Bo Ra: Éji vágyak

    A szíved ver. Vér áramlik két összekötött keringésen keresztül – egy a szív és a tüdő között, melynek neve: kis vérkör. A jobb szívkamra oxigénben hiányos vért pumpál a tüdőverőéren keresztül a tüdőt behálózó hajszálerekbe. Ott a vér megszabadul a szén-dioxidtól és friss oxigént vesz fel, majd a szíveden keresztül ez az oxigénnel dúsított vér a nagy vérkörbe áramlik, hogy eljusson szervezeted minden apró részébe.

    Nem halsz meg, amíg a szíved ver. Nem fogsz meghalni.

    Sem most, sem addig amíg…

    Még életben vagy. Nem fogsz meghalni – ezt mantrázod magadnak és tudod, minden szavad lerí az arcodról. A pupilláid remegnek, lélegzeted reszket. Remegés fut át a testeden, melyet az ujjaidat megfeszítve próbálsz lerázni. A legrosszabb mégis az, hogy minden gondolatod azonnal kiül az arcodra a világ szeme láttára. Szánalmas és utálod.

    Valójában ez az egész helyzet az – szánalmas… Teljes őrület, ami előtt nem fogsz meghajolni. Segít, ha inkább szánalmasnak bélyegzed. Így hát ezt teszed, hogy jobban érezd magad; ez is megmutatkozik minden vonásodon, ott van az ég felé forgó tekintetedben, az ajkaidat elhagyó irritálódott sóhajban.

    Eltöprengsz, hogyan kerültél ide. Ebbe a helyzetbe, ebbe a kocsiba, ilyen közel a halálhoz. Biztos eszedbe jut minden olyan alkalom, amikor bármilyen indok következtében egy autóban végezted teljes idegenekkel. Részeg voltál, vagy ők voltak részegek, vagy senki sem volt az, de szükséged volt az izgalomra. Az ilyen döntés mindig veszéllyel járt, mivel nem ismerted őket és ők sem ismertek téged. Lehettek volna pszichopaták is, vagy épp te lehettél volna egy gyilkos kultusz tagja. Ránézésre senkihez sem passzolt ilyen szerep, viszont nem mindig az kapja a szerepet, akire rögtön ráillik.

    Akkor meg miért történik ez veled?

    Kint éjszaka van, oly sötét és magányos; egy lélek sincs a láthatáron. Mióta elindultatok folyamatos kattogás járja át az autót; hangosabban, mint az index ritmikus jelzőhangja mielőtt és miközben kanyarodni készülsz.

    Nem sok kanyart veszel.

    A már megtett távolság kiegyenlítheti azt, ami még előtted áll – egy élethossz mely vagy tovaszáll, vagy veled marad.

    Megrázkódtok, amikor a kocsi megugrik egy kicsit. Nyikorgó hang hallatszódik a felnik alól. Mi van, ha elütöttél valami élőt? Mi van, ha te is úgy végzed, mint amit elütöttél?

    — Odafigyelnél? — a hang hideg és kemény csakúgy, mint a fém, ami a húsodba nyomódik. Megpróbálsz ellenállni, de összerázkódsz. Ez elkerülhetetlen.

    Izzadságcseppek kristályosodnak a tenyeredben; a kormány síkossá válik. Sorra behajlítod az ujjaidat, de remegésük csak felerősödik. A pulzusod dobolásával egy időben idegen ritmus ketyeg az izmaid mélyén, a test, a psziché önkéntelen reflexe — a harc vagy menekülés, küzdelem vagy szökési ösztön túlpörgése. Viszont a menekülés egyértelműen kizárva, a küzdelem pedig valószínűleg egyenlő a halállal, főleg egy ilyen korlátozott helyen, még akkor is, ha látszólag senki más nincs az utakon és a haladási sebesség a 60 km/órát üti. Egy lyuk a fejedbe épp annyira valószínű, mint a védőkorlátba csapódás.

    A combod és az ülés közé zseblámpa préselődött; a kísértés, hogy megragadd a lámpatestet, görcsbe rándítja ujjaidat. Nem a félelemtől fuldoklik szegény szíved, hanem a lehetőségtől, mennyire ismerősnek tűnnek az éjszaka tintafekete fodrai.

    Majdnem olyan ez, mintha a sors csavarja lenne. Az hogy itt végezted egy vadidegennel összezárva, pedig Avery mindig megmondta, ha túl sokáig játszol a tűzzel, egyszer még megégeted magad. Őszintén szólva sohasem hittél neki, vagy talán csak soha nem érdekelt annyira a dolog, hogy ténylegesen odafigyelj, amikor ilyen hangulatban volt, mivel általában nem olyan nagy dolog az egész.
Mégis kibaszott vicces, hogy még egy ilyen helyzetben is ő jut eszedbe, attól függetlenül, hány éve végeztetek már egymással. De akkor is, valamely morbid módon megnyugtat egy kicsit, ha rá gondolsz, valakire, akit úgy érezted mindig melletted áll… egészen addig, míg egy nap már nem volt melletted. Mivel az élet sokszor egy nagy rohadás. Ezt mind ki is mondod — hangosan — mivel ideges vagy, és mert idiótává változol, amikor pánikolsz. Bár az is lehetséges, hogy épp az idióta ellenkezője lennél és arra játszol, hogy érzelmekre alapozva kicsikarj valamiféle együttérzést?

    Amit válaszként kapsz nem több egy gúnyos kacajnál, egy hirtelen kipréselt lélegzet csúfos horkanásánál. A körülményeket tekintve nem mintha meglepő lenne egy ilyen válasz — és mégis, még azok után is, ami történt, egyértelműen felbosszant a dolog. Szemed erősen összeszorítod; szádon át pedig lassan fújod a levegőt.

    — Hé — a hang visszaránt a jelenbe. — Az utat figyeld.

    A cső még mélyebben a bőrödbe váj, lenyalva sót és félelmet, perceket az életedből. Rápillantasz egyszer, mielőtt kiegyenesednél az ülésben és előre fordulnál.

    Az út elhagyatott, tömör és sötét; egy felhő — sűrűn és élesen körbeölelve téged. Előtted a fényszórók nem sokat segítenek, de mintha megjelenne valami — valami a távolban. Összpontosítasz, hogy kirajzolódjon először nem több mint egy haloványan izzó fénycsóva, majd egy valódi csoda körvonala.

    Elérkezett hát az esélyed, egy, melyről még csak álmodozni sem mertél, egy, melyet bizonyára sosem érdemelnél. Hihetetlen mégis igaz; szemed reménnyel telin csillog, miközben magába issza a látványt — az útdíj kapu eljöttét.

    Szinte már látod is, vágyódsz érte — valakiért, akárkiért — egy csodálatos emberi lényért, aki ott vár, többet jelentve számodra, mint azt valaha is képzelhetné.

    Úgy gondolod, most már tudod, hogyan érezhet az ember, aki oázisra talál a sivatagban. Ösztönszerű ez az ostoba remény, a paták vad dobszólója, mely véráramlatodat járja át, éberebbé téve tested, mint amilyennek azt valaha érezted.

    Valóban megmenekülhetsz.

    A lehetőségek határtalanná válnak. Valamilyen módon segítséget kérhetsz, és még ha nem is lépnek közbe azonnal, értesíthetnek bárki mást; hisz még nincs túl késő, soha nem késő megmenteni valakit — kivéve a halottakat.

    Észre fogják venni, hogy valami baj van, és aztán …

    Mindenképp észreveszik majd, hogy valami baj van, ugye? Hát hogy ne vehetnék észre? Hogy ne érezhetnének egy olyan borzalmas, olyan elképzelhetetlen szituációt, mint ez?

    Viszont… mi van akkor, ha… ha rájönnek mi történik és úgy döntenek nem akarnak tudni róla, ha elfordulnak?

    Mint idegeidre pattanó jégtömb, a gyomrodnak nevezett verembe tekergőzik, s a tüdődben már virágzik — a bizonytalanság friss érzése hullámként temet maga alá. A feltörő izgalom, az ereidben pezsgő oxigén hirtelen megáll, s megfagysz, mint földre csapódott óramű. A lélegzet, amit nincs egy perce, hogy beszívtál a mellkasodban reked, fojtogat kissé, míg szemed szélét könny nedvesíti.

    Amikor a meggyőződés megbiccen, hogy felébressze a lélek sötétebb zugait, mindig akad hely a bizonyosság mögötti kételynek. A remény tud a legkíméletlenebb dolog lenni az életben.

    Most már talán ráébredsz milyen érzés meztelennek és védtelennek lenni, teljes mértékben másnak kiszolgáltatva, valakinek, akit nem is ismersz.

    Zavarodottság és félelem—maréknyi másodpercek csupán, amire szükségük van, és máris hezitálsz. De pontosan az idő az, amit nem engedhetsz meg magadnak, hogy elvesztegess. Mozgásra bírod hát az agyad, gondolatok őrült örvényébe kergetve; azon tűnődve hogyan játszd ezt le, mikor mozdulj, mit és mit ne tegyél.

    Gyanúsan és túlzottan idegesnek tettetve magad kicsaphatnál egy balhét — arra kényszerítve őket, hogy felszólítsanak, szállj ki az autóból. Hátulütő viszont, hogy mielőtt még nekikezdhetnél bárminek is valószínűleg egy-két golyó lyuggatná a tested. Újra összeszorítod szemeidet majd mély lélegzetet véve lassan és hang nélkül sóhajtasz.

    A visszapillantó tükörbe vetett pislantás elárulja, nincs más jármű az úton. A kapu még mindig irányfényként mutatja az utat, egyre közelebb, tiszta fehér fényével hívogatva. Összesen négy fülkét látsz, melyből pillanatnyilag egy üzemel.

    Oldalra kukucskálsz egy másodperc erejéig, de elkapja a tekinteted. Mint megfenyített állat mihamarabb az út felé fordulsz és lassítani kezdesz.

    — A szélső jobb felé haladj és még csak eszedbe se jusson akármivel próbálkozni. — Figyelmeztetésnek hangzik, de ugrató van benne; hiszen miért állítaná akárki is a nyilvánvalót, ha nincs mitől tartania?

    A rádióra nézel, mintha be akarnád kapcsolni, de te is tudod, ez egyértelműen kizárt dolog. Szívverésed olyan kitartó a végén még őrületbe kerget. Vagy az, vagy a kocsiban lévő folyamatos kattogás zaja.

    Egyre közelebbről látod az útdíjgyűjtő munkás alakját — azt, aki az előtted lévő sávhoz tartozó fülkében ül —, s talán tudat alatt arra vágysz, hogy egy nő legyen. Azt gondolod, kívánod, ismételgeted magadnak—

    Vegyél észre. Lásd ezt.

    Segíts nekem.

    Csupán egyetlen esélyed van. Az lesz a legjobb megoldás, ha hidegfejűnek látszol, ha nem teszel semmit feltűnőt.

    A csőtorkolat szorítása hirtelen elhagyja bőröd. Hiánya szinte megráz, kiforgat—végtagjaid elveszíthetik szorosan összerándult állapotukat.

    — Dőlj előre — utasít a hang, de tonalitása megváltozott. Nem ismered fel mit jelenthet a változás, tipped sincs rá mi következik. Megpróbálsz oldalra fordulni, hogy megláthasd mi is történik valójában, de ebben a pillanatban hátulról egy kar fonódik a nyakad köré nyomában minden apró pihét égnek meresztve. A kar kézben végződik, a hozzá tartozó ujjak bőröd alá csúsztatnak valamit. Apró szúró érzés száguld végig a gerinceden kiterjedve minden egyes porcikádra.

    — Azt mondtam, dőlj előre. Tekinteted az úton. — Libabőr árasztja el testedet, bőröd hirtelen kihűl és nyirkossá válik. — Mozdulj, mielőtt még beadom az injekciót.

    Gondolkodás nélkül teljesíted az utasítást. Egyértelműen kiborít, hogy a fegyver látótereden kívülre került. A fülke minden egyes megtett méterrel közelebb van, de még így sincs elég közel. Teljesen meredten ülsz félelmedben, nehogy valami rossz mozdulatot tegyél.

    — Dőlj előre.

    — Már megtettem. — Hangod rekedt, mivel órák óta nem használtad.

    — Nem eléggé. Nem szeretnéd itt végezni, ebben a kocsiban? Akkor mozdulj.

    A helyzet egyre jobban elfajul, méghozzá riasztó gyorsasággal. Minden eltelt másodperccel érezni ahogy a levegő egyre nehezebbé válik. A légkör fojtogató, töltött, már-már sistereg. A kiszámíthatatlan energia csak arra vár mikor robbanhat, miközben mindketten egy szakadék szélén egyensúlyoztok.

    — Nem mondom el még egyszer.

    Előre húzod magad az ülésben, minek következtében a combod alá szorított zseblámpa tompa puffanással a földre csusszan. Ugyanakkor nincs esélyed, hogy mérleged az új lehetőséget. A cső a derekadat veszi célba, vége a gerinced aljának simul. Egy csepp izzadság legördül a nyakad oldalán.

    A következő parancs rövid és sietős. — Engedd le az ablakot.

    A fülke pár méterre van csupán. Mire az ablak leér, a tű elhagyja tested.

    — Lassíts és rohadtul viselkedj normálisan, ha élni akarsz.

    Bólintasz és fékezel.

    A fülkében ülő nő hivatásosan kedvesnek, de unottnak tűnik. Olyannyira fiatalnak látszik, alig lépte át a felnőttkor küszöbét. Csak egy lány.

    — Jó estét kívánok. — A lány üdvözöl, de te izgalmadban túlhajtasz az ablak vonalán így utánad kell szólnia. — Kérem tolasson vissza egy kicsit!

    Jobbról a kezedbe nyomódik a cédula és némi készpénz. Oldalra pillantasz. Rád mosolyog. Érzed a fém gerincedbe fúródását.

    Az ablakhoz fordulva kinyújtod a cédulát miközben megpróbálsz szemkontaktust létesíteni a díjgyűjtő lánnyal.

    — Köszönöm — Udvariasan elveszi a jegyet és a pénzt miközben tekintete futólagosan átsuhan rajtatok.

    Vajon mit lát?

    A városból hazafelé tartó egyetemi diákot és idősebb testvérét—az unokatestvérét vagy nagybátyját? Talán egy fiatal párt, akik éjféli kiruccanást tesznek a tengerpartra? Sok szerelmes próbál ily módon elmenekülni a kínzó mindennapok elől. Az elrejtett kezeket egymásba bolondult kontaktus jelének veszi? A már-már kellemetlenül nehéz légkört lázas izgalomnak; a feszült pillantásokat sürgetésnek, az éjszakába tűnő igyekezetnek, hol rajtuk kívül senki más nem létezik majd?

    A lány a pénztárhoz fordulva rendezi a pénzt, visszajárót számol. Megpróbálod visszaédesgetni, hogy még egyszer rád nézzen, megpróbálsz eléggé reménytelennek tűnni ahhoz, hogy ne hunyhasson szemet feletted. Utolsó kísérletként megköszörülöd a torkod, a szád már nyitódik is, hogy megszólalj, hogy kiálts, miközben a kétségbeesés perzselő fonalai légcsöved falát kaparják.

    Ebben a pillanatban kattanás járja át a kocsi belsejét amint a kakas töltésre áll.

    Kimeredsz és gyorsan becsukod a szádat.

    Oldalról megragadja a combod belső felét és erősen megszorít. Összerezzensz. Tudod—méghozzá tapasztalatból—milyen puha, milyen törékeny ott a bőr, milyen könnyen zúzódhat, horzsolódhat, sérülhet.

    Nem nézel oldalra; tekinteted mintegy lyukat éget a jegyszedő lány arcába, aki még így sem néz fel — egyetlen egyszer sem. Mégis miért? Miért nem látja, hogy valami nincs rendben a kocsiban; hogy a lány aki benne ül talán túl fiatal; hogy a férfi tekintete kifürkészhetetlen? Egyértelmű, hogy a két utas nincs úgy együtt, ha jobban megnézzük nem is olyanok mintha ismernék egymást. Akkor hát miért — miért nem észleli a hiba vörösen villogó igazát?

    Semmi nem történik.

    Egy perc sem kell hozzá és már halványulni kezd a csendes beletörődés árulása — valami, ami megtörténhetett volna, de soha nem jött léte.

    A jegyszedő miután kiszámolja az összeget, visszaadja a blokkot és az aprót, még egyszer jó estét kívánva. Kábultan elfogadod, amit feléd nyújt. Úgy tűnik minden erőd elhagy. Fejedet hátra hajtod, szemedet összeszorítod. Lábadat éles görcs szorítja, miközben a kudarc átjárja tested.

    Nem sokáig csüggedhetsz, mert füledet meleg lehelet éri melyet a következő szó suttogása kísér. — Indulás.

    Valami csoda folytán beindítod az autót és tovább vezetsz, a kaput magad mögött hagyva. Úgy tűnik te sem tudod pontosan, hogy csinálod, hogyan működsz tovább, de megteszed és a visszapillantó tükörben csillogó fény lassacskán egyre kisebbé zsugorodik mígnem csupán egyetlen apró pont a távolban mielőtt véglegesen eltűnne.

    Tekinteted megüvegesedik, lélegzeted egyenletes ritmusra lassul. Közeledik a napkelte; az ég az idő múlásával egyre véknyabbra szőtt takaró. Az autó kattogó hangját—mely a kezdetek óta kísér — most valami mögöttes nesz egészíti ki. Nyilvánvalóan időbe telik mire ráébredsz a zaj nem más, mint belső gondolataidon kívül visszhangzó másik ember hangja.

    — … és fogadni mernék, hogy nem emlékszel rá, de talán, ha segítek, felfrissíthetjük a memóriádat egy kicsit. Hogy tetszik?

    Először lassan, majd szaporán pislogni kezdesz. Valamiért nehezedre esik összpontosítani miközben a világ egyre csak tompul körülötted. Lassítasz és nincs megrovás érte, még csak megjegyzés sincs.

    Szél kap a hajadba — az ablak még mindig teljesen le van eresztve. Megbabonázva bámulod, mintha nem tudnád eldönteni miért nem húztad fel eddig.

    — Figyelsz egyáltalán?

    A hang felé fordulsz és egész fejed beleszédül a mozdulatba. Egy kígyó siklik az ereidben.

    — Jártál már Libzloban? Idilli kis város — lenne, de tele van férgekkel. Szóval található ott egy park, a neve: Homa Park. Hallottál már róla?

    Megrázod a fejed, de a mozdulat láthatóan fájdalmat okoz. A kormány kiesik kezed alól miközben az egész kocsi beleremeg ahogy túlgurul az oldalvonalon.

    — Megállhatsz, ha akarsz. — A hang, amit hallasz bágyadt és édes, átszőve a lassan tovatűnő hajnalt.

    Mielőtt még minden erődet elvesztenéd a karodból, épp hogy csak képes vagy leparkolni. Minden végtagod ellazul. A koncentrálás létfontosságú, viszont eszméletlenül nehéz feladatnak bizonyul.

    — Eszedbe jutott valami? — A szótagok lesüllyednek, a hang szaggatottan ér el hozzád, akár csak egy régi rádióműsor.

    — Nem? Sebaj, segítek neked. Három évvel ezelőtt tűz pusztított abban a parkban — tudom, szörnyű eset — de képzeld csak! Senki sem halt meg! — A taps tompa tűzijátékként visszhangzik körülötted. — A tűz okozója és kiinduló pontja egy feje tetejére fordult autó volt…

    — És te benne ültél. Felajánlottad, hogy hazaviszel valakit, és a lány igent mondott, habár jó pár évvel öregebb voltál nála, és mindkettőtökben volt már némi alkohol… Lehet, hogy éppen ebből kiindulva mondott igent.

    Csend. A lélegzeteken kívül nem hallatszódik más.

    — Hadd mondjam még el, rettentő ügyetlen voltál, de valami megnyerő módon…

    — Hé! — A pofon csattanása füledben cseng, de érezni aligha érzed. Alig érzel bármit is.

    — … figyelj még egy kicsit. Szóval épp a lány házához tartottatok, de te lefordultál a parkhoz; miért? Mármint mi volt ott? … Semmi és senki — épp ahogyan azt akartad.

    Az időközök, ameddig nyitva tudod tartani a szemed egyre csak sorvadnak. Rövidebbre és rövidebbre. Melletted törékeny kézben fegyver pihen, erről tükröződve látod a felkelő nap első sugarainak megcsillanását. De a kéz csuklóján a bőr eltorzult és valami a szemedben azt sugallja, emlékszel erre a kézre. Vagy legalább is arra, amilyen régen volt.

    — …ugye, nem számítottál arra, hogy ellenkezni, hogy harcolni fog? Habár, gondolom, számodra ettől csak még izgalmasabbá vált a dolog … legalábbis amíg a kocsi fejre nem borult.

    Gyötrelmes, milyen erővel próbálod nyitva tartani szemedet.

    — …otthagytad meghalni — hangzik el az vád és végre valahára úgy tűnik felismered a hangot is.

    Szinte süketítő a könyörtelen csönd, mely a kocsiba költözik. Eltelik egy perc—vagy egy óra. A reggeli fénytől könnybe lábad félig nyitott szemed.

    — Nézd csak, van fényképem is. Te készítetted azon az estén. — Egy kép úszik a látókörödbe — megpróbálsz a képen lévő lányra és fiatal férfire fókuszálni. Arcuk szinte teljesen kitölti a keretet miközben egymáshoz közel hajolva nevetnek, de a két mosolyból csak az egyik terjed ki a hozzá tartozó szempárra. — Emlékszel már rá?

    Lassacskán benedvesíted ajkaidat, mintha mondani készülnél valamit, de nem adsz ki hangot.

    — Elgondolkodtál valaha, hogy él-e még? Túlélte-e? Vagy épp azt remélted meghalt, mert úgy nem zavarhat többé?

    Alig bírsz mozogni. A nyakad nem tudja többé megtartani a fejed súlyát és előrecsuklik; vékonyka nyálsugár köt össze az üléshuzattal. Magad elé bámulsz.

    Ennek köszönhetően találja meg tekinteted a padlón heverő elhasználódott tűt.

    — Tudod, néha tényleg nem ártana gondolkoznod—

    Nem bírod nyitva tartani szemed, hát lehunyod és gyengén ugyan, de így hallgatsz tovább.

    — Mármint eddig soha nem érdekelt kivel szállsz be egy autóba, igaz?

    — …nézd csak hova vezetett ez a jó szokásod.

**

    Acél üvegnek csapódására ébredsz — az erős koppanás hangjára azonnal kipattan a szemed. Nappal van — valószínűleg kora reggel — és a kocsi rossz oldalán találod magad. Dezorientáció fut végig az arcodon — eddig nem te vezettél?

    Első ránézésre egyedül vagy. Melletted a kormány mögötti ülés üres. Nincs slusszkulcs a gyújtáskapcsolóban; se lámpa, eldobott fecskendő a padlón.

    Gyakorlatilag az egész autó ki van belezve; az összes ablak lehúzva. A reggeli levegő minden beszippantott lélegzetet csípőssé változtat.

    Előre kell dőlnöd és a nappal szemben hunyorítanod, hogy rájöjj valójában mi okozta a csattanást, ami felébresztett: egy, a motorháztetőn heverő ásó — idő rágta és rozsdával csipkézett — nem messze tőled, a szélvédő másik oldalán. Az üveg, amin kitekintesz szilánkosra repedt.

    Megnyalod a szádat, nyelni próbálsz, de nehéz. Megpróbálkozol az ajtóval és nyitva van, de nem szállsz ki — még nem. Körülnézel, hogy behatárold, hol vagy; az autó egy elhagyatott telek közepén áll, minden oldalról túlnőtt gazfallal körbevéve. A visszapillantó tükör egy ösvényt mutat, ami ki tudja, hova vezet.

    — Kiszállás. — Hangosan és tisztán hallod a parancsot.

    Az ásón túl látható a lidércnyomás, ami még egy napja sincs, hogy elkezdődött, az, amit szinte biztos, hogy az álmaidban hagynál — vagy a lelkiismeretedben, ha van olyanod.

    — Büdös kurva — motyogsz magadnak, de úgy formálod a szavakat, hogy még távolról is egyértelmű legyen mit mondtál. Lassan mozogsz, gyűlölve a tényt hogy még mindig csapdában vagy — látom én, mindent látok — de végül csak kikecmeregsz a kocsiból. Minden mozdulatodról lerí a dac, az ellenszegülés, ronda képedben nyilvánvaló a megvetés; mind oly könnyű leolvasnom.

    — Fog meg az ásót.

    Elfutnál, ha tudnál — a lábad össze van kötözve — de hálóban ragadtál, mindketten jól tudjuk.

    — Fogd. Meg. Az ásót.

    Nem csapod be az ajtót magad után, nem mintha ez számítana.

    Már majdnem a célvonalban járunk.

    Nemsokára mindennek vége.

    Mert ebben a pillanatban… én tartom a pisztolyt a fejedhez.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.0/10 (1 vote cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük