesek.

– Nem hagylak itt titeket!

De már tudom, hogy a tiltakozásom erőtlen. Látom, ahogy az egyik bekapcsolva hagyott érintőképernyő mutatja a veszteséglistát, a földi kameraképeket, az égő városok távoli rettenetét. Indokína nem adott több esélyt nekünk: összehangolt támadást indított a nyugati világ ellen, kihasználva, hogy a Végzet Utolsó Tanúinak rejtélyes káplánja vírussal fertőzte meg az égi világunkat, hogy mindannyian elpusztuljunk egyszer s mindenkorra. Halálra ítélt minket.

Theo megrázza a vállam, próbál észhez téríteni.

– Szenátusi felhatalmazással a keleti államhajók leválnak, és megindulnak a kolóniák felé! Gyerünk, sietned kell!

Apám megölel. A vizsgálóba folyamatosan érkeznek a sebesültek, nincs időnk búcsúzkodni. Megkeményíti az arcát, elenged, majd Theóra néz.

– Gondoskodj róla, hogy kijusson innen! – mondja, és elfordul. Már alig férünk el a szobában.

Mike és Theo elrángatnak Citrine teste mellől. Ketten cipelnek a kelet felé nyúló Csúzlihoz. Mike a vállamra akasztja a katonai zsákját, és mellem elé a második hátizsákot. Ott állnak velem mindketten a zsilipben. Beütöm a kódokat, a lábcsatok készen állnak.

– Mi lesz a családommal? – nyöszörgöm. Aztán rájuk nézek, és tudom a választ. – Velem kell jönnötök!

– Nem lehet. Ez most már a mi háborúnk. Feltartjuk őket, ameddig csak tudjuk – feleli Theo, tekintetéből féltés és eltökéltség árad. – Nincs ennél fontosabb dolog, amit tehetnék érted.

Odalép hozzám, átölel, és a hajamba fúrja az arcát. Még soha nem mert ennyire bizalmasan megérinteni, jut hirtelen az eszembe.

– Rám a helyi vadászoknál lesz szükség – szól közbe Mike, mire Theo elenged.

Teljesen kiborulok.

– Nem tehetitek ezt velem, nem tehetitek! Együtt kell elmennünk, nem hagyhattok magamra!

Összenéznek. Nem ismerik egymást, de látom rajtuk, hogy a gondolatuk közös: mindketten biztonságban akarnak tudni engem. Végül Theo töri meg a csendet.

– Ha itt végeztünk, mi is utánad megyünk, de addig legyél erős! Te vagy a jövőnk, Nibelia! Menj, és tedd a dolgod, erre készültél egész életedben!

 Úgy patakzanak a könnyeim, hogy alig látok tőlük. Egyre csak próbálom kitörölni őket a szememből. Mike mosolyog.

– Városépítő leszel Nibelia, ahogy megálmodtad. Isten veled!

Megragadom, és kétségbeesetten megcsókolom. Egy pillanatig haboz csak, mielőtt viszonozná.

Közben Theo a panelhez lép, és megadja az indító kódot.

Háttal állok a célállomásnak, Mike nyakába kapaszkodom, de a légáramlat kiszakít az öleléséből… Látom őket egymás mellett állva a nyitott kamraajtóban, ahogy egyre csak távolodnak, miközben én száguldok a Hawaii felé.

Ismét remegni kezd talpam alatt a gumisín. Robbanás rázza meg az indítóállomást. A csőjárat meghajlik, Theo és Mike eltűnnek egy S-kanyarulatban.

Átérek.

Idegen kezek rángatnak be a zsilipbe, óriási a tömeg, de nincs időm jobban körülnézni, még megkapaszkodni sem. Azonnal beindulnak a hajtóművek, érzem a tolóerőt, miközben a Hawaii pozíciót vált, és rátér a röppályára. Egy ablakhoz verekszem magam, hogy visszanézhessek a lekapcsolt csőjáratra. Vajon ott állnak még a zsilipkamra ajtajánál?

A mellkasomra nehezedő súlyként uralkodik el rajtam a gyász. Hullámokban önt el a kétségbeesés és a fájdalom.

Városépítő leszek, egy új világban fogok élni, házakat, gépsorokat, közműveket fogok tervezni. De soha többé nem láthatok viszont senkit, akit szerettem.

Talán épp most vet árnyékot az arcukra a halál.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.0/10 (4 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Dayta,

    Először szeretném leszögezni, hogy nekem mind a két rész tetszett. Viszont nagyon eltérő a két hangulat , és úgy érzem, hogy valahogy egy kicsit túl gyorsan következett be a pusztulás, a romlás előrevetítésének árnyéka nélkül. Ezen felül meg kell jegyeznem, hogy bár csak szerintem rossz pont én végig Theónak szurkoltam…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük