Dyta Kostova: Exodus – 1. rész

Már két generáció óta élünk az űrben, hiszen a Föld számára mi vagyunk a remény. Gyerekként titkos rejtekhelyekről hallgattam ki ezeket a történeteket, és úgy nőttem fel, hogy tudtam, hamarosan elérkezik az idő, amikor elindulhatunk az új hazánkba. Amíg erre vártam, apránként felfedeztem a szövetséges űrhálózatot, tanulni kezdtem a túlélés fortélyait – mégsem akart eljönni a kivonulás napja. Ekkoriban azt gondoltam, nincs menekvés a Hálóból, és most már nem is fog velem történni hátralévő életemben soha semmi érdekes. Maga a várakozás lesz az életem.

Nibelia vagyok, tizenhét éves, és a Colorado űrállomáson születtem. Városalapító akarok lenni. Az állomásunk már öreg, talán idősebb is, mint néhány szomszédos bádogkasztni, utánpótlás pedig ritkán érkezik. Így azt kell felhasználnunk, amink van, és ez magas fokú kreativitást igényel. Anyám a mérnöki csapatot vezető főmérnök, tőle tanultam el a gyors problémamegoldás képességét. Eleinte csak a lyukak befoltozásában, az illesztések helyreállításában segédkeztem, később pedig a Csúzli tervezésekkor mérnöksegéddé léptem elő anyám felügyelete alatt.

Apám orvos, ezért vele keveset találkozunk. Miközben mi anyámmal a tervrajzokat bújjuk a tabletjeinken, ő azokért küzd, akiket megsebesítettek az indokínai ugróhajók és támadósiklók. Minden egyes ember elvesztése csökkenti ugyanis az esélyét annak, hogy regenerálódjunk, mint nemzet. Mint emberiség. És hogy végre elindulhassunk a csillagok felé.

Minden államnak van saját állomása, ahová fontosságuk és képességeik alapján választják ki a legénységet. Az Államhálót úgy tervezték, hogy összekapcsolódva egyetlen, gigantikus űrhajót alkosson, és valamikor a jövőben útnak indulhasson a kolóniákra. Senki nem gondolta ötven évvel ezelőtt, hogy a rendszer, Új-Amerika végül nem fog egyhamar szakembereket és városalapítókat vinni a fekete ürességen át sem a Holdra, sem a Marsra, hanem védett gyarmattá lesz, egy egész kontinensnyi ember reménysége. Generációk születtek és múltak el itt fent anélkül, hogy akár csak egyszer is lábbal érintették volna a Földet.

A bolygó számunkra nem volt más, csupán egy szépséges látkép a kabinablakból. Gyerekkoromban világossá vált számomra, hogy már nem térhetünk vissza oda. Voltak évek, amikor az indokínai embargó tette lehetetlenné a landolást, de manapság a fő ok mégsem a háború, vagy a félelem. Hanem a fetus diabolicus syndrome. Egy vírus, az ördögi utód szindróma, mely tizedeli a magzatokat, és veszélyezteti a termékeny anyákat is. Minden harmadik csecsemő koraszülött, torz és életképtelen, amelyik pedig egészségesnek tűnik, magában hordozza a kórt. A fertőzött újszülöttek nem élik meg a kisgyermekkort sem. A Földön rohamléptekben fogy a népesség, az elöregedett lakosság nem képes utódokat nemzeni. Az emberiség végének utolsó évtizedeiben járunk.

Így lettünk mi a jövő reménysége.

Suttogták azt is a hajó kihalt szervizfolyosóin, hogy az embriógyilkos vírus eredetileg nem is indokínai találmány, hanem a mi saját, korai titkos fegyverünk, amit aztán ellenünk fordítottak az ellenségeink. Programozott népirtással akartuk legyőzni Indokínát, de most már mindenki veszélyben van, rassztól függetlenül.  Mégsem a vírus az egyetlen félelmünk, legalább ennyire rettegünk a kamikaze ugróhajóktól és a beszivárgó kémektől is. Ha ez így megy tovább, hamarosan elpusztulunk mindannyian.

Úgy hiszem, erre a végkövetkeztetésre juthatott az űrkormány akkor, amikor felgyorsította a Városalapító-programot. Gyerekkorom óta tart a képzésem. A Földről kapott, fertőtlenített nyersanyagokból és a holdi gyártósorokról rengeteg alkatrész érkezik hozzánk, mi pedig szorgalmasan tesszük a dolgunkat. Összeszerelünk, kijavítunk, berendezünk mindent, amire csak szükségünk lehet majd a jövőben, aztán előreküldjük a kolóniák kijelölt leszállóhelyeire. Egész kis falvak készleteit indítottuk már útnak, és amikor épp szünetel a munka, a földvájó gépek kezelését tanulom, vagy építészeti ismereteket hallgatok. Időnként pedig a koromnak állítólag megfelelőbb dolgokkal foglalatoskodom, például pénzt keresek egy kis kiegészítő munkával.

Azóta, hogy a Csúzli elkészült, utazást tehetünk egyik állomásról a másikra anélkül, hogy fel kellene kéredzkedni az egyik szűk szállítóhajóra, vagy űrruhába kellene bújni.

Izgalmas élmény volt első alkalommal végigszáguldani a gyűrűs alagúton, hiszen érezhettem a sebességet, a légáramlatot, amit a szimulációk képtelenek voltak az érzékeim számára modellezni. A tapasztalás öröme végigszáguldott rajtam, úgy éreztem, kinyílik előttem a világ, amiben immár én is számítok, hiszen alkottam valamit. Most már tervező vagyok!

Így hát ma, amikor tizenhét éves vagyok, csak simán átcsúzlizom Texasba, Citrine-hez. Ráillesztem a lában a gumis sínrendszerre szerelt lábpántokra, ellazítom az izmaimat, és várom a hátam mögül érkező lökést, amely a súlytalanság állapotában lebegő testemet elindítja a csőjáratban a szomszédos állomás zsilipajtaja felé. Azt hiszem, ilyen lehet a hirtelen feltámadó szélvihar odalenn, a bolygófelszínen. Legalábbis ilyennek képzelem.

Néha még most is félek a csőjáratban, mert úgy érzem, egy gyűrűsféreg testében vagyok. Látom, ahogy az összekapcsolt elemek meghajlanak, amikor minimálisan elmozdul egymáshoz képest a két állomás. Tudom, hogy nem eshet bajom, mégis… Ilyen az ember, nem bízik semmiben, az űrben pedig bármikor történhetnek váratlan balesetek.

Citrine már vár a másik oldalon, fekete frufruja a szemébe lóg, hosszú haját apró fonatokban hordja, amitől a nullgravitációban úgy néz ki, mint egy ezerkarú, vigyorgó szörnyeteg.

– Tippelj, ki tér ma vissza a földfelszínről? – csicsergi, amikor átmegyünk a kiegyenlítő kamrán, és a Texas forgóküllős vérkeringésébe jutunk.

– Nehéz nyomon követni a románcaidat, úgyhogy segítséget kérek – felelem. Tudom, alig várja már, hogy mindent elmesélhessen.

Citrine nem bír nyugton maradni, az én rozsdaszínű hajamból is kis fonatokat készít, mialatt a küllővasúton ülünk, és áthaladunk a Mag állomáson.

– Hát Mike, az űrvadász!

– Megint sikerült kiválasztanod az ügyeletes szépfiút, Citie?

Citrine félrehúzza a száját, és elengedi a hajam. Borostyánszín szeme, akár két ékkő.  Megvillan benne a sértettség tompa fénye.

– Félreismered.

Duzzog, de jól áll neki.

– Komolyan, Citie, egyáltalán miért állsz szóba egy ilyennel? A hozzá hasonlók csak kalandot keresnek.

– Nem tudsz te semmit a fiúkról, Nibelia, ráadásul vakon ítélkezel!

Látom rajta, hogy komolyan megbántottam. Megint szerelmes. Citrine gyönyörű, de kissé megfontolatlan. Viszont a barátom. Zűrös családból származik, az anyja megőrült a bezártságtól, ezért visszaküldték a Földre. Az apja szerelő volt, és meghalt egy hibaelhárítás során. Nem maradt senkije, de egészséges nőként kincset ér a teste, így az állomáson maradhatott, mint a kiszolgáló személyzet tagja. Most pincérnő a Texas kantinjában, ahol én is dolgozom, ott ismerkedtünk meg.

Eleinte velem is lekezelő volt, mint mindenkivel, aki barátkozni próbált vele. Csupa tüske és elfojtott harag, én pedig annyira szerettem volna utálni, de valahogy nem ment. Talán jó emberismerő vagyok, talán a véletlen műve volt csupán, de tudtam, éreztem, hogy van ebben a lányban mélyen belül valami szeretnivaló, valami titok, én pedig imádom a titkokat. Meg akartam ismerni.

Addig tepertem, míg egy nap felhagyott az egzecíroztatásommal, kevert nekem egy gyümölcsteás koktélt, és leültetett az egyik buborék alakú kilátóba. Kérdezgetett a családomról, az iskoláról, hogy voltam-e már szerelemes… Mindent tudni akart. Aztán rajtam volt a sor, és amikor megtört a jég, megláttam benne a kedves, szomorú sorsú lányt, akinek igencsak jól jönne egy barát. Ez jár a fejemben, amikor látom a szemében a megbántottságot, és igyekszem jóvátenni a modortalanságomat.

– Ne haragudj, nem úgy gondoltam…

– Hát persze, hogy nem – duzzogja, de azért megenyhül.

A Magban szállunk le, és moziba megyünk. Ha csak időnk engedi, mindig megnézünk pár régi filmet, közben selejtes popcornt eszünk. Milyen más a világ ezeken a filmeken! Bevallom, gyakran ábrándozok arról, hogy a Földön élek, jóval a háború előtt, és bejárom a sivatagokat, a sztyeppéket, az őserdőket. Meg akarom mászni a piramisokat, ki akarok feküdni egy igazi, zöld füves rét közepére, és élvezni, ahogy simogat a szél.

Idősek meséin nőttem fel. Ahogy közeledett haláluk órája, egyre többet és többet mondtak el arról, milyen volt embernek lenni egy emberlakta bolygón.

Mozi után ismét a Küllőbe sietünk, a Texason a szekunder műszakja a miénk a kantinban. Citrine beáll az ételpultba, én pedig az italokkal foglalkozom a bárrészen.  Donnie, a szakács most is énekel a konyhában, halljuk, ahogy többször nekifut egy dalnak, mire végre eltalálja a helyes hangnemet. Citrine közelebb oson hozzám.

– Nézd, milyen üzenetet küldött! Odavan értem!

Olvasom ennek a Mike-nak a mailjeit. Csupa csöpögős hazugság, amitől felfordul a gyomrom, de látom, hogy Citie borostyán szeme ragyog, és nincs szívem kiábrándítani. Időrendben visszafelé olvassuk az egyre bugyutább üzeneteket, amikor megérkezik a kantinba egy újabb csoport. Az egyik szabadon lévő kilátóba ülnek le.

– Te jó ég, ott van! – sikkant fel Citrine.

Űrvadászból álló társaság nevetgél az asztalnál. Hatan vannak, egy egész raj, mint általában. De most leült melléjük még egy alak, aki valahogy nem illik közéjük. Nincs időm alaposabban megfigyelni, mert Citrine már repül is, hogy felvegye a rendelést.

Közben megérkezik Theo, a helyzetelemző, és komoly képpel a vadászok felé tart, kezében a tabletjével. Köszönti őket, de senki nem veszi őt túl komolyan, egyszerű aktakukacnak tartják. Én is valami ilyesmit gondolok róla, még ha Citrine és Donnie szerint a titkosszolgálatnak dolgozik is. Egyáltalán nem lesz ettől érdekesebb a srác, halálra unom magam mindig, amikor idejön a pulthoz beszélgetni. Mellesleg régóta koslat utánam. Különösen szürkének tűnik most, hogy odahajol a társasághoz, és alaposan kikérdezi őket a repülésükről. Éles a kontraszt közte és Citrine választottja között.

Messziről lesem Mike Adahyt. Nem látom rajta azt a rajongást, amit a mailjeiben megvillant. Citrine kitüntető figyelmet szentel neki, de ez inkább tűnik kínosnak a számára, mint megtiszteltetésnek. Mintha kellemetlenül érezné magát Citrine rajongó tekintete és széles mosolya miatt… Nem értem a srácot. Miért nem hívja félre a barátnőmet, hogy beszélhessenek? Talán dobni akarja Citie-t, csak még nem tudja, hogyan közölje vele?

Mindenesetre érzem, hogy ez a szituáció mindenki számára kellemetlen, és azt is, hogy valószínűleg fel kellene készülnöm Citie összetört szívének ápolgatására. Legalább a következő szívtipró feltűnéséig.

Mike felém pillant mandulaformájú szemével, de nekem nem tetszik, ahogy rám néz.  Van benne valami alattomos. Szúr ez a pillantás, akkor is érzem, ha szándékosan úgy intézem a feladataimat, hogy ne kerüljön a látóterembe. Citrine beszáguld a konyhába, hogy meggyőzze Donnie-t, vegye elő a legjobb alapanyagokat, és hogy inkább ne próbálkozzon az énekléssel, amíg itt vannak a vendégek. Mike közben feláll, és felém tart. Teljesen lefagyok.

– Mit ajánlasz annak, aki ma is megvédte az otthonod az ellenségeinktől? – könyököl a pultra vigyorogva.

Legszívesebben beverném az orrát.

– Mindenekelőtt egy alapos zuhanyt – fintorgok, és hátrébb lépek egyet a pult mögött. Valójában nem érzek kellemetlen szagot, de le akarom koptatni.

Nevet. Ennyit a lerázási kísérletemről.

– Akkor egy narancslevet kérek, szívószállal.

– Rendben – válaszolom készségesen. – Csak előbb meg kell várnod, hogy átugorjak a Floridára narancsért.

Ismét nevet. Ez a jókedv pedig csak nekem szól, mint akit cseppet sem zavar, hogy megpróbálom lerázni. Szórakoztatja a szarkazmusom, ami egyszerre bosszant és le is nyűgöz. A srácok ezen a ponton már fel szokták adni. Nevetés közben apró gödrök nyílnak a szája szegletében, amitől be kell vallanom, sokkal szimpatikusabbnak tűnik, mint amennyire szeretném annak látni. Mandula formájú szemének írisze mélybarna, akár egy bogár háta, arcbőre viszont nem olyan világos, mint az enyém. Különleges, bronzos árnyalata van.

– Indiánok az őseid? – csúszik ki a számon.

Ez meglepi. Elpirulok, nem akartam tolakodó lenni, vagy szóvá tenni a származását.

– Cherokee indiánok, az Öt Civilizált Törzs tagjai. Az Adahy azt jelenti, „aki az erdőben él”. Bár én az Oklahomán születtem, ott nincsenek telepített erdők, még egy árva facsoport sem. Termelőállomás.

Bólogatok.

– Tudom, hogy néz ki az Oklahoma, de azért kösz a fejtágítást.

Elhallgat.

Haragszom magamra, nem kellett volna így letorkollnom.

– Keverj nekem egy italt, mindegy hogy milyet! Lepj meg! – mondja békülékenyen, én pedig nagyon szeretném továbbra is azt gondolni, hogy egy skalpvadász, de nem tudom tovább tettetni a közönyömet. Van Mike Adahyban valami, ami érdekessé teszi.

Egy pillanatig tanácstalanul állok a pultban, végül úgy döntök, hogy magamat is meglepem. Imádom a menta illatát, gyerekként gyakran dörzsölgettem ujjaim között a leveleket, hogy ha vége a közkerti sétáknak a Magban, akkor is érezhessem még a növények zamatát. Zelleres-mentás ginkoktélt adok neki.

– Uhh, hát ezzel tényleg sikerült meglepni, kislány!

– Nibelia vagyok, nem „kislány”. És ne próbálkozz többet, én nem szeretem ezt a nagyzoló dumát, mint Citrine!

– Mint kicsoda? – csúszik ki a száján, mire mérgemben felpofozom. Ég a tenyerem, és azonnal megbánom, amint döbbenetében az arcához emeli a kezét.

Citrine mögöttem elsírja magát. Ezek szerint a konyhaajtóban állt már egy ideje, és hallgatózott. Odarohanok hozzá, átölelem, és hagyom, hogy a vállamra borulva zokogjon. Mike tekintete zavart, vállat ránt, és ellép a pulttól. Visszatér az asztalához. Már nem tudja átvenni a társai jókedvét, akik egyre csak ezzel a pofonnal ugratják. Vöröslik az arca, és csak remélhetem, hogy nem a pofon, hanem a szégyen perzseli. El sem tudom képzelni, hány lányt fűzhet egyszerre. Vajon hány névhez tud megfelelő arcot is társítani?

A társaság csendben enni kezd, miután Donnie leteszi eléjük az ételt, aztán visszamegy a konyhába Citrine-t vigasztalni, amíg én tartom a frontot idekinn.

Theo Vaughn jön oda a pulthoz, előre felemelt kézzel. Már csak ő hiányzott nekem ebből a műszakból! Vajon ezúttal mivel próbál meg meghódítani?

– Csak gratulálni szeretnék a határozott fellépéshez. És bármivel is próbálkozott az a disznó, nekem semmi közöm hozzá.

– Tudom, Theo, te ennél sokkal simulékonyabb alak vagy – vágom rá, de azonnal megbánom. Nem vezethetem le a haragom valakin, aki sose ártott nekem. Bár tény, hogy nem bánnám, ha kihúzhatnám Theo Vaughn-t a rajongóim listájából. Nem mintha hosszú lenne az a lista.

– Nehéz neked megfeleli – süti le a szemét, és kínosan bámulja a pultra ragasztott itallapot.

– Ki az a fura fickó a vadászokkal? – kérdezem, hogy eltereljem a témát.

– Ezt én is nagyon szeretném tudni. Elvileg káplán, akit nemrég küldtek a Földről.

– De nem hiszed, hogy tényleg az, jól sejtem?

Theo halvány, szarkasztikus mosollyal veszi tudomásul, hogy megértettem a lényeget. Kissé felderül az arca, bár összegyűlik néhány aggodalmaskodó ránc a homlokán. A húszas évei közepén jár, de a sok gyanakvástól és szemöldökráncolástól időnként harmincnak is kinéz. Mondani próbál valamit, de kétszer is megfontolja, mi legyen az, és pótcselekvésként rövid, jellegtelen színű, világos hajába túr a jobb kezével.

– Az én dolgom az, hogy felmérjem, hogy állunk a védelemmel és az építkezéssel. Minden visszatérő űrvadászt és teherpilótát kikérdezek az útjáról, az utolsó járőrhajót is. Az elemzés egy összetett feladat, Nibelia, ép lelket és nagy koncentrációt igényel.

Felsóhajtok, miközben citromot facsarok neki az italához.

– Tudom, hogy a nagyobb összefüggések, nem átláthatóak a mindennapi ember számára, de…

– Te paranoiás vagy, Theo, de nem is vártam tőled mást.

Nagy levegőt vesz, a válla megemelkedik. Rákönyököl a pultra és közelebb hajol hozzám. Gyógynövényes szappan illata van.

– Az a fickó, az új káplán nem illik a képbe. Kilóg innen.

– Persze, hiszen új. Majd megszokjuk.

De Theo a fejét rázza.

– Nem, nem erről van szó. Érzem. Régóta csinálom, amit csinálok, és jó vagyok benne, jók a megérzéseim.

Odanyújtom neki az italát, és áthajolok a pulton, hogy a fülébe súgjak.

– És mégis mit csinálsz te ezen a hajón, Theo Vaughn?

Nem válaszol, csak titokzatosan mosolyog, mint mindig. Visszatérek a poharak rendezéséhez és a morzsolt mentalevelekhez. A szemem sarkából látom, hogy az asztaltársaság minket figyel. Theo rám kacsint, de továbbra sem válaszol. Soha nem szokott. Egyedül hagy azzal az állandóan nyugtalanító eldöntendő kérdéssel, hogy vajon tényleg csak egy jelentéseket és metaadatokat begyűjtő, sokadik helyzetelemző, vagy az űrben is jelen lévő hírszerzés szeme és füle. Netán egy kiváló, éjjel-nappali üzemmódban funkcionáló színész?

Valószínűleg sohasem tudom meg.

*

Tercier, a záró napszakunk idején nem tudok elaludni. Egyre csak az jár az fejemben, hogy Citrine ismét hülyeséget csinált. A műszak végéig elő se jött a konyhából, zárás után pedig zokogva mesélte el nekem, mi történt a Magban a hétvégi bulin, ahol felszedte Mike-ot.

Nem tudott ellenállni ezeknek a mandula szemeknek, a simogatásoknak, hagyta, amit tizenöt éves kora óta hagyni szokott, és amiért olyan sok megvetést kapott már a szülei halála óta. Aztán egy másik űrvadásztól elkönyörögte Mike spacemail azonosítóját.

A ma történtek után már nem volt nehéz rájönnünk, hogy Mike társai küldték az összes nyálas hazugságot, bár ez nem volt magyarázat arra, hogy miért nem emlékezett Citrine-re, még ha könnyű zsákmány is volt.

Citrine egyre jobban zokogott, ahogy megértette, mennyire felültették. Nem mertem rávilágítani, hogy ezek szerint jogtalanul pofoztam fel és szégyenítettem meg Mike-ot a társai előtt, azt pedig végképp nem említettem, hogy hatással volt rám a nyeglesége, Szégyellem magam az érzéseimért. Hiába érzem át a legjobb barátnőm fájdalmát, hiába szánom az esendőségéért, egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy ha nem egy hazug disznó, akkor ki lehet Mike Adahy valójában?

A kíváncsiság és az emiatt érzett bűntudat végül teljesen kiűzik az álmot a szememből, úgyhogy kimászok a hálófülkémből. Nincs konkrét célom, nem tudom, mit tehetnék, hogy elmúljon ez a frusztráció, de nem bírok tovább nyugton maradni.

A tercier közepén csak szükségvilágítás működik az állomáson, pihennek a rendszerek, akárcsak az emberek. Belépek a Csúzli külső zsilipjébe, magamra zárom az ajtót, a nyomáskiegyenlítés után pedig kinyitom a járatra nyílót, amitől elkap a súlytalanság. Ezúttal a kézi csatolókat használom. Amikor megérkezik a légáramlat, úgy érzem, repülök, kitárt szárnyakkal, akár egy madár.

A Texasban átszállok, keresztülvágok a Louisianán, és már a Floridán is vagyok. Csak akkor nyugszom meg, amikor végre leülhetek a narancsligetek egyik kompozit padjára.

A ligetben gyönyörködve arról ábrándozom, hogy egyszer építek egy házat valamelyik kolónián, aminek a kertjében menta, levendula, medvehagyma nő, és a kerítés mentén narancsfák állnak. Leülünk a gyerekeimmel a tornácra, felbámulunk a szürkéskék mesterséges égre, arrafelé, amerre a Földet sejtjük, és azt mondjuk: megmenekültünk. Mi vagyunk az új emberiség, az új élet.

– Narancslevet? – zökkent ki egy hang.

A hátam mögött áll, látom vigyorgó arcát az egyik napfényszóró tükrében. A szívem a torkomban dobog.

– Látom, kiszolgáltad magad.

– Hozzak egy pohárral neked is?

Felkészületlenül ért a találkozás, így jobb híján csak bólintok. Elmegy, hogy a látogatóknak szánt, friss szüretből levet eresszen nekem is. Legalább van időm összeszedni magam.

Miért pont idejöttem? Megérzés? Vagy, mert ez volt az egyetlen közös pont rövid ismeretségünk alatt?

Mikor visszaér, leül mellém és egy poharat nyújt felém. Elveszem, de köszönetképpen csak egy bólintásra futja. Megint érzem, ahogy a tekintetével végigmér, bizsereg tőle a bőröm. Hosszan hallgatunk. Tudom, hogy rajtam a sor, és tudom, hogy elkerülhetetlen, mégis nehezen szánom rá magam a bocsánatkérésre.

– Az a pofon… szóval én nem úgy gondoltam. Félreértés volt, nagyon sajnálom.

Nem szól semmit, csak sejtelmesen mosolyog.

– Idővel megtanulod majd kezelni az indulataidat.

– Nem magam miatt tettem, hanem… – folytatnám a magyarázkodást, de közbevág.

– Már emlékszem a barátnődre, bár meglehetősen részeg voltam. Nagyon… rámenős lány.

Szeretnék azonnal ellentmondani neki, de nem megy. Nem akarok hazudni. Citrine tényleg rámenős tud lenni.

– Én inkább naivnak és szeretetéhesnek mondanám – nyögöm ki, ügyelve rá, hogy jól megválogassam a szavaimat.

– A rajtársaim, akikkel együtt lazítottunk, megszívattak. Nem én írtam az üzeneteket.

– Tudom, már rájöttünk.

Belekortyolok a narancslébe. Isteni íze van.

– Te más vagy, mint a hétvégi lányok. Higgadtabb, nyugodtabb – mondja halkan.

– Volt szerencsém olyan családba születni, ahol figyeltek a jellemfejlődésemre.

A kezébe veszi az egyik hajtincsem, és morzsolgatja az ujjai között. Úgy érzem, mintha szikrák pattognának ott, ahol hozzáér.

– Nibelia Brin, aki nemcsak gyönyörű, hanem határozott egyéniség is. Biztosan az a fajta lány, akinek vannak céljai, álmai…

– Városépítő akarok lenni – csúszik ki a számon.

Felnevet. Imádom nézni az arcán a gödröcskéit.

– Te tényleg hiszel benne, hogy ez a monstrum valaha megkezdi az útját?

– Nem maradt más választásunk. Úgy hiszem, hogy nem gubbaszthatunk itt örökké, főképp, ha nem csitul a háború.

Erre már nem felel. Megváltozik az arca, és elkomorul.

– És hogy van ő? Citrine? – kérdezi inkább egy kis idő múlva.

– Sejtheted. Össze van törve, mert beléd zúgott.

Sóhajt. Érzem, ahogy megrezzen körülötte a levegő, és ettől égnek áll tarkómon a szőr.

– Kérlek, mondd meg neki, hogy tényleg nagyon sajnálom, és hogy jobbat érdemel nálam. Nem vagyok jó ember, semmiféle értelemben.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan! Azt hiszed, ennyi elég lesz neki?

– Háború van, amiben mi végezzük a piszkos munkát. Amíg ti, csinos és kedves lányok, csak éldegéltek itt Új-Amerikában, mi indokínai suhanókat és kémhajókat szedünk le, visszafoglaljuk a régi állomásokat, besegítünk az európaiaknak.

Komor pillantása foglyul ejti az enyémet, ahogy folytatja.

– Azt hiszed… Azt hiszitek, hogy jó érzés más embereket megölni? Lelőni a hajóikat, eltakarítani az útból az ellenséget? Hát nem jó érzés! Mindezek után pedig visszatérünk ide, ebbe a védett, steril világba, és nem vágyunk másra, csak némi italra meg egy jó csajra, hogy megfeledkezhessünk arról, ami odakinn, abban a halálfekete ürességben les ránk!

– Ez még nem ok arra, hogy könnyelműen bánj másokkal!

Dühös vagyok. Tudom, hogy most kellene faképnél hagynom, de a testem nem engedelmeskedik. Ő viszont, úgy tűnik, menni készül. Feláll, kisimítja a vörös színű gyakorlóruháját, amelyen színesen virítanak az egységét és a rangját jelölő felvarrók.

Kiüríti a poharát.

 – Nem a pofon fáj, hanem az, amiért adtad. Volt egy kalandom, elszúrtam, megbántottam a barátnődet. Sajnálom. Megértem, ha emiatt indulatos vagy, de ne gondold jobbnak magad nálam, csak mert szerinted te erkölcsösebb vagy!

Fájnak a szavai, mert a lelkem mélyén érzem, hogy igaza van. Azonnal ítélkeztem, mert elfogult vagyok.

– Ne pocsékold az idődet magamfajta gyilkos nőfalókra – teszi hozzá éles cinizmussal, majd kilép a fák közti gyalogösvényre, és már csak onnan szól vissza a válla fölött. – Ég áldjon, Nibelia!

A hangja, ahogy mindezt elmesélte, miközben feltárta nekem a lelkét egy pillanatra, csak felerősítette bennem a vágyat, hogy jobban meg akarjam ismerni őt, ugyanakkor nyers őszintesége meg is rémített.

Végül felpattanok a padról, utána futok, de nem látom, merre mehetett. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodok egy útszéli fára. Ám hiába kémlelek körbe, nyoma sincs a vörös kezeslábasnak, csupán sértődött, méltatlankodó hangok szűrődnek át a bokrok mögötti pavilonok felől, amiért ilyen felelőtlenül erőszakot teszek egy értékes narancsfán.

*

Azon ritka primerek idejére érkezem vissza a Colorado-ra, amikor apám otthon reggelizik. Leülök mellé, és sajtkrémes szendvicset készítek. Apám arca gondterhelt, őszülő hajába többször is beletúr, miközben tabletje fölé görnyed, és csak félig figyel oda arra, hogy rendesen megrágja a kezében tartott kenyeret.

– Mi a gond, apu?

Felnéz rám, és félretolja a gépet.

– Mondd csak, Nibby, jársz valakivel?

Homlokráncolva meredek rá. Ez meg miféle kérdés, így, reggeli közben? Úgy érzem magam, mint akit leforráztak.

– Nem… Nincs senkim. De miért fontos ez most, apu?

Nagy levegőt vesz, és félreteszi a kenyeret.

– Elég idős vagy már, hogy önálló döntéseket hozz az életedről, ezért nem próbálom meg úgy kezelni a helyzetet, mintha megtilthatnék neked bármit is, de kérlek, ha van valakid, áruld el!

 Megrázom a fejem. Az asztal fölött a kezemre teszi a kezét, és a mélyen a szemembe néz.

– Amit most mondok, nem adhatod tovább senkinek! – jelenti ki, mire rövid habozás után bólintok. – Úgy tűnik, hogy megjelent a Coloradón a fetus diabolicus szindróma.

– Tessék? – kiáltok fel rémülten, és felpattanok a székről.

– Tegnap két nő is felkeresett, ártalmatlan tünetekre hivatkozva. Hányinger, hasi fájdalmak, enyhe hüvelyi vérzés. A vizsgálati eredmény szerint mindketten terhesek.

Felkavarodik a gyomrom, már nem is esik jól az étel.

– Biztos vagy benne, hogy ezt a vírus okozza?

– Ma hajnalban mindketten elvetéltek, egyre romlik az állapotuk. Ezért kell tudnom, hogy van-e valaki az életedben… Tudod, hogy értem – pillant rám kissé zavartan. Apám soha nem volt képes velem a szexről beszélni. A fetus diabolicus szindróma egészen addig nem jelent rám veszélyt, amíg nincs nemi életem. De hogyan közölhetném ezt ennél világosabban az apámmal?

– Fel kell derítenünk, kikkel folytathattak különleges kapcsolati viszonyt a fertőzöttek. – Mellém lép, és a vállamra teszi a kezét. Érzem rajta, hogy feszeng, kínos neki ez a beszélgetés. – A férfiak mind hordozók lehetnek, Nibelia. De ha igaz, amit mondtál, nincs miért aggódnom, ugye? Kérlek, mondd, hogy nem csináltál semmi meggondolatlanságot, és nulla az esélye annak, hogy bajod legyen!

– Már mondtam, apu. Nincs senki az életemben. Maga vagyok a megtestesült szüzesség.

Sikerült megnyugtatnom, és miután kapkodva befejezzük a reggelit, sietve távozik. Anyám helye üres az asztalnál. Bár ne ő lenne a főmérnök a Hálóban, és vele folytathattam volna le ezt a beszélgetést! Neki talán még azt is bevallanám, még ha Citrine miatt szégyelltem is magam miatta, hogy egész úton hazafelé arról ábrándoztam, miként békíthetném meg Mike Adahyt.

*

– Terhes vagyok – jelenti be Citrine szinte csevegő hangon, amikor kiszabadulva otthonról átmenekültem hozzá a Texasra.

Jeges rémület lesz rajtam úrrá, ahogy felfogom a szavak jelentését. Egész testemben remegni kezdek.

– Hogy lehetsz biztos benne?

– Már sejtettem egy ideje, de ma reggel elvégeztem egy tesztet. Terhes vagyok – ismétli meg.

Kérdőn néz rám. Talán arra vár, hogy örüljek a hírnek, de csak a fejemet ingatom. Egyszerre nehezebben veszem a levegőt.

Legszívesebben sírni, üvölteni és dühöngeni tudnék egyszerre. Nem törődve a tiltással, elmondok neki mindent, amit apámtól hallottam. Hófehér kezét telt ajka elé teszi, szeme elkerekedik. Nem szól közbe, csak rémülten hallgatja a híreimet.

– Nem mehetsz vissza a Coloradóra! – mondja ijedten.

– És a családom? Velük mi lesz?

– Ők biztonságban vannak, te viszont itt maradsz, velem!

Érzek némi önzést a sorok között, de nem firtatom.

– Szólnunk kellene Mike-nak…

– Ugyan mit tud ő a fetus diabolicusról, vagy miért érdekelné, mi történik velem? – mordul fel sértődötten. – Most is biztos részegen fekszik valahol, és hazugságokat sugdos másvalaki fülébe!

– Talán rosszul ítéled meg, nem biztos, hogy… – kezdem óvatosan, de Citrine közbevág.

– Miért veszed a védelmedbe? Nem változott semmi, még mindig nem jelentek neki semmit!

Az arca elfojtott érzésekről árulkodik, és ezt látva csak még inkább feltámad bennem a bűntudat, amiért én is érzek valamit Mike iránt. Nem akarom elfogadni a nagy igazságot: hogy ő egy potenciális vírushordozó, aki teherbe ejtette a legjobb barátnőmet. Életveszélybe sodorta! Nem is állhatnának távolabb a vágyaim a realitástól.

– A babáról kellene neki szólnunk, és hogy mindenképpen vizsgáltassa ki magát!

Erre elhallgat. Szép szája legörbül, de nem sírja el magát.

– Elég kicsi az esélye annak, hogy fertőzött legyen. Az Oklahomán született.

– Akkor is joga van tudni a gyerekéről! – erősködöm, de Citrine a fejét rázza, és nem hallgat rám.

– Talán le is tagadná. Különben is, azt sem tudom, megtartsam-e. Nem vagyok túl értékes a hálótársadalom számára – mondja, de a mondat végére elhalkul a hangja.

Sajnos igaza van, hiszen a házasságon kívüli szaporodást külön eljárásban kell elbíráltatni, nincs mindenkinek hely az Újvilágban, a nyersanyag- és az élelemkészleteink végesek, Citrine pedig szakképzetlen.

A felülírhatatlan szabályok ellenére nem hagyhatom, hogy ezzel a kifogással próbálja meg jelentéktelenné tenni a saját életét, és elbagatellizálni a felelősségvállalást.

– Ne hülyéskedj Citie, minden gyermekre szükség van! A Földön már csak öregek élnek, a fetus diabolicus elhajtotta szinte az összes magzatot. Gondolj bele, mit meg nem tennének egy élő, egészséges csecsemőért odalenn a bolygón!

De Citrine egyre hajthatatlanabb.

– Nem érdekel, ez az én testem, én rendelkezem felette! És nekem nem kell az átkozott Mike Adahy átkozott gyereke! Menjen a pokolba!

Amikor ezt kimondja, megáll a küllővasút, amellyel a Magba tartunk, és egy férfi száll be mellénk a fülékébe. Ismerős az arca. Érdeklődve néz ránk, majd Citrine szemébe mélyeszti a tekintetét.

– Meglepően sajátos elgondolás ez egy ilyen fiatal hölgytől.

Felismerem. Az idegen a kantinból, aki a vadászokkal együtt érkezett! Az új káplán. De mit akarhat tőlünk?

– Elnézést uram, kicsoda maga? – szalad ki a számon.

– Kristofer Hawkes atya vagyok, az Úr keze és szószólója – hajt fejet.

– A Vatikánból jött? – kérdezi Citrine, miközben alaposan végigméri a férfit.

A káplán szája gúnyos mosolyra húzódik.

– Maguk itt az űrben olyan naivak. Meglátnak egy papot, és rögtön azt hiszik, a római pápát képviseli. Ám mint mondtam, én Isten keze és szava vagyok, nem pedig egy álszent püspöké!

Elég értetlenül nézhetünk rá, mert most benyúl a köpenye alatt viselt reformreverenda zsebébe, és egy ezüstkeresztet húz elő. Már azt hinném, imádkozni fog értünk, de ekkor felhajtja a kereszten szenvedő Jézus alakját. Az üregben áttetsző, kristályos por van.

– Mikor a hetvenkét tanítvány visszatért, örömmel jelentette: “Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a Te nevedre!” – mondja, és lágyan belefúj a porba.

A szemcsék puhán szállnak a levegőben. Aztán szétszóródnak, és számunkra láthatatlanná válnak. A levegőben fura illat kezd terjengeni.

A pap elmosolyodik, és Citrine-re néz.

– Imái meghallgatásra találnak, ifjú hölgy. Dicsőség adatik a mennyben azoknak, kik nem küzdenek ellene, hanem alázatosan hajtják végre az Úr akaratát – mondja.

Amennyire csak tudok, félrehúzódok. Borsódzik a hátam ettől az embertől.

A vonat megáll, az ajtók kinyílnak.

– Istennek új terve van a lelketekkel. Hajtsunk fejet őelőtte! Ámen!

A férfi kiszáll. Mielőtt az ajtók bezáródnának, még látom, ahogy a kereszttel a levegőbe int, és a por szétárad a Texas külső folyosóin.

 

folytatása következik

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.2/10 (6 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük